Az egyenlőségről

Bérces Ádám kollega cikkével újra eszembe juttatta egy régi szándékomat, hogy egy örök eretnek gondolatról, az aufkléristák egyenlőségéről írjak. Természetesen jelenleg is mindenütt ott van az igény a velejéig hamis „progresszió” eme megtestesítőjére, az elmebeteg jogkiterjesztésre, melyet minden gond megoldásának tekint a modern ember. Ez a szemlélet a mai gyakorlatban egyszerűen úgy tükröződik, hogy ha valami gond van, ha valahol „igazságtalanság” (számukra: egyenlőtlenség) üti fel a fejét, csak dobjunk némi pénzt és „jogot” feléje, és rögtön megoldódik minden.

Írta: v. Uhel Péter Ágoston

A helyzet persze korántsem ilyen egyszerű, ez a felfogás meg egyszerűen hamis, viszont annál hatásosabban képes bevonzani a mindennapi embereket. A jobboldal (ha tetszik, a konzervatívok) mindig is hátrányban volt(ak) a kommunikáció terén; tekintve lila ködben élni mindig egyszerűbb, mint az igazsággal szembesülni, bármiről is legyen szó. Igencsak releváns ezzel kapcsolatban a nagy aulikus konzervatív politikus, gróf Dessewffy Aurél ismert mondása is. [1]

Esetünkben egy igen fontos igazsággal kéne sokaknak, akik arra képtelenek, szembenézni: soha ezen a Földön ebben a világtörténelemben nem fogant még meg két olyan emberi személy, aki egyenlő lenne. Ezt empirikus úton mindenki önmaga számára igazolhatja, hiszen van, aki tehetségesebb, szebb, szerencsésebb, mint a másik, egyeseknek a humántudományok mennek jobban, másoknak a matematika vagy fizika. Kinézetre és habitusra is más, minden ember. Ezek tények, és ezen tényekre épül föl egy egészséges társadalom. Mi folyik helyette? Két főbb csapást vehetünk észre, ha a jelenlegi hozzáállások közt kívánunk szemlézni. Az egyik az erőltetett egyenlősítés, amikor valaki, rosszabb esetben valaki, aki hatalommal is rendelkezik, hiszi azt, hogy minden ember egyenlő és ekként is kezeli őket, hatalmas károkat okozva. Ez a változat az elterjedtebb a modern világban, hiszen ez jobban igazodik a modernség kurrens ideológiájához. Ez persze számos diszkrepanciát jelent az életben, például a tehetség és korrekt hozzáállás el nem ismerését – maximum szóban, hiszen a materializmus (hisz az anyagi, mint a legfőbb érték koncepciója igen erősen jelen van) csak a törtetést díjazza.

Egy másik, amikor azt mondják, hogy bár ugyan az emberek nem egyenlők, de ezt kell mondani, még akkor is, ha tudjuk, hogy ez nincs így. No, ezt a része már explicite is utópikus és ezért bizony (enyhén szólva) aggályos, hisz kifejezetten olyat kíván, mely nemhogy nincs, hanem nem is létezhet. (Mint ahogy az előző – mindenki egyenlő, mint tény – sodrat is hamis.) Az ezzel elérni kívánt cél egyértelmű, nyilván mindenkinek ugyanolyan minőségű életszínvonal biztosítása és egyfajta minőségbeli egyenlőségre való igénykifejezése. A legnagyobb gond vele, hogy ők is tudják, hogy ez lehetetlen, mondataik ezt tartalmazzák, nem lehet nem észrevenni.

A természettel szemben kívánják „jobbá tenni” a világot, a természetes egyenlőtlenségeket nem tisztelve. Ezzel összefüggésben gond, ám ennél is nagyobb, hogy egyértelmű hazugságon, legjobb esetben is kegyes hazugságon vagy jóindulatú, de súlyos tévedésen alapul (a valótlanság állítása azért egyértelmű, viszont a cél nem egyértelműen és csak az, hogy az igazságot eltakarják), és így nem lehet más, csak igen káros az társadalom szempontjából, hiszen az igazsággal szemben nem lehet a jóért és a szabadságért küzdeni. Csak az igazság tehet szabaddá.

Az élet természetes része a diszkrimináció. Ez ellen nemhogy nem szabad, hanem valóságidegen küzdeni. Ha egy állásra jelentkeznek harmincan, és abból csak egyet vesznek fel, az diszkrimináció. Az is, ha én egy nőt veszek feleségül és a másik pár milliárdot nem. Az igazságtalan diszkrimináció a káros, a diszkrimináció természetes, ez ellen küzdeni annak sem jó, akit épp „egyenlősíteni” akarnak, hiszen ha elhitetik vele, hogy ő is ugyanolyan jó/szép/okos mint a másik, akkor még változtatni sem akar magán, mert azt hiszi, hogy elért egy szintet. Így ez az egyenlősítés hazugság annak, aki gyengébb és a visszatartása annak, aki jobb, mintegy sövényre nyírva a társadalmat.

És természetesen nehogy azt higgyük, hogy jelenleg equilibrium uralkodik. Aki ezt így gondolja, még nem látott munkásokat bútorokat cipelni elit rózsadombi villákba, hallgatva az álmélkodásukat, nem látott politikusok iránt rajongó választó-droidot, és vak a mindennapi különbségre az emberek közt, nem látja a szekuláris vallásos-valláspótléki adoráció általános megnyilvánulásait sehol (ami mellesleg veszélyes vakságra utal). Természetesen, mint Bérces kollega írta bejegyzésében, ahogy ma is van egy „elit”, ma is van egyenlőtlenség: hiszen ezek nélkül effektíve nemhogy nem működne, nem létezne társadalom. Természetesen, mint ahogy a mai „elit” úgy a mai egyenlőtlenség is torz és káros, hisz – mint említettem – ugyanolyan hazugságban létből való kitörés mind a kettő – hivatalosan nincs elit és egyenlőtlenség – ahhoz azonban, hogy ez a nagy köztársasági-demokrata kísérlet menjen, persze bele kell hazudni a régi rend fenntartó erőit. Nyilván mit eredményez ez: természetesen azt, hogy nem az van fenn, akinek fenn kéne lennie.

A királyság ebből a szempontból a helyes hierarchia helyreállítása is, egy meritokráciára és szellemi arisztokráciára való támaszkodással, különös figyelemmel a magyar történelmi családokra, akiknél – bár sokszor nem – még a hagyomány van jelen. Reméljük a restaurációt.

Jegyzetek:

[1] „Érezzük mi, hogy népszerűtlen eszméket fejtegetünk, mert természetüknél fogva csak az lehet népszerű, ami az egyesek hiúságának tömjénez.”