A hatalommegosztás elve Magyarországon: az Alaptörvény és a gyakorlat

„Manapság Magyarországon minden közhatalom végső soron visszavezethető valamely párthoz. Így nyugodtan kijelenthető, hogy Magyarországon minden politikai és közhatalom párthatalom – a gyakorlat tehát módosítja az Alaptörvény laikus számára oly kedves megállapítását, miszerint a közhatalom forrása a nép. Nem, a közhatalom forrásai a pártok. Ezt megerősíti az is, hogy az országgyűlési választásokon országos lista pártlistaként vagy nemzetiségi listaként állítható. Más lista pedig nincs. Magyarországon minden állami hatalom egy adott pillanat – a választás napjának – hangulatától függ: ennek a napnak a hangulata határozza meg Magyarország elkövetkező legalább 4 évét – hiszen az Országgyűlés megbízatási ideje 4 évre szól.”

Írta: Szabó Szilárd

A jelenlegi helyzet

A 2012. január elsejével hatályba lépő Alaptörvény Alapvetés C) cikk (1) szerint „A magyar állam működése a hatalom megosztásának elvén alapszik”.[1] Hogy az Alaptörvény megalkotója pontosan mire gondolt, az csak az egyes állami szervek hatáskörének taglalása alapján derül ki. Az Állam c. rész Országgyűlésről szóló fejezete mondja ki, hogy Magyarországon az Országgyűlés „MAGYARORSZÁG legfőbb népképviseleti szerve”, amely megalkotja és módosítja az Alaptörvényt és törvényeket alkot.[2] A 15. cikk megállapítja, hogy a kormány a végrehajtó hatalom általános szerve, amely az Országgyűlésnek felelős.[3] A 25. cikk értelmében pedig az igazságszolgáltatást a bíróságok látják el.[4] Látható tehát, hogy az Alaptörvény igyekszik a klasszikus montesquieu-i modellnek megfelelni – ez még akkor is egyértelmű, ha az államfő (a köztársasági elnök) és az Alkotmánybíróság megléte nem felel meg a klasszikus elméletnek.[5]

Vizsgáljuk meg, vajon mit is jelent a hatalommegosztás montesquieu-i meghatározása. Charles-Louis de Secondat, La Brède és Montesquieu bárója szerint a hatalommegosztás a politikai és polgári szabadság egyik alapja, mert nélküle a zsarnoki módon megalkotott törvényeket zsarnoki módon fogják végrehajtani. A hatalommegosztás alapgondolata olyan államszervezeti struktúra létrehozása, ami megakadályozza az államhatalom egy kézben történő koncentrációját, valamint biztosítja az egyén és társadalom szabadságát az államban. A hatalommegosztás célja tehát az államhatalom korlátozása és gyakorlásának ellenőrzése.[6]Montesquieu szerint a hatalommal való visszaélést csak úgy lehet megakadályozni, ha az egyik hatalom ellenőrzi a másikat, vagyis hatalom szab határt hatalomnak.[7] Werner Kägi a hatalommegosztáson alapuló alkotmányt az „elvi bizalmatlanság alkotmányának” nevezte. Szerintem ez meg is felel a konzervatív politikai filozófia egyik alapelvének, nevezetesen a nagyméretű („gondoskodó”) állammal szembeni idegenkedésnek, illetve az antropológiai pesszimizmusnak. Hiszen, ha az ember alapvetően esendő lény, akkor szükségszerűen az államot működtető emberek is azok, tehát hatalmukat korlátozni, tevékenységüket ellenőrizni kell.[8]Amennyiben tehát a magyar Alaptörvény azt állítja, hogy az állam működésének a hatalommegosztás az alapja és észlelhető a törvényalkotó, végrehajtó és igazságszolgáltató hatalom megkülönböztetése, úgy joggal feltételezhetjük, hogy az Alaptörvény is ezeket a célokat igyekszik megvalósítani.

Montesquieu elmélete korának társadalmi és politikai viszonyai között értelmezhető és értelmezendő. Az állam viszont állandó, folyamatos szerkezeti, funkcionális és ideológiai változásokon ment keresztül. A 19. század második felére a kontinentális Európa országaiban kialakult a parlamentáris kormányzati rendszer. A parlamentáris kormányzati rendszer alapvető jellemzői a parlamentnek felelős kormány, a népképviseleten alapuló választójog bővülése az általános választójog felé, a többségi elv valamint a pártrendszeren alapuló parlamenti váltógazdaság.[9] Azonban a hatalommegosztás gyakorlatának megváltozásában a döntő szerepet a modern pártrendszer kialakulása okozta. A tömegpártok megjelenése a választójog bővülésének volt a következménye. Az általános választójog megvalósulása a 20. században azzal a következménnyel járt, hogy új társadalmi rétegek, csoportok részesültek a választójog gyakorlásán keresztül a politikai hatalomból. Ehhez a megváltozott helyzethez a hatalomért versengő pártoknak is alkalmazkodniuk kellett, különben elveszítették politikai befolyásukat. Ez azt eredményezte, hogy a pártok egyre kevésbé eszmei alapon szerveződtek, hanem igyekeztek minél szélesebb választópolgári kört lefedni választási programjukkal (durván fogalmazva: ígéretekkel halmozták el a választópolgárok lehető legszélesebb rétegeit).

Az általános választójog keretei között a politikai pártok számára a legfontosabb tényező a hatalom megszerzéséért vívott küzdelemben a stabil választói bázis kiépítése lett. Ehhez megfelelő szervezet illetve szervezettség és természetesen rengeteg pénz kellett. A választásokon a választópolgárok kegyeiért egymással versengő pártok az államhatalom intézményrendszerét, struktúráját felhasználva igyekeznek céljaikat megvalósítani. Egy pártnak, mint szervezetnek az érdekei általában rövidtávúak és gyakorlatiak: politikai hatalom és anyagi erőforrások megszerzése és ezek lehető leghosszabb ideig történő megtartása. „A társadalmi érdekeket kifejezni, befolyásolni, sőt teremteni képes pragmatizmus és fegyelem olyan politikai ’nagyüzemmé’ tette a pártokat, amelyekkel ’egyéni vállalkozók’ mind kevésbé konkurálhattak. A fejlődés biztosan haladt a végeredmény felé: a népszuverenitás, – mint eredő – és a képviselet – mint cél – közé a politikai akarat ’legitim’ hordozóiként a pártok ékelődtek be”.[10] Ennek a nagy horderejű változásnak az lett a hatása, hogy a „társadalmi-politikai valóság nemhogy nincs összhangban, hanem gyakran szöges ellentétben áll azzal az ideálképpel, amit az intézmények normatív rajza elhitetni törekszik”.[11] A hatalommegosztás elvének reális társadalmi viszonyok felismerése nélküli értelmezése pusztán „üres elméleti okoskodás marad”, mivel az olyan hatalommegosztásos elmélet, amely a megváltozott körülményekről nem vesz tudomást, nem lesz képes a valós társadalmi-politikai folyamatokhoz igazodó hatalommegosztási konstrukciót kialakítani. A modern pártrendszer kialakulása tehát azzal a következménnyel járt, hogy a hatalommegosztás montesquieu-i modelljének következetes megvalósítása a megváltozott politikai realitások között már nem lehetséges.[12]

Mivel az Alaptörvény Kormányról szóló 15. cikk (1) bekezdése azt is megállapítja, hogy a Kormány az Országgyűlésnek felelős, az Alapvetés B) cikk (3)-(4) bekezdés kinyilvánítja a népszuverenitás és a népképviselet elvét, így egyértelműen megállapítható, hogy Magyarország jelenleg parlamentáris kormányzati formával rendelkezik. Ebből adódik a következtetés, hogy Magyarország állami berendezkedését is azok a tulajdonságok jellemzik, amelyek egy parlamentáris kormányzati formával rendelkező államot jellemeznek. A magyar parlamentáris kormányzati rendszerben a kormány és a parlament összetételét a képviselőválasztások eredménye határozza meg, ami a pártrendszertől, a választási rendszertől és a médiától függ. A választási rendszer dönti el, hogy hány párt lesz a parlamentben.[13] Olyan parlamentáris rendszerben, ahol viszonylag sok párt jut a parlamentbe, kialakulhat a parlament túlsúlya a kormánnyal szemben: ilyen esetekben ugyanis gyakran előfordul, hogy a parlamenti többség törékeny, ezért a kormány instabil, gyakoriak a kormányválságok. Valójában ekkor is az éppen aktuális parlamenti többség kormány feletti túlsúlyáról van szó. Ilyen esetben a kormány instabilitása azzal csökkenthető, ha a parlamenti pártok fegyelmezettek és egymás között tartós megállapodást tudnak kötni. A szilárd kormányhatalom forrása tehát ebben az esetben is a pártoktól származik. Ha a sok kisebb párt mellett létezik egy nagyobb, domináns párt, könnyen előfordulhat, hogy az ilyen párt a parlamenti helyek döntő többségét megszerzi.

A lényeg az, hogy parlamentáris kormányzati rendszerben a parlamenti többséget adó párt vagy pártok és a kormány politikai összetétele azonos.[14] A kormány és a parlamenti többség politikai összetételének azonossága a legfontosabb, döntő tényezője annak, hogy a klasszikus montesquieu-i hatalommegosztás elve a modern pártrendszeren alapuló parlamentáris kormányzati rendszerben nem működik.[15] Hiszen nagyon nehezen képzelhető el, hogy az azonos politikai pártból vagy pártszövetségből (koalícióból) kikerülő kormányt a saját többsége megbuktatja. Elvileg természetesen nincs kizárva, főleg koalíciós kormányzás esetén. A parlamenti többség és a kormány politikai összetételének azonosságából több, a hatalommegosztás szemszögéből nagyon fontos következmény is származik. Az egyik, hogy a kormány a parlamenti többségre támaszkodva képes a parlament akaratát befolyásolni, irányítani, főleg akkor, ha a törvényhozó és végrehajtó hatalom között még személyi összefonódás is van.[16] A kormány és a törvényhozó hatalom között politikai cselekvési egység áll fenn. A többségi párt illetve koalíció és az általa támogatott kormány nem egymást ellensúlyozó, hanem azonos célokat követő, homogén politikai erő. Kukorelli Istvánszerint „a törvényhozó és végrehajtó hatalom funkciói a kormányzásban összefonódnak, a köztük lévő hatalommegosztás értékét veszti”.[17]

Felmerülhet természetesen, hogy a modern parlamentáris kormányzati rendszerrel rendelkező államok, ha nem is a klasszikus montesquieu-i modellnek megfelelő hatalommegosztási elvet, de annak esetleg egy „továbbfejlesztett” vagy átalakított változatát alkalmazzák, annak érdekében, hogy megakadályozzák az államhatalom egy kézben történő koncentrálódását. Kétségtelen tény, hogy elvileg léteznek hatalomkorlátozó eszközök és intézmények a parlamentáris modellben is. Ezek között vannak alkotmányjogi intézmények és társadalmi, politikai intézmények is. Alkotmányjogi intézményként szóba jöhető megoldás lehet például az állam föderális berendezkedése, elvileg független alkotmány és/vagy közigazgatási bíróság létezése, az államfő közvetlen, választópolgárok általi megválasztása, amely komoly legitimációt adhat számára (főleg, ha ez megfelelő alkotmányos jogok meglétével jár együtt), az alapjogok és más szabadságjogok biztosítását felügyelő, önálló szervezet vagy személy(ek), stb. Vizsgáljuk meg az Alaptörvényt ebből a szempontból is.

Köztársasági elnök. Ha alaposabban szemügyre vesszük az Alaptörvény köztársasági elnökre vonatkozó normáit, könnyen belátható, hogy a közéleti publicisztikában itt-ott a mai napig felbukkanó álláspont, nevezetesen, hogy a magyar köztársasági elnök jogköre gyenge, tarthatatlan. Minden hatalmi ág területén fontos jogai vannak: törvényt kezdeményezhet, visszaküldheti azt az Országgyűlésnek, az Alkotmánybírósághoz fordulhat, jogi megkötés nélkül tehet javaslatot a miniszterelnök személyére (vagyis elméletileg semmi sem kötelezi őt arra, hogy a választáson győztes párt vagy pártszövetség vezetőjét kérje fel kormányalakításra), komoly kinevezési jogai vannak az igazságszolgáltatás területén is és ő nevezi ki és lépteti elő a tábornokokat is. Az Alaptörvény ráadásul deklarálja, hogy a köztársasági elnök képviseli Magyarországot és megtestesíti a nemzet egységét.[18]

Alkotmánybíróság. Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény 24. cikk (1) bekezdés alapján az Alaptörvény védelmének legfőbb szerve. E jogkörében eljárva megsemmisíthet jogszabályokat és bírói döntéseket is.[19]

Az igazságszolgáltatás. Az Alaptörvény 26. cikk (1) bekezdés alapján a bírák függetlenek, csak a törvénynek vannak alárendelve, ítélkezési tevékenységükben nem utasíthatók. Párt tagjai nem lehetnek, politikai tevékenységet nem folytathatnak. Az Alaptörvény – az 1949. évi XX. törvénytől, vagyis a régebbi Alkotmánytól eltérő módon – a bíróságok igazgatásának vezetését elválasztja a legmagasabb rendes bírói tisztséget betöltő személy, vagyis a Kúria elnökének a személyétől.[20] Az Országos Bírósági Hivatal elnöke végzi a bíróságok igazgatásának irányítását, az ő és hivatala tevékenységét pedig egy tisztán bírókból álló és bírói küldöttgyűlés által választott szerv, az Országos Bírói Tanács látja el.[21]

Vajon képesek-e ezek a szervek illetve az igazságszolgáltatás, mint külön hatalmi ág hatékonyan korlátozni a többségi elv alapján egymással összefonódó végrehajtó és törvényalkotó hatalmat? Képesek-e, ahogy Montesquieu mondta, a hatalommal szemben hatalmat állítani? Ezt a kérdést az alapján lehet helyesen megválaszolni, vajon mennyiben függetlenek ezek az intézmények a törvényhozó és végrehajtó hatalomtól? Ha ez alapján vizsgáljuk meg a fent említett alkotmányos intézményeket, akkor azt látjuk, hogy semennyire. Ugyanis a köztársasági elnököt, az Alkotmánybíróság tagjait és elnökét, a Kúria elnökét, és az OBH elnökét is az Országgyűlés választja.[22] Egyértelműen megállapítható tehát, hogy azok az alkotmányos intézmények, amelyeknek legfőbb feladata a parlamentáris kormányzati rendszer miatt egymással összefonódó országgyűlési és kormányzati hatalom ellenőrzése, valójában nem független ezektől, éppen ellenkezőleg, az Országgyűlés általi választás révén az alkotmányos ellenőrző szervek az aktuális parlamenti erőviszonyoktól függnek, vagyis adott esetben az országgyűlési képviselettel rendelkező pártok kompromisszumától, egy párt vagy koalíció kétharmados többsége esetén pedig a kétharmados többség akaratától függnek. Ez semmiképpen sem jelent komoly, igazi korlátozást a parlamenti többség akaratán nyugvó államhatalommal szemben.

Van még egy dolog, amit nem szabad elfelejteni: az Alaptörvény értelmében –hasonlóan egyébként az 1949. évi XX. törvényhez – az alkotmányozás hatásköre kizárólag az Országgyűlés kezében van.[23] Az Alkotmánybíróság az Alaptörvényt és az Alaptörvény módosítását csak a megalkotására és kihirdetésére vonatkozó, az Alaptörvényben foglalt eljárási követelmények tekintetében vizsgálhatja felül.[24] Az Alaptörvény Országos népszavazásról szóló 8. cikk (3) a) értelmében – összhangban az Alkotmánybíróság 2/1993 (I. 22.) és 25/1999 (VII. 7.) határozataival – országos népszavazás nem irányulhat az Alaptörvény módosítására. Magyarországon tehát az Országgyűlés egyszerre tölti be az alkotmányozó és az alkotmányérvényesülés biztosítékának a szerepét.[25]

Következtetések

Manapság Magyarországon minden közhatalom végső soron visszavezethető valamely párthoz.[26] Így nyugodtan kijelenthető, hogy Magyarországon minden politikai és közhatalom párthatalom – a gyakorlat tehát módosítja az Alaptörvény laikus számára oly kedves megállapítását, miszerint a közhatalom forrása a nép. Nem, a közhatalom forrásai a pártok.[27] Ezt megerősíti az is, hogy az országgyűlési választásokon országos lista pártlistaként vagy nemzetiségi listaként állítható.[28] Más lista pedig nincs. Magyarországon minden állami hatalom egy adott pillanat – a választás napjának – hangulatától függ: ennek a napnak a hangulata határozza meg Magyarország elkövetkező legalább 4 évét – hiszen az Országgyűlés megbízatási ideje 4 évre szól. De ennél többről van szó, hiszen minden közjogi méltóság (miniszterelnök, államfő, Házelnök, a Kúria elnöke és az Alkotmánybíróság elnöke) megválasztása az Országgyűlés hatáskörében van. Amennyiben egy párt vagy pártszövetség képes az országgyűlési választáson kétharmados többséget szerezni, gyakorlatilag minden közhatalom a kezébe kerül, hiszen, mint láttuk, az alkotmányozás kizárólag az Országgyűlés joga, az alkotmányos ellenőrző funkciót ellátó intézmények pedig nem függetlenek az Országgyűléstől. Vagyis, parlamentáris rendszerben a pártok által elfoglalt Országgyűlés képes ellenőrzést gyakorolni az elvileg az aktuális politikai hatalom ellenőrzésére hivatott intézmények felett is.

A parlamentáris kormányzati rendszerben, így Magyarországon is, azok az alkotmányos intézmények, amelyek elvileg a hatalom gyakorlóit ellenőriznék, ki vannak szolgáltatva neki, hiszen minden közhatalom választáson nyugszik. A választás pedig a többségi elven. Vagyis az államhatalom ellenőrzésére szolgáló alkotmányos intézmények is ezen a kereten belül érvényesíthetik akaratukat, amely pedig közvetlenül vagy közvetve a pártok akaratától függ. Peter Pernthaler osztrák alkotmányjogász, az innsbrucki egyetem jogászprofesszora szerint a többségi elv kizárólagos alkalmazása semmilyen garanciát nem képes nyújtani az ilyen elv alapján született döntések igazságosságáról vagy helyességéről.[29] A többségi elv kizárólagos érvényesülése gyakorlatilag kiüresíti és formálissá teszi a hatalommegosztást és a parlamenti választáson győztes párt vagy pártszövetség többségén alapuló egyensúly nélküli és ellenőrizetlen hatalomkoncentrációt és hatalomgyakorlást tesz lehetővé. Egy parlamentáris struktúrában, ahol a parlament többségi pártja vagy pártjai gyakorolják a politikai hatalom gyakorlatilag teljes egészét, a többségi elvet csak olyan legitimációs forrásból származó hatalom képes ellensúlyozni és ellenőrizni, amelyik nem a többségi elven alapul. Jelenleg Magyarországon nincs hatalommegosztás, csak az országgyűlési választáson győztes pártkoalíció monolitikus hatalma létezik, ami az állam különféle szervei között oszlik meg. Ez azonban csupán a monolit hatalom hatáskörmegosztása, de nem hatalommegosztás. A „pártokrácia” azzal a keserű következménnyel jár, hogy a pártok és a mögöttük lévő különböző érdekcsoportok az állami intézmények megszerzése, illetve befolyásuk alá vonása következtében ezen állami intézmények irányítása révén képesek az államhatalmat, a közhatalmat gyakorolni – a maguk érdekében. Hiszen ha nem ellenőrzi őket senki, akkor ezt igazán könnyen megtehetik.[30]

 

A magyar közjogi hagyomány és a hatalommegosztás

„A szentkorona-elmélet eredendően és jellemző módon hatalommegosztásos teória” állítja Sári János.[31] A rendi dualizmus hatalmi struktúrájáról, amelyben az uralkodó és a rendek közösen gyakorolták az államhatalmat, mások is hasonlóan vélekedtek, például Bibó István, Bónis György vagy manapság Pálffy Géza, Szíjártó M. István.[32] Ezzel párhuzamosan a rendiség intézményrendszerét mintegy kiegészítve, a középkori illetve koraújkori hatalomkorlátozás sajátos mechanizmusát a kiváltságok, privilégiumok, immunitások rendszere képezte.[33] A gyakorlatban ezt az elvet képviselte Werbőczy István Hármaskönyve –amely megalkotásának jövőre lesz fél évezredes jubileuma- valamint az 1790/91. évi XII. törvénycikk is, amely világosan kimondta, hogy a törvények alkotásának, magyarázatának és eltörlésének joga a törvényesen megkoronázott magyar királyt és az országgyűlésre törvényesen egybegyűlt országos karokat és rendeket közösen illeti.[34] Az államfő (1918-ig a király, 1920 és 1944 között a kormányzó) egyenrangú részese volt tehát a törvényalkotásnak. Tévedés lenne azonban, ha a rendi országgyűléseket a 18-19. század fordulója előtt is egyszerűen a törvényhozó hatalmi ággal azonosítanánk. A diéta elsősorban politikai alkufolyamatok intézményes keretéül szolgált, ahol a rendek és a király egymással egyezkedtek és jó esetben megegyezésre jutottak.[35] A rendi alkotmány idején „az országgyűlés alkuval kényszeríttette ki a kormánytól az alkotmánynak, illetve a törvényeknek megfelelő magatartást”.[36]

A végrehajtó hatalom szintén megoszlott a király és a területi önkormányzatiságot képviselő vármegyék és más, különleges jogállású testületi önkormányzati intézmények között.[37] A nemesi vármegye azért volt képes ellensúlyt teremteni a központi hatalommal szemben, mert egzisztenciálisan nem függött tőle. A vármegyei hivatal, a vármegyei közszolgálat nem kívánt azonosulást a királyi hatalommal, vagyis egy vármegyei hivatalt vállaló nemesnek nem kellett feladnia „ellenzékiségét” ahhoz, hogy például országgyűlési követként részt vegyen az ország politikai életében. Másrészt a királyi hatalomnak azért is kellett együttműködnie a nemesi vármegyével, mert a 19. századig nem volt középszintű közigazgatási szervezete, amely végrehajtotta volna a törvényeket és a rendeleteket. Ezek végrehajtása a nemesi vármegye feladata volt, így a király rákényszerült a nemesi vármegyékkel, illetve azok politikai hangadó személyiségeivel való egyezkedésre –többek között már az Országgyűlés Alsótábláján is.[38]

Az 1848. évi áprilisi törvények –ha azokat a hatalmi ágak elválasztása szempontjából vizsgáljuk – az alkotmányos monarchia (értsd: nem rendi monarchia) keretei között teremtették meg a királyi hatalom és az Országgyűlés által reprezentált immáron nem rendi jellegű politikai elit közötti hatalmi egyensúlyt. Hiszen megmaradtak a királyi prerogatívák és rezerváták, mégis, a kiépülő polgári jogállami intézményrendszer a 19. század utolsó harmadától a „hatalommegosztásos eszmerendszer értékeit érvényesíti”. Ezt tükrözi az 1869. évi IV. törvény a közigazgatás és bíráskodás szétválasztásáról, a Közigazgatási Bíróság 1896. évi és a Hatásköri Bíróság 1907. évi létrehozása.[39] A király intézménye stabilizálta a kialakuló parlamentáris kormányzati struktúrát, amelyben a kormány és a parlamenti többség azonos politikai garnitúrából került ki. Azért volt képes egyensúlyt teremteni, mert mentes volt a pártok és érdekcsoportok függésétől.[40] A magyar király hatalma ugyanis 1687 óta már elvileg sem választáson nyugodott, hanem öröklésen. Ennek a ténynek a kialakuló parlamentáris kormányzati rendszerben lesz majd óriási jelentősége, hiszen ez biztosította azt, hogy az államfői hatalom nem a pártoktól származik. A királyi hatalom ennek révén volt képes egyensúlyt teremteni és stabilitást biztosítani. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a királyi hatalom képes volt az állam, a nemzet érdekeit a pártok érdekeitől függetlenül érzékelni és aszerint cselekedni. Ez az öröklésen alapuló királyi hatalom legfontosabb tényezője.

A parlamentnek felelős kormány, valamint annak az elvnek a megvalósulása, hogy a végrehajtó hatalmat a király egy ilyen kormány által gyakorolja, természetesen magát a királyi hatalmat is korlátozta. De ez megfelelt a magyar közjogi tradícióknak, mivel e hagyomány alapján minden alkotmányos hatalommal rendelkező szerv jogai a történeti alkotmányból származtak, ami pedig a törvényhozó hatalom és az uralkodó közötti politikai alkufolyamat eredménye volt, így a politikai kompromisszum révén megalkotott alkotmány minden résztvevő felet egyaránt kötelezett, azt csak egyező akarattal lehetett módosítani.[41] Ha belegondolunk abba, hogy ma egyedül az Országgyűlés és a pártok alkotmányoznak, beláthatjuk, milyen nagyfokú jogbiztonságot és alkotmányos garanciát jelentett a király törvényalkotásban játszott szerepe.

Újabb következtetések

Foglaljuk össze, hogy mire is jutottunk:

1. Magyarországon, mint modern parlamentáris kormányzati rendszerben a klasszikus montesquieu-i hatalommegosztás elve nem érvényesül, mivel a végrehajtó hatalom és a parlamenti többség általában azonos pártból vagy pártkoalícióból tevődik össze. A törvényhozó és végrehajtó hatalom között hatalommegosztás helyett lényegileg csak hatáskörmegosztásról beszélhetünk.

2. Ez azzal a következménnyel jár, hogy a parlament végrehajtó hatalom feletti ellenőrző tevékenysége gyakorlatilag az ellenzék kezében van, mivel azonban az ellenzék pont azért van ellenzékben, mert a parlament kisebbségét képezi, az ilyenfajta ellenőrző tevékenység általában nem hatékony.

3. Nem föderális parlamentáris kormányzati rendszerben nincs igazi intézményes hatalmi ellensúly, mivel gyakorlatilag minden politikai és közhatalom pártalapú.[42] Egyetértek Sajó András véleményével: „Bármennyire is fontos, sőt nélkülözhetetlen az alkotmányba vetett hit, az alkotmányosság, mint az önkény ellentéte intézményes biztosítékot kíván”.[43] A jelenlegi struktúrában a diktatúra veszélyét nem az intézményrendszer, hanem legfeljebb a pártrendszer sajátosságai háríthatják el, vagyis a pártok közötti erőviszonyok.[44]

A parlamentáris kormányzati rendszer tehát olyan politikai gyakorlatot hozott létre, amely képes felülírni az alkotmányos elveket és normákat. A klasszikus hatalommegosztás elve ugyanis eleve feltételez egy olyan szervezeti függetlenséget, amivel egy pártokon alapuló politikai rendszerben az alkotmányos intézmények egyszerűen nem rendelkezhetnek.[45] A valódi hatalommegosztást és így a hatalomkoncentráció és az ellenőrizetlen hatalom kizárását csak olyan alkotmányos tényező biztosíthatja hatékonyan, amelynek legitimációja nem a pártalapú struktúrából ered, vagyis nem választott közjogi méltóság. Vagyis nézetem szerint egy közvetlenül választott köztársasági elnök – mint például Franciaországban vagy Romániában – nem biztosítaná a hatalom valódi megosztását, mert az esélyes jelöltek minden valószínűség szerint pártok jelöltjei lennének, vagyis nem korlátoznák valójában a pártok hatalmát. Egy eredményes kampány ugyanis sok pénzbe kerül, így a jelöltek ki lennének szolgáltatva a pártok mögött álló különféle érdekcsoportoknak (ahogyan ez bizonyos mértékig megfigyelhető például az Egyesült Államokban).

Valódi alternatívát nézetem szerint egy komoly alkotmányos jogokkal felruházott uralkodó jelentene, aki az államfői hatalmat öröklés útján töltené be. Az örökletes monarchia ugyanis az egyetlen intézmény egy parlamentáris kormányzati rendszerben, amely valóban független a pártoktól. Véleményem szerint a jogállamiságot, az alkotmányos jogokat manapság nem egy örökletes uralkodó hatalma veszélyeztetné: sokkal nagyobb veszélyt jelentenek az egyénre és a közösség értékeire a minden hatalmat kontroll nélkül gyakorló pártok – teljesen függetlenül attól, hogy milyen jelzőt aggatnak magukra. „A modern zsarnokság veszélye nem annyira valamely hatalmi ág egyeduralma felől fenyeget. Az igazi veszély egy párt vagy pártcsoport meghatározó befolyása a hatalmi ágak felett”.[46] Nem a pártok megszüntetéséről van szó. Ahogy Karl Popper mondta, pártok nélkül nem megy. Azonban meg kell teremteni a pártok hatalmának korlátozását, ellenőrzését. Ezt pedig csak úgy lehet megvalósítani, ha kilépünk a pártok által meghatározott politikai keretekből, mert csak egy ezen kívül álló erős alkotmányos jogokkal rendelkező intézmény képes valódi ellensúlyt képezni velük szemben. Vissza kell térni tehát a jól bevált magyar közjogi hagyományhoz és helyre kell állítani a trónöröklésen alapuló alkotmányos monarchiát. Nem állítom, nem is állíthatom, hogy ezzel egy csapásra megoldódna minden probléma. De azt állítom és vallom, hogy semmilyen probléma nem fog megoldódni, ha Magyarország továbbra is a pártokráciában vergődik és a közhatalom politikai pártok érdekeinek és céljainak lesz kiszolgáltatva.

 


[1] Nemzeti Jogszabálytár njt.hu. Hozzáférés ideje: 2013. november 16. A továbbiakban a jogszabályok és alkotmánybírósági határozatok kapcsán mindig az njt.hu oldalra hivatkozom.

[2] Alaptörvény, Az Állam, Az Országgyűlés, 1. cikk. (1)-(2) a) b).

[3] Alaptörvény, Az Állam, A Kormány, 15. cikk (1)

[4] Alaptörvény, Az Állam, A bíróság 25. cikk (1)

[5] Montesquieu ugyanis tulajdonképpen csak a törvényhozó és a végrehajtó közötti hatalom elválasztására gondolt. „Il y a dans chaque états trois sortes de pouvoir: la puissance législative, la puissance exécutrice des choses qui dépendent du droit de gens, et la puissance exécutrice de celles qui dépendent du droit civil”. De l’esprit de lois par Montesquieu, précédé de l’analyse de cet ouvrage par d’Alembert, Tome Premier, Paris, P. Pourrat, Éditeurs, MDCCC XXXI, Livre XI, Chapitre VI. 293. p.

[6] Korinek, Karl, A hatalommegosztási tan aktualitásáról (1995), Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből, szerk. Takács Péter, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 676-677. pp.

[7] Veress Emőd, Államfő és kormány a hatalommegosztás rendszerében, Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2011, 36. p.

[8] Korinek, 2003, 677. p.

[9] A parlamentáris kormányzati rendszer kialakulásáról a kontinensen lásd Szente Zoltán, Kormányzás a dualizmus korában, Atlantisz Kiadó, h. n. 2011, 67-171. pp. különösen a 156-171. pp. a parlamentáris kormányzati forma általános jellemzőiről.

[10] Takács Albert, A hatalommegosztás elvének alkotmányelméleti értelmezése, Hatalommegosztás és jogállamiság, szerk. Mezey Barna, Osiris Kiadó, Budapest, 1998, 107. p.

[11] Sári János, A hatalommegosztás történelmi dimenziói és mai értelme, avagy az alkotmányos rendszerek belső logikája, Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 135. p.

[12] Petrétei József, Az alkotmányos demokrácia alapintézményei, Dialóg – Campus Kiadó, Budapest – Pécs, 2009, 167. illetve 173. pp.

[13] Sajó András, Az önkorlátozó hatalom, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, MTA Állam- és Jogtudományi Intézet, Budapest, 1995, 133-134. pp.

[14] Előfordulhat, hogy a parlamentben a kormánypárti képviselők nincsenek többségben („kisebbségi kormány”). A kormánynak azonban ilyen esetben is meg kell szereznie a parlamenti többség támogatását. Duverger, Maurice, Állam és kormányzat (1962), Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből, szerk. Takács Péter, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 430-437. pp. Duverger annyira fontosnak ítélte a pártok és a pártrendszer szerepét a modern kormányzati rendszerek szempontjából, hogy ezt állította kormányzati tipológiája középpontjába.

[15] Takács, 1998, 110. p.

[16] „A kormány és a parlamenti többség között szoros pártpolitikai kapcsolat és kötelék áll fenn. A kötöttséget azzal is erősítik, hogy a legtöbb kormánytag egyben a parlament tagja is”. Petrétei, 2009, 166. p.

[17] Petrétei József és Ádám Antal véleményét idézi Veress, 2011, 51. p.

[18] Alaptörvény, Az Állam, A köztársasági elnök 9. cikk (1)-(4) ill. (7)

[19] Alaptörvény, Az Állam, Az Alkotmánybíróság 24. cikk (3) a)-c). Bizonyos kivételt állapít meg ez alól az Alaptörvény 37. cikk (4).

[20] Alaptörvény, Az Állam, A bíróság, 25. cikk (5)

[21] Alaptörvény, Az Állam, A bíróság, 25. cikk (5) illetve a 2011. évi CLXI. törvény a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról 88. § (4).

[22] Alaptörvény 10. cikk (1), 24. cikk (8), 26. cikk (3), 25. cikk (6)

[23] Alaptörvény, Az Állam, Az Országgyűlés, 1. cikk. (2) a)

[24] Alaptörvény, Az Állam, Az Alkotmánybíróság 24. cikk (5)

[25] Sári, 1995, 103. p.

[26] Felix Ermacora tette ezt a megállapítást a parlamentáris kormányzati rendszerre vonatkoztatva. Ermacora, Felix, Allgemeine Staatslehre, Zweiter Teilband, Duncker & Humblot, Berlin, 1970, 620. p.

[27] „Miközben az államhatalom legfelső szerve jogilag továbbra is a népképviselet alapján működött, de facto pártképviseletté alakult át”. Takács, 1998, 107. p.

[28] A 2011. évi CCIII. törvény az országgyűlési képviselők választásáról, 7. §. Lásd a Magyar Kétfarkú Kutyapárt ezzel kapcsolatos kálváriáját.

[29] Pernthaler, Peter, Allgemeine Staatslehre und Verfassungslehre, Springer-Verlag, Wien New York, 1986, 207. p.

[30] Giovanni Sartori szerint a parlamentáris rendszerek megértéséhez azt kell kideríteni, hogy ki ellenőrzi apártokat (sic!). Sartori, Giovanni, Összehasonlító alkotmánymérnökség, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003, 126. p. Pártokrácia alatt azt értem, amit a német állam – és alkotmányjogtudomány „Parteienstaat” kifejezéssel jelöl. Pernthaler, 1986, 328-329. pp. Németországban a pártokra alapozott alkotmányos berendezkedés talán legnevesebb kritikusa Hans Herbert von Arnim, aki jelenleg a Deutsche Universität für Verwaltungswissenschaften Speyer oktatója. http://www.uni-speyer.de/VONARNIM/Publikationen.htm.

[31] Sári, 1995, 76. p.

[32] Bibó István, Az államhatalmak elválasztása egykor és most (akadémiai székfoglaló 1947. január13-án),Az államhatalmak elválasztása. Bibó István munkái centenáriumi sorozat 1, Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, szerk. Dénes Iván Zoltán, Budapest, 2011, 315. p. Bónis György, Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban, Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 358. p. „A tractatus diaetalisegyértelműen alku volt”. Szíjártó M. István, A Diéta. A magyar rendek és az Országgyűlés 1708-1792, Osiris Kiadó, Budapest, 2005, 34. ill. 37. p. Pálffy Géza, A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században, História – MTA Történettudományi Intézet, Budapest, 2010, 289-306. pp.

[33] Veress, 2011, 26. p.

[34] Az 1790/91. évi XII. törvénycikk a törvényhozó és végrehajtó hatalom gyakorlásáról.www.1000ev.hu. Hozzáférés ideje: 2013. november 16.

[35] Szíjártó, 2005, 30-32. pp.

[36] Sári, 1995, 101. p.

[37] Sári, 1995, 78. p.

[38] Szíjártó, 2005, 359-362. pp.

[39] Sári, 1995, 111. p. A királyi prerogatívákra és rezervátákra lásd Beöthy Zsigmond, Elemi magyar közjog, Emich Gusztáv Bizománya, Pesten, 1846 (reprint kiadás: Magyar Közlöny Lap –és Könyvkiadó Kft. 2008) 37-52. pp.

[40] Takács, 1998, 146. p.

[41] Sári, 1995, 84. p.

[42] Sartori egyértelműen leszögezi, hogy a parlamentáris rendszer pártalapú. Sartori, 2003, 126. p. Ermacora is hangsúlyozza, hogy a modern parlament pártparlament. Ermacora, 1970, 573. p.

[43] Sajó, 1995, 105-106. pp.

[44] Mivel írásomban a hatalommegosztás kérdését kizárólag a parlamentáris kormányzati rendszerek belső felépítése szempontjából vizsgáltam, ezért nem vettem figyelembe az állam nemzetközi viszonyait. Ebben az esetben természetesen korlátozó tényezőként vehető még figyelembe a nemzetközi politikai helyzet, az ebből adódó erőviszonyok és nemzetközi szervezetekben betöltött tagsági viszony is.

[45] Pernthaler, 1986, 323. p.

[46] Sajó, 1995, 136. p.

Tags: 

Hozzászólások