Mariazellben, II. Ottó örökös királyunk előtt tisztelegve

Máriacell, vagy Mariazell, Közép-Európa egyik legismertebb Mária-kegyhelye, Ausztria és Magyarország nemzeti zarándokhelye. Tiszteletének gyökerei a középkorra nyúlnak vissza. Két kegytárgya közül a korábbi a XII. századból származó Máriát és a kis Jézust ábrázoló fa kegyszobor, a másik pedig a Nagy Lajos magyar király által adományozott XIV. századi Szűz Mária kép. Minden évben sok tízezer ember indul gyalogos zarándoklatra, hogy imádkozzon a szent helyen. 1857-ben Ferenc József király és Erzsébet királyné is részt vett a zarándoklaton. A magyarság azért is megemlékezik Mariazellről, mert Mindszenty hercegprímást saját kérésére itt helyezték ideiglenes nyugalomra, amíg - amint azt végrendeletében írta - az utolsó megszálló katona el nem hagyja Magyarországot. Teste csak ekkor térhetett végleg nyugodni szeretett hazájába.

Írta: Kaczmarski Balázs.

A megboldogult Ottó királyt többször látták a hercegprímás sírjánál imádkozni. A kamra már üres ugyan, de fedőlapját számtalan nemzeti színű szalaggal díszített koszorú borítja ma is. Ottó király is nagyon szerette Mariazellt. Mivel 1951-ben még nem léphettek be Ausztriába, ezért Franciaországi házasságkötésükkor az egyházi szertartás alatt a mariazelli Mária-szobor másolatát helyezték el az oltáron. A házaspár később többször is felkereste a zarándokhelyet, többek között 1976-ban ezüst-, majd 2001-ben aranylakodalmuk alkalmával. 1993-ban itt kötött házasságot legidősebb fiuk Károly királyi herceg. Az utóbbi évek során 2004-ben és 2007-ben járt Habsburg Ottó a stájerországi kegyhelyen. 2004-ben a közép-európai katolikus találkozón vett részt, 2007-ben pedig azon a misén, amelyet XVI. Benedek pápa mutatott be apostoli látogatásakor. Az 1976-os 25. házassági évfordulót az is emlékezetessé tette, hogy Ottó örökös király és felesége, Sachsen-Meiningeni Regina királyné ebből az alkalomból ajándékul 2 díszes koronát adományozott a bazilikának. A nagyobb, ún. „Habsburg-korona” volt Regina királyné menyasszonyi koronája.

A történelmet felidézve, Ottó király és György herceg szombathelyi látogatásaira, a velük való személyes találkozásunkra gondolva és a monarchizmus esélyeit latolgatva indultunk édesapámmal a Szombathelytől közel 200 km-re lévő megemlékezésre.

A mariazelli templom ma a barokk stílus jegyeit viseli és az előtte lévő kis térrel, ahol a misét követő gyászünnepség zajlott egy magaslaton található. A requiemet a grazi püspök, Várszegi Asztrik pannonhalmai főapát, Schönberger Jenő szatmári megyés püspök, Böcskei László nagyváradi püspök és Jan Graubner olmützi érsek (Csehország) celebrálta. Christoph Schönborn bécsi érsek XVI. Benedek pápa személyes küldötteként vett részt a szertartásokon. A vendégek között ott voltak a tartományi politikusok és Szalay-Bobrovniczky Vince bécsi magyar nagykövet is.

A becslések szerint több mint ezer ember jött el, hogy lerója kegyeletét Ottó és Regina ravatalánál. A felségeket minden feliraton (rendezvényfüzeteken, az alkalomra készített énekeskönyvek fedelén stb.) megtisztelték a S.K.K.H illetve I.K.K.H megszólítással, amelynek jelentése Ő Császári és Királyi felsége. A résztvevők között sokan népviseletbe öltöztek, fekete-sárga szalagokat tűztek ki és több mint százan különböző hagyományőrző egyenruhát viseltek.

A mise különös hangulatú volt, az Ausztriában híres gyermekkórus többszólamú ünnepi énekeket énekelt, néhányan csukott szemmel teljesen átszellemült arccal imádkoztak, nem vettek tudomást a külvilágról.

Révületükből csak akkor tértek magukhoz, amikor a mise csúcspontjaként felhangzott, felszakadt a „Gott Erhalte”, az Osztrák Császárság himnusza.

Én úgy hiszem nem véletlen, hogy elkéstünk a miséről, és ezért minden értékes helyről kiszorultunk. A templom felépítése ugyanis nem hagyományos. A templom felénél található a kegyhely, ami megakadályozza a mögötte ülőket és állókat hogy rálássanak az oltárnál történő eseményekre. Oldalt, két keskeny folyosón lehetett átjutni az oltár felé. Ülőhely híján így egyre előbbre és előbbre haladtunk és bár a ravatalt a zenekartól és a gyermekkórustól még mindig nem láthattuk, hirtelen a v.i.p kordon másik oldalán találtuk magunkat, ahonnét a biztonsági emberek rajtunk kívül mindenkit visszafordítottak.

Csak a mise végeztével derült ki, hogy a gondviselés éppen a kivonulási útvonal mellé állított bennünket.

Bár azt gondoltam, hogy a család tagjai nem lesznek jelen, bevallom titokban abban reménykedtem, hogy megláthatom Károly királyt vagy a kis Ferdinánd trónörököst. Tudom, hogy az efféle magatartás méltatlannak tűnik a gyászhoz, de más is bizonyosan ugyanígy reménykedett volna. Eljött a kivonulás ideje és elsőként a hagyományőrző csoportok, majd gyászruhába öltözött asszonyok vonultak el alig egy méterre közvetlenül előttünk. Néhány perc múlva elkezdték bontani a ravatalt és a koporsókat vállra vették a díszruhába öltözött gyászhuszárok. Ez a menet is felénk indult el és mögöttük megláttam a királyi ház tagjait. Elöl jött Károly, a kis Ferdinánd és leánytestvére, Mögötte Károly felesége, majd György herceg, Eilika hercegné és gyermekeik. Az utánunk haladók közül még Habsburg Mihályt ismertem fel. Fényképezőgépem ekkor merült le és én nagyon hálás vagyok Istennek, hogy ezt a néhány másodpercet nem kattogtatással, hanem ezen egyszeri és megismételhetetlen pillanat legmélyebb átélésével tölthettem. Fejemet meghajtva megadtam a tiszteletet Magyarország királya és királyi családja előtt és közben eleredtek a könnyeim, nem voltam egyedül ebben. A tömeg az előkelőségek és a császári család után hamarosan elhagyta a templomot.

A megemlékezés az udvaron, a templom előtti téren folytatódott tovább.

Az üres templomban csak néhányan maradtunk emlékeket gyűjteni, és a kondoleáló könyvben köszönetet mondtunk Ottó királynak, amiért akkor sem hagyta el a magyarságot, amikor mi magyarok elhagytuk Őt.

A gyászmenet közben megkerülte a templomot és mire a templom előtti zsúfolásig megtelt térre értünk, a koporsókat újra talapzatra állították. A királyi család felsorakozott a ravatallal szemben, hogy fogadja a lövészegyletek és a hagyományőrzők katonai tiszteletadását, az ágyúdörgést és a disz sortüzeket. Utóbbit két kb. 20-20 főből álló csoport, katonai vezénylet mellett felváltva adta le, majd háromszor megismételte.

A szertartás alatt nem találkoztunk magyarokkal, nem láttunk magyar zászlót és magyar szót is csak két ízben hallottunk. Először amikor Habsburg György magyarul felolvasta a szentbeszédet, majd pedig a téren, ahol gráci magyarokkal találkoztunk.

Őket a magyarságért végzett munkájuk miatt már 15 – 20 éve ismertük (talán kevesen vagyunk), nem is lepődtünk meg, természetes volt ott és akkor a találkozásunk.

Lelkünkben nagyon mély érzésekkel tértünk haza.