A Budai Várpalota

Budapest megtévesztő nagyváros. Fekvése a Duna két partján és természeti környezete a budai hegyek lábánál, a város látképét meghatározó középületeinek nagyszerűsége a tájékozatlan látogatóban egy nagyhatalom fővárosának látszatát keltik. Mi magyarok is sokszor viselkedünk úgy, mintha egy nagyhatalom polgárai lennénk, legalábbis amikor a többi közép- és kelet-európai országról, azoknak polgárairól szólunk némi lekezeléssel és megvetéssel.

Írta: Antall György.

A megtévesztő budapesti látképnek egyik, ha nem a legmegtévesztőbb épülete a budai királyi vár, hivatalos nevén Budavári Palota vagy Budai Várpalota. Építése jól jelképezi a magyar nagyhatalmi és birodalom-központi illúziókat, amelyek elöntötték a politizáló közvéleményt a XIX.-XX. század fordulóján, 1945. utáni sorsa iskolapéldája annak, ahogy a „létező szocializmus” néven emlegetett valami a múlthoz, különösen pedig a közeli múlthoz viszonyult. Meg annak is, ahogy az eklektika korának építészeti örökségét a modernizmus korában a műértő közönség, s maga az építész-szakma kezelte.

Pusztítások, romok és újjáépítések: palota, egyetem, palota. múzeum

Luxemburgi Zsigmond és Hunyadi Mátyás gótikus és kora reneszánsz palotája a török hódoltság alatti elhanyagoltság, majd a vár ismétlődő ostromai következtében teljesen rommá váltak, s a maradékot a város XVIII. Század elejei újjáépítése során építőanyagnak használták fel. Ami pedig a föld alatt maradt, azt pont az újkori palotaépületet elpusztító ostrom, majd a maradékot is eltüntető helyreállítás során ásták ki, s legalább jelzésszerűen helyreállították. Így épült újjá a nagy rondella, a magyar várépítészet talán egyik leglátványosabb darabja, a mellette levő kaputorony, s épült vissza – egy 1541-ből származó metszet alapján – a Buzogány torony néven ismert őrtorony. (Lásd: Erhard Schön, 1541:). A várfalakon belül pedig felépült a déli palotaépület első emeleti nagyterme, illetve közelében az egykori emeletes várkápolna alsó szintje. Nyilván jobb lett volna, ha Budapest nem pusztul el az ostrom alatt, de én már gyerekkoromban is nagyon szerettem a várfalakat, meg az újjáépített gótikus tereket. Ha nem épülnek újjá – nagyjából hitelesen, s az újkori kiegészítéseket mindenhol hűségesen jelezve –, akkor még kevesebbet tudnánk a középkori építmények nagyszerűségéről. (Ezek a kiegészítések és újjáépítések messze jobban sikerültek, mint mondjuk a visegrádi alsó vár lakótornya, közismert nevén a Salamon torony, rettenetes vasbeton kiegészítése. Én persze egy teljesen újjáépített alsó várat szeretnék, a lakótornyon a rekonstruált magas tetővel, a maradványok és analógiák alapján visszaépített falakkal … De én bolond vagyok, s főleg romantikus.) [A budai vár rekonstrukciós rajza, a Friss Palota:]

A budai hegy déli csúcsán újabb palota-építkezésre először III. Károly király idején került sor. Az építkezés előkészítése idején bontották el a palota utolsó maradványait, s hoztak létre egy nagyjából a mai járószinttel megegyező magasságban egy fennsíkot. Az akkor elkészült épület külső falainak egy része ma is áll, a palota-épület legdélebbi épületrészében, ahol most a Budapesti Történeti Múzeum helyezkedik el. (Igen jellemző módon, az eredeti boltozott tereket – az újkori palota legrégibb részeit – az 1960-as évek elején bontották el.) Az építkezés csak Mária Terézia királynő idején folytatódott, s készült el – Nicolaus Pacassi udvari építész tervei szerint – < Az 1770-ben a raguzai (Dubrovnik) ferencesektől visszaszerzett Szent Jobb tiszteletére a mai kupola mögötti udvarban, a nagy osztrák barokk építész, Hildebrand tervei szerint a kis ovális kápolna, amelyet viszont Hauszmann bontatott le a palota kibővítésének idején.

Királyi udvar azonban szinte soha nem tartózkodott benne, saját berendezése sem volt, s a lényegében használaton kívül álló épületet 1777-ben az uralkodó a Budára költözött nagyszombati egyetemnek adta át. Az egyetem céljaira akkor épült az egri líceum tornyára emlékeztető csillagvizsgáló torony, amely mintegy 1840-ig állt fenn. Az egyetem 1784-ben Pestre költözött, elfoglalva a feloszlatott pálos rend épületeit, s a rektorátus, a jogi kar és a teológia ma is ott vannak, immár több mint 200 éve.

A XIX. század első jó öt évtizedében a palota többé-kevésbé megőrizte késő barokk formáját. A csillagvizsgáló tornyot lebontották, s a középső épületrészre egy harmadik emelet épült, a belső terek egy részét pedig szolid klasszicista stílusban rendezték be. Ekkor már állandó lakói is voltak: előbb József nádor, mint királyi helytartó „alkirályi” udvara használta a palotát, utána rövid ideig a fia, István nádor, majd az 1849-es ostrom nyomainak eltüntetése után egy újabb Habsburg helytartó, Albert főherceg.

Az 1867-es kiegyezés után immár többé-kevésbé rendszeresen visszatérő lakója volt a várnak, a Budára, majd Budapestre látogató király és családja, bár önálló magyar udvartartás még elvileg sem volt egészen a rendszer végéig, de innen hajtatott a király a Mátyás templomba, a koronázásra, s itt fogadta az országgyűlést is. A palota a XIX. század végére az udvar állandó budai jelenléte nélkül is kicsinek, s főleg pedig elavultnak bizonyult, így Budapest akkori nagyvárossá válásával együtt került napirendre a királyi palota átépítése és kibővítése. A tervező építész először Ybl Miklós volt, majd aránylag korai halála után, 1890-től kezdve pedig Hauszmann Alajos. A bővítés első terveiben még csak a krisztinavárosi szárny felépítése szerepelt – ahol ma a Széchényi könyvtár van – a Habsburg főhercegek és a remélt koronás vendégek elszállásolása céljára, míg a királyi pár magánlakosztályait a Duna-parti szárnyban rendezték be. A millenniumi építkezések során merült fel a dunai homlokzat kibővítése, amit Hauszmann az épület északi (a kupola alatti) szárnyának középére vetített megkettőzésével ért el. Ekkor alakult ki az épület méltán híres, mintegy 300 m hosszú, egybenyitható teremsora a dunai oldalon. A hosszan elnyúló épület már igényelt egy hangsúlyos közép-motívumot – ez lett a kupola, amely nem kötődött az épület egyetlen belső teréhez sem, egyszerű üres tetődísz volt. Hauszmann többé-kevésbé követte a régi XVIII. századi palota-épület elegáns olasz barokk stílusát, de jóval több vakolt ajtó- és ablakdísszel, amelyek el is fedték az eredeti kő burkolatot, s a részletkiképzésekben, főleg pedig a belsőkben már a késő eklektika szecesszióba hajló stílus elemeit alkalmazta. (A nagy táncterem:) A funkció nélküli, s a palota többi részéhez képest valóban csiricsáré régi kupola már az elkészülése idején bírálatokat váltott ki. (Őszintén szólva, az új szerintem jobb, s egy-két részletétől eltekintve, jobban illik a palota egészének olasz barokk stílusához.)

A tervező munkák során rengeteg gyakorlati problémával kellett megküzdeni. A XIX. században mindenütt jelentősen megnőtt azoknak a polgároknak a száma, akik egy-egy udvari ünnepségre meghívást remélhettek, s a meghívottak fogadásával, elhelyezésével és persze mulattatásával kapcsolatban is egészen más követelmények merültek fel, mint akár csak egy évszázaddal korábban. A XVIII. században télen, a versailles-i kastélyban megfagyott a király hálószobájában éjjelre kint felejtett bor, s sem fürdőszoba, sem pedig mellékhelyiségek nem voltak. (Mindenki ott intézte a dolgát, ahol tudta, függöny mögött, a szerencsésebbek pedig valami hordozható szekrény-félére ülve. Mindez 1896-ban már elképzelhetetlen volt. A gyertya helyett villanyvilágítás, a kályhák és kandallók melege – vagy inkább hidege – helyett valamiféle korszerű fűtés kellett, s persze mellékhelyiségek.

Az udvari ünnepségekre érkező vendégseregek, s főleg a kocsik – persze lovas kocsik – mozgatása volt az egyik megoldandó probléma, ami szorosan összefüggött egy másik problémával, várhegy déli csücskén meglevő mintegy egy emeletnyi szintkülönbségnek, ami a Szent György tér utca-szintje, illetve a királyi palota meglevő épületének földszintje között mutatkozott. A megoldás egy hosszan elnyúló lejtő volt az épület mellett, illetve egy hasonló rámpa az épületen keresztül. Így a palota főbejárata a Szent György térre nyílott, s a hatalmas kovácsolt vas kapun át a kocsival a vendégfogadó térbe lehetett jutni, onnan a ruhatárba, majd a dísztermek sorába, míg a kocsik az épület túloldalán juthattak ki a szabadba. (Ebből az elrendezésből már semmi sem maradt, a főbejáratot és a kocsi-áthajtót a helyreállítás során elbontották, s a palota északi szárnyát egy negyeddel kibővítve, a vele szemben levő épületrésszel (a Mátyás kút épületszárnya) szimmetrikussá tették.) Az 1945 előtti állapotnak szerintem a legproblematikusabb része pont ez az udvar volt, a széles kocsi-lehajtóval, ami az első emelet – a dísz-emelet – szintjén indul, s a kút előtt ért le az oroszlános udvar szintjére. A nagy táncterem külső s belső kialakítása is túlságosan bombasztikus volt, a XVIII. sz.-i palota elegáns barokk épületeihez képest.

A mintegy háromszorosára kibővített palota épület 1904-re készült el, s voltaképpen csak 40 évig, a főváros 1944-45-ös ostromáig maradt ép. Felépítése nemcsak a rohamléptekkel fejlődő magyar építészetnek volt nagy teljesítménye, hanem a magyar képző és iparművészetnek is. A tervező munkák során Hauszmann végigjárta az akkori Európa szinte összes uralkodói székhelyt, s hosszas eszmecserét folytatott az udvarmesterekkel, a királyi udvarok üzemeltetőivel. Így a palota lényegesen modernebb és használhatóbb lett, mint a bécsi Burg. A palota minden berendezési tárgya, vasműves alkotása, de még az udvari étkészletek is az akkori magyar iparművészet legnagyobbjai – Thék Endre, Róth Miksa és Jungfer Gyula – műhelyéből kerültek ki. Tematikus termei – a neoromán stílusú Szent István terem, az olasz reneszánsz stílusú Mátyás terem – Fadrusz kolozsvári Mátyás-szobránaki kisebbített másolatával és Benczúr Gyula festményeivel –, a kupola alatt pedig a Habsburg terem Lotz Károly mennyezet-freskójával a magyar történelem nagy korszakait és a történelem folyamatosságát jelenítették meg.

A nagy állami építkezéseket nemcsak most, hanem akkor is rengeteg jogos, s persze még több jogtalan kritika övezte. A Duna-parti új Országháznak éppúgy, mint a kibővített királyi várnak is, rengeteg kritikusa volt. Pedig, ha jól meggondoljuk, Budapestből ma is az mutogatható leginkább, ami 1825 és 1914 között felépült.

Ferenc József utoljára talán 1908-ban járt a budai várban, az utolsó király, IV. Károly pedig a koronázásán, összesen egy napig, majd még talán pár alkalommal. Az 1919-es kommün idején hatalmas sapkát húztak a kupolát díszítő, három méteres koronára, de az épületnek más baja nem történt. 1920-tól Horthy Miklós kormányzó lakott a krisztinavárosi oldalon, az épület jó részét a kormányzói kabinetiroda és a tisztviselők lakásai foglalták el, a Duna-parti dísztermeket múzeumként lehetett látogatni. Abban a korban sokkal kevesebb állami látogatás volt, mint most, ebben a repülőgépes világban, s Magyarország amúgy is szinte teljesen kimaradt a nemzetközi diplomáciai forgalomból. Budapest egy nagy birodalom társ-fővárosából egy ellenséges szomszédok által körülvett kis ország fővárosa lett. Államfői vendég utoljára 1937-ben járt a budai várban, III. Viktor Emánuel olasz király, majd egy évvel később, az 1938-as Eucharisztikus kongresszusra érkező Eugenio Pacelli bíboros államtitkár, a későbbi XII. Piusz pápa.

„A múltat végképp eltörölni …” – az ostrom és ami utána következett

Budapest ostroma 1944-45 fordulóján nagyon jelentősen megrongálta a budai vár-negyedet, s persze a királyi várat is, de messze nem annyira, amit az épület teljes átépítése és kibelezése sejtet. Természetesen elpusztult szinte a teljes tetőszerkezet, a felső emelet, az ablakok jó része, a kupola legalább fele, s persze a két emelet magas dísztermek mennyezetének nagy része. De semmi esetre sem pusztult el minden: egy jóval 1945 után készült képen hatalmas hangverseny-zongora áll a beomlott tetejű Habsburg teremben. A berendezés jó részét persze először a németek, majd a maradékot az oroszok hordták el, de épp egy pár évvel ezelőtti kiállításon derült ki, hogy még az eredeti berendezési tárgyakból is jóval több maradt meg, mint amit akár a jól értesült érdeklődők tudhattak.

Érthető módon, a háborút követő újjáépítés során nem a királyi vár került az első helyre. Voltaképpen ez elég természetes is, először a lakóházakat és a legfontosabb középületeket kellett tető alá hozni. Ekkor költöztek a budai vár-negyed teljesen elpusztult kormányzati épületeiből a pesti oldal jobban megmaradt hivatali és banképületeibe a minisztériumok is. (1945 előtt a budai várban volt a Külügy-, a Belügy-, a Pénzügy- és a Honvédelmi Minisztérium, s persze a Sándor palotában a miniszterelnökség, a kormányfő lakása és kabinet-irodája.)

A baloldal kedvenc témája a múlt és a jövő harca [ide be lehet linkelni a gyurcsány szöveget]. Ez a harc sose dúlt élesebben, mint az 1945 utáni években. A budai királyi várat még csak alaposan kibelezték, de az egykori porosz királyság szimbólumait, a berlini várkastélyt, a potsdami városi palotát, sőt még a königsbergi várat is felrobbantották, s helyükre többnyire hihetetlenül otromba épületeket emeltek. (Ami Königsbergből Kalinyingrádot csinált:) Ehhez képest Budapest még egész jól járt. A lengyelek persze mások voltak, még a lengyel kommunisták is. A varsói királyi várat a felkelés után, 1944-ben a németek szisztematikusan felrobbantották, így egész a hetvenes évek elejéig csak az alapozást jelölték az aszfalton betoncsíkokkal. [A varsói vár 1910-ben: , 1939. előtt: ; a romok 1945-ben:, s az újjáépített vár napjainkban:] („Hiába, a lengyel az egy nemzet, a magyar az nép, a …. – s itt egy délkelet-európai nép megjelölése következett – meg csak egy foglalkozás”, mondogatta AJ.)

A budai királyi vár sorsa már csak a kommunista hatalom-átvétel, vagyis 1948 után kezdte a politikát foglalkoztatni. A középkori maradványok nagy szerencséjére, s az újkori épületek pechjére, a régészek és a középkoros építészek – Gerevich László, feltáró régész és Gerő László tervező építész – erősek, koncepciózusak, s főleg bátrak voltak. (Lásd: Gerő László A helyreállított budai vár Műszaki Kiadó, Budapest, 1980 ISBN 963-10-3138-1) Meg a középkori magyar történelem mégiscsak kevesebb politikai aktualitást hordozott magával, mint az akkori nagyon is friss közelmúlt. Nem árt tudni, hogy az 1945 előtt múlttal történő radikális, a szimbólumokra is kiterjedő leszámolásnak aránylag széles, s messze a kommunistákon is túlmutató támogatottsága volt az országban- pl. Bibó István és a baloldali értelmiség egésze. Túl látványosan omlott össze az ország 1944-ben, s túl nyilvánvalóan mondott csődöt az uralkodó elit ahhoz, hogy bárkinek eszébe jusson a múlt árnyain merengeni. Ennek nagyon sok, szinte felmérhetetlenül sok kulturális jószág esett áldozatául. Hogy mást ne mondjak, gyakorlatilag minden vidéki kastély és kúria, azok szinte teljes berendezése, az évszázados mű-gyűjtemények és a kastélyokban őrzött családi levéltárak szinte teljes egésze.

Az újkori, s különösen a XX. század elején befejezett, tehát alig 40 éves királyi várnak – ami fiatalabb volt akkor, mint én most – így alig volt barátja. Hasznosításával kapcsolatban mindenféle vad ötlet felmerült. Az első ötlet volt a magyar Kreml létrehozása, ahol együtt tanyázhattak volna a kommunista párt, valamint az állam és a kormányzat központi szervei és tisztviselői. Szerencsére, Sztálin 1953-ban meghalt, s budapesti helytartói már nem mertek nekifogni a nagy tervnek. Így maradt az épületek kulturális célú hasznosítása. Az ötvenes évek, majd pedig a hatvanas évek elején egymást követő tervvariánsok készültek, mire eljutottak addig a variációig, amelyet nagyjából ma is ismerünk. Legtovább az új kupola megtervezése tartott. Sokáig az esztergomi, illetve egri bazilika kupoláját utánzó klasszicista variáció tartotta magát, majd végül is lehorgonyoztak az olasz – római barokk – kupola megoldásokat utánzó mostani variáns mellett. (Ami, mint mondtam, kívülről nem is a legrosszabb. Sőt.)

Az újjáépítés és átépítés vezető tervezői az akkori időszak valóban nagynevű, modernista építészei, Kotsis Iván és Janáky István voltak. A királyi vár belső tereinek sorsa valamikor az 1950-es évek végén pecsételődött meg. Ekkor születhetett döntés arról, hogy a történelmi tereket elbontják, s helyükre – ahogy az idő tájt fogalmaztak – „modern, funkcionalista” – terek kerülnek. A helyreállítás legfurcsább része az volt, hogy az épület külső kialakítása során elég szabadon kezelték a neobarokk stílust, s soha nem volt épületrészeket emeltek, stíluselemeket használtak, addig a belső terekben a még helyreállítható elemeket is lebontották. A háborút követő helyreállítások során – különösen persze Németországban, az 50-60-as években – gyakorta állították helyre a történelmi épületek külső falait, miközben idegen testként, teljesen modern épületbelsőket alakítottak ki. Így jártak templomok, várak, kastélyok, de még régi lakóházak is, amelyeket azután sokszor az 1980-as években kellett immár másodszor, az eredetieknek inkább megfelelő alakban helyre állítani. A budai várban azonban elbontottak és építettek valami újat, barokk stílusban. Így például annak az udvarnak, ahol a Mátyás kút van, minden oldala az 1960-as években tervezett neobarokk mű. Nem mondom, hogy rosszabb, mint az eredeti, de mégis csak hamisítvány.

A helyreállítás mikéntjének, főleg pedig a még megmenthető épületrészek és berendezési tárgyak elpusztítását már az 1960-as évek második felében sok kritika érte, de akkor már késő volt. Czagány István a budavári palotáról és a Szent György-téri épületekről írott könyvben, már 1967-ben szóvá tette a dolgot.

Czagány figyelmeztetése a jövőre nézve is eredménytelen maradt. Az 1960-as évek közepén még állt a tér másik oldalán, a Sándor-palotával szemben a Teleki grófok egykori klasszicista palotája, amelyet a XX. század elején az alcsúti Habsburg főhercegek számára igen otromba, s nagyzoló eklektikus stílusban átépítettek. Czagány még azt tervezte, hogy a romok alól kihámozzák mindazt, ami a szép arányú klasszicista palotából megmaradt, s helyre állítják, így a másik oldalról is lezárják a teret, hogy az megőrizze eredeti intim hangulatát. A terv azonban papíron maradt csak, s a Teleki palota osztozott a vele szomszédos királyi istálló épületének és a többi kisegítő épületnek a sorsában, lebontották, s a helyén ma a romkert egy része van.

Az állam méltósága

Az állam tekintélyét, a társadalmat összetartó hagyományok erejét mindig és mindenhol hatalmas és díszes épületek, a hagyomány által kialakított szertartások jelenítették meg. Helyénvaló ezért, ha a magyar állam legfontosabb közjogi méltóságai és a legfőbb állami intézmények méltó, ezeréves államiságunkat és a hatalmát rajtuk keresztül gyakorló, szabad nemzet méltóságát kifejező épületekben kapnak elhelyezést. A Sándor-palota tervezett helyreállításával kapcsolatos, 1992-93 körül, az akkori kormány politikai, s főleg értelmiségei ellenfelei, a Kádár- korszak legrosszabb reflexeire apellálva, ezt a "pöffeszkedés jelének" nevezték, mondván, hogy a miniszterelnök majd onnan fogja sanyargatni a népet. („Hol leszek már, mire elkészült a Sándor-palota” - jegyezte meg rezignáltan a halálos beteg kormányfő.)

A törvényhozás, az államfő és a kormány központi hivatalait szinte minden országban külön-külön helyezik el, ezzel is kifejezve a hatalmi ágak elkülönülését. Nagy szerencse, hogy az Országház jelentősebb sérülések nélkül megúszta Budapest ostromát, s így az Országgyűlés otthona maradhatott. A budai várban levő kormányzati épületek nagy része az ostrom alatt elpusztult vagy használhatatlanná vált, ezért az újjászerveződő magyar állam intézményei a pesti oldal aránylag jobb állapotban megmaradt épületeibe, irodaházakba, banképületekbe és olykor lakóházakba költöztek be. Tildy Zoltán, az újonnan megválasztott köztársasági elnök, az Esterházy (ma Puskin) utcai volt Festetics palotában lakott, és hivatala is ott volt, míg a miniszterelnökség rögtön az Országházban alakította ki hivatali helyiségeit. Az Országgyűlés, az államfő és a kormányfő "társbérlete" az Országház épületében nem annyira az 1950-es évek budapesti lakásviszonyait, hanem az akkori és 1989-ig érvényesülő államfelfogást tükrözte.

A népi demokrácia hosszú négy évtizedében a politika tényleges irányítói nagyon ritkán jelentek meg az emberek előtt. Kádár János személyiségéből következően pedig az állami reprezentáció a minimálisan szükségesre szorítkozott. Így nem épült vagy épült újjá államfői rezidencia – Losonczi a szomszédunkban, egy modern villában lakott –, s nem készült rendes kormányzati vendégház sem. Az állami rendezvények mind az Országházban voltak, a külföldi állami vendégeket pedig a Béla király úton, a nagy parkban levő szálló épületben helyezték el. A helyzet a rendszerváltozás után sem változott, így 1993-ban a Béla király úti vendégszállóban lakott II. Erzsébet királynő és kísérete is. Az épület minden elképzelhető szint alatti. Mint valami rettenetes, 80-as évek elejei szakszervezeti üdülő, barna faburkolattal, sötét üvegekkel, nagy sárga üveg csillárokkal és hatalmas modern bőrfotelekkel berendezve fogadta a windsori várból érkező brit uralkodót. Egy ilyen szép városban, egy ilyen régi európai országban.

A brit uralkodó látogatása óta már 18 év telt el. A köztársasági elnök hivatala már nyolcadik éve a Sándor-palotában van, de az elnöki rezidencia kérdése még mindig megoldatlan. A miniszterelnök és kabinetirodája még mindig az Országházban vannak, s az utolsó három baloldali kormányfő pedig inkább a saját villájában maradt, s nem költözött be a Béla király úti kormányzati lakótelepre.

Egyszer talán majd kicserélik a budai királyi palota stílustalan nagytáblás ablakait az épülethez jobban illőkre, de többi, az újkori történeti terek akár egy részének a helyreállítása teljesen esélytelennek tűnik az országot súlytó, s tartósnak ígérkező gazdasági válság idején.

[A szerző írása eredetileg a Konzervatórium blogon jelent meg "A Budai Vár évszázadai" címmel. Ennek az eredeti verzióját közöljük most portálunkon. A Várpalota pusztulásáról itt írtunk korábban egy torokszorító videó kíséretében.]

Hozzászólások