Nekrológok Erzsébet királynénkról

Az alábbi nemzeti irodalmunk nagyjainak a nekrológjai olvashatóak Erzsébet királyné halálának alkalmából. A királyné igazán népszerű volt Magyarországon ez már szinte közhely is, az azonban kevésbé tudott, hogy mennyire a köztudat része volt a magyar királyi pár és milyen érzelmeket szabadított fel a népszerű királyné tragikus halála. Ragaszkodás, remény, a mindennapi viszonyítási pont elvesztése rejlik a sorokban, amelyeket valóban olyan nagy írók vetettek papírra mint Mikszáth Kálmán, Jókai Mór, Herczeg Ferenc (akit csak a kormányzói korszakkal szoktak azonosítani), Bródy Sándor vagy a később inkább polgári-modern szerző Ignotus(Veigelsberg Hugó).

MIKSZÁTH KÁLMÁN
A királyné meghalt

Megölték. Gyilkos kéz oltotta ki életét. Annak a törékeny szelid asszonynak az életét, aki sohase vétett a világon senkinek. Aki szent volt a maga anyai fájdalmában.

A szegedi Ligeti Miklós készítette Erzsébet szobor felavatása 1907. szeptember 29-én. Vasárnapi Ujság, 1907. október 6.A szegedi Ligeti Miklós készítette Erzsébet szobor felavatása 1907. szeptember 29-én. Vasárnapi Újság, 1907. október 6. és beteg volt, inkább csak árnyék, egy szenvedő madonna. És mégis tőrrel verte át a szívét egy gyilkos örök szégyenére és gyalázatára az emberi nemnek - csak emberben akadhat ily utálatos állat. Nincs ehhez fogható legenda a világon. A legszörnyűbb a földkerekség rémmeséi közt. Olyan megrázó, mintha a gondviselés Szűz Máriát, akinek a szíve sebektől vérzett, orgyilkos kezére engedi át, hogy az is verjen a szívébe még egy tőrt.

Messze idegenből jön a részitő hír, mely mélységes gyászba borítja az egész országot. Nem lehet azt szavakkal leírni, mit vesztett Magyarország. Mi volt ő nekünk. Nem is tudjuk első pillanatra, vagy soha se. Valami misteriósus dicsfény födi az ő alakját, mintha régen, nagyon régen élt volna egy királyné, aki minket nagyon szeretett, aki értünk sokat tett. Hogy mit tett, nem bírjuk elemezni, történetkönyvek, okmányok, krónikák nem hirdetik világosan, de az érzésekben ott él és mint bizonyosság él az a tudat, hogy ez a szent asszony őrködött a nehéz órákban Magyarország fölött, hogy az ő szívéből, melyet most átvert a gyilkos tőre, fakadtak ki elsőbben azok a sugarak, melyek most elöntenek fényükkel, melegükkel. A másik szőke asszony az isten anyja, akinek az alakja a pénzeinkre van verve, csak édestestvére ennek a mi érzéseinkben. Egyforma rangban él a kettő a hármas halom és kettős kereszt országában.

Hiszen más nemzetnek is van királynéja - de az csak a király felesége egyebütt. S ha az meghal, a nemzet sajnálja a királyt ha szereti, részt vesz a gyászában, sir vele, leteszi végső hódolatát a koporsónál.

De ez más. Oh, ez más. Hiszen belejátszik mélységes bánatunkba szegény jó királyunk fájdalma, akit ragyogó trónusán kemény próbákra tett ki a végzet és nincsen magyar ember, aki ne gondolna az ő végtelen bánatára is, hallani lehetett az utczákon, mikor a hír elterjedt estefelé, a hangos felkiáltásokat: "Szegény királyunk! Szegény királyunk!" - de ez csak egyik fele a megmérhetetlen gyásznak és szomorúságnak, mely a nemzetet elfogja. Elég csapás az, ami ebből magunkat ért.

Mintha egy jótékony nemtő halt volna meg. Nem érezzük többé fölöttünk, vagy magunk mellett. Üresnek tetszik a világ köröskörül ő nélküle. Egy fogalom tűnt el, melyhez hozzá nőtt egész lelkünk, egy szinte észrevehetetlen, de biztosan sejtett erő, mely nevelte a mi erőnket, egy templom omlott össze a hittel, vigasztalással együtt. Mind ennek vége azzal a királyi árnyékkal, mely tova suhant az öröklétbe, az enyészet fönséges boltívei alatt; összerezzenünk, megrázkódunk és úgy érezzük, mintha magunkra maradtunk volna.

Királynénk hiszen sok volt, királyaink mindig házasodtak, hogy utódaik legyenek, de messze-messze kellene mennünk a történelemben, át a Habsburgokon, az Anjoukon, az Árpádokig és még az Árpádoknál se lehetne megállni mindjárt közel, hogy egy ilyen alakra találjunk, mint Erzsébet királyné, akit a nemzeti érzés poétikus aranyszálakkal oda kapcsolt, oda szőtt minden mozzanathoz, mely fejlődését, boldogságát jelzi.

Az országgyűlés holnap összeül s kimondja a harmincznapos gyászt. Az ország minden kis templomában megszólalnak a gyászharangok. Meggyúlnak a gyertyák az oltárok körül és eljönnek őt siratni az egyszerű földmívesek. Mind, mind eljönnek. Senki se marad otthon azokon a napokon, mint ahogy nem alszik senki ezen a fekete éjszakán, mikor a hír szerteröppen, hogy őt megölték és mindenki rágondol és a szegény elszomorodott királyra. Aztán megint összejön az országgyűlés, még mindig fekete ruhákban fognak ott ülni a honatyák és törvénybe iktatják a szeretett királyné emlékét és elrendelik, hogy pompás szobor emeltessék az ő dicsőségére.

De hát azért ő még se lesz itt többé. Országgyűlés őt vissza nem adhatja. És ha valami nagy bajunk lesz, nagyon szegények, elhagyottak leszünk őnélküle.

Olyan jó volt, olyan vigasztaló volt ő reá gondolni azelőtt.

Szállj, szállj az égbe Wittelsbach Erzsébet, Magyarország patronája s hófehér szárnyaddal oszlasd szét a felhőket rólunk onnan is.[1]

JÓKAI MÓR
Megölték a királynénkat!

Egy országnak őriző angyalát, egy szentet, meg tudott ölni egy ördög, egy démon, a kinek a neve ne legyen kimondva soha átok nélkül.

Hihetetlen a szörnytett, melynek híre zokogásra késztet minden nemzetet, minden érző embert, minden becsületes embert!

Mivel érdemelhette e dicsőséges alak, ki életében oly fenséges türelemmel viselte martyrkoszorúját, ezt a vértanúi halált? Mivel érdemlette ez országnak minden népe ezt a sorscsapást, melyet elviselni több kell embererőnél.

Ha azt a szent alakot, a ki egész életén át csak jót tett, csak áldást osztott, békét szerzett, nem védte meg az ég, kihez forduljunk akkor, hogy adjon vigasztalást mélyen sújtott uralkodónknak, árván maradt nemzetünknek?

Csak egy halvány remény tart még fenn, hogy ez a hir nem igaz; nem igaz, mert lehetetlen, vajha arra virradnánk, hogy nem volt való: mert hitünk rendül meg bele![2]

IGNOTUS
Magyarországi Szent Erzsébet

A müncheni képtár egyik legszebb darabja egy fiatal herczegkisasszony olajba festett arczképe. Az örökletes Wittelsbach vonások a tökéletességig kiszépülve futnak össze benne szinte földöntuli harmóniába. Régi kép, az ötvenes évekből való s akit ábrázol a fiatal leány, akkor Európa legszebb leánya volt. A szép arczképről kevés másolat készült, az is csak ujabban. Mi felénk egy más kép járta: gyöngyös korona a homlokán, ingváll, mente, kötény és viganó karcsú termetén, a kezében csipkekendő - a legszebb magyar asszony, aki a Duna-Tisza mentén csodának szállt alá a földre. Ez a kép pedig ezernyolcszázhatvanhétből való s amig a müncheni herczegkisasszony a királyasszonyság gyöngyös koronájáig eljutott, a két nép közt való ez az ut Magyarország ujjászületésének utja.

Akit mi ebben a szent asszonyban siratunk nem csak a vértanú, nemcsak a fejedelemnő, nemcsak egy bölcs király méltó élettársa. Mintha külön-külön mindegyikünknek az édesanyját gyilkolták volna meg; mintha a hideg vas, mely szívét érte, a nemzet szívét is átjárná s az ő drága vérével a magyarság életeréből patakzott a vér. A rémület első óráiban némán kapunk a szívünkhöz: meghalt a mi patrónánk, a mi magyarországi szent Erzsébetünk. Mint ama szent királyi nőnek, akit Magyarország adott a bajoroknak, kötényében virággá vált az alamizsna s a köntöse darabjaiba burkolóztak az árvák: a bajor fejedelmi nő gyenge kezében kivirágzottak ami letépett jogaink s az ő köntöse védelmében halálos dermedésről melegedett uj életre az elárvult Magyarország. Századok telhetnek el, a nemzetek túélhetik a fejedelmeket s az élet elfeledtetheti a halottakat - de a magyar nemzet jövendőjében Erzsébet királyasszony lelke él az örökkévalóságig, az életében az ő élete, mert ezt az életet ő lehelte bele. A meggyötört szent asszony drága teteme megszabadulhatott szenvedéseitől, de meghalni Erzsébet királyasszony csak akkor halhat meg ha az utolsó magyar is kihalt a földről.

•

Megirni ezt a történetet, kimutatni, mit tett ő miérettünk, s az ő zajtalan, tartózkodó, csöndes asszonyi munkássága nemességet, érzéket és igazságot mint lehelt a politika durva férfimunkájába: nemcsak ma lehetetlen, de talán sohasem lesz lehetséges. A történelem is, mint az életrajzok, csak a kézzelfogható külső adatokat tudja megmarkolni, a szinpadon ágáló kifestett kajdászokat látja csak s a betanult szerepeknek szavait hallja. A lelkek belseje, a dolgok igaz története ritkán kerül a krónikákba. Az ismert történelmen kivül a világnak egy titkos története is van és ez az igazi. Ismerni nem ismerjük, csak sejtjük és értjük s hirt felőle csak azoktól kapunk, akikben a sejtés és az érzés a tudásig és a biztosságig magasodik: a költőktől és a bölcsektől, s a legnagyobb költőtől és a legnagyobb bölcstől: a néptől. Mialatt az évkönyvek s a történetek verejtékes fáradsággal böngészik a magyar renaiszance kezdeteit, a költők rajongása s a nép mesemondása a meggyőződés biztosságával eleve a királyasszony személye felé fordult, s ami virággal az alakját körülültette - jó lesz most koszorúnak a ravatalára...

•

Árvaságban és elhagyatottságban találkoztak s úgy is találtak egymásra: ő meg a nemzet. A hatalmas ifju császárnak, Ausztria, Magyarország, Olaszország urának és Németország kijelölt fejedelmének nem ilyen menyasszonyt kerestek a Burgban, nem ilyen egyszerü, ismeretlent, ki hajlékból valót, aki más hozományt alig hozott magával, mint az ifjúsága, szépsége és nőiessége. A szüziesség gyémántjait fiatal császárnak s magas politikát kellett volna elvennie s a kamarilla kékült-zöldült, mikor Ferencz József a szive szavára hallgatva, bajor Lieslt hozta el a Burgba. Császár, aki a szíve szavára hallgat - ez sehogy sem illett bele az osztrák politikába.

Érezték, sejtették, megszimatolták, hogy ez a vég kezdete s az öntudatra ébredő huszonhárom éves ifjúnak ez az első önálló cselekvése már kihuzza az első követ a rendszer épületéből. A fiatal fejedelemasszonyt ehhez képest fogadták Bécsben, s ehhez képest alakult is kezdetben az élete. Az első boldogsággal együtt járt az első gond is - a szeretet és a szerelem, a hajlandóság és a hagyomány ellenséges két fél gyanánt zaklatta a császári férj szivét. De abban a magasságban, melyben az ő nemessége az ő ifju hitvesének fönséges igénytelenségével találkozott, minden ellentét összhangba olvadt s feljutni odáig minden cselszövés elfáradt. Csak egynek nem volt ez a magasság elérhetetlen: s kitagadott panaszának, az eltiprott sóhajtásának. A fejedelemasszony, akinek már lábán volt a királyi czipellő, hamar meglátta a magyar hamupipőkét, aki gőgös testvérei közt az ő hatalmas ura házában árván húzódott meg a kitagadottság padkáján. Meglátta és vele érzett, vele érzett és megszerette, megszerette és megváltotta. Ennyi az egész - se több, se kevesebb. Ma már mesének tetszik, de im: egy élő és virágzó erős nemzet hirdeti, hogy mégsem volt mese. Hogy és mint történt, azt sem lehet nyomon követni. De annyit mindenki látott, már az ellenségeinek elképedése is szinte fokmutatója volt, ezer elválasztó közön keresztül a császár szíve mint kezdett felénk fordulni, s e szivet ki igazította volna más, mint az, aki királynői hatalommal uralkodott e szíven? Deák Ferncznek egy nagy élet nagy tapasztalatai, ezer év történetének a tanulságai kellettek annak kitanulására, hogy Magyarország életét mindig rossz tanácsosok kúrálták össze s mindig a fejedelem jobb hajlandósága váltotta meg. A fiatal asszonynak nem kellett sem történelem, sem tapasztalat; az ő asszonyi finom ösztöne s az ő ritka lelke magától megsugta neki. Ő lopta a király szívébe ama megváltó hajlandóságot s ezen a közön át lett a mi megváltónk. Koronázáskor a Szent István koronája méltán érinthette az ő gyenge vállát; mint a szent király homlokán a régi, az ifju királyasszony vállán úgy épült föl az új Magyarország.

•

Ami ezenközben történt: a nyelvünket hogy tanulta meg, a költőinket hogy tisztelte meg, a haza bölcsének ravatalán, hogy imádkozott a fiát hogy neveltette magyar királylyá: az már benne van a krónikákban, s benne van mindenek emlékezetében. Hogy az őrült gonosztevő tőrszurása az ő hét tőrtől átjárt anyai szivének mintegy uj sem volt s a szenvedés eleven szobra gyanánt mint bolyongta be a világot - arról itt ne essék szó, s a megszakadásig ne növeljük vele fájdalmainkat. De a millenium fénytengeréből ragadjuk ki még egyszer az ő gyászbaborult alakját, s lássuk meg az egységet a viganós ifju királyné s a gyászfátyolos megtört királyasszony között. Minden kiveszett a szívéből, minden hajlandóság a kebeléből, kerülte az embereket s rettegett az élettől - csak a magyarság iránt való forró érzelmét nem hamvasztotta el a dér, s mikor az ő kedves nemzete az élet örömünnepét ülte: még egyszer, utoljára eljött a körébe s örült ő is az életnek, melyet ő adott neki. Megáldotta és elbúcsúzott tőle - örökre. Most pedig por és hamu. Ám ez a nemzet éppen az ő jóvoltából önönmagán tanulta meg, hogy van föltámadás, van örök élet és van örök üdvösség. Ez az örök üdvösség fényeskedjék a mi szent asszonyunknak, ez az örök élet az ő emlékezetének, ez az örök föltámadás az ő megváltó szeretetének.[3]

BRÓDY SÁNDOR
A királyné utolsó arczképe

Nincsen arczképe. Amikor az ifjuság elbucsuzott tőle, hiába rejtegette előle a fésülő komorna az első fehér hajszálakat és mindhiába mondta: szerencsehaj ez, fölséges asszony! Meglátta, észrevette és nem akarta, hogy arczát a világ lássa többé: a világ és népei, akik szerelmesek voltak bele mind. Több mint tiz esztendeje nem állott festő vagy fotográfus elé, a régi képei járják még most is, az ő igazi lényének földi kifejezése maradjon meg mindörökre!

Imádásra méltó hiúság ez, aminthogy az emberi hiúság nagy és szép tulajdonság, akármit is mondjon is a régi erkölcstan. Kell a szépségnek, a legfontosabb alkotórésze a kiválóságnak, az ambiczió felerészben ez; hiúság nélkül olyan az egész emberiség, mint egy roppant kereskedőház. Üdv a királynénak, aki ez isteni tulajdonságot ime udvarképessé tette, nem volt asszony, aki oly szuverén - nem, mert uralkodóné - mint amilyen ő, aki oly bátor, közvetetlen és őszinte lett volna. Szivből bókoltunk és nem kötelességből hódoltunk neki és nem járt eszünkben nemzeti hála, amikor rajongással fordultunk feléje, amikor rajongással közöttünk megjelent. Gyászban, bánatosan, halványan, egy új arcz...

A millenáris ünnepen volt. Hogy oly régen nem láttuk közelről, hosszasabban, alakja itt Budapesten szinte misztikussá lett. És amikor a káprázatos látnivalóktól immár szédülő tömeg meglátta a fekete kalapos női fejet: megrezzent, elérzékenyedett, halkkal, de ugy éljenzett, hogy hangjából - valamint a hang érzéséből az ezüst - kihallatszott az összeszorult szíveknek szava. A négy fehér ló megállt a királynéval a liget virágkörében, a királyi sátor előtt, és most minden tekintet őt kereste, kiváncsi szeretettel, energiával, az asszonyok szinte megfogták a szemeikkel. Elhalványodó staffage és mellékes lett körülötte a ragyogó pompa, az udvar, az álomnak is merész és szinpompás tavaszi kép.

Így volt: mellette a legfőbb hadúr pirosban. De most nem a felség a fő, hagyjuk uri alakját és az egész tablót, amely most a sugár, feketeruhás urnőért volt. Lilában föltünt mögötte a menye, a kék szeme hunyoritva mosolyog, valamint az idő, amely hirtelen e pillanatban legyőzte a vihart és az ólmos felhőket. Az asszony tribünök köröskörül olyanok, mint óriási virágszönyegek, a színes ernyők, mint roppant tulipánok.

A királyné egyedül volt, más volt, mint mindenki itten. Az ura pirosban, a menye lilában, a lánya fehérben, a magyar: nemzeti szinben - csak ő volt a fia színében, talpig feketében.

A fia! Ez volt az együttes nagy gondolat, mely a szegény krónikus érzése szerint a legtöbb elmén átviharzott, amig a bánatában és hervadásában is bájos fejet látta a felség biborruhája mellett, az édes tavaszi és a diadalmas nemzeti pompában, elnézve a főrendek és egyéb urak kócsag erdeje, fehér forgó-sörénye mögött. Egészen különvált ez az arcz az egész környezettől, egy ideges madonna, aki fekete legyezőt tart az arcza előtt földi ember ne lássa többé mindörökre való gyászát és hogy számára minden földi dolgok immár elmúlnának. Él, jön, megy, bolyong a világban, de csak azért, mert isten így akarja.

Azonban a királyné kiszállt az udvari kocsiból, urának karján felhaladt a sátorba, ottan megállt a nép előtt s ime egyszerre hatalmas királyné lett. Most látszott, hogy lehet a világon nála gazdagabb, hatalmasabb királyasszony, de nincs senki, aki születésénél fogva ilyen fejedelmi nő. Egy tekintet reá és érteni lehetett fensőbbségét abban az udvarban, ahová idegenből került és amely hires arról, hogy az asszonyok becsvágya nagyobb benne, mint a férfiaké. Mondják, mindjárt meghódoltatta őket a szép bajor herczeglány.

A leány! Csudálatos, de az impozáns termete egészen leányos volt még. Magas, csaknem olyan nagy, mint az ura, gyönyörű friss tartása, de a nyaka egy kissé meghajlott, mint ama szép termetű leányoké, akik gyorsan nöttek magasra. A haja is görög lányos, kontyban a régi szép barna haj, csak a fénye mult el, inkább egy kissé tompa vörösbe játszott. Amint ott állt az ünnepi beszédet hallgató király mellett: ekszponált alakját csaknem lenyelték a tiszteletteljesen kiváncsi tekintetek. A hölgyek, daczára az ünnepi hangulatnak - nem birtak elragadtatásukkal - a felség válasza hallatszik mély csöndben - milyen alak! susogják a tribünökön. Inkább egy ilyen alakot és csak aztán egy koronát hozzá!

A fekete falegyezőt le nem veszi arcza elől a felséges asszony. De nem a nap ellen tartja. A nap szabadon süti meg az egyik oldalon és ahogy teheti, bebújik a legyező árnyékába is. Rembrandti látvány, árva, egyfestékű iró, hogy ábrázolja ide le. Igy próbálom ime: email a színe. Ráncz -----et tegyünk e szóhoz, mint Belzebubhoz - ez a kegyetlen rajz nem látszott rajta. Valami nagy küzdelem folyhatott most le a keskeny, de sima, félig hajboritotta homlok alatt. Fegyelmezte az arczát, amig az ura beszélt. Nagyon, nagyon komolyan nézett maga elé, de a nap addig-addig simogatja, amig szemei egyszerre gyengén mosolyogni kezdettek: kedves magyarjainak öröme, a májusi napból és a tekintetekből kisugárzó meleg, mintha felüditette volna, nézi a szinekben szikrázó, mégis lágy és csendes képet maga előtt, néz, lát, mintha, most ébredt volna föl, élvezi és köszönti a földi élet gyönyörét. S egy kissé szükebbre fogva jobbjában a legyezőt, balra tekintett, ahol jó ismerősöket látott a magyar urak között, mosolyog vele szemben diszkrét szinekben viritó hölgytribünre...Egy pillanat: most érzi, hogy olyan mint régen. És elveszi arcza elől a legyezőt egy pillanatra. Most lehet látni jól, siessenek, tizenöt év előtti fejét látják most, talán csak egy perczre, talán soha többé. Oh mily kedves, mily naiv és poétikus. A tekintetében egy vers van a tavaszhoz, az ajkai körül játszi bölcsesség: nagy gyerekek ezek a magyarok, de kedvesek, nagy vonásokkal teli, olyanokkal, amilyeneket én imádok...Jó asszonynak lenni fölöttük, bátorság és büszkeség velük menni, ha ők gardirozzák!

A király bevégezte beszédét. Zúgtak a harangok. A királyné néhány szót szólt, csókra nyujtotta kezét a herczegnőknek és a két fehér paripa elvágtatott vele. Utána zúgott az éljen és megint megindultak az iromba felhők és mentek nyugat felé; még csak dél volt és elboritották a firmamentumot.

A felhő elmúlt a vasárnapi Te-Deumra. A nap szikrái még külön is földíszitették a herczegnők magyar ruháit. Közöttük, fölöttük elegáns, fekete ruhás úrnő, leeresztett fátyola mögül merven néz maga elő és magában imádkozik az Istenhez, aki a legnagyobb földi szépséget adta neki, de ő szent felségének úgy tetszett, hogy ezt elfátyolozza: a legnagyobb anyai büszkeségre adott neki okot és a királyfi anyjává tette, de a királyfit tőle elvette...

Merész ívű szemöldöke - fátyol alatt - megrezdül, de már nem sír a királyné.

...Mi siratjuk, megdöbbenve és kétségbeesve kérdezvén a sorsot: amely nyomorult módra csapott reá, nem ugy mint az isteni végezés, hanem mint egy őrült![4]

JÓKAI MÓR
Erzsébet királyné temetése napján

"Consummatum est"[5]... A kriptaajtó becsukódott a legfenségesebb királyi alak mögött.

Az első fájdalom villámcsapása alatt megrendült bennünk a hit: hol hát az Isten, ha ez megtörténhetett? Most e bezárt sir előtt visszatér szivünkbe a gondviselésben való megnyugvás.

A királyné meghalt; de életre kelt halálával a szeretet hitvallása a népek között.

Soha oly együttérző indulattal nem sereglett még az ország egy trón körül, mint a mienk a mi uralkodónké körül e megrendítő gyászeset után.

Erzsébet királyné élő szentje volt nemzetünknek; a mártirhalál megdicsőült szentjévé emelte: s a történelem tribunálja annak fogja nyilvánitani.

Beatificatiója ott van megörökitve minden honszerető szivben, minden becsületes szivben.

Hisz a mindenható saját egyszülött fiát is átengedte a kínhalálnak: hogy annak kihulló véréből támadjon a szeretet vallása, a felvilágosodás, az erények vallása.

Ez a nagy ravatal többet beszél nekünk, mint a világ minden bölcsei.

Elmondja, hogy a gyűlölet hitvallása nem ismer sem Istent, sem hazát, sem királyt, sem felebarátot. Elmondja, hogy a gyülölet hitvallása olyan örvény, melynek nincs feneke. Elmondja, hogy a gyülölet hitvallása az az apocalypticus szörny, a ki nem pihen meg addig, a mig valami rombolni valót talál a földön. Ez a ravatal utunkat állja hozzá.

Mi mindnyájan, kik e ravatal kölül csoportosultunk, maradjunk továbbra is együtt: még közöttünk van a trón, melynek magaslatáról dicső példaként ragyog le reánk felséges alakja.

Senki sem veszitett annyit, mint Ő, senki sem visel olyan súlyos terheket, mint Ő: a hány koronája, annyi tövis-koszoruja: viseli mindannyit királyi erővel, férfiui erővel.

Szálljon mind az az áldás, mely drága halottait a sirba kisérte, az ő felkent fejére vissza![6]

HERCZEG FERENC

Temetés után

Egy német világlap - a lap neve most mellékes - azt írta a királynéról: "Jelentéktelen asszony volt."

Nem azért idézem e szavakat, hogy sót hintsek a nyitott sebre, hanem azért, hogy harag és tőlem telhető elfogultság nélkül kutassam kinek van igaza: a német írónak, aki látszólag fölényes objektivitással gondolkozik, vagy a nemzetnek, mely gondolkozás nélkül engedte át magát fájdalma szenvedélyes föllobbanásának.

Mert ne higgyük, hogy a szóban forgó lap elszigetelten áll a maga véleményével. Csak őszintébb társainál; őszinte a durvaságig.

Jól tudom, hogy a német közvéleményt fájdalommal és haraggal töltötte el a gyalázat, melyet egy vadállat az egész férfinem becsületén ejtett. Azt hiszem, hogy ha a németeken állna, különösen a poroszokon, akkor ma az anarkista kadáverek hekatombáival áldoznának a koronás mártir emlékének. De az imádással határos tiszteletet, melylyel a magyar nemzet Erzsébet személye iránt viseltetik, nem érti meg közülök a legdinasztikusabb érzelmü sem. És Erzsébet királyné nagyságát sem érti meg közülök a leglojálisabb sem.

Nagy királyné volt Erzsébet? Nem hasonló sem Katalinhoz, sem Mária Teréziához, de még csak a porosz Lujzához sem. Minő alkotások fogják megőrizni nevét az utókor számára? A kiegyezés idején bizonyos reprezentativ kötelességeket teljesített, végtelen női tapintattal, veleszületett elragadó szeretetreméltósággal - ennyi volt az egész politikai szereplése. És azonkivül? Azonkivül csodálatosan bájos, áldott szívü és nagyon boldogtalan asszony volt, aki arisztokrata visszavonultságban élte le életét. Tehát "jelentéktelen" volt.

Ismerve a németek gondolkozását, bizony nem csodálnám, ha a berliniek épp úgy, mint a bécsiek, némileg gyanúsnak is találnák a magyarok nagy gyászát. Vagy legalább is túlzottnak. A bécsi ember lelki világa ma épp úgy, mint a berlinié, a borusszimus hatása alatt áll, melynek életelve az úgynevezett egészséges nemzeti önzés, jellemző vonása a praktikus józanság, hitvallása a határtalan önbizalom, létalapja a fizikai erő és ideálja: a kézzel fogható siker. A siker!

A rideg gyakorlatiság rendszerének megalapítója és eddig egyetlen tökéletes képviselője Bismarck volt. Történetirója és kodifikátora, aki rendszerbe szedte az erő jogát, Treitschke; őrjöngő prófétája pedig Nietzsche. Ez a rendszer, mint történelmi tényező, Königgraetznél aratta első sikereit, Sedannál elérte hatalma tetőpontját, utoljára pedig Kuba szigetén nyult bele - a frisches Zugreifen féle elv alapján - a világtörténelembe.

Különös, hogy a déli németek és köztük a bécsiek is, ma mennyire rabjai a borusszizmusnak. Az ő testükön, a fegyelmezetlen és erőtlen déliek testén próbálta ki első ízben fegyvereit a fegyelmezett és erős éjszak; fegyelmet nem tanultak, erőre nem tettek szert, de a győző harciasságát és önbizalmát eltanulták.

A mai borusszok részben nevetségesnek, részben szánalmasnak, legjobb esetben pedig jelentéktelennek találnak minden erőkifejtést, mely nem kézzelfogható reális célok felé irányul. Az embereket és az eszméket nem belső értékük, hanem sikerük szerint becsülik. Szinte hallom a vaskancellárt, amint odaszól a kis Buschnak: Sie war eine gute Herrin - etwas sonderbar - im Ganzen herzilch unbedeutend.[7]

Ennek a rendszernek, mely a kézzelfogható sikereik után itéli meg az embereket, csak egy nagy hibája van: alapföltétele a fizikai túlerő és azért rettenetes és végleges csődöt kell mondania akkor, mihelyt egy még nagyobb fizikai erővel találja magát szemben.

Eszembe jut Richelieunek egy ismert mondása:

"Valahányszor ez ember azt hinné, hogy a Habsburg-ház végleg elbukik, mindig történik valami csoda, mely újból megmenti."

Igaz, a dinasztia látszólag gyakran állott a bukás szélén. A harmincéves háború és az örökösödési háboru folyamán, Austerlitz és Königgraetz után ki bízott volna a Habsburg-ház jövőjében? És csoda történt. Richelieu halála után is következetesen megismétlődött a csoda, a melyről beszélt. A dinasztia győztes ellenségei, a Wasak, a Bourbonok és Napoleonok régen letűntek már a történelem színpadáról, a Habsburg-ház pedig áll és urakodik. A königgraetzi rettenetes csatavesztés után nagyobb lett a dinasztia tekintélye és hatalma, mint V. Károly óta bármikor volt. Ez a legújabb világtörténelmi csoda, mely a dinasztiára és a nemzetre nézve áldásosabb volt, mint egy győzedelmes háboru lehetett volna, akkor történt mikor a dinasztia és a nemzet újra kezet fogtak. A Habsburgoknak meg van az a fölséges előnyük a világ összes uralkodó családjai fölött, hogy csak közeledniük kell a nemzethez és Antheuszként újra és újra meríthetnek az anyaföld kiapadhatatlan erőforrásaiból.

Nem, Erzsébet királyné nem volt hasonló sem angol névrokonához, sem Katalin cárnőhöz, sem pedig a történelem többi nagy asszonyemberéhez, mert midőn bele kellett elegyednie a politikába, akkor is megmaradt minden ízében asszonynak. Elragadó bájjal közeledett a szomorkodó nemzethez, a részvét könyével szép szemében. A nemzet hitt neki és bízott benne, mert csalhatatlan ösztöne megsúgta neki, hogy Erzsébet királyné szívében meleg rokonszenv dobog - az a regényes szinpátia, melyet a fejedelmi harcosok szép unokája érez a sebesült katona iránt. Néma elragadtatással, boldog kábultsággal nézte itt mindenki. És azután megszólalt:

- Szeretlek nemzetem, mert szenvedsz. Szeretem az uramat és azt akarom, hogy te is szeresd. Feledd el azt, amit elfelejteni lehetetlen, az én kedvemért. Add ide a kezedet, itt az övé.

Ilyet államférfi nem mondhat és nem tehet csak asszony. És a csoda megtörtént. Király és nemzet újra egygyé lettek; a trón és az ország meg volt mentve.

Nagy királynénak nevezzük Erzsébetet és emlékszobrot állítunk neki. Azok a borusszok, aki égnek tornyosuló kő- és ércépületeket emelnek a tett és a siker heroszának, Bismarcknak, csodálkozva és talán mosolyogva szemlélik munkánkat.

Szeretnénk tőlük valamit kérdezni:

- Azt hiszitek, ha az egységes Németországot ma egy könnigraetzi csatavesztéshez hasonló katasztrófa érné, hogy akadna köztetek olyan ember, aki a vereséget a német egység megerősítésére és a császári ház hatalmának emelésére tudná fordítani?

A legfinomabb hatásokkal dolgozó költő jellemezhetné csak a különös, titokzatos szomorúsággal telt érzést, mely ujabban a nemzetet hajdan rajongva ünnepelt királynéjához fűzte. Amióta a királynéra rájött a nagy nyugtalanság, oly ritkán láttuk csak. A nemzet, mint egy gavallér férfi, attól való félelmében, hogy gyöngéd részvéte alkalmatlannak tetszhetnék, szerényen háttérbe vonult. És mégis, mikor utoljára láttuk, az ezeréves ünnepeken, mindegyikünknek a lelkében ott égett a vágy: bár maradna közöttünk! Mi megtudnók vigasztalni, mi akik annyira szeretjük ...

Ő azonban, a legnemesebb arisztokrata természet, úgy vélekedett, hogy fájdalmát egyedül kell viselnie. Mikor a nemzet szenvedett, megosztotta vele fájdalmát. A maga fájdalmát nem akarta megosztani senkivel.

A Mátyás-templom Szent Erzsébet életét bemutató üvegablaka Erzsébet királyné címerével, Vér Eszter Virág felvétele

A Mátyás-templom Szent Erzsébet életét bemutató üvegablaka Erzsébet királyné címerével, Vér Eszter Virág felvétele. Néha, elfojtott éljenzés ütötte meg a fülét, régi boldog idők emléke ébredezett a szivében.

- Hát igazán szeretnek engem? kérdezte olykor. Ha ma föltámadhatna meggyőződnék, hogy jobban szerettük, mint az ő fölségesen egyszerü és szerény lelke hitte volna.

Egy nemzet szeretete csodát művel. Nagyságot, örök szépséget és halhatatlanságot biztosít. Bécsben, ahol halandó teste porlad, száz év mulva már csak az udvari krónikák fogják emlegetni Erzsébet császárné nevét, Magyarországon azonban élni fog a királyné emléke, a nagy, a szép Erzsébet királyné neve, akinek a nemzet halhatatlanságot adott cserébe azért, hogy egykoron jó szívvel volt hozzánk.

...Kérdem: ki az a képfaragó Heine, aki Erzsébet királynénak méltó emléket tud emelni? Csak egy szobrászba oltott magyar Heine tudna formát találni a nemzet érzelméhez, valamint csak Erzsébet királyné találta el, hogy milyennek kell lenni a Heine emlékének.

Kert közepén álljon az emlék, kert közepén, melyben a meghalt királyné kedvenc virágai nyilnak. Szomoru szemü, bódító illatu virágok, karcsu, álmodozó pálmák. Fehér márványtető alatt álljon a szobor, amely királyi legyen és kecses, titokzatos és szelíd, szomoru és mosolygó, aminő ő volt.

Előre rettegés fog el, ha arra az óriás művészi föladatra gondolok, melyet valaki vállára fog venni.

Nem, ezúttal nem engedjük profanizálni az érzéseinket! A szobrász oly halálos elszántsággal fogjon munkájához, mint a mesebeli pásztorfiú, aki arra vállalkozott, hogy éjféltől első kakasszóig áthidalja a Dunát. Ha munkájában nem segítik a művészet tündérei, akkor veszítse fejét hajnalra. Mert bizony mondom, ezúttal nem ismerünk kegyelmet. Vagy mesterré avatja az emlékmű megalkotóját, vagy pedig megnyúzzuk elevenen, mint Apolló Marziaszt.

Félre tehát, ti márványnyal dolgozó novellisták. Ezúttal kevés az ötlet és az ügyesség - monumentum kell![8]

JEGYZETEK

1] Országos Hirlap 1898. szeptember 11. 1. old.

[2] Nemzet 1898. szeptember 11. 1. old.

[3] Magyar Hirlap 1898. szeptember 11. 3-4. old.

[4] Magyar Hirlap 1898. szeptember 11. 5-6.

[5] Bevégeztetett (latin).

[6] Nemzet 1898. szeptember 18. 1. old.

[7] Jó uralkodóné volt - egy kicsit különös - úgy egészében véve kedvesen jelentéktelen (ford: Tormássy Zsuzsanna).

[8] Uj Idők 1898. szeptember 25. 266-268. ol