A Kegyelmes, a Méltóságos, a Nagyságos és a Tekintetes

Írta: Dr. Nagy Csaba Attila

1990 környékén találkoztam először a kérdéssel, amikor a falum, a községi tanácselnök elvtársból polgármester úrrá átvedlett megélhetési közszereplője, egy levelet írt a képviselő-testület tagjainak.

Imigyen írta a megszólítást: Tisztelt Úrhölgy, Tisztelt Uram!

Ízlelgettem a szót: „úrhölgy”. Nem értettem. Úr is meg hölgy is, tehát ez egy női vagy férfi megszólítás? Nem „Asszonyomat” akart volna írni a polgármester elvtárs? Úgy vagyok vele, mint az öreg székely az állatkertben: Sokáig áll, álldogál a zsiráf ketrece előtt, megvakarja a fejét, amikor megszólal – Már pediglen, ilyen állat nincs is!

Igen, egyszerűbb volt a – Kedves Elvtársak, Elvtársnők, Barátaim! – megszólítás. Mindenki egyenlő, és kuss! Mindenki elvtárs, és akinek ez nem tetszik, azt majd elviszi az ÁVH!Még a Néphadseregben történt velem, lévén hogy igencsak utáltam az elvtársozást, a tiszteket nemes egyszerűséggel „főnöknek” tituláltam. Egészen addig, míg a századparancsnokom, a Szabó főhadnagy elvtárs, fogdával nem fenyegetett meg, ha nem szabályszerűen szólítom meg. Nem hatottak rá az észérvek, egyfolytában azt szajkózta, hogy vegyem elő a Szolgálati Szabályzatot, a Szolgálati Szabályzatot, a Szolgálati Szabályzatot, ahol fehéren-feketén le van írva, hogy a Magyar Néphadseregben a megszólítás: elvtárs.

Mondhattam én neki, hogy „De Főnök, honnan ismeri maga az én elveimet? Mert egy dologban lehet csak biztos, hogy azok az elvek nem egyeznek a »főnök« elveivel.” Mondhattam, hiszen tudtam, hogy egy olyan kommunista rajongói-társasági tagot „tisztelhetek” benne, aki reggelente sarlóval borotválkozik és addig üti kalapáccsal a férfiasságát, amíg csillagokat nem lát.

Röviden: egy nem túl illatos bolsi volt, aki még büszke is volt az MSZMP párttagkönyvére. Sose állj le fanatikussal vitatkozni, pláne ha még hatalma is van fölötted! „Kérelem megvonás” fegyelmi büntetés lett a jutalmam. Még mielőtt valaki azt mondaná, hogy ilyen büntetés nem is volt a Néphadseregben, gyorsan elmondom, tényleg nem volt, de ez a vörös-arcú ilyet is kitalált – csak nekem, csak most, csak itt.

Hová mehettem volna panaszra? A politikai tiszthez? Hát, nem mentem, csak fél év múltán, amikor már NESZOPSZ-nak hívták, azaz Nevelési és Szociálpolitikai Szolgálatnak. Ezután már végre kívülről is láthattam az egyes kaput. Ekkor meg persze én lettem a hibás, mert a „szolgálati utat megkerültem”. De ez már az ún. „rendszerváltás” után volt. És az elvtársak meg nem értettek semmit; nem értették az új korszakot. Egy katonatársam a laktanyaparancsnok „parádés kocsisa” volt, aki már ekkor, 89 után hallotta a saját fülével az alábbi bölcsességet, amikor a parancsnok elvtárs a leszerelt munkásőr cimborákkal mulatozott katonai objektumban, honvédségi járművekkel szállítva: „Ne féljetek! Majd leszakítjuk a pofájukat!” Nem szakították le, csak jó magas pénzzel elküldték őket nyugállományba.
Hiába! Elvtárs nem vész el, csak átalakul.

Így én, elvtársnak vonultam, majd bajtárs lettem, de úrnak, őrvezető úrnak szereltem le; pedig ki sem tettem a lábam a seregből, mármint a „nép” hadseregéből. Mint az egyszeri munkácsi, aki öt ország állampolgára is volt, pedig soha el nem hagyta a várost. Volt osztrák-magyar, volt csehszlovák, volt magyar, és lett szovjet, a legvégén meg ukrán állampolgár is.

Megszólítunk.

Szeretnénk megszólítani! De csak szeretnénk!

A megszólítás kifejezi ugyanis a megszólító értékítéletét (Te, barom!) és a megszólított társadalmi helyzetét. Érdekes ez a „Te, barom!” kifejezés! Ami feltűnő, az a tegezés; mert magázva nagyon nehéz valakit ledurungolni. Persze, van annak is egy pikáns, arisztokratikus zöngéje, hogy: „Maga barom!”.

De ma nem tudunk megszólítani, mert a társadalmi helyzetek, állapotok nem forrottak még ki.
Lépten, nyomon csak ezzel a megszólítással találkozhatunk: Tisztelt Uram! Tisztelt Asszonyom! – Esetleg: Kedves Kisasszony! De olyat még nem hallottam mostanában, hogy Tisztelt Ifiúr! vagy Fiatalúr! Az egyik Indiana Jones filmben szerepelt ugyan ez a megszólítás, de ez egy furcsa, XIX. századi amerikai-angol szófordulat fordítása és magyarul kissé sután hangzik.

A Tisztelt Uram!-ban nincs benne kapaszkodó, nem tudjuk, hogy akihez címzik a megszólítást, ő valójában kicsoda, hol foglal helyet a szociográfiai térképen. Mondhatnánk rá, hogy ez „így demokratikus”, de számomra ez nem más, mint a „Kedves Elvtársak!” modernizált változata. A szövegszerkesztőben fölcseréljük az „elvtárs” szót az „úrra”, „Csere”, „Mindet” és kész is a recept, lehet használni. Ez a gondolkodás teremtette az olyan hibrid kifejezéseket, mint a fentebb említett „Úrhölgy”. Olvasgatva a háború előtti irodalmi alkotásokat, észrevettem, felfedeztem a titkot. 1948-ban felfordult világ, amely a régi megszólítások eltörlésével kezdte az eszmei fellazítást és összemosást.

Erről szólt a híres-hírhedt 1947. évi IV. törvénycikk, Az egyes címek és rangok megszüntetéséről. A lényegi 3. § (3) bekezdése így szabályoz: „Tilos olyan címzést használni, amely a jelen törvénnyel megszüntetett rangra vagy rangjelző címre (méltóságra) utal (főméltóságú, nagyméltóságú, kegyelmes, méltóságos, nagyságos, tekintetes, nemzetes stb.).” Az érdekessége a szabályozásnak, hogy pontosan felsorolja a címeket, és rangokat, méghozzá csökkenő rendben. Tehát aki készítette, pontosan tudta, hogyan követik azok egymást. Ördögi, milyen ördögi! A törvény olyan hatékony volt, hogy ma a megkérdezettek számtani töredéke tudná egymást követő sorban, helyesen felsorolni ezeket a rangjelző címeket.

Megszüntette a régit, de nem adott helyette mást, csak az „elvtársat”. Mint ahogy megszüntette a nő nőiességét, és leparancsolta őket a bányákba, fölparancsolta őket a traktorokra. Sőt, hogy teljes munkát végezzen, összeszedett, felszedett valahonnan pár mű-nőt, akikből vezető beosztású pártkádert csinált, s ezzel meg is oldotta az emancipáció kérdését. Feltörtek a nők és eltűnt a nőiesség a süllyesztőben, mint a sokszor emlegetett Ratkó Anna is, aki 1950 és 53 között volt népjóléti miniszter, s aki textil-technikusból (szövőnőből) lett ennek a magas beosztásnak a betöltője. Sajnos nem látta meg az általa istenített rendszere bukását, 78 éves korában, ágyban, párnák közt adta vissza lelkét az általa tagadott Teremtőjének. Olyan nagyra becsülte a női szerepkört, hogy saját egy szem lányát is intézetbe adta, annak 8 éves korában, hogy csak az eszmének, és a pártnak élhessen.

Manapság újra és újra hallom a régi címek, mint megszólítások újraéledését.

A legelrettentőbb a „Kedves Báró Úr!” megszólítás volt számomra, mivel ez is csak elvtárs-pótló megszólítás, hiszen a helyes megszólítás a „Nagyságos Báró Úr!” lett volna, vagy röviden Nagyságos Úr! A XVII-XVIII. századtól formálódott és alakultak ki a megszólítások rendszere. Túlélte 1848-at, a Kiegyezés korában részleteződött, még jogi szabályozása is megjelent, melyik ranghoz, beosztáshoz, milyen megszólítás dukál.

Lehet azt mondani, hogy ezek feudális csökevények, de mégis, ezeknek a címeknek a szabályos használatával, a hallgatóság azonnal képet alkothat a megszólított társadalmi státusáról – elsősorban a tevékenysége ágazati jellegéről és a foglalkozási viszonyáról, valamint a jövedelem- és vagyonmegoszlásban elfoglalt helyéről.

Mert ezeket a címeket nem csupán a születés adta, hanem a betöltött feladatkör is. Lehetett valaki alacsonyabb társadalmi réteg szülötte, de ha bírói, közigazgatási feladatot vagy egyéb kiemelt közfeladatot látott el, a betöltött stallum alapján (orvos, jegyző, tanár, pap, stb.) „járt” neki bizonyos megszólítás. Gondoljunk bele; egy téren maradt meg csupán, a Tisztelendő, Tiszteletes úr, Főtisztelendő, Főtiszteletes úr esetében.

Természetesen, legtöbbször a társadalom felső rétegének megszólításával foglalkoznak szinte csak az e nyelvi fordulatokat elítélők, pedig ez a nyelvi, nyelvtani rendszer a teljes társadalmat lefedte, egészen a legalsóbb szintű társadalmi rétegekig. Így nyugodtan mondhatnánk azt is, hogy a középosztály kialakulásának és megerősítésének egyik eszköze volt ez. Ki ne hallott volna – akár filmekben – olyan megszólítást: hogy „tekintetes”, ami a legalsóbb szintű címzés volt régen, s melyet a köznyelv rendkívül gyorsan lerövidített és ebből lett a híres „Téns úr!” „Téns Asszony!” megtisztelés. Ezzel együtt természetesen kialakult az iparosok, gazdag-parasztok, kiskereskedők, művezetők és kistisztviselők megszólítására a „kend”, ami egy rövidült „kegyelmed”, amely viszont nem volt azonos a „kegyelmes” titulussal.

Aki „tekintetes úr” lett, már biztos lehetett benne, hogy benne van abban a társadalmi középosztályban, ami minden társadalomnak a gerincét, a legnagyobb befolyású, arányú társadalmi csoportját képviseli. Igen, erre szokták mondani, hogy míg volt ez a középosztály, a „társadalom széles rétegei elnyomásban éltek”. Aki ezt mondja, az elfeledkezik arról, hogy az alsóbb, címzés nélküli társadalmi rétegekből is volt kitörési lehetőség; ehhez viszont tanulni kellett, iskolába kellett járni. Volt, aki vállalta, de volt, aki nem vállalta és nem is érdekelte az ilyen értelmű „felfelé” mozdulás.

Akkor meg? Ha magát az illetőt nem érdekelte, mások miért akarnak okvetlenül egészségügyi minisztert varázsolni belőle? Ha neki jó, kényelmes, komfortos az a társadalomban betöltött hely, ahol éppen tartózkodik, akkor én miért szeretném őt erőszakkal boldoggá tenni? Az Édenkertből lángoló pallossal csak ki lehetett űzni Ádámot és Évát, beűzni már nem lehetséges.

Nemrégiben halt meg egy öreg barátom, akit ismerősei nemes egyszerűséggel „nemzetes” uramnak hívtak. A nemzeti iratokkal, szórólapokkal, újságokkal a táskájában száguldozó, tüntetésekre járó öregúr, mindig büszkeséggel fogadta ezt a rangot, hiszen a háború előtt vitézi rangot kapott a Kormányzó Úr Őfőméltóságától, és a vitézek megszólítása tényleg ez volt: „nemzetes uram”. Ha tudták volna ezt azok, akik ezt csak viccnek szánták, biztosan nem vették volna humorra a figurát.

Lerombolni mindig mindent könnyebb, mint alkotni. Romokból építkezni pedig mindig bajos, hiszen már Deák is megmondta: Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.

De nem adom fel! Azt hiszem, eszembe fog még jutni ez a kérdés máskor is, hiszen most csak egy rövid vázlatra futotta az erőmből, mivel nem szeretnék visszaélni a nemes és nemzetes, illetőleg tekintetes, nagyságos, méltóságos és kegyelmes olvasóközönség és hallgatóság becses türelmével.

(Az írás eredetileg a szerző blogján, a Nyugati Levélen jelent meg. Köszönjük a közlési engedélyt.)

(Regnum!)