Lényegében már monarchia - az osztrák hivatásrendi állam

1932 májusában az addigi mezőgazdasági és erdészeti miniszter, Engelbert Dollfuss alakított kormányt Ausztriában. Ekkor a politizáló közvélemény úgy vélte, hogy újabb átmeneti, a válság legyűrését megkísérlő kormány jött létre. Dollfuss azonban mindössze egy fős parlamenti többséggel keresztülvitte a nemzetgyűlés beleegyezését a 300 millió schillinges népszövetségi kölcsönt eredményező, de az anschluss tilalmát újabb 10 évvel meghosszabbító, Lausanne-ban aláírt jegyzőkönyv ratifikálásához, majd a parlament önkikapcsolása után hozzáfogott a hivatásrendi berendezkedés megvalósításához.

Írta: Fiziker Róbert.

1933. március 4-én, a Dollfuss elleni bizalmatlansági indítvány kapcsán egy szavazócédula érvényességéről folytatott vitában a nemzetgyűlés mindhárom elnöke (a szociáldemokrata Karl Renner, a keresztényszociális Rudolf Ramek és a nagynémet Sepp Straffner) lemondott, a kormány pedig a köztársasági elnök asszisztálásával – némileg a kor antiparlamentáris tendenciájához illeszkedve – kiiktatta a nemzetgyűlést, megakadályozta annak újbóli összehívását, és az ügyeket az eredetileg gazdasági és közellátási kérdésekre vonatkozó „kis diktatúraparagrafus” (1) – a még 1917-ben megalkotott és csak 1945 után hatályon kívül helyezett hadigazdálkodási felhatalmazási törvény – alapján intézte. Az alkotmánybíróság ezt követő feloszlatásával a kormány nyíltan szembehelyezkedett az alaptörvény szellemével, és további politikai és jogállami ellenőrzési intézményeket számolt fel. A pártrendszer és a parlamentarizmus funkciós zavarainak felnagyításával az új rendszer az állam megmentése érdekében elengedhetetlenül szükséges kormányzati formaként igazolta magát – az időben és tevékenységi körében is korlátozott, antik római diktátori hatalomra emlékeztetve (2).

A világgazdasági válság hatására hatalomra került, pontosabban hatalmon maradt, és magukat tulajdonképpen korrumpáló erők a parlamentáris úttal szakítva kezdtek hozzá a konzervatív-katolikus-autoriter rendszer kiépítéséhez. Dollfuss és a keresztényszociális politikai elit belső meggyőződése, a nácikkal való megegyezés lehetetlensége, a baloldallal való együttműködéshez szükséges politikai akarat hiánya és Mussolini befolyása együttesen eredményezte a korporatív orientációt.

A hivatásrendi kurzus ideológiai alapvetése – Othmar Spann, Ignaz Seipel és a Quadragesimo anno

A keresztényszociálisok konzervatív szárnyának, a Ständestaat legtöbb vezetőjének politikai nagykorúsodása a Monarchia idején zajlott le, s ők az Első Köztársaság végéig nem is tudtak megszabadulni a „legitimista álomtól”. Nem jött létre megfelelő kötődésük a köztársaság államformájához, lojalitásuk továbbra sem az „osztrák nemzetre”, hanem egy szupranacionális birodalmi patriotizmusra, az Ausztriát 640 éven át irányító Habsburg-dinasztiára és a többnemzetiségű dunai monarchiára irányult.

Az autoriter modell elméleti megalapozását Othmar Spann végezte el már 1921-ben, az egalitárius demokráciával szemben a hivatásrendi, „igazi államot” állítva alternatívaként. Dollfuss tanítványa volt a rendi-tekintélyi állameszmét hirdető közgazdász és szociológus professzornak, akinek a Der wahre Staat című munkájában megfogalmazott univerzális gazdaság- és társadalomszemlélete ugyanúgy hatott a kancellárra, mint a szintén elvi bázist nyújtó olasz Carta del Lavoro (1927), a fasiszta állam „munkatörvénykönyve” is.
Ignaz Seipel teológiaprofesszor, a húszas évek legbefolyásosabb osztrák politikusa elméleti síkon a monarchista államformában, egy keresztény birodalomban vélte megtalálni az európai béke, az egység és a rend, illetve a népek egymás mellett élésének és együttműködésének biztosítékát. Nézete szerint Ausztria feladata a „nemzeti államképződmények közötti híd és nyugodt pólus” szerepének betöltése és a közös nyugati kultúra szolgálata, a szellemi alapok megteremtése Európának föderalista államszövetséggé való összefogásához. Ennek első lépcsőjeként a Monarchia volt népei fognak visszatérni volt „közös otthonukba”, az immár megreformált Duna-medencei konföderációba.

Ugyanakkor Seipel a „primum vivere, deinde philosophare” (3) gondolatának jegyében a köztársasági Ausztria kormányfőjeként az ország érdekét, a gazdaság szanálását egyértelműen elébe helyezte személyes belső meggyőződésének, és a nép érdekében a köztársaságban végzendő munka mellett tett hitet. A reálpolitikai megfontolások nem engedték érvényre juttatni a lakosság egy részében és a hatalmon lévők tudatalattijában lévő látens tradicionalizmust és monarchizmust.

Az európai színvonalú államférfi, pártja szellemileg legjelentősebb személyisége, az osztrák Páneurópa mozgalom elnökeként az egységes Európa látnoka jelentős mértékben meghatározta a harmincas évek osztrák politikai gondolkodását is. Ő hirdette meg a két német állam egymásmellettiségét („Ein Volk in zwei Staaten”), egyszersmind a „keine Kombination ohne Deutschland” (4) alapelvét. Világnézeti és személyes okok miatt nagyobb távolságtartást hirdetett a szociáldemokratákkal szemben, egy minél energikusabb állami politikát igényelt és a demokráciát a „belebeszélés rendszerének” tartotta, „melyben az éri el a legtöbbet, aki a leghangosabban kiabál”. Seipel már az 1931-ben kibocsátott Quadragesimo anno című pápai enciklika megjelenése előtt új társadalmi berendezkedést követelt, és a közéletet a hivatásrendi felépítés szellemében kívánta megújítani. A társadalmi újjáépítés igényét összekötötte a pártállam meghaladásának szükségességével. (5) Dollfuss a pápai enciklika seipeli interpretációját kormányzati megbízásként értelmezte, s úgyszintén magáévá tette Mussolini 1933 augusztusában Riccionéban megfogalmazott igényeit az osztrák belpolitika átalakításával kapcsolatban.

Az osztrák hivatásrendi állam a Quadragesimo annó-ból és az abban körvonalazott társadalomszervezési elgondolásokból merítette elvi alapjait. A modern kapitalizmus jelenségeinek bírálatát adó körirat és a Vatikánnal megkötött konkordátum a keresztény-konzervatív államvezetés politikájának ideológiai alapvetését, egyfajta Bibliáját jelentette. „Nekünk – mint kis német államnak – az a törekvésünk, hogy első országként, valóban az államéletben is kövessük a csodás Quadragesimo anno enciklika hívó szavát” – fogalmazott Dollfuss (6) 1933 szeptemberében.

XI. Pius szociális enciklikájában az összesen 148 szakasz közül mindössze 7 foglalkozott a hivatásrendi berendezkedés kérdésével. A személyi szabadság fontosságát hangsúlyozva, ugyanakkor az államnak a közjó érdekében gyakorolt beavatkozási jogát szélesebb körűnek elismerve a korporatív állam funkcióját az osztályharc és az érdekcsoportok ellentéteinek felszámolásában és az igazságos, keresztény társadalom megteremtésében látta a körirat.

Az állam régi-új missziója – a hivatásrendi alkotmány

A köztársaság születésének pillanatában, amikor a „régi birodalom háziúri lakásából a köztársaság szoba-konyha-dolgozószobás lakásába kellett költözni”, (7) a politikai pártok és a közvélemény egyöntetű óhaja a Németországhoz való csatlakozás, az anschluss volt. Az össznémet nemzetállam megoldatlan problematikája a „kisnémet” megoldás után ismét előtérbe került. Mindkét állam köztársasági alkotmánya követelte az egység megvalósítását. A Saint-Germain-i békeszerződés 88. cikkelye a csatlakozást megakadályozta ugyan, de annak gondolatát nem tudta kioltani, jóllehet a Monarchia bukása utáni csatlakozási mozgalom nem helyezhető egy szintre a nemzetiszocializmus anschluss-propagandájával. A független osztrák köztársaság eszméje francia importárunak tűnt az osztrákok nagy részének tudatában (8).

A köztársaság a sokkoló háborús vereség után és a gazdasági-szociális problémák közepette hosszú hónapokon át tartó szabályos harcot vívott állami területéért, a békeszerződés aláírásával és a szeparatista tendenciák legyűrésével normalizálta külpolitikai helyzetét, majd több mint tucatnyi kormányválság után 1931-re konszolidálta a gazdaságot is. A továbbra is központi szerepet játszó anschluss-kérdés, a gazdasági problémák, a militáns jobb- és baloldali szervezetek: a Republikanischer Schutzbund és a Heimwehr 1927 júliusában véres összetűzéseket eredményező konfrontációja, majd a Pfrimer-puccs és a Németországgal kötendő vámunió kudarca, illetve a hirtenbergi fegyverválság mind megtépázták a demokratikus köztársaság tekintélyét. Ennek helyreállítása érdekében már az 1929-es alkotmánymódosítás kapcsán megfigyelhető volt az állami autoritás erősítésének és a pártok uralma helyett a hivatásrendek előtérbe állításának igénye.

Seipel és Johannes Schober, a húszas évek két meghatározó politikusának halála után megkezdődött az a fokozatos államcsíny, mellyel a Dollfuss–Schuschnigg kormányzat megfojtotta a köztársaságot. Célként az óriási dinamizmussal munkához látó Dollfuss 1933. szeptember 11-én egy tömeggyűlésen a „hivatásrendi alapokon és erős autoriter vezetés alatt álló Ausztria szociális, keresztény, német államának” (9) megteremtését nevezte meg a marxizmus, a kapitalista világrend, a nemzetiszocializmus és a pártok uralma elleni harc útján.

Egyfajta kontinuitás érvényesült az új Ausztriában, mely politikai és szellemi-kulturális értelemben összekötötte azt a régi monarchiával. A „Deutschnationalismus” (10) mellett a korszakot meghatározó „függőségi forma” a legitimizmus volt. A húszas évek egyértelműen domináns anschluss-párti magatartása után Ausztria elkezdte felépíteni saját identitását: az anschluss-gondolattól az önállóság igenléséig eljutva végrehajtotta az Első Köztársaság legforradalmibb szellemtörténeti fordulatát, és a köztársasággal szakítva bizonyos értelemben visszatért a megtagadott múlthoz. Egy nemzet volt születőben a ’30-as évek Európájának közepén.

Az államnak, a társadalomnak és a gazdaságnak a XIII. Leó Rerum novarum és XI. Pius Quadragesimo anno című enciklikáira alapozott hivatásrendi újjászervezéséhez – más alternatíva nem lévén – a régi Ausztria hagyományait szellemi erőforrásként, a történelmi identitás alapjaként és inspiráló tényezőként, továbbá az anschluss-propagandával szembeni defenzív eszközként kívánták igénybe venni. Itt érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy az osztrák hivatásrendi állam a 19. század utolsó negyedének Eduard Taaffe kancellár nevével fémjelzett korporatív érdekegyeztetési elképzeléseihez is visszanyúlt.

A hivatásrendi állam a német misszió hangsúlyozásával visszanyúlt Seipel koncepciójához, és a jövő Ausztriáját a hajdani Monarchiához valamiképpen hasonló közép-európai rend magjaként képzelte el. Bizonyos nemzeti erőket el akart hódítani a náci táborból, megpróbálta eltakarítani a köztársaság kezdeti éveinek „forradalmi törmelékét”, s Ausztria önállóságát, sajátszerű fejlődését, híd- és védőbástya szerepét hangsúlyozta a „Német Nemzet Szent Római Birodalmában”. A birodalom szelleme és célkitűzései tehát 1806 után is fennmaradtak, nyugati keresztény és szupranacionális jellege pedig kezdetben a Habsburg Monarchiában, majd a Ständestaatban élt tovább.

Hitler hatalomra jutása után Ausztriát a „második, jobb német államként”, „a német kultúra képviselőjeként” hirdették, és vallották, hogy „az igazi németség hazája és jövője Ausztriában van”. (11) A hangsúlyozottan osztrák hazafias öntudat kiemelte a németség és a nyugati kultúra érdekében végzendő küldetés fontosságát, a német fenyegetettség légkörében öntudatos osztrákká alakítva a hatalmi elit tagjait. Ezzel párhuzamosan a „Német-Ausztria” elnevezés „német nyelvű Ausztriává” szelídült. (12)

További jellemzője a rendszernek a homogén tömegpárt hiánya. 1933. május 20-án jött létre a Vaterländische Front (VF – Hazafias Front), amelyről Robert Hecht, a hadügyminisztérium első szekciófőnöke úgy vélekedett, hogy annak „speciális bécsi kávéház-színezete van”, ezért „kizárt, hogy egyetlen egységes, osztrák, hatalmas népmozgalom váljon belőle”. (13) Karl Renner mesélte később azt a talán nem igaz, de mégis találó anekdotát, mely szerint egy községben a VF egyik vezetője érdeklődik a település politikai pártállásáról. Megtudja, hogy a lakosság egyik fele barna, a másik meg vörös. „És akkor ki van a VF-ban?” – kérdezi. „Annak mindenki tagja” – hangzik a válasz. (14) Végül Otto Bauert idézzük, aki szerint a „mentőövet részben a Hitlerrel való kiegyezésben, illetve a Habsburgoknak a jogaikba való visszahelyezésében kereső” VF „a Hitler antiszemitizmusától félő zsidó polgárság, monarchista arisztokraták, klerikális kispolgárok, a Dollfuss ellen naponta lázadó és őt zsaroló Heimwehrek, az ellenük szervezett Ostmärkische Sturmscharen és a félig náci, félig szociáldemokrata szegény ördögök siserehadának egyvelege, akik csak azért viselik a piros-fehér-piros szalagot, hogy ne veszítsék el a munkájukat, vagy hogy munkát kapjanak”. (15)

Tömegtámogatás híján az egymással rivalizáló elitek koalíciójából nem jött létre valódi egység a szervezeten belül, hiába hangsúlyozta Dollfuss a bécsi ügetőpályán elmondott programbeszédében az elválasztó vonalak háttérbe szorításának szükségességét. (16) A részben kényszertagság alapján tevékenykedő szervezetnek az államrendszer erősen vitatott reformját kellett volna legitimálnia, de fennállása alatt csupán árnyékéletet élt, hatalom nélküli szövetséggé degradálódott. A nagytőke, a parasztság és a kis- és középpolgárság rétegein kívül a munkásságot nem tudták vonzó programmal megszólítani. Az eredetileg a szervezeti önállóságukat megtartó, az állam központi szerepét igenlő szervezetek és csoportok politikai összefogására alakult Front a politikai akaratnyilvánítás monopolszervezetévé vált, miközben a fennmaradt csoportérdekek akadályozták a centralisztikus irányítás megvalósítását. 1936-tól a Front ellenőrizte tagjai hazafias meggyőződését, ezzel a „besúgó és szaglászó szervezet” szintjére süllyedt. (17)

Kétségtelen, hogy az osztrák államtudat felélesztéséért folytatott küzdelemben bizonyos részeredményeket fel tudott mutatni a kormány, bár van olyan vélemény, hogy kezdetben a kormánynak az állami függetlenség érdekében folytatott propagandája még azt az intenzitást sem érte el, amit „ma egy községi tanácsi választáson egy tartományi fővárosban bevetnek”. (18) Ennek ellenére Hitler hatalomra jutásakor az osztrák lakosság kétharmada minden pártpolitikai ellentét dacára az osztrák államhoz tartozónak vallotta magát. (19) A rendszer azonban nem volt képes tartósítani a tömegek lojalitását, ehhez hiányzott az igazán mobilizáló és integráló, a kormányzati-politikai rendszerre vonatkozó, az önálló államiságot hordozó nemzeti ideológia.

1934 áprilisától az egyetemeken és a főiskolákon minisztériumi utasítás írta elő, hogy a hallgatóknak kötelező jelleggel világnézeti, állampolgári és történelmi előadásokat is kellett látogatniuk, illetve az anyagból kollokválniuk. (20) Az 1935-ös tanterv a középfokú oktatási intézmények legfelsőbb osztályaiban heti 3 óra honismeretet írt elő, a diákokat „hazafias érzületre, gondolkodásra és cselekvésre kell nevelni”(21) . A tankönyvek Ausztriát a katolikus Európa közép-európai védelmezőjeként, és a török félholddal szembeni védbástyaként mutatták be, a hadseregben újjáéledtek a régi, Habsburg-tradíciók, a történelmi hagyománytudat ápolására már 1933 áprilisában felállították a Heimatdienst nevű (22), a dicső múltra emlékező szervezetet, sőt törvény született „Ausztria tekintélyének védelméről”.
A társadalmi bázis szélesítése érdekében a baloldallal történő megegyezés nem jött számításba. A Republikanischer Schutzbund 1933. márciusi feloszlatása, valamint a Mussolininak tett ígéretek a szociáldemokraták elleni kemény fellépésre és az állam korporatív átalakítására megfelelt Dollfuss saját meggyőződésének is. A nyílt összecsapásra 1934 februárjában került sor, amikor a Heimwehr által kiprovokált szociáldemokrata felkelést súlyos harcok után véresen leverték. A február 12-i események a nemzetiszocialisták malmára hajtották a vizet, hiszen a polgárháborús légkör megakadályozta a konzervatív és szociáldemokrata erők összefogását.

Az ellenzékkel szembeni brutális fellépés és fegyveres erőszak, a sajtócenzúra, a gyülekezési szabadság és a sztrájkjog gyakorlásának tilalma, a politikai ellenfelek gyűjtőtáborokba zárása és a nemzetiszocialista, majd szociáldemokrata párt betiltása, a halálbüntetés visszaállítása képezték a folyamat további lépcsőit. Külön szervezetek jöttek létre az állami- és magánalkalmazottakkal szembeni represszív intézkedések foganatosítására, nagy politikai tisztogatásokra azonban nem került sor. (23)

A fasizmus és nemzetiszocializmus közötti őrlődés és a polgárháborús állapotok közepette a rendszer a liberális demokráciák és a totalitárius diktatúrák közti harmadik utat kívánta megalapozni az új alkotmánnyal. A több szempontból bizonytalan és homályosan fogalmazó, ráadásul a törvénytelenség látszatát viselő hivatásrendi alkotmányt – melyen Otto Ender, korábbi kancellár, alkotmányjogász 1933 júliusa óta dolgozott – az 1917-es háborús felhatalmazási törvény alapján szükségrendeletileg hirdették ki, majd a csonka parlamenttel is megszavaztatták. A hivatalos felfogás szerint ezzel voltaképpen helyreállt a jogfolytonosság a császári korszakkal. (24)

A májusi alkotmány alapján, amely „A Mindenható Isten nevében, akitől minden jog származik” szavakkal kezdődött, a szövetségi elnököt nem a nép, hanem az ország polgármesterei választják. Köztársaság helyett „szövetségi államként” határozták meg Ausztriát, mert az előbbi megjelölés már nem felelt meg a megváltozott politikai viszonyoknak. 1934. április 27-én hatályon kívül helyezték november 12-ének, a köztársaság kikiáltásának eddigi állami megünneplését is – amely a továbbiakban mint a „nyugalom, a megfontolás és a meggondolás napja” szerepelt a politikai kalendáriumban. Elszállították a köztársasági emlékművet, és az alkotmányban is rögzítve állami szimbólumként visszatért a császári sas – korona nélkül és piros-fehér-piros pajzson. (25) A májusi alkotmányból kimaradtak a Habsburg-törvények, melyeket 1935 júliusában hatályon kívül helyeztek.

Az alkotmány több, de csupán tanácsadói funkcióval bíró testület felállításáról rendelkezett, melyek 1934. október 31-ével álltak fel ténylegesen. A kinevezett tagokkal (40-50 fő) működő Államtanács, a vallási közösségek, az oktatási, nevelési, művészeti és tudományos élet képviselőiből álló Szövetségi Kulturális Tanács (30-40 fő), a hivatásrendek képviselőit tömörítő Szövetségi Gazdasági Tanács (70-80 tag) és az eddigi Szövetségi Tanácsot felváltó, az elöljárókból és pénzügyi referensekből álló Tartományi Tanács mellett a szövetségi, „csonka” parlament (59 tag) is csak a kormányjavaslatokról szavazhatott, vita és kezdeményezési jog nélkül, illetve a szövetségi elnök jelölésénél és eskütételénél volt némi szerepe. Az Államtanács tagjait tíz évre nevezték ki – de ellenőrző funkciót nem gyakorolhattak.

A hét évre választott szövetségi elnök a szövetségi kormány javaslatára és a kancellár ellenjegyzésével hozta döntéseit. Az állami autoritást megtestesítő és a politika irányelveit meghatározó szerepet ily módon a szövetségi kancellár kapta, akinek az egyetértése és aláírása nélkül semmi sem történhetett a továbbiakban. A 147. paragrafus a közbiztonság és a közrend fenntartását szolgáló szükségrendeleti jogosítványokkal ruházta fel a végrehajtó hatalmat. (26) Dollfuss vagy Kurt Schuschnigg azonban távolról sem rendelkezett akkora hatalommal, mint Hitler vagy Mussolini.

Az alapvető fontosságú korporatív testületek megszervezésére – az 1934 októberében, illetve 1935 júliusában létrehozott közszolgálati és mezőgazdasági korporációtól eltekintve – sohasem került sor, illetve csupán az ezeket előkészítő intézmények funkcionáltak. Az állam hivatásrendi felépítésére vonatkozóan csupán három helyen találunk utalásokat. A 2. tc. a szövetségi állam rendi felépítését, a 32. tc. a hivatásrendek autonómiáját szabályozta részletesebb kifejtés nélkül, míg a 48. tc. rögzítette a foglalkozási csoportok számát és meg is nevezte azokat: eszerint a fő csoportok a mező- és erdőgazdaság, az ipar és a bányászat, a kisipar, a kereskedelem és a közlekedés, a pénz-, hitel- és biztosításügy, a szabad foglalkozások és a közszolgálat területeit fogták össze. A végcél, a munkaadók és a munkavállalók egy egységben történő összefogása a szakszervezeti szövetség ellenállása miatt utópiának bizonyult. Ez volt egyébként az egyetlen olyan szervezet, amely a Ständestaatban viszonylagos gazdasági és politikai befolyással bírt szélesebb rétegek körében is.

A szervezeti és koncepcionális kérdések nem kerültek kifejtésre az alaptörvény szövegében. (27) Ez oda vezetett, hogy a különböző konzervatív csoportosulások, a fasizmus kiteljesítését kívánó Heimwehr, az autoriter-hivatásrendi univerzalizmust hirdető, Othmar Spann-féle iskola és a katolikus társadalomtudósok is saját szájuk íze szerint próbálták tartalommal megtölteni a az alkotmányban vázolt, jövőbe vezető utat.

A gyakorlati kivitelezéshez az 1933. március 19-én életbe léptetett, szintén a hivatásrendiségen és a tekintélyelven alapuló portugál alkotmány adott példát. Amíg azonban nem álltak fel a hivatkozott testületek, a törvény sem léphetett életbe, így a felhatalmazási törvény helyébe lépő alkotmányos átmeneti törvény alapján a kormány teljhatalmat gyakorolhatott. (28)

Az alkotmány rendelkezéseinek vizsgálata alapján az enciklika csupán az alaptörvény kiváltó momentumának, de semmi esetre sem alapjának tekinthető. 1934. május 1-jén hirdették ki a Szentszékkel 1933. május 5-én megkötött konkordátumot is, mely megerősítette a katolikus egyház és a klérus állami befolyását. Ám a kötelező hitoktatás és a család fontosságának hangsúlyozásán túl katolikus részről az autoriter rendszer egyes jelenségeivel szemben érkező bírálatok is megjelentek.

A robbantásos merényletek, a propaganda- és gazdasági háború ellenére a kormány megkísérelte a kapcsolatfelvételt az osztrák nemzetiszocialistákkal – sikertelenül. Az osztrák nácik elvetélt puccskísérlete (1934. július 25.) és Dollfuss halála után a szívós kitartás, a lépésről lépésre megvalósítandó, szűk körben születő politika igazán sohasem népszerű embere, az ekkor mindössze 37 éves innsbrucki ügyvéd, Kurt von Schuschnigg került hatalomra.

A monarchia visszaállítását pozitív eszmei célnak tekintő, ugyanakkor a „magasabb németség” ideálját magáénak valló Schuschnigg menekülése a múltba már az Első Köztársaság agóniája volt, (29) ráadásul a személyisége sem volt alkalmas a külpolitikai fronton egyre jelentősebb sikereket felmutató, az össznémet gondolat erejére joggal építő németekkel való idegölő harc megvívására. Ugyanakkor kétségtelen, hogy igen vékony platformon kellett egyensúlyoznia a vörös (szociáldemokrata), a zöld (Heimwehr) és a barna (náci) frontvonalak között, (30) a mindenki mindenki ellen folytatott harcában. Az osztrák eszme politikai mártírjának eddigi „one-man-show”-ja helyett a Heimwehr-vezér és alkancellár Starhemberg és Schuschnigg között hatalom- és funkciómegosztásra került sor.

A két nagy, hagyományos tábor ereje, a baloldal egysége és a karizmatikus vezető hiánya nem kedvezett Ausztriában a nemzetiszocialisták előretörésének, azonban a nemzetiszocialista hatalomátvétel, az antiszemita propaganda, valamint a nemzetközi egyenjogúságot kiharcoló Harmadik Birodalom varázsa és a kezdeti gazdasági sikerek egyre nagyobb vonzerőt kölcsönöztek a náciknak. Ráadásul Franz von Papen, az új bécsi követ „cilinderben és fehér kesztyűben folytatta azt, amit a nácik revolverrel és pokolgéppel csináltak”. (31) A gazdasági behatolás és a nemzeti ellenzék kormánnyal való együttműködésének előtérbe helyezése később meg is hozta a sikert.

Az adott helyzetben Schuschnigg úgy vélte, hogy a különböző ideológiai-politikai csoportok, az egykori identitásukat és öntudatukat megőrző politikai pártok tevékenységét a VF egyes referatúráin keresztül kell megvalósítani: a Soziale Arbeitsgemeinschaft (Szociális Munkaközösség) a korábbi szociáldemokraták beépítését, a Traditionsreferat (Hagyományreferatúra) a konzervatív osztrák értékek ápolását, aVolkspolitisches Referat (Néppolitikai Referatúra) pedig az Arthur Seyss-Inquart vezette nemzetiek bevonását szolgálta. (32) Ezáltal a nemzetiszocialisták, a szociáldemokraták és a legitimisták is ápolhatták, „nemzet-, társadalom- és állampolitikai eszméiket”, méghozzá a független osztrák állam keretei között. Azaz gyakorlatilag megteremtődtek a hatalom puha ellenzékének legális intézményes keretei. (33) Ilyen módon a kormánynak nem sikerült egyesítenie a nácikkal szemben álló és az osztrák államiságot igenlő erőket: a három nagy politikai tábor megosztottsága megmaradt. A tömegeket mozgósítani nem képes, defenzív rendszer letörte a radikális ideológiákat, de fellépett a pluralizmussal szemben is, és elszalasztotta a demokratikus politikai nyitás esélyét.

A legitimisták és a „Dollfuss-Strasse”

Fontosnak tartjuk kiemelni a legitimisták meggyőződéses osztrák nemzet- és küldetéstudatát. Az osztrák legitimista, azaz a Habsburg-család törvényes trónöröklési jogának elismeréséért, a köztársasági „Revolutionsschutt” (a szociáldemokrata kormányzás „forradalmi törmelék”-ének) eltakarításáért és a dunai monarchia valamilyen formában történő újjáélesztéséért küzdő mozgalom a húszas években a fennálló viszonyokkal megbékélve a tradíciók ápolásával, az osztrák eszme, mint államalkotó és kultúrpolitikai tényező újraébresztésével tartotta magasra a császári zászlót, majd a fenyegető anschluss árnyékában következetes náciellenes magatartásuknak köszönhetően a kormány fontos szövetségesévé váltak. A hivatalos, szervezett legitimizmus azonban nem vált hatékony tömegmozgalommá, hanem inkább egy konzervatív ideológia megjelenési formájaként létezett. Szellemi holdudvara erősödött azáltal, hogy a keresztényszociálisok ismert vezetői közül többen a legitimizmus eszméjét is ápolták. (34) A császári ház által autorizált legitimista szervezet, a Reichsbund der Österreicher soraiban találjuk Kurt Schuschnigg kancellárt, és Friedrich Fundert, a keresztényszociálisok pártlapjának, a Reichspostnak a főszerkesztőjét is. Ott találjuk a legitimistákat az önálló osztrák nemzet korai hirdetői között, akik a kormány által propagált Ausztria-ideológia előzményeként, majd részeként és azon túlmutatva letették az osztrák nemzeti öntudat későbbi fejlődéséhez szükséges ideológiai alapokat.

Miután a monarchisták szervezeti és ideológiai értelemben már 1928-ban kapcsolódtak a Heimwehrhez, (35) üdvözölték és támogatták a dollfussi rendszert. „Elutasítjuk a pártdemokráciát, és az állam újjáépítését a történelmi és kulturális tradícióhoz csatlakozva kívánjuk, hivatásrendi alapon az osztályharc kiküszöbölésére, az igazi és szociálisan igazságos népközösség céljával. Ezen céllal a szemünk előtt hitet teszünk Dollfuss autoriter kurzusa mellett, amelyet minden erőnkkel támogatni kívánunk, abban a meggyőződésben, hogy bennünket céljaink megvalósításához akar és tud vezetni” (36) – hirdette meg Friedrich Wiesner, a legitimisták vezetője 1934. februári programbeszédében.

A legitimisták már az alapítás pillanatában testületileg csatlakoztak az 1933 májusában a korporatív eszme, illetve a függetlenség és Ausztria különleges küldetésének hangsúlyozására létrejött VF-hez, a politikai akarat kifejezésének a pártok betiltása utáni egyetlen fórumához, sőt azt is elérték, hogy a két szervezet viszonyát a kölcsönös előnyök jegyében 1935 októberében és 1936 januárjában két egyezményben is szabályozták. (37) Az Ausztria megújulásához vezető út jelentős részét a kormányzat és a legitimisták programja közötti érintkezési pontok mentén közösen lehetett megtenni – egészen a restaurációig. (38)

Az 1934. februári harcokban a monarchisták a kormányoldalt támogatták – bár ugyanakkor megpróbáltak közbenjárni a minél enyhébb ítéletek érdekében –, majd Ludwig Adamovich professzor révén a hivatásrendi alkotmány születésénél is ott bábáskodtak. Az alkotmányt azonban tovább kívánták fejleszteni, és biztosak voltak abban, hogy eljön az idő, amikor az „osztályharctól mentes népközösséget” az autoriter uralkodó fogja a szociális béke viszonyai közepette irányítani.(39) Általánosságban elmondható, hogy a legitimisták elégedettek voltak a politikai folyamatok alakulásával a Dollfuss-érában. Az anschluss előtt kiadott utolsó határozatukban is rögzítették, hogy 1934-ig egyedül harcoltak az osztrák függetlenségért, majd a dollfussi program erős támaszává váltak. (40) Ottó főherceg a doktorátus 1935-ös elnyerésekor fő témája mellett az osztrák korporációs gondolatból is készült. A májusi alkotmánnyal kapcsolatban harminc oldalas expozéban fejtette ki a véleményét, ebben a nácik visszaszorítása céljából részleges sajtócenzúrát és az erőszakos cselekedetekért a testi fenyítés bevezetését javasolta. Schuschnigg kormányzása idején – az egyre inkább érzékelhető kormányzati visszafogottság és a külpolitikai helyzet romlása ellenére is – hitet tettek a rendi alkotmány kiteljesítése mellett. (41)

A Christlicher Ständestaat című lap hasábjain fejtette ki álláspontját a szociális monarchiáról a legitimisták „outsidere”, az osztrákok és a németek logikus történelmi „szétfejlődését” hirdető Ernst Karl Winter. (42) Ő határozottan állást foglalt a parlamenti demokrácia mellett, a kormányt alkotmánysértéssel vádolta. Már 1933-ban próbált közvetíteni a kormány és a szociáldemokraták között, de csak az 1934 februári események következményeként, miután áprilistól Bécs harmadik helyettes polgármestere lett, bízták meg azzal a feladattal, hogy a munkásságot az államba integrálja. Megfelelő hatalmi bázis és kormánytámogatás híján megbékéltetési politikája sikertelen maradt. A forradalmi szocialisták a „fasizmus udvari bolondjának” tartották. (43) Az együttműködés történelmi kényszere által támasztott követelményt – a „jobboldalon állni és baloldali módon gondolkodni” álláspontjának érvényességét – ekkor csak kevesen ismerték fel. Winter szociális népmonarchiát, a politikai spektrumot a kommunistáktól a monarchistákig átfogó osztrák népfrontot hirdetett, és az adott helyzetben a korporatív szervezetek autonómiája érdekében emelte fel szavát. Bár 1936 közepén leváltották, még az anschluss előtti utolsó hónapban is teljes erejével küzdött Ausztria megmaradásáért, miközben a kormánykörök és a baloldal illegalitásban ténykedő funkcionáriusai között közvetített. (44)

A VF-en belül 1937 februárjában állították fel a Traditionsreferatot, vezetőjének, Hans Karl Zessner-Spitzenberg professzornak az elképzelése szerint az osztrák történelmi tudat tudományos központjaként és a legitimisták érdekképviseleti szerveként. A referatúra azonban 13 hónapos fennállása tevékenységi körének meghatározásával telt, kifelé semmiféle aktivitást nem mutatott. (45)

Az Első Köztársaság és a hivatásrendi kísérlet bukása

Schuschnigg a szekértáborok kibékítésével és a politikailag megosztott ország egybeforrasztásával keveset törődve a seipeli „keine Kombination ohne Deutschland” jegyében, a nyugati garanciák elégtelenségének tudatában és a formálódó Róma–Berlin-tengely hatása alatt megpróbálta javítani a német–osztrák kapcsolatokat a diplomáciai körökben pozitív visszhangot kiváltó nevezetes júliusi egyezmény és az azt kiegészítő gentlemen’s agreement révén. Ausztria teljes szuverenitásának elismeréséért, illetve a két ország belpolitikai fejlődésének saját belső ügyként történő elfogadásáért cserében a kancellár engedményeket tett. Megállapodott az osztrák külpolitikának a németek „békés törekvéseire” tekintettel történő alakításáról, a náciknak a politikai felelősségbe való bevonásáról, az amnesztia kihirdetéséről és a sajtóháború beszüntetéséről. Ezzel Ausztriát olyan szövetségi politikába kormányozta, amely csökkentette a kormány mozgásterét, bár kérdéses, hogy az adott helyzetben mi mást tehetett volna. A német fenyegetettség elől a római jegyzőkönyvek aláírásával Mussolini karjába menekülő osztrák politika az abesszin kaland és a spanyol polgárháború során formálódó olasz–német együttműködés fényében egyedül maradt, míg az immár az általános hadkötelezettséget bevezető erőtlen féldiktatúra a baloldal után a jobboldal ellenszenvét is magára vonta.

Ugyanakkor 1936 októbere és decembere között megtartották az üzemi bizalmik választását a teljes szövetségi területen. Ezzel, bár Schuschnigg többször hangsúlyozta a parlamentáris és demokratikus formákhoz való visszatérés lehetetlenségét, voltaképpen a Ständestaat egyetlen demokratizálási kísérlete zajlott le. A mandátumok harmadát–felét az illegális szociáldemokrata szakszervezeti jelöltek szerezték meg, akik az állami jelöltkontroll ellenére is indultak a megmérettetésen. 1937 júliusában már az összes szakszervezeti pozíció választás útján való betöltését követelték. Az állam a kvázi-demokratikus tendenciák beépítését tervezte a hivatásrendi felépítménybe. (46)

A kormány bázisának további szűkülését eredményezte a Heimwehr háttérbe szorítása, Emil Fey, Ernst Rüdiger Starhemberg és Egon von Berger-Waldenegg külügyminiszter lemondatása, majd a szervezet októberi feloszlatása is. Miután Hitler teljes cselekvési szabadságot kapott Ausztriában, és az angolok is szinte rosszallották az anschluss-szal szembeni osztrák ellenállást, ráadásul a nemzetiszocialisták megosztása a „hangsúlyosan német Ausztria-ideológia” (47) segítségével sem járt sikerrel, Papen német követ találkozót szervezett a két német állam vezetője között.

1938 februárjában Berchtesgadenban Schuschnigg, ha reménykedett is esetleg az újabb időnyerésben és az ellentétek elsimításában, hamar felébredni kényszerült. Az anschluss megvalósítását csak naptári kérdésnek tekintő Hitler három napos ultimátumot adott át, melyben az osztrák külügyi-, hadügyi-, gazdaság- és sajtópolitikának a némethez történő igazítását, a nácik szabad ténykedésének biztosítását, és Seyss-Inquart nemzeti ellenzéki vezér belbiztonsági miniszterré történő kinevezését követelte.

Bár felmerült, hogy egy erősebb személyiség, a határozott ellenállás szükségességét képviselő Richard Schmitz bécsi polgármester vegye át Schuschnigg helyét, és Habsburg Ottó is felajánlotta szolgálatait Ausztria megmentésére, Schuschnigg előbb tájékozódott a fegyveres ellenállás lehetőségéről, és Adolf Watzek, szociáldemokrata államtitkár kormányba léptetésével bal felé is megpróbálta kiszélesíteni politikai bázisát, majd kétségek közt gyötrődve offenzívába ment át. Ám mindössze egy rohamléptekben megszervezett, majd az első német tiltakozásra azonnal le is állított népszavazás kitűzésére futotta erejéből. Két nemzeti minisztere, Edmund Glaise-Horstenau és Seyss-Inquart előtt korábban arról beszélt a kancellár, hogy a március 13-i népszavazás által meghatározott kurzus vele vagy nélküle történő folytatásáról, a kormányzati rendszer fennmaradásáról újabb plebiszcitummal kíván a későbbiekben dönteni. (48) Schuschnigg lemondása és Wilhelm Miklas szövetségi elnök hosszas ellenkezése után azonban 1938. március 13-án végül törvény született Ausztriának a Német Birodalomhoz történő csatlakozásáról.

Schuschnigg később úgy fogalmazott, hogy a monarchia restaurációja lett volna az a „közös nevező, amely lehetővé tette volna a belpolitikában az alkotmányos újjáépítést és újrakezdést” (49) . (Valószínű azonban, hogy egy demokratikus – vagy demokratikusabb – Ausztria sem tudott volna hosszabb távon ellenállni az expanzív német külpolitikának.) Ugyanakkor a balra való nyitás esélyét belső meggyőződésből és 1934. február 12. árnyékában elszalasztotta a kormány, pedig az utolsó pillanatokban már szerveződött az ellenállás a „nem Schuschniggért, hanem Hitler ellen” jelszó jegyében. (50) A hivatásrendi struktúra teljes kiépítésére, választások lebonyolítására és a májusi alkotmány teljes törvényerőre emelésére az 1938-as év folyamán akart az államvezetés sort keríteni. Ennek felgyorsítása érdekében 1937. április 2-án Otto Ender egykori alkotmányügyi minisztert, a számvevőszék elnökét Schuschnigg tanácsadójának nevezték ki. (51)

Hitler 1938. március 12-én, „Königgrätz unokáinak” (52) összecsapásában „virággyőzelmet” avatott. A császári és a köztársasági sas egymással vívott küzdelmébe beavatkozó náci sas (53) nevető harmadikként diadalmaskodott, lezajlott az autoriterből a totalitáriánus rezsimbe való drasztikus átmenet. (54)

Összességében meg kell állapítanunk, hogy a meglévő fasiszta áramlatok és intézmények, a fasiszta előképek és a fasizmus strukturális elemeinek másolása ellenére Ausztriában soha nem létezett totalitárius állam (55). Az „ausztrofasizmus” címszó a rendszer meghatározására ezért nem pontos, bár igen elterjedt, hiszen az állam önmeghatározása, „szabad és német, független és szociális, keresztény és egységes, eközben a pártok általi szétszaggatást nem tűrő haza” (56), kevésbé tűnik meggyőzőnek. Karl Dietrich Bracher német történész pl. „osztrák-konzervatív, nemzeti-félfasiszta, hivatásrendi-szociális és nemzetiszocialista-forradalmi, antiosztrák-nagynémet és gleichschaltolást óhajtó erők egyvelegéről” (57) beszél.

Az 1918 novemberével szembeni polgári revíziós és restaurációs politika termékeként az antimarxista, antibolsevista, antiliberális és elméleti szinten antikapitalista, de a tényleges gazdasági rendszer megváltoztatását meg sem kísérlő konzervatív-autoriter állam jellegéből teljességgel hiányzott a luegeri hagyományok ellenére az antiszemitizmus, az antiklerikalizmus és az imperializmus. A hagyományos hadseregre támaszkodó, számottevő korszerű haderővel nem rendelkező, (58) deklaráltan antidemokratikus, a politikai katolicizmust zászlajára tűző rendszer védekezési kényszerből, a külpolitikai szövetségkeresés sikertelenségének belátásából született, és a nemzetiszocializmus általi fenyegetettséggel, a „nemzeti” ellenzékkel szemben kívánt megfelelő, „hazafias” ellenmodellt nyújtani. Az „állam mi vagyunk” (59) jelszó jegyében egy demokratikus hagyományokkal bíró hatalmi elit és politikai párt, valamint egy diktátornak nem nevezhető szövetségi kancellár kísérelte meg elfogadtatni a társadalommal – tömegbázis hiányában és a rendszerrel mindinkább szembehelyezkedő bürokrácia halványodó támogatásával – az osztrák nemzet létezését és a hivatásrendiség rendszerének kiépítését, meghatározni a vállaltan sokszínű nemzet küldetését – megerősítve ezzel egy időre a fennálló hierarchiát és gátat szabva a szociális viszonyok megváltozásának. (60)

Ausztriában a Dollfuss–Schuschnigg-érában kísérlet történt a tekintélyuralmi, rendi-képviseleti állam kiépítésére. Schuschnigg a Requiem in Rot-Weiss-Rot című munkájában később így vélekedett: „…autoriter, de nem totális államot próbáltunk létrehozni; lehet, hogy ezért belső állami felépítésünkben félúton elakadtunk … Gyakorlatilag nagyon nehezen tagadható, hogy ezen köztes megoldás foglyává váltunk; a köztes megoldás félmegoldás, és a félmegoldás sohasem állja ki a valóság próbáját.” (61) Tehát a bárány, egy „slampossággal enyhített autoriter állam” (62) vívta élethalálharcát a farkassal, egy totális diktatúrával szemben.

JEGYZETEK:

(1) Walter Goldinger – Dieter A. Binder: Geschichte der Republik Österreich 1918–1938. Wien–München, Verlag für Geschichte und Politik – R. Oldenbourg Verlag, 1992. 198. o.
(2) Karl Dietrich Bracher: Nationalsozialismus, Faschismus und autoritäre Regime. In: Totalitarismus und Politische Regionen. Konzepte des Diktaturvergleichs. Politik- und Kommunikationswissenschaftliche Veröffentlichungen der Görres-Gesellschaft. Herausgegeben von Hans Maier. Paderborn–München–Wien–Zürich, Ferdinand Schöningh, 1996. 363. o.
(3) Gottfried-Karl Kindermann: Konservatives Denken und die Frage der österreichischen Identität in der Ersten Republik. In: Konservativismus in Österreich. Strömungen, Ideen, Personen und Vereinigungen von den Anfängen bis heute. Herausgegeben von Robert Rill, Ulrich E. Zellenberg. Graz–Stuttgart, Leopold Stocker Verlag, 1999. 215. o.
(4) Goldinger–Binder: i. m. 125. o.
(5) Uo. 154. o.
(6) Unser Staatsprogramm. Führerworte. Wien, 1935. 60. o.
(7) Heinrich Drimmel: Vom Umsturz zum Bürgerkrieg. Österreich 1918–1927. Wien–München, Amalthea, 1985. 154. o.
(8) Kerekes Lajos: Az „osztrák” Ausztria keletkezése. (Gondolatok az osztrák nemzettudat fejlődéséről 1918–1968.) Századok 1984/6. 1127. o.
(9) Lucian O. Meysels: Der Austrofaschismus. Das Ende der Ersten Republik und ihr letzter Kanzler. Wien–München, Amalthea, 1992. 56. o.
(10) Gottfried Franz Litschauer – Walter Jambor: Österreichische Geschichte. Wien, Obelisk Verlag, 1974. 309. o.
(11) Robert Kriechbaumer: Regierung und Vaterländische Front. In: „Anschluss” 1938. Eine Dokumentation. Zusammengestellt von Heinz Arnberger, Winfried R. Garscha, Christa Mitterrutzner. Wien, Österreichischer Bundesverlag, 1988. 24. o.
(12) Szatmári Péter: Az osztrák nemzet és nemzettudat (küldetéstudat) kérdései az 1920–30-as években. Századok 2000/6. 1365. o.
(13) Ludwig Jedlicka: Vom alten zum neuen Österreich. Fallstudien zur österreichischen Zeitgeschichte 1900–1975. St. Pölten, Nö. Pressehaus, 1975. 138. o.
(14) Manfred Jochum: Die Erste Republik in Dokumenten und Bildern. Wien, W. Braumüller, 1983. 154. o.
(15) Rolf Steininger: 12. November 1918 bis 13. März 1938: Stationen auf dem Weg zum „Anschluss”. In: Österreich im 20. Jahrhundert. Von der Monarchie bis zum Zweiten Weltkrieg. Herausgegeben von Rolf Steininger, Michael Gehler. Wien–Köln–Weimar, Böhlau Verlag, 1997. 203–204. o.
(16) Dollfuss an Österreich. Eines Mannes Wort und Ziel. Herausgegeben von Edmund Weber. Wien, Reinhold-Verlag, 1935. 40. o.
(17) Gerhard Jagschitz: Der österreichische Ständestaat 1934–1938. In: Erika Weinzierl – Kurt Skalnik: Österreich 1918–1938. Geschichte der Ersten Republik. Band 1. Graz–Wien–Köln, Styria Verlag, 1983. 505. o.
(18) Heinrich Drimmel: Vom Justizpalastbrand zum Februaraufstand. Österreich 1927–1934. Wien–München, Amalthea, 1986. 266. o.
(19) Friedrich Fabri: Zur Psychologie des österreichischen Nationalgedankens unter besonderer Berüksichtigung des legitimen konservativen Denkens 1918–1938. (Inaugural-Dissertation zur Erlangung der Doktorwürde.) Mainz, Johannes Gutenberg Universität zu Mainz, 1954. 9. o.
(20) Ingrid Mosser: Der Legitimismus und die Frage der Habsburgerrestauration in der innerpolitischen Zielsetzung des autoritären Regimes in Österreich (1933–1938). (Dissertation.) Wien, 1979. 120. o.
(21) Haydn, Susanna Michaela: Die Entwicklung des Geschichtsunterrichts an Österreichs Gymnasien und Realgymnasien im Spiegel der Lehrpläne und Schulbücher der Ersten und Zweiten Republik. Diplomarbeit, Wien, 1992. 16–17. o.
(22) Werner Suppanz: Österreichische Geschichtsbilder. Historische Legitmationen in Ständestaat und Zweiter Republik. Köln–Weimar–Wien, Böhlau Verlag, 1998. 107. o.
(23) Jagschitz: i. m. 497. o.
(24) Uo. 501. o.
(25) Mosser: i. m. 108–110. o.
(26) Jagschitz: i. m. 502. o.
(27) Ezért több politikai tényező és történész is úgy vélte és vallja, hogy az alkotmány semmi esetre sem nevezhető hivatásrendinek, és valóságos tartalom nélkül hirdetett meg egy elképzelést.
(28) Kerekes Lajos: Az osztrák tragédia 1933–1938. Budapest, Kossuth, 1973. 63. o.
(29) Klemens von Klemperer: Das nachimperiale Österreich 1918–1938: Politik und Geist. In: Österreich und die deutsche Frage im 19. und 20. Jahrhundert. Herausgegeben von Heinrich Lutz, Helmut Rumpler. Wien, Verlag für Geschichte und Politik, 1982. 315. o.
(30) Hellmut Andics: Der Staat den keiner wollte. Österreich 1918–1938. Wien, Verlag Herder, 1963. 497. o.
(31) Kerekes: Az osztrák tragédia… 95. o.
(32) Kurt Schuschnigg: Im Kampf gegen Hitler. Die Überwindung der Anschlussidee. Wien–München–Zürich, Verlag Fritz Molden, 1969. 227. és 230. o.
(33) Szatmári Péter: Az osztrák legitimisták az önálló Ausztria védelmében. Világtörténet 1998 tavasz–nyár, 34. o.
(34) Fabri: i. m. 31. o.
(35) Robert Holzbauer: E. K. Winter und die Legitimisten. In: „Anschluss” 1938. Eine Dokumentation. Zusammengestellt von Heinz Arnberger, Winfried R. Garscha, Christa Mitterrutzner. Wien, Österreichischer Bundesverlag, 1988. 29. o.
(36) Friedrich Wagner: Der österreichische Legitimismus 1918–1939. Seine Politik und Publizistik. (Wr. ungedr. Dissertation.) 1956. 242. o.
(37) Mosser: i. m. 292–297. o.
(38) Uo. 254 – 255. o.
(39) Stephan Neuhäuser: Der österreichische Legitimismus in der Ersten Republik (1918–1938) unter besonderer Berüksichtigung seiner Organisationen. (Diplomarbeit.) Wien, 1991. 68–69. o.
(40) Uo. 144. o.
(41) Gordon Brook-Shepherd: Zita. Die letzte Kaiserin. Biographie. Wien, Zsolnay, 1991. 331. o.
(42) Rudolf Ebneth: Der österreichische Wochenschrift „Der christliche Ständestaat”. Deutsche Emigration in Österreich 1933–1938. Mainz, Mathias-Grünewald-Verlag, 1976. 170–172. o.
(43) Oscar Pollaknak, az Arbeiter-Zeitung főszerkesztőjének véleményét idézi Holzbauer: i. m. 34. o.
(44) Elke Russ: Das Problem einer österreichischen Nation und die Frage der wirtschaftlichen Lebensfähigkeit der Ersten Republik im Spiegel zeitgenössischer Politikeraussagen. Wien, Diplomarbeit, 1991. 71. o.
(45) Mosser: i. m. 343. o.
(46) Jagschitz: i. m. 506. o.
(47) Uo. 508. o.
(48) Goldinger–Binder: i. m. 286. o.
(49) Ingrid Bärnthaler: Die Vaterländische Front. Geschichte und Organisation. Wien–Frankfurt–Zürich, Europa Verlag, 1971. 137. o.
(50) Jagschitz: i. m. 512. o.
(51) Goldinger–Binder: i. m. 279. o.
(52) Schuschnigg: i. m. 325. o.
(53) Később így nevezték el a gyakorlatilag ellenállás nélkül megvalósított és őrjöngő tömeg által ünnepelt anschluss-t. Heinrich Drimmel: Vom Kanzlermord zum Anschluss. Österreich 1934–1938. Wien–München, Amalthea, 1988. 405. o.
(54) Klemperer: i. m. 315. o.
(55) A kölcsönzött elemek közé tartozott a Front mint a politikai akaratkifejezés egyetlen fóruma, az Ostmärkische Sturmscharen és a Sturmkorps SS-t idéző sötét uniformisa, valamint a Führer üdvözlése (Heil!).
(56) Meysels: i. m. 7. o.
(57) Jagschitz: i. m. 498–499. o.
(58) A Vaterländische Fronton belüli Frontmiliz szervezetét besorozták a reguláris hadseregbe, a Sturmkorps jelentéktelen maradt, és a fasiszta ideálokat kergető Heimwehr sem vált tömegmozgalommá, sőt koalíciós partnerként is veszített erejéből.
(59) Goldinger–Binder: i. m. 200. o.
(60) Ennek jellemzője volt a katolikus szociális tanításra és a rendi autoritarizmusra épülő egyházi befolyás, a felületes bürokrácia, a rendőrség Metternich óta kialakult elnyomó apparátusa és az öntudatos politikai pártok jelenléte, melyek mind a Monarchiát idézték. Ld. Jagschitz: i. m. 500. o.
(61) Idézi: Meysels: i. m. 78. o.
(62) Uo.

Irodalom

• Binder, Dieter A.: Der „Christliche Ständestaat” Österreich 1934–1938. In: Österreich im 20. Jahrhundert. Von der Monarchie bis zum Zweiten Weltkrieg. Herausgegeben von Rolf Steininger, Michael Gehler. Wien–Köln–Weimar, Böhlau Verlag, 1997. 203–256. o.
• Bracher, Karl Dietrich: Nationalsozialismus, Faschismus und autoritäre Regime. In: Totalitarismus und Politische Regionen. Konzepte des Diktaturvergleichs. Politik- und Kommunikationswissenschaftliche Veröffentlichungen der Görres-Gesellschaft. Herausgegeben von Hans Maier. Paderborn–München–Wien–Zürich, Ferdinand Schöningh, 1996. 357–381. o.
• Gedye, G. E. R.: Als die Bastionen fielen. Die Errichtung der Dollfuss-Diktatur und Hitlers Einmarsch in Wien und den Sudeten. Eine Reportage über die Jahre 1927 bis 1938. Wien, Junius, 1981.
• Goldinger, Walter – Binder, Dieter A.: Geschichte der Republik Österreich 1918–1938. Wien–München, Verlag für Geschichte und Politik – R. Oldenbourg Verlag, 1992.
• Holzbauer, Robert: E. K. Winter und die Legitimisten. In: „Anschluss” 1938. Eine Dokumentation. Zusammengestellt von Heinz Arnberger, Winfried R. Garscha, Christa Mitterrutzner. Wien, Österreichischer Bundesverlag, 1988. 27–36. o.
• Jagschitz, Gerhard: Der österreichische Ständestaat 1934–1938. In: Erika Weinzierl – Kurt Skalnik: Österreich 1918–1938. Geschichte der Ersten Republik. Band 1. Graz–Wien–Köln, Styria Verlag, 1983. 497–513. o.
• Kerekes Lajos: Az „osztrák” Ausztria keletkezése. (Gondolatok az osztrák nemzettudat fejlődéséről 1918–1968.) Századok 1984/6. 1117–1147. o.
• Kerekes Lajos: Az osztrák tragédia 1933–1938. Budapest, Kossuth, 1973.
• Kindermann, Gottfried-Karl: Konservatives Denken und die Frage der österreichischen Identität in der Ersten Republik. In: Konservativismus in Österreich. Strömungen, Ideen, Personen und Vereinigungen von den Anfängen bis heute. Herausgegeben von Robert Rill, Ulrich E. Zellenberg. Graz–Stuttgart, Leopold Stocker Verlag, 1999. 213–230. o.
• Kluge, Ulrich: Der österreichische Ständestaat 1934–1938. Entstehung und Scheitern. Wien, Verlag für Geschichte und Politik, 1984.
• Meysels, Lucian O.: Der Austrofaschismus. Das Ende der Ersten Republik und ihr letzter Kanzler. Wien–München, Amalthea, 1992.
• Reichhold, Ludwig: Kampf um Österreich: Die Vaterländische Front und ihr Widerstand gegen den Anschluss 1933–1938. Wien, Österreichischer Bundesverlag, 1984.
• Schuschnigg, Kurt: Im Kampf gegen Hitler. Die Überwindung der Anschlussidee. Wien–München–Zürich, Verlag Fritz Molden, 1969.
• Dollfuss an Österreich. Eines Mannes Wort und Ziel. Herausgegeben von Edmund Weber. Wien, Reinhold-Verlag, 1935.
• Stier Miklós: Az osztrák és magyar politikai rendszer hasonló és eltérő vonásai az 1920–30-as években. Századok 1984/6. 1149–1172. o.
• Szatmári Péter: Az osztrák nemzet és nemzettudat (küldetéstudat) kérdései az 1920–30-as években. Századok 2000/6. 1361–1376. o.

[Az írás eredetileg a Limes 2003/2 számában jelent meg. Az itteni online utóközlés a szerző személyes engedélyével történt.]