Miért vagyok monarchista? - VI.

Régóta gondolkodom azon, mikor jött el a szellem történetében az a pont, amikor az ember elvesztette ösztönös képességét a helyes és a helytelen megkülönböztetésére. A "józan ész filozófiáját" Chesterton-tól George Edward Moore-ig már sokan és sokféle formában-értelemben felemlegették, ám bizonyos mértékű pesszimizmussal hajlamos vagyok arra gondolni, hogy Henry Ward Beecher mondása ("ami az egyik évszázadban filozófia, az a következőben józan ész") mostanság inkább visszafelé érvényes: a "józan észből" szép lassan filozófia lett, a filozófiáról meg ugye tudjuk, mit tart az utca embere.

Írta: Némethy Zsolt.

Monarchista nem attól lesz valaki, hogy gyerekkorában sokat vitték a Kaisergruft-ba. Hosszú évekbe és sok meddő kísérletezgetésbe kerül a megváltó csömör, mire eljön az "így sehogyan se fog menni" meggyőződésének fordulópontja. Most persze elsősorban a monarchizmusról - illetve pontosabban az én személyes monarchizmusomról - kellene írnom, de kissé szomorúan azt veszem észre, hogy önmagában nincs is mit mondanom róla. A kitárulkozás nem eléggé izgalmas műfaj: az ilyesmivel a valóban jelentős személyiségek is óvatosan szoktak bánni; a világkép azonban egészen más dolog. Azt tehát nem vállalhatom, hogy a monarchizmusról önmagában írjak - helyette inkább a tágabb kontextusról, a számomra a "józan ész" talaján álló, egyedül lehetséges gondolkodásmód tiszteletéről ejtenék pár szót: arról a józan észről, amelynek politikai síkon való érvényesülését "monarchizmusnak" szeretem nevezni.

De legyek most már fókuszált.

Hogy az elején kezdjem: sokakkal ellentétben hiszek abban, hogy létezik Univerzum, teljesség, amelyben a dolgoknak rendjük és helyük van: ez az állapot nemcsak Avilai Szent Teréz "belső várkastélyára", hanem egész társadalmak szintjére is igaz. Mindig is úgy gondoltam, hogy az egyén és a közösség boldogulása nem egymástól független tényezők: a legújabb kori társadalmak, államformák és hatalomgyakorlási módok válsága sem más, mint az egyének milliárdjainak kumulált személyes válsága. A morális-társadalmi gátjaitól megfosztott, magára hagyott ember - a "Felvilágosodás" remek terméke - az utóbbi évszázadok tanúsága szerint kevéssé különbözik a lejtőn lefele robogó taligától, amelyből néhány milliárd valóban alkalmas arra, hogy forradalmi terminológiával élve "megforgassa az egész világot". Kérdés azonban az, hogy miután a jól bevált hagyományos életvezetési és társadalmi modelleket néhány évszázad alatt rekordsebességgel dobáltuk ki egy ki tudja merre robogó vonat ablakán, a személyes és politikai játszóterek homokvárépítései hoztak-e boldogságot, megelégedettséget és stabilitást a világba? A jelek szerint nem. Amikor Joseph de Maistre zseniálisan sarkos megfogalmazása ("Man in general, if reduced to himself, is too wicked to be free – azaz Az ember általában véve - ha csak önmagában nézzük - túlzottan gonosz ahhoz, hogy szabad lehessen) a magába zárt ember szinte szükségszerű bukására világít rá, egyben a végletekig individualizált társadalmak szükségszerű bukását is előrevetíti.

Ne gondoljuk tehát, hogy a világkép és az államforma közti kapocs csupán a dolgok retrospektív vizsgálata során kiötlött zavaros találmány. A régiek mindig őszintébbek voltak a kései utódoknál, és már Diderot is azzal riogatta a szomorú világot, hogy „addig az emberiség boldog nem lesz, míg az utolsó királyt az utolsó pap beleivel meg nem fojtják (1)." Nos, ez a korántsem idilli állapot kis túlzással mostanra már részben meg is valósult: a kortárs államok jelentős részében a respublika (függetlenül az általa nyújtott aktuális teljesítménytől) mindig kap egy újabb irracionális esélyt, a regnáló monarchák egy része pedig valóban nem több, mint államilag finanszírozott biodíszlet. A novellaíró Sue Townsend igen summásan összegzi az utca emberének vélekedését a királyságról: "The monarchy is finished. It was finished a while ago, but they're still making the corpses dance (2)." De nemcsak a trón, az oltár is válságos időket él át: a szemináriumok konganak, a történelmi egyházak visszaszorultak védősáncaik mögé, a filozófia és a teológia pedig gyorsan feledésre ítélt iskolai tantárgyakká silányultak. A "felvilágosodott" ember végső pesszimizmusában egyfajta pragmatikus megoldásként nemcsak az egységes világmagyarázat igényét, de elvi lehetőségét is feladta - ha így történt ez az egyén síkján, hogyan menekülhetett volna meg épp az állam az általános relativizálódástól? Ahogy Chesterton némiképp ironikusan megjegyzi: "minden számít - kivéve a Mindent (3)". A kilóra kimért igazságok világában a transzcendens dimenzióitól megfosztott tömeguralom hosszú távú célok kitűzésére-megvalósítására már nem képes, így aztán a rendszer percről percre él, instabil, kiszámíthatatlan, horizontális és folyamatos politikai alkuk tárgya. A közösségek négy éves ciklusokban megválasztott pártkatonákra már nem képesek valódi elöljárókként tekinteni, hiszen ha a hatalom a néptől és nem az Istentől ered, a megvesztegetett tömeg belátása szerint emel fel és taszít le állami tisztségviselőket. Az így nyilvánvalóan autoritás- és legitimitás-deficittel küzdő politikai elit még arra is képtelen, hogy maga iránt tartós lelkesedést - ne adj' Isten bizalmat és hűséget - ébresszen. Mindannyian hallottunk már a hűbérúrért vagy a királyért életét adó hősről, de egy választott köztársasági elnökért aligha képzelhető el, hogy az ember felöltse a mártírok koszorúját. A virtuális, folytonosan fluktuáló hierarchiák és a csúcsukon ülő túlzottan absztrakt - csak tisztségükben állandó, de személyükben rendszeresen cserélődő - vezetők (no meg a súlyuktól roskadozó, nagyon is hús-vér alattvalók) korát éljük. Mindez kiváló alkalmat ad a személytelen rendszernek a lefele nivellálódásra, illetve arra, hogy az egyén fölé nőjön és a kapcsolatrendszer formalizálásán, elszemélytelenítésén keresztül egyfajta politikai-társadalmi falansztert növesszen, amelyben az amúgy is talajvesztett ember még szerencsétlenebbé válik. Márpedig – megint csak Chesterton szavaival élve -: "én viszont már kétségbe vontam, később pedig tagadtam is minden olyan … elképzelést, ami az államban való feltétlen bizalmat foglalja magában (4)". Egy királyban meg lehet bízni (hiszen ember), de egy időről időre kísérleti jelleggel feltöltött absztrakcióban, funkcióban, tisztségben aligha. Charles Coulombe, a kiváló történész megfogalmazásával élve: "I would rather be ruled by people who think they will fry in Hell forever, if they rule me poorly; than by people for whom I am merely a convenient economic cipher, who can be milked like a cow (5).”

A Transzcendens híján szép lassan köznapivá válik a világ: nemcsak a személyes, de a politikai tér is horizontálissá és banálissá lesz. C. S. Lewis már évtizedekkel ezelőtt megfogalmazta ezt: "I do not believe that God created an egalitarian world (6)". A valós hierarchia csúcsán trónoló király sosem alku, időszakos szövetségek vagy megegyezések tárgya, hanem a stabilitás és a vertikalitás biztosítéka az instabil és földhözragadt viszonyok közepette. Talán nem véletlen, hogy az európai kultúra kialakulása során az állami berendezkedés rendjét az egyes közösségek eltérő viszonyok között, mégis hasonló rendben valósították meg. Hiba lenne természetesen azt gondolnunk, hogy a monarchistának ma más dolga nincs is, mint visszahozni egy valaha létezett tökéletes aranykort. Amikor méltatlanul agyonhallgatott Templeton-díjasunk, Jáki Szaniszló a - mi felvetésünkhöz nagyon hasonló - keresztény szintézis lehetőségét taglalja, akkor arra a következtetésre jut, hogy a történelem során egyrészt sosem valósult meg a maga teljességében ehhez hasonló dolog, másrészt pedig azt sem feledhetjük el, hogy a szintézist jelenleg egy olyan társadalomra kell alkalmaznunk, amely"részben volt-keresztény, részben agnosztikus, részben keresztényellenes, azaz ideológiailag pragmatista, vagy liberális, vagy egyszerűen hedonista (7)". Túl sok választásunk tehát nincsen: Unger-Sternberg báró szavaival élve "they cannot understand as yet that we are not fighting a political party but a sect of murderers of all contemporary spiritual culture (8)."

Mennyi az esélye a győzelemnek egy ilyen harcban? Nem igazán számít. Amennyiben igaz, hogy a forradalmak sosem népmozgalmak, hanem törpe kisebbségek célzott és tudatos tevékenységének következményei, úgy az ellenforradalom és a restauráció sem más, mint erős alapra épített hit a szinte mindenki számára hihetetlenben és cselekvés a szinte senki által nem remélt érdekében. Mindenekelőtt hiteles bemutatása a monarchia alternatívájának egy olyan korban, amely hisz abban, hogy a köztársaság egy lineáris fejlődés legjobb végkifejlete. Minden kor rabja a saját filozófiáinak, de a szellemi megtisztulás, a közgondolkodás béklyóinak lerázása, a józan ész rég elfeledett tudománya melletti érvelés a mi történelmi felelősségünk mind az egyén, mind pedig a társadalom szintjén. A politikai tér helyreállítása az egyén rendbetételével kezdődik.

És hogy mi ebben a személyes történet? A benyomások, a képek, az olvasmányélmények és mindenekelőtt az emberek, akik vagy amik ide vezettek. Nem könnyű összegezni egy élet tapasztalatait, amelyek a meggyőződések kialakulásához vezettek, de az bizonyos, hogy az emberek szerepe kulcsfontosságú. Emberek, akik példát adtak - emberek, akik jól érveltek. A katonatiszt nagyapa, aki szelíden és észrevétlenül vezetett át egy régmúlt világ értékei közé, vagy a tudós pap (aki maga politikával sosem foglalkozott, és életemben csupán egyszer láttam), akinek a könyvei egy teljesen másfajta világlátásra nyitották fel a szememet. A barátok, akikkel éjszakába nyúló sörözések során rágtuk át magunkat az élet nagy igazságain.

Monarchistának lenni számomra nem egy absztrakt politikai elmélet igazságában való rideg megbizonyosodást jelent, hanem sokkal többet annál. Életérzés ez, amely az általános esztelenség közepette az egyszerűt, a magától értetődőt és a józant villantja fel; rámutat az emelkedettre, a vertikálisra és a kifinomultra egy banális, horizontális és lefelé nivelláló világban. A hétköznapiság fölé emel, és meghaladva minket, az ősöktől a jövő felé vezető heroikus és nagyívű pályát kínál.

Ezért vagyok monarchista.

JEGYZETEK:

(1) in. Observations on the Drawing Up of Laws, 1774.
(2) "A monarchiának befellegzett. Egy ideje már befellegzett neki, de még táncoltatják a hullákat."
(3) Gilbert Keith Chesterton: Eretnekek (Bevezető megjegyzések az ortodoxia fontosságáról).
(4) Gilbert Keith Chesterton: Önéletrajz (Néhány politikai híresség).
(5) Inkább olyanok uralkodjanak rajtam, akik úgy gondolják, hogy ha rosszul kormányoznak, örökre a pokolban fognak égni, mintsem olyanok, akik számára csak megfelelő gazdasági egység vagyok, akit mint egy tehenet fejhetnek meg.
(6) Nem hiszem, hogy Isten egalitárius világot teremtett. Clive Staples Lewis: The Weight of Glory.
(7) Jáki Szaniszló: Világ és vallás (Lehet-e keresztény szintézis?).
(8) Mindezidáig nem fogták fel, hogy nem politikai párttal, hanem a teljes kortárs spirituális kultúra gyilkosainak szektájával harcolunk.

Tags: 

Hozzászólások