Habsburgok és a nemzetiszocialista Németország

„A nemzetiszocializmus ideológiájának – nem kell magyarázni – köze nem volt a dinasztikus hagyományokhoz. Viszont szükséges arra reagálni, hogy miért elsősorban a Habsburgok és Hitler között alakult ki konfliktus, s miért nem az ugyanúgy a trónról letaszított, ugyancsak német Hohenzollern-ház és Hitler között. Ugyanis amíg a náci propagandagépezet [...] folyamatosan hivatkozott Poroszország és a második császárság – hamisan értelmezett és kifordított – hagyományaira, a Habsburg Birodalommal a lehető legteljesebb ellenállást tanúsította.”

Írta: Fóris Ákos

A nemzetiszocializmus ideológiájának – nem kell magyarázni – köze nem volt a dinasztikus hagyományokhoz. Viszont szükséges arra reagálni, hogy miért elsősorban a Habsburgok és Hitler között alakult ki konfliktus, s miért nem az ugyanúgy a trónról letaszított, ugyancsak német Hohenzollern-ház és Hitler között. Ugyanis amíg a náci propagandagépezet – mely különösen rugalmas volt a praxis terén, mindenkinek azt ígérve, amit hallani akar – folyamatosan hivatkozott Poroszország és a második császárság – hamisan értelmezett és kifordított – hagyományaira, a Habsburg Birodalommal a lehető legteljesebb ellenállást tanúsította. Itt két fő komponenst említhetnénk meg. Egyrészt Adolf Hitler elképzeléseit a Habsburgokról, másrészt II. Ottó határozott kiállását a nemzetiszocializmussal szemben.

Az elkövetkezőkben ezt a két komponenst vizsgálom meg, majd részletesebben ismertetem II. Ottó és a Habsburgok küzdelmét a náci Németországgal Ausztria függetlenségéért, majd emigrációban a győztesek jóindulatáért. Tanulmányom végén szólnom kell a magyarországi Habsburgok két jelentős alakjáról, Albrecht hercegről illetve József Ágost hercegről, akik – hasonlóan II. Vilmos fiához és teljességgel szembemenve a család fejével - a trónra lépési esélyeik növekedése miatt hajlandóak voltak támogatni mind a hazai németbarát politikai köröket, mind a hazai nemzetiszocialistákat, a nyilasokat.

Hitler és a Habsburg Birodalom

Köztörténeti tény, hogy Németország leendő Führerje, Adolf Hitler életének első huszonnégy évét az Osztrák-Magyar Monarchiában élte le, sőt a német állampolgárságot is csupán 1932-ben kapta meg (habár az osztrákról 1925-ben már lemondott; a két időpont között hontalan volt). Ifjúkori sikertelenségei illetve a két német állam veresége a világégésben Hitler számára egy olyan konstellációba állt össze, ahol az egyik legfőbb tényező a Habsburg-ház kártékony tevékenysége volt. Amint Gottfried-Karl Kindermann politológus frappánsan megfogalmazta: „Irracionális szellemek uralta gondolatvilágában gonosz ellenségként kísértett az egykori uralkodóház.”[1]

Erről részletesen vall a Mein Kampfban. Itt olvashatjuk a súlyos ítéletet, hogy „a Habsburg ház a németség, illetve a német nemzet kárára van”[2] Ennek az alapja az volt, hogy „a dunai monarchia csak a németség feláldozásának árán tudja magát egy elszlávosítási folyamat segítségével fenntartani.”[3]Tehát Hitler a századforduló idején egyre nagyobb népszerűséggel rendelkező nagynémet ideológia vádjait harsogta,[4]miszerint a Habsburg dinasztia Német-Ausztriát el kívánja szlávosítani hatalmának megtartása érdekében. Amint egy helyen fogalmaz: a Habsburg Birodalom „egy nemzetiségi birodalom, amelyet nem a vér azonossága, hanem erős ököl tart össze.”[5] Ehhez kapcsolódik a nemzetiszocializmus fajelmélete alapján, hogy „az azonos vér közös birodalomba tartozik”.[6]Összegezve - Anton Wildgans, költő és drámaíró 1930. január elsején az Osztrák Rádióban az önálló osztrák államiság mellett kiálló beszéde alapján – a népeket egyesítő Habsburg Birodalom szupranacionális, katolikus birodalmi patriotizmusa nem teremthetett szűk látókörű nacionalizmust,[7] ami a nemzetiszocialista mozgalom alapja volt.

Sajátos illusztrációját adja a Der SA-Mann 1937. február 20-án megjelent száma annak, hogy miképp is találkozik a „zsidó”, a „bolsevizmus”, a „kapitalizmus”, a „reakció” és a Katolikus Egyház a nemzetiszocialista ideológiában: „Az ördögi bolsevizmus mögött a zsidó áll, a kapitalista maradványok mögött a zsidó áll, a reakció mögött a zsidó áll – ezért tartottak a bécsi zsinagógákban épp a minap nagyszabású fohászkodó istentiszteletet Habsburg Ottó hazatértéért –, és a csuhások mögött ugyancsak a zsidó áll.”[8]

A Habsburgok, de még inkább a Birodalom történetét a nemzetiszocialistáknak mindenképpen interpretálnia kellett, hiszen 1938-at követően sem lehetett negligálni Ausztria korábbi, több száz éves történelmét. Az összekötő kapocs a völkisch ideológia lett, mely során az osztrák történelmet és kultúrát a nemzetiszocialista Volksgeschichtébe próbálták integrálni. Így lett szinte egyedüli érdeme a dunai monarchiának a német néptalaj kiterjesztése, ekképp lett Mária Terézia legfőbb pozitív tulajdonsága, hogy „szőke és kékszemű nordikus anyát” idéz meg megjelenése, míg II. József, mint ékes bizonyítéka jelent meg annak, hogy néha le tudták küzdeni dinasztikus politikai ösztöneiket, mivel alatta „valóban német vezetéssel irányították a dunai térséget”. Külön narratívája alakult ki Boldog IV. Károlynak, akinél az árulás-motívumot emelték ki a nemzetiszocialisták. Egyszerre árulta el Németországot – mely „1879 óta küldetésének tekintette a Habsburg-Monarchia mindenáron való megvédelmezését” – a Sixtus-ügy kapcsán, illetve belügyekben a nemzeti kérdésben tett engedményei révén vált árulóvá. Vádként hangzik el, hogy Ferenc Ferdinánddal szemben nem képviselte a Habsburgok népi gyökereit, azaz nem morganatikus házasságot kötött. Népiségtől fordította el klerikális beállítottsága is. Előkerül Károly király jellemzése kapcsán az antiszemita kártya is, ugyanis szemére vetik, hogy Rudolf Sieghart bankárral jó viszonyt ápolt.[9]

Habsburgokkal szemben felvállalhatóbb volt a porosz identitást elhalásra ítélő, a porosz államot nem jellemző[10] – ne feledjük, hogy a porosz állam lakosságának jelentős része lengyel volt! – német nacionalizmus felvállalása és kiteljesedése a századfordulón.

II. Ottó találkozása a nemzetiszocializmussal

II. Ottó nem sokkal 1930. november 18-i ünnepélyes nagykorúsítása után szembesül a nemzetiszocialista mozgalom által jelentett veszéllyel. Mielőtt a sorsdöntő 1933. januári hónap napjait Németországban töltené, kezébe vette Adolf Hitler Mein Kampfját. Mint később a trónörökösre egészén életében jellemző humorral megjegyezte: igazán könnyű volt Hitler ellenfelének lennie, minthogy nemcsak megvette, de el is olvasta a Mein Kampfot.[11] Otto benyomása a könyvről és annak értelmezése – főleg egy 20 éves fiatalembertől – politikai éleslátásra vall: „Hitler tervei nem voltak annyira titkosak, bár a mi államférfijaink nyugaton titkosnak tartották, mert nem olvasták a Mein Kampfot. Aki viszont olvasta a Mein Kampfot, az pontosan tudta, hogy mi fog történni. Nem jóslás volt ez, hanem nyilvánvalóság. Én 1932 végén olvastam először a Mein Kampfot. nem volt ugyan kellemes olvasmány, de elolvastam. Akkor már tudtam, miről van szó. Két dolog biztos volt az egészből. Hogy ez a totalitarizmus egészen vad és porosz rendszer lesz, másrészt hogy háborúval fog végződni. 1933-ban már egészen biztos voltam abban, hogy ebből nemzetközi méretű háború lesz.”[12]

II. Ottó és tanárával és jobb kezével, Heinrich Degenfeld gróffal 1933 januárjában (Forrás:http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/b/b3/Bundesarchiv_Bild_102-14237%2C_Otto_von_Habsburg_und_Graf_von_Degenfeld.jpg)

1933 januárjába utazott Ottó Degenfeld gróffal Berlinbe, hogy anyagot gyűjtsön és ötletet merítsen a doktori disszertációjához, ugyanis a Porosz Állami Könyvtár számtalan olyan használható forrással rendelkezett, amit máshonnan megszerezni nem tudott volna, mivelhogy nem utazhatott Ausztriába. Ugyan utazásának tárgya tisztán tanulmányi jellegű volt, hamar belekerült a weimari köztársaság agóniáját kísérő felfokozott politikai életbe. Titokban ellátogatott néhány nappal a hatalomátvételt megelőzően Hitlernek egy, a Bülow-Platzon tartott nagygyűlésére, hogy úgymond „megnézze magának azt az embert”. Ugyan sok német értelmiségivel szemben nem került Hitler bűvkörébe, meghatározó élmény volt számára ez a nagygyűlés avégett, mivel a gyűlés megzavarására csoportosuló kommunistákat is sikerült megbűvölnie a demagóg szónoknak.

Mint a Habsburg-ház fejének eleget kellett tennie udvariassági látogatásoknak, így hivatalos minőségében látogatta meg Hindenburgot illetve II. Vilmos két fiát. Amikor Ottó meglátogatta Ágost Vilmos herceget, akkor ő a trónörököst az SA barna egyenruhájában fogadta. Az NSDAP színeiben, a porosz parlamentben helyet foglaló Hohenzollern hercegen keresztül üzente II. Ottónak Hitler találkozási szándékát. Ottó elutasította a társalgás lehetőségét, minthogy azzal látogatása „politikai színezetet nyerne”, de a valódi okot így összegezte későbbiekben a Habsburg trónörökös: „Ugyanúgy a szekere elé akart fogni engem Ausztriában, mint tette August Wilhelmmel Poroszországban”.[13]

Ugyanis a náci propagandagépezet ekkorra már felhasználta az egykori német császári család tekintélyét a német konzervatív körök megnyerésére. Ugyan Ágost Vilmos fiának, Sándor Ferdinánd hercegnek nácikkal való kapcsolatát ellenezte II. Vilmos, azzal, hogy 1931-ben és 1932-ben fogadta Göringet, maga is kompromittálódott, és kiforgatott információk alapján szereztek támogatókat a nemzetiszocialisták a német monarchisták között annak ellenére is, hogy soha nem térhetett vissza hazájába az egykori német császár.

Hitler tett még egy kísérletet az Ottóval való találkozásra, amikor Bernhard Rust, későbbi német oktatási miniszter közvetítésével meghívta egy Hermann Göringnél tartandó vacsorára, amit szintén visszautasított. Ezt követően állítólag Ottóra ekképp fakadt ki Hitler: „az a neveletlen kölyök, Károlynak, az áruló császárnak meg Zitának, annak a világraszóló cselszövőnek a fia”. Berlini tartózkodása alatt a Centrumpárt és a Német Szociáldemokrata Párt politikusaival tárgyalt, akik alábecsülték a Hitler által jelentett veszélyt. 1933. január 30-án vonatra ült, a vonaton érte az esti tüntetés híre. 1933 márciusában Münchenbe utazott Mária Jozefa főhercegasszony geiselgasteigi villájába, de kénytelen volt hamar visszautazni Brüsszelbe, ugyanis egy, a Gestaponál dolgozó horvát figyelmeztette Ottót esetleges letartóztatására.

Nyilvánosan a nácik ellen 1933. március 17-én szólal fel Ottó. Erl polgármesterének címzett levelében éles szavakkal kelt ki az Ausztriában tevékenykedő nácik terrorja ellen. Ottó nyílt „hadüzenetnek” szánta a levelet és annak is vették a nemzetiszocialisták.[14]

Küzdelem az önálló Ausztriáért

„Habsburg Ottóra irányulnak a tekintetek. Vajon ő lenne az, akivel távol lehetne tartani a nemzetiszocialistákat? Vajon a Habsburgok megálljt tudnak parancsolni Hitlernek? […] Olyan határozottsággal utasítja el a nemzetiszocialistákat és ítéli el filozófiájukat, hogy már biztosítéknak számít arra nézve, hogy önszántából sosem engedné őket hatalomhoz jutni. […] Otto teljes mértékben elveti a nemzetiszocialista fajelméletet. […] Ha lehetőséget kapna az ismertté válásra, Otto személye a monarchisták ügyének erősödését jelentené. Kevés olyan restaurációs párt létezik, amelyiknek ilyen szerencséje van a jelöltjével.” – írja H. R. Knickerbocker amerikai újságíró 1934-ben ’Kommt Krieg in Europa?’ címmel megjelent könyvében.[15] Amikor lejegyezte az alábbi szavakat az amerikai újságíró, kevesen gondolták volna, hogy ennyire aktuális kérdés lesz a nemzetiszocialisták megállítása.

Ugyan Adolf Hitler már 1933. március 23-án a Birodalmi Gyűlésben elmondott beszédében utalt a Habsburg restauráció elleni fellépésre – „Ha egyes országokban ennek (a restaurációnak – F.Á.) a kérdésnek önkényes megoldását kísérelnék meg, ezt a birodalmi egység elleni támadásnak volna kénytelen minősíteni és magatartását ehhez irányítani”[16] –, a nemzetiszocialisták jelentette veszély az 1934. július 25-én történt sikertelen, de mégis a kancellár halálával végződő puccskísérlet során mutatkozott meg. Az osztrák politikai körök Hitlertől való félelmükben úgy döntöttek, hogy felkérik Ottót az Ausztriába való utazásra. A trónörökös egyetértett ezzel, de maga részéről azt tartotta helyesnek, ha az új kancellár tudomása és kifejezett beleegyezésével térhetne haza. A kortársak és szakirodalom egy része szerint Ottó vissza nem térő lehetőség mulasztott el ekkor. Váratlan megjelenése nem váltott volna ki nagy ellenállást a lakosság Habsburg-ellenes részeiből sem, még Ottó ellenfelei is méltányolnák határozott fellépését, s ami a legfontosabb, Hitler ezzel az akciójával illetve a nyári belpolitikai leszámolásával – tudniillik a hosszú kések éjszakájával – elszigetelődött Európában, így fellépni nem tudott volna ellene.

Az új kancellár, a Dolfuß jobb kezeként szolgáló dr. Kurt von Schuschnigg elődjével szemben monarchista érzelmű, viszont nagyon óvatos politikát folytató politikus volt. Max von Hohenberg herceg már július 26-án megkereste, s azonnal választ kért Ottó kérdésére. A kancellár „ideiglenes nem”-et mondott, s „őfelségétől” időt kér, hogy meg tudja határozni az újbóli beutazás megfelelő időpontját. Viszont ez az időpont nem jött el Schuschnigg számára az elkövetkező szűk négy év során. Ugyanis az egyre aktívabb politikát folytató Németország komoly veszélyforrást jelentett Ausztria számára.

Amint fentebb említettem, Hitler kizárta a Habsburg restauráció lehetőségét, sőt értésére is adta az osztrák politikai elitnek, hogy egy esetleges restaurációs kísérletre a Német Birodalom katonai beavatkozással reagálna. Nem véletlen, hogy a Hitler utasítására, a német vezérkar által 1937 közepén megkezdett, majd Blomberg hadügyminiszter által 1937. június 24-én kiadott háborús felkészülésre vonatkozó utasítás Ausztria elleni támadásra vonatkozó részletei a „Sonderfall Otto” nevet viselte. Az 1937 februárjában Bécsben tartózkodó német külügyminiszter kijelentette Schuschnigg számára, hogy egy esetleges restaurációt a német kormány háborús oknak tekintené. [17] Franz von Papen ausztriai nagykövetként rendszeresen tiltakozott a monarchista gyűlések miatt az osztrák kancellárnál. Ennek kapcsán tanulságos, hogy a Völkischer Beobachter 1935. április 14-i a „Marxista propaganda Habsburg zászló alatt” sokat sejtető címmel rendelkező cikkben mikképp jellemezte az osztrák legitimistákat: „A fekete-sárga zászló védelmében aztán nem tett lakatot a szájára, kibújt belőle a tipikus marxista agitátor, aki Ottóra és a monarchiára hivatkozva marxista hangulatkeltést folytat.”[18] Sőt, az 1936 decemberében Berlinben tartózkodó Kozma Miklós belügyminisztert is intette Hitler a Habsburg-restaurációtól.[19] Viszont megemlítendő, hogy ügyes politikusként von Papen felvetette Ottó számára 1936-ban, hogy akkor tekintenék belügynek a restauráció kérdését, amennyiben elfogadják az Anschluss egy enyhébb formáját, s megelégednének egy olyan státussal, mint amit például Bajorország élvez Németországon belül.[20]

Schuschnigg és II. Ottó három alkalommal is, 1935 szeptemberében a francia elzászi Mulhouse-ban, 1936 nyarán Genfben, végül 1937 januárjában a szintén svájci Einsiedelnben személyesen is találkoztak,[21] de a titkos találkozók egyre feszültebb légkörben zajlottak. II. Ottó határozatlannak érezte Schuschniggot, míg Schuschnigg Németország és a kisantant államok reakciója miatt aggódott. Ha hosszas vita során is, de sikerült elérni, hogy az osztrák parlament 1935. július 13-án elfogadja a „Habsburg-Lotaringiai háznak az ország területéről való kiutasítása hatálytalanításáról és tulajdonának visszaszolgáltatásáról” szóló törvényt.[22] Bár az osztrák kormány e lépés megtételékor hangsúlyozta, hogy ez nem jelenti a Habsburg restaurációs igények támogatását, sem az osztrák, sem a magyar legitimisták nem hitték el a kormány ezen kijelentését.[23] Ugyan Schuschnigg szerette volna, ha a restauráció kérdése belpolitikai ügy maradt volna csupán, a nemzetközi közvélemény számára is a restauráció jelent meg eszközként az önálló osztrák állam megmentése érdekében. Ennek illusztrálásaképpen említhető, hogy az SZKP PB 1935 őszén direktívát dolgozott ki Litvinov számára, miszerint hasson a kisantantállamokra a Habsburg-restauráció elfogadása érdekében, mivel ezzel lehet leginkább kivédeni a nemzetiszocialista Németország terjeszkedését.[24]

Ottó drasztikus lépéseket is megfogalmazott a nemzetiszocializmus visszaszorítására. Édesanyjával közösen fogalmazott harminc oldalas, az 1934. májusi alkotmánnyal kapcsolatos expozéjában a film-, könyv- és újságcenzúrát illetve az erőszakos cselekedetekért a testi fenyítés bevezetését is javasolja.[25]

II. Ottó már az Ausztria és Németország közötti, 1936. július 11-én megkötött szerződést sem nézte jó szemmel, mivel ezzel két nemzetiszocialista párttag került az osztrák kormányba, mely ahelyett, hogy megoldotta volna a német-osztrák ellentéteket, inkább az Anschlusshoz vitte közelebb Ausztriát. Schuschnigg kérésére viszont nem lépett fel nyilvánosan a szerződés ellenében.[26] A vízválasztót 1938. február 12-i Hitler-Schuschnigg találkozó hozta el Berchtesgartenben. Ekkor a katonai intervencióval fenyegető Führer egy olyan megállapodásra kényszerítette az osztrák kancellárt, mely Hitler személyi kívánalmai szerint alakítja át az osztrák kormányt – a kulcsfontosságú belügyi tárcát Arthur Seyß-Inquartnak juttatva -, a nemzetiszocialista elítéltek amnesztiát kapnak, sőt legálissá is válik a nemzetiszocialista mozgalom Ausztriában.[27] Ebben a helyzetben intézett levelet február 17-én Schuschnigghoz.[28] Levelében kettős feladatot hirdetett meg:„először: széles bázisra állítani a kormányt és másodszor: védekezni!”. Arra kérte Schuschniggot, hogy adja át számára a kancellári posztot, s kancellári kinevezését követően egy, a keresztényszocialistáktól az újjáalakuló szociáldemokratákig tartó széles politikai spektrumot magába foglaló kormánykoalíció élén, a szakszervezetek és a Parasztszövetség felfegyverzésével, a nyugati hatalmakra támaszkodva parancsolnának megálljt a nemzetiszocialista törekvéseknek. Amint későbbiekben megjegyezte a főherceg, hogy „öngyilkos akciót” próbált szervezni Ausztria megmentésére – hiszen valószínűleg életével fizetett volna érte –,[29] de amint kedvenc vadászmondása is tartotta: „Nicht geschossen ist auch gefehlt!" („Nem lőni ugyanaz, mint mellélőni!”) Schuschnigg 1938. március 2-án kelt válaszlevelében elhárította ezt a lehetőséget, mivel nem kívánta, hogy német vér folyjék. A kétségbeesetten március 9-én 13-ára meghirdetett népszavazást – melynek kampánytámogatására Ottó egy bőröndnyi pénzt is küld Georg Bittnerrel[30] – a német csapatok 12-i bevonulása és Miklas meghátrálása miatt meghiúsult.

Ugyan a kritikus 11-i napon hajnal háromig telefonált II. Ottó, 14-én már Párizsban volt, hogy mozgósítsa a nyugati közvéleményt. A Le Jour 1938. március 16-i számában felszólította az osztrák népet, hogy ne veszítse el a hitét, és ne fogadja el az igen megszállás tényét, míg a Petit Parisien március 29-én megjelent számában arra hív fel, hogy ne tűrjék ellenállás nélkül Ausztria annektálását. Ottó nyilatkozatai nem váltottak ki osztatlan lelkesedést sem az osztrák, sem a nemzetközi közvéleményben. A német csapatokat virágesővel fogadó osztrákok és Hitler heldenplatzi beszédére összegyűlt több százezer fős tömeg az 1919 óta követelt német egyesítés megvalósulást látták a márciusi eseményekben, mellyel – ha módszereivel nem is, illetve beárnyékolta az a tény is, jóval kedvezőtlenebb feltételek mellett került sor erre, mint az 1919-es tervekben meghatározták – például Karl Renner egykori kancellár is egyetértett. Ugyanezt bizonyítja az április 10-i népszavazás, ami ugyan német megszállás alatt történt, illetve sohasem tudhatjuk meg, hogy mennyiben valósak a hivatalosan közzétett adatok, mindenesetre elmondható, hogy az osztrák lakosság többsége üdvözölte a német egyesítést. Másrészt a brit diplomácia képviselői azért kárhoztatták Ottót, ugyanis harcias beszédei miatt „üldözött követőit” retorziók érhetik a megszállt országban. Az Anschlussot követően az Ausztriában maradt legitimisták jelentős hányadát letartóztatják (például Hans Karl Zeβner-Spitzenberg, a legitimisták egyik vezéralakja hal meg első osztrákként német koncentrációstáborban – Dachauban – 1938. augusztus 1-jén), 1938. március 25-éről 26-ra virradó éjszaka pedig Ferenc Ferdinánd fiait Dachauba hurcolják.[31] Amint a későbbiekben Otto megjegyezte a háborút követően: „én is könnyen végezhettem volna az egyik kampón (utalva az 1944. júliusi összeesküvők kivégzésére – F. Á.), ha 1938 márciusában Bécsbe megyek – röviddel azelőtt, hogy a Gestapo átvette a várost.”[32]

A német hatóságok is az eddigi propaganda hadjáraton túl ténylegesen is felléptek II. Ottó és családja ellen. 1938. április 20-án az osztrák Igazságügyi Minisztérium elfogató parancsot adott ki Ottó ellen az „1938. március 29-én elkövetett hazaárulás bűntette miatt”, mivel – a hivatalos indoklás szerint – „a hazaárulás ténye abban áll, hogy Habsburg Ottó külföldi hatalmakat szólított fel a Német Birodalommal és Ausztriával szembeni beavatkozásra”.[33] Egy évvel az Anschlusst követően került sor a Habsburg-ellenes törvény felújítására. Arthur Seyß-Inquart birodalmi helytartó, Ostmark kormányzatának elnökeként – HitlerFührerbefehl-je alapján – 1939. március 14-én kibocsátotta „A Habsburg–Lotaringiai-ház részére történő vagyon kiszolgáltatás visszavonásáról” („Gesetz über die Rückgängigmachung der Ausfolgung von Vermögen an das Haus Habsburg-Lothringen”) szóló törvényt.[34] Ennek alapján a Habsburg–Lotaringiai-ház teljes vagyona kártalanítás nélkül a Német Birodalom részét képező „Ausztria Tartományra” szállt. Rudolf Hess a belgiumi bevonulás alkalmával írásos utasítást adott ki, mely szerint, ha II. Ottót vagy öccseit sikerülne letartóztatni, minden további eljárás nélkül kivégzendők. A Franciaországgal kötött 1940-es fegyverszünet feltételei között találjuk azt a pontot, miszerint Franciaország köteles kiszolgáltatni a területén tartózkodó Habsburgokat. 1941. augusztus 25-én pedig Hitler közvetlen parancsára megfosztották Zita császárnét német állampolgárságától, mely „egyúttal fiaira és leányaira is terjedjen ki az állampolgárság megvonása részben még be nem vont vagyonuk lefoglalása mellett”. Az RSHA erről szóló iratában (II. A 5b-390/4g sz.) ennek indoklásában az található, hogy II. Ottó és Félix „németellenes tevékenységet” folytatott külföldön. Ottó külön „bűne” még, hogy „a mai napig nem hagyott fel az osztrák-magyar monarchia restaurációs terveivel” illetve franciaországi, angliai és amerikai útja során „mindenekelőtt katolikus és zsidó körökben propagálta eszméit”. Viszont jelzésértékű, hogy az állampolgárságtól való megfosztást nem hozták nyilvánosságra.[35]

Az emigrációban lévő trónörökös sem érezhette magát biztonságban. Egy, magát Fischler von Treubergnek nevező és magát emigránsnak kiadó Gestapo ügynök fel akarta 1939-ben tenni egy, állítása szerint Londonba, valójában Németországba tartó repülőgépre. Az emberrablási tervet később leleplezte a brit titkosszolgálat. A francia titkosszolgálattal együttműködő belga titkosszolgálat német ügynököket tartóztatott le a határon, akiknek célja egy Ottó elleni merénylet volt.[36] 1940. május 9-én Amerikából édesanyja 48. születésnapjára Steenockerzeelbe érkező trónörököst másnap ágyúzaj verte fel álmából, néhány óra múlva a kastélyukat bombatámadás érte. A menekülők Párizsba tartottak, ahol Ottónak és gróf Degenfeldnek sikerült elérnie az internált német szocialisták szabadon engedését, illetve amerikai nagykövetségen vízumok kiállítását. Párizst már bombázták, amikor elhagyták a várost, a Ritzben a bevonuló győzedelmes hadvezérek, Rommel és Ruwell tábornok meglepődve vették észre, hogy a vendégkönyvben az utolsó két bejegyzés Habsburg Ottótól és Károlytól származik. A francia kormánnyal Bordeaux-ba menekültek, majd innen a császári – illetve királyi – család három nap múltán, június 19-én kelt át a spanyol határon. Ottó Francoval és Salazarral tárgyalt a menekültek befogadásának ügyében, de vízumokat szerzett Batista kubai államelnöktől, Trujillo dominikai diktátortól és Kínától is. Mivel a német kormány folyamatosan követeli kiadatását a portugál államtól, július 11-én hidroplánnal az Amerikai Egyesült Államokba utazott.[37]

Otto of Austria és Otto of Hungary

II. Ottó emigrációja során energiáit elsősorban nem is a Hitler elleni harc kötötte le, hanem a háború utáni rendezés kérdése. A háború utáni rendezés kérdésében elsősorban nem is a nagyhatalmakkal kellett küzdenie, hanem emigráns politikus társaival, elsősorban a Beneš vezette, az Osztrák-Magyar Monarchia feléledésétől félő csehszlovák emigrációval, illetve az USA-ban élő, a jobboldali osztrák politikai csoportokat gyűlölő osztrák baloldali csoportokkal, akik gyakran nagynémet érzelmekkel viseltettek. A háború utáni rendezés kérdései túlmutatnak e tanulmány keretein, így nem kívánom részletezni az amerikai látogatásai során felmerült, Közép-Európára vonatkozó rendezési terveket. Két tényezőt emelnék ki Ottó tevékenysége kapcsán: egyrészt azon működése, mely során a nemzetközi közvélemény számára demonstrálni kívánta a független Ausztria meglétét, ezzel elhatárolva Ausztriát a nemzetiszocialista Németországtól. Másrészt az angolszász hatalmak felé közvetített a – maga hibájából is – kényszerpályára került Magyarország részéről.

Ottó elsődleges célja az Anschlusst követően, hogy külföldön ismerjék el illetve képviseljék továbbra is az osztrák államiságot. Az Anschlusst követően legfontosabb feladatának tekintette, hogy az osztrák nagykövetségeket ne adják át a német államnak. Ezt sajnos nem sikerült elérnie, sőt Steenockerzeelben egy prominens osztrák diplomata árulónak is nevezte őt. Emellett, miután nagybátyja, Sixtus herceg bevezette a legmagasabb francia politikai és társadalmi körökbe, Ottó igyekezett megakadályozni, hogy az osztrák menekülteket német állampolgárként vegyék nyilvántartásba, így végül az „ex-autrichien” terminust használják a francia hatóságok. A háború évei alatt folyamatos törekvése az emigrációs kormány felállítása, ez viszont Anglia ellenállása és az emigráció széthúzása miatt megbukott. Ugyancsak nem sikerült elérnie az 1942 augusztusának végén felvetett – görög és norvég egységek mintájára létrehozandó – „osztrák zászlóalj” létrehozását sem.[38]

Viszont elért kisebb, reprezentációs sikereket Ottó. Legfőbb érdeme, hogy sikerült elismertetnie, hogy Ausztria volt Hitler első áldozata. Roosevelt már 1941. május 27-én és december 9-én is megemlíti a felszabadítandó országok között Ausztriát. Ennek kifejeződéseként Frank Walter postaügyi miniszter révén felvették a Hitler által elfoglalt országokról kiadott, „Occupied Nations” bélyegsorozatba Ausztriát is, illetve az osztrákok „friendly aliens” státust kaptak az Egyesült Államokban (szemben a német „enemy aliens” státussal). Ottó kezdeményezésére az USA-ban Ausztria-napot tartanak július 25-én, amelyet tizenöt amerikai állam hivatalos osztrák emléknappá nyilvánított. Talán a legtöbb elszívott cigarettát és álmatlan éjszakát mégis az osztrák városok bombázásának ügye jelentett Ottó számára. Felix Somary segítségével sikerült mégis elérnie, hogy 1943 augusztusáig nem bombázták Ausztria területét.[39]

II. Ottó az Egyesült Államokban „Otto of Hungary”-vé Magyarország háborúba való belépésével vált. Az 1941-ben az USA-ba emigráló Eckhardt Tiborral is kapcsolatot teremtett, de komolyabb szerepre Kállay Miklós kormányra kerülésével tett szert. Ottó egyik legfőbb gondja 1942 és 1943 folyamán, hogy Magyarország a lehető legkedvezőbb feltételekkel állhasson át az angolszászok oldalára. Kállay a lisszaboni magyar nagyköveten keresztül kérte Ottótól a magyar érdekek képviseletét az Egyesült Államokban. 1943 tavaszán Ottó személyes megbízottként Károly Lajost küldi Portugáliában Wodianer magyar követtel való kapcsolattartás végett, öccsével az amerikai kormány rejtjeles csatornáján tartotta a kapcsolatot. Miképp öt éve Schuschniggtól, az ifjú trónörökös ismét cselekvést várt el szövetségesétől, viszont Sigray grófnak még 1944 januárjában is a magyar belső megosztottságáról kellett informálni Ottót. 1944. március 8-án levélben figyelmeztette a magyar kormányt, hogy „ha Magyarország a végsőkig passzív marad, sokkal rosszabb helyzetbe kerül, mint Trianonban, és akkor az ország bolsevista megszállása elkerülhetetlen”. Magyarország német megszállásával megszakadt a kapcsolat a magyar kormány és Ottó között. Hiába próbált Ottó államfőként viselkedni, felszólítva a külországokban működő magyar diplomatákat, hogy ne engedelmeskedjenek a Sztójay kormánynak, törekvését nem kísérte siker.[40]

Magyar Habsburgok Hitlerrel és Szálasival – a család fekete bárányai

A nemzetiszocializmus és a Habsburg-család kapcsolata kapcsán szükséges arról is szólnunk, hogy volt olyan tagja a Habsburg-családnak, aki nyitott volt a magyar nemzetiszocialisták, a nyilasok felé. Pedig a korabeli nyilas sajtót áttekintve kimondottan Habsburg-ellenesnek mondható. Keméri Nagy Imre a Szittyakürt 1937. október 16-i számában azt ígéri, hogy „azt a kis klikket (t.i. Habsburg-dinasztia – F.Á.) úgy kisöpri az országból, hogy szemét-roncs sem marad belőlük”. Palotai Póth Gyula áprilisi írásában pedig arra emlékezteti olvasóit, hogy „értse meg mindenki, mi nem adjuk hazánkat őseink gyilkosainak, kik nyakunkra hozták Trianont, hisz az ő bűnük, hogy oly kevés a magyar” illetve figyelmeztet, hogy „elégedjenek meg hát a Habsburg-ház szerelmesei azzal, ha lemondunk a nagy megtorlásról és ne akarjanak velünk mindent elfeledtetni.”[41] Málnási Ödön nyilas szociálforradalmár narratívájában a Habsburgok elsődleges bűne, hogy együttműködtek a népet elnyomó „turáni” elittel, Szálasi történelemszemléletét a kurucos, „szabadságharcos-függetlenségi” hagyomány jellemezte, a ribilliókat, mint az 1526 előtti magyar „vezetőnép” szerep visszaállítására és a birodalmi önállóság visszaszerzésére tett kísérleteket értékeli.[42] Viszont a nyilas mozgalom sem volt oly gyakorlatiatlan, hogy néhány szavazatért ne lebegtessék meg olykor a restauráció lehetőségét.

A magyar politikai életben tevékenykedő Albrecht herceg németbarát politikusként volt jelen a közéletben. Habár az 1920-as években felmerült a neve királyjelöltként is, az évek során a királyi tróntól egyre távolabb került. Ottó nagykorúsításán túl – ahol hűségnyilatkozatban el is ismerte a trónörökös elsőségét – jelentősen csökkentette esélyeit az 1926-os frankhamisításban játszott szerepe és két morganatikus házassága is. Már Albrecht édesapja is rokonszenvezett Hitler mozgalmával, 1936-os temetésekor sírját a Führer koszorúja is díszítette.[43] Albrecht az 1920-as években a Gömbös Gyula vezetett Etelközi Szövetség tagjai közt találjuk – ezzel növelve népszerűségét a szabad királyválasztók között –, Hitler hatalomra jutását követően németbarát irányzat híveként jelent meg a közéletben. Ennek egyik legfőbb jeleként az újvidéki vérengzés irányítói Albrecht herceg magyaróvári birtokán keresztül tudtak Németországba szökni 1944-ben.

Az 1942-es kormányzóhelyettes választáskor, mint rivális jelölt jelent meg, ugyanis olyan lehetőséget látott ebben az intézményben, melynek megszerzése révén az államfői hatalom közelébe kerülhet. Ehhez Albrecht az imrédysták mellett a – II. Ottó által egyszerűen csak „bűnözőkből álló bandaként”[44] jellemzett – Nyilaskeresztes Pártot is meg kívánta nyerni. Külföldi segítséget is fel kívánt használni tervei elérése érdekében, emiatt 1941. december 12-én Karl Werkmeisterrel, a budapesti német követség ügyvivőjével is felvette a kapcsolatot, január 9-én pedig magához Ribbentrophoz fordult azon kérésével, hogy személyesen tájékoztathassa a Führert a kormányzóhelyettes-választás kapcsán kialakult helyzetről. A kérést a német fél hárította el, mivel Hitler 1941. december 22-i utasításának értelmében, amíg Horthy Miklós kormányzó él az utódlás kérdésével kapcsolatban nem történik semmilyen német beavatkozás.[45] Baráti kapcsolatot ápolt a nemzetiszocialista Németország politikai elitjével. Különösen szoros kapcsolatot alakított ki Himmler körével, a háború alatt az SS beszervezett kapcsolataként is működött a magyar királyi herceg. Későbbiekben is a Magyar Megújulás Pártjának kormányzójelöltjeként jelent meg 1943-ban,[46] aspirált az államfői hatalomra mind a német megszállás, mind a Szálasi puccs után.[47]

József Ágost herceg is valószínűleg a királyjelöltség végett sodródott a magyar nemzetiszocialisták felé, mivel az arisztokráciában és a katolikus egyházi elitben kevesen támogatták.[48] Az 1944. október 15-i puccs során dicstelen szerepet játszott a magyar királyi herceg. Németbarát törzstisztek ösztökélésére Lakatos Gézától követelte, hogy nevezze ki a honvédség főparancsnokának, amit nem sikerült elérni, hiszen ez a Legfelsőbb Hadúr kizárólagos hatóköre. A nyilas hatalomátvételt követően József Ágost hűséget esküdött Szálasinak, a budavári főhercegi erkélyről üdvözölte a Szent György téren ünneplő nyilasokat, sőt Auguszta főhercegnével együtt személyesen is részt vett ünnepi gyűlésükön. Ekkori tevékenységéről nem nyilatkozott a későbbiekben.[49]

[1] Baier, Stephan – Demmerle, Eva: Habsburg Ottó élete. Ford.: Blaschtik Éva. Európa Könyvkiadó. Budapest, 2003. 82. p.

[2] Hitler Adolf: Harcom (Mein Kampf). Ford: Kolbai Pál, Lintner Antal, Szakáts István. 3. kiad. Centrum Kiadóvállalat Rt. Budapest, 1941. 20.p.

[3] Hitler Adolf: Harcom (Mein Kampf). Ford: Kolbai Pál, Lintner Antal, Szakáts István. 3. kiad. Centrum Kiadóvállalat Rt. Budapest, 1941. 34.p.

[4] Eszmei hatásokról: Hamann, Brigitte: Bécs és Hitler. Egy diktátor tanulóévei. Ford.: Kajtár Mária, Szántó Tamás. Európa Kiadó. Budapest, 2000. (Memoria Mundi) 330-385. p.

[5] Hitler Adolf: Harcom (Mein Kampf). Ford: Kolbai Pál, Lintner Antal, Szakáts István. 3. kiad. Centrum Kiadóvállalat Rt. Budapest, 1941. 63. p.

[6] Fiziker Róbert: Habsburg Ottó és Kurt von Schuschnigg levélváltása,1938. február–március [URL:http://archivnet.hu/politika/habsburg_otto_es_kurt_von_schuschnigg_levelvaltasa.html]; 1941-es magyar kiadósból hiányzik a mondat.

[7]Fiziker Róbert: Az Anschluss-eufóriától az osztrák misszióig – konzervatív identitás az első köztársaság idején. [URL:http://www.habsburg.org.hu/files/hti_konferenciak/2010_repkozt_fiziker_robert.pdf]

[8] Baier, Stephan – Demmerle, Eva: Habsburg Ottó élete. Ford.: Blaschtik Éva. Európa Könyvkiadó. Budapest, 2003. 90. p.

[9] Romsics Gergely: Nép, nemzet birodalom. A Habsburg Birodalom emlékezete a német, osztrák és magyar történetpolitikai gondolkodásban, 1918-1941. Új Mandátum Könyvkiadó. Budapest, 2010. 194-204. p.

[10] Ajánlott: Sebastian Haffner: Poroszország egy porosz szemével. Európa Könyvkiadó. Budapest, 2010.

[11] Baier, Stephan – Demmerle, Eva: Habsburg Ottó élete. Ford.: Blaschtik Éva. Európa Könyvkiadó. Budapest, 2003. 82. p.

[12] Gulyás László: A korona árnyékában. Habsburg Ottó, 1930-1945. In: Rubicon 2011/8. 15.p.

[13] Baier, Stephan – Demmerle, Eva: Habsburg Ottó élete. Ford.: Blaschtik Éva. Európa Könyvkiadó. Budapest, 2003. 85. p.

[14] Baier, Stephan – Demmerle, Eva: Habsburg Ottó élete. Ford.: Blaschtik Éva. Európa Könyvkiadó. Budapest, 2003. 82-88. p.

[15] Idézi: Baier, Stephan – Demmerle, Eva: Habsburg Ottó élete. Ford.: Blaschtik Éva. Európa Könyvkiadó. Budapest, 2003. 90-91. p.

[16] Hitler, Adolf: Küzdelem a Sátánnal. Magyarul megjelent összes beszédei. Szerk.: Gede Tibor. Gede Testvérek. Budapest, 2001.146. p.

[17] Gulyás László: A korona árnyékában. Habsburg Ottó, 1930-1945. In: Rubicon 2011/8 15. p.

[18] Baier, Stephan – Demmerle, Eva: Habsburg Ottó élete. Ford.: Blaschtik Éva. Európa Könyvkiadó. Budapest, 2003. 90. p.

[19] Ormos Mária: Kozma Miklós. II. köt. PolgArt. Budapest, 2000. 468. p.

[20] Pusztaszeri László: Habsbur Ottó élete és kora. Nap Kiadó. Nyíregyháza. 1999. 94. p.

[21] Fiziker Róbert: Habsburg kontra Hitler. Gondolat Kiadó:Budapest, 2010. 154-157. p.

[22] A törvény szövegét lásd: http://alex.onb.ac.at/cgi-content/alex?apm=0&aid=bgl&datum=19350004&seite=00001355

[23] Pusztaszeri László: Habsbur Ottó élete és kora. Nap Kiadó. Nyíregyháza. 1999. 96. p.

[24] Gulyás László: A korona árnyékában. Habsburg Ottó, 1930-1945. In: Rubicon 2011/8 15. p.

[25] Fiziker Róbert: Habsburg kontra Hitler. Gondolat Kiadó:Budapest, 2010. 150. p.

[26] Pusztaszeri László: Habsbur Ottó élete és kora. Nap Kiadó. Nyíregyháza. 1999. 94. p.

[27] Gulyás László: A korona árnyékában. Habsburg Ottó, 1930-1945. In: Rubicon 2011/8 15. p.

[28] A leveleket közli Fiziker Róbert az ArchívNet oldalán:http://archivnet.hu/politika/habsburg_otto_es_kurt_von_schuschnigg_levelvaltasa.html

[29] Baier, Stephan – Demmerle, Eva: Habsburg Ottó élete. Ford.: Blaschtik Éva. Európa Könyvkiadó. Budapest, 2003. 112. p.

[30] Baier, Stephan – Demmerle, Eva: Habsburg Ottó élete. Ford.: Blaschtik Éva. Európa Könyvkiadó. Budapest, 2003. 115. p.

[31] Baier, Stephan – Demmerle, Eva: Habsburg Ottó élete. Ford.: Blaschtik Éva. Európa Könyvkiadó. Budapest, 2003. 118. p.

[32] Brook-Shepherd, Gordon: Habsburg Ottó életrajz. Ford.: Kontor István László. Z-Press Kidaó. Miskolc, 2003. 209. p.

[33] Baier, Stephan – Demmerle, Eva: Habsburg Ottó élete. Ford.: Blaschtik Éva. Európa Könyvkiadó. Budapest, 2003. 116-117. p.

[34] A törvény szövegét lásd: http://alex.onb.ac.at/cgi-content/alex?apm=0&aid=glo&datum=19390004&seite=00000943

[35] Baier, Stephan – Demmerle, Eva: Habsburg Ottó élete. Ford.: Blaschtik Éva. Európa Könyvkiadó. Budapest, 2003. 120-121. p.

[36] Baier, Stephan – Demmerle, Eva: Habsburg Ottó élete. Ford.: Blaschtik Éva. Európa Könyvkiadó. Budapest, 2003. 124-125. p.

[37] Baier, Stephan – Demmerle, Eva: Habsburg Ottó élete. Ford.: Blaschtik Éva. Európa Könyvkiadó. Budapest, 2003. 135-143.

[38] Baier, Stephan – Demmerle, Eva: Habsburg Ottó élete. Ford.: Blaschtik Éva. Európa Könyvkiadó. Budapest, 2003.118-124., 161-164. p.; Gulyás László: A korona árnyékában. Habsburg Ottó, 1930-1945. In: Rubicon 2011/8. 17. p.

[39] Baier, Stephan – Demmerle, Eva: Habsburg Ottó élete. Ford.: Blaschtik Éva. Európa Könyvkiadó. Budapest, 2003. 151-154., 165-166. p.

[40]Baier, Stephan – Demmerle, Eva: Habsburg Ottó élete. Ford.: Blaschtik Éva. Európa Könyvkiadó. Budapest, 2003. 166-169. p.; Gulyás László: A korona árnyékában. Habsburg Ottó, 1930-1945. In: Rubicon 2011/8. 20-21. p.; Kardos József: Legitimizmus. Legitimista politikusok Magyarországon a két világháború között. Korona Kiadó. Budapest, 1998. 272-277. p.

[41] Kerepeszki Róbert: Jelöltek és önjelöltek. A királykérdés megoldásának alternatívái. In: Rubicon 2011/8. 33.p.

[42] Romsics Gergely: Nép, nemzet birodalom. A Habsburg Birodalom emlékezete a német, osztrák és magyar történetpolitikai gondolkodásban, 1918-1941. Új Mandátum Könyvkiadó. Budapest, 2010.. 371-375. p.

[43] Gerő András: Az Ottó jelenség. In: Rubicon 2011/8. 8-9.p.

[44] Baier, Stephan – Demmerle, Eva: Habsburg Ottó élete. Ford.: Blaschtik Éva. Európa Könyvkiadó. Budapest, 2003. 170. p.

[45] Olasz Lajos: A kormányzóhelyettesi intézmény története (1941-1944). Akadémia Kiadó. Budapest, 2007. 120-122. p.

[46] http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC00003/00164.htm

[47] Vallomások a holtak házából. Ujszászy István vezérőrnagynak, a 2. vkf, osztály és az Államvédelmi Központ vezetőjének az ÁVH fogságában írott feljegyzései. Szerk.: Haraszti György. ÁBTL-Corvina Kiadó. Budapest, 2007. 306-307. p.

[48] Kerepeszki Róbert: Jelöltek és önjelöltek. A királykérdés megoldásának alternatívái. In: Rubicon 2011/8. 28.p.

[49] Seremetyeff-Papp János: A Habsburg, aki teljesen magyarrá vált - József Ágost főherceg élete (II. rész) [URL: http://regnumportal.hu/node/577]