Nap és Acél – röviden a Tatenokai-jelenségről

Az 1945 utáni Japánban – miként a második világháborúban vesztes államok többségében – az amerikai megszállás következtében radikális politikai és társadalmi változások mentek végbe. Ennek következtében 1946 és 1948 között a tokiói perben (hasonlóan a nürnbergihez) a háborús kabinet vezetői közül többeket felelősségre vontak, és halálra vagy hosszú börtönévekre ítéltek; illetve az alkotmányban rögzítették, hogy Japánnak nem lehet saját hadereje, csak az önvédelmi célokat szolgáló, kis létszámú, önkéntesekből álló Dzsieitai (Önvédelmi Erő). Habár az államforma továbbra is monarchia maradt, viszont a megszálló erők parancsnoka, Douglas MacArthur tábornok a Ningen szengen (emberi származás nyilatkozata) aláírására kényszerítette Hirohito császárt, s a politikai palettán is nyugati típusú demokratikus pártok jelentek meg. Megállapítható, hogy a Japán Császárságra erőltetett békediktátum következtében a japán társadalomban erősen visszaszorult a tradicionális rend védelmeként és a materializmus elleni harcként megnyilvánuló szamuráj szellemiség, a militarizmus, a hűség és (ön)áldozat, vagyis az ezek gyűjtőfogalmának leginkább megfeleltethető Jamato Damasii (régi Japán szellemiség).

Írta: Varga Szilárd.

Az éjszaka sötét romlottságából
Mi, ragyogó ifjak kitörtünk,
hogy lovagiasan meneteljünk
Pajzsunkkal előre!

[részlet a Tatenokai indulójából]

A háborút követő konszolidáció után a fosszilis energiahordozókban és más nyersanyagokban amúgy szegény szigetország hatalmas gazdasági robbanást produkált, köszönhetően a jól szervezett elitoktatásnak, a műszaki és innovációs területeken történt befektetéseknek, és mindenekelőtt a japán emberek kitűnő munkamoráljának. A gazdasági prosperálás mellé természetesen növekvő szociális jólét is párosult, s ezzel elérkeztünk írásunk azon pontjához, amelytől fogva leginkább megragadható annak értelme és célja: az önálló gondolkodásra képes, értékelvű, a szakralitás iránt nyitott, jobboldali ember számára közhelyként hat, de azért érdemes újból leírni, hogy a modern jóléti társadalmakban az egyén sokkal jobban ki van szolgáltatva a nivellációnak, a negatív kiüresedésnek, a gyökértelenné válásnak. Ha nem is olyan mértékben és mélységben, mint a nyugati világban, de ez a tendencia érvényesült a múlt század ötvenes éveinek második felétől a megváltozott társadalmi- és gazdasági struktúrájú Japánban is (1).

Vidékről a rohamosan növekvő lakosságú gigapoliszokba áramló embermasszában az egyén hamar elveszítette a hagyományos értékrendhez való kötődését. Ebben a meglehetősen kaotikus szellemi vákuumban az elidegenedett ember biztos spirituális orientációk hiányában könnyen rossz irányba terelődhet, különösképp tapasztalatlan fiatalként áll fenn ennek veszélye, mint történt ez a hatvanas évek diákmozgalmai többségénél, amelyek erőteljes (szélső)baloldali befolyás alá kerültek.

Ezt az általános süllyedést és veszélyt felismerve szánta el magát cselekvésre a modern kori Japán egyik legismertebb írója és művésze, Misima Jukió.

Misima Jukió 1925-ben született Tokióban, Hiraoka Kimitake néven, felmenői között több szamurájt is találni. Már középiskolás korában megmutatkozott zseniális írói tehetsége, első hosszabb műve 1941-ben jelent meg, nem sokkal ezután vette fel a Misima Jukió írói álnevet. A háború után befejezi egyetemi tanulmányait, 1948-tól kizárólag az írásnak szenteli az erejét. Termékeny művésznek számít, írásműveinek száma száz feletti, ezek között található regény, dráma, esszé, novella, emellett több színdarabban és filmben is játszott, rendezett; összesen négyszer jelölték irodalmi Nobel-díjra.

A hatvanas évek forrongó társadalmi viszonyai közepette érdeklődése a hagyományos japán szellemiség és a császár tisztelete felé fordult. Nagy hatással volt szemlélete jobbratolódásában Aszanuma Inedzsiró, a japán Szocialista Párt elnökének 1960-as meggyilkolása. A mindössze tizenhét éves merénylő, Jamagucsi Otoja tettét a császárság eszményének megvédésével indokolta, majd a börtönben öngyilkosságot követett el. Orientációja megmutatkozott irodalmi munkásságában is: jobboldali körökben nagy népszerűségre – s egyben megosztottságra - tett szert a Hazafiság (1966; magyarul Szepukku címen jelent meg, Misima főszereplésével meg is filmesítették), a Szökevény lovak (1969), vagy A hősi halottak hangjai (1966) című műveivel. Utóbbi alkotásában kritizálta magát a császárt is, a Ningen szengen bejelentése miatt. Provokatív-, illetve harcias szellemiségű művének számít például a színpadra írt Barátom, Hitler (1968), A kultúra védelmében (1969), vagy A harci szellem lényege (1970).

1968 őszén megalakítja spirituális rendeltetésű magánhadseregét, a mindössze kb. 80 főből álló Tatenokai-t (Pajzs Társasága), amelynek célját három alapelvben foglalja össze:

1. „A kommunizmus összeegyeztethetetlen a japán hagyományokkal, a kultúrával és a történelemmel, és a császári rend ellen való.
2. A császár történelmi és kulturális közösségünk és faji öntudatunk egyetlen jelképe.
3. A kommunizmus általi fenyegetés fényében az erőszak alkalmazása jogos.”
(2)

redflag.jpg

A Tatenokai zászlaja.

Létszámából adódóan egyértelműen kijelenthető, hogy csak szimbolikus hadseregről van szó, de éppen ebben található az ereje és jelentősége is, hiszen Misima Jukió mestere volt a szimbolikus politizálásnak: a modern Japán legbátrabb és legnemesebb ifjait gyűjtötte elitgárdájába, amely új minőséget mutatott fel az egyre nagyobb teret nyerő deviációval és hanyatlással szemben. A Tatenokai tagsága főként fiatal egyetemistákból állt, egységes barna-sárga színű egyenruhát viseltek, és Misima elérte, hogy Dzsieitai tényleges katonai kiképzésben részesítse a tagokat. Misima gyakran a szervezet angol elnevezését, a Shield Society-t és annak rövidítését, az "SS"-t használta, provokatívan utalva a nemzetiszocialista Németország elit jellegű szervezetére, a Schutzstaffel-re (Védősztag).

„Az SS egy képzeletbeli hadsereg. Nem tudjuk, hogy mikor jön el a mi időnk. Talán sohasem fog elérkezni; esetleg már holnap. Addig is az SS nyugodtan készen áll. Nem rendezünk utcai tüntetéseket, nincsenek plakátjaink, sem Molotov-koktél, sem előadások, sem kőhajigálás. Az utolsó pillanatban fogjuk csak elszánni magunkat a cselekvésre, mivel mi vagyunk a világ legkevésbé felfegyverzett, de legspirituálisabb hadserege.” (3)

Mindenképpen fontos pár mondat erejéig megvizsgálni a huszadik század második felében létrejött félkatonai jellegű jobboldali csoportokat, szerveződéseket: a világháború után kialakuló jóléti demokráciákban sokat veszített egykori vonzerejéből a militarista szellemiség. Az atlantista- és kommunista felosztású Európa nyugati felében meggyengült jobboldali erők részben a regnáló hatalom kontrollja-, részben a megfelelő képességű karizmatikus vezetők hiánya, illetve az atomizálódott társadalom irányából érkező közöny miatt nem voltak képesek teret nyerni. Komolyabb autokratikus kezdeményezések inkább az államhatalmi szervek – tehát felülről kiindulva -, többnyire a hadsereg irányából érkeztek, amely próbálkozások csak rövid átmeneti sikerrel jártak, vagy eleve kudarcra voltak ítélve. Példaként említhető az ezredesek diktatúrája Görögországban, a Borghese-féle puccs Olaszországban, Antonio Tejero kísérlete, vagy – Európán kívül – a dél-amerikai junták többsége. A civil oldalról kiinduló jobboldali-, szélsőjobboldali politikai mozgalmak (elsősorban Olasz- és Franciaországban), a kulturális irányzatok – például a skinhead (bonehead)-mozgalom – sokszor az alacsony nívó miatt megmaradtak azon a szinten, ahonnan elindultak.

A keleti blokk felbomlása után Kelet-Közép-Európában jobboldali-, radikális-, félkatonai-, illetve hagyományőrző jelleggel létrejövő mozgalmak, csoportosulások többsége a kezdeti rövid fellángolást követően visszaesett egy vegetáló, majd agonizáló stádiumba. Az 1990-es évek elején, illetve az új évezred első évtizedének második felében több egykori, a világháború előtt és alatt is működő szervezet jogutódja reaktiválta magát (például Magyarországon, Romániában, Horvátországban). Meg- vagy újraalakulásuk oka a kommunista rendszerek által jórészt megsemmisített, kilúgozott univerzális és nemzeti hagyományok művelésének újbóli és természetes igénye, a rendszerváltásnak hazudott poszt-kommunista hatalomátmentés, az újonnan létrejövő liberális demokráciákkal együtt járó társadalmi-gazdasági problémák sokasága. Hanyatlásuk oka pedig itt is minőségi jobboldali- és nemzeti elit, illetve a megfelelő szellemi orientációk szinte teljes hiánya, a beépített ügynökök és bomlasztók aknamunkája, valamint a tagság növekedésével párhuzamosan bekövetkező minőségi felhígulás, klikkesedés.

Ezen megállapításokat figyelembe véve kijelenthető, hogy a háború utáni jobboldali elitmozgalmak közül a Tatenokai szellemiségét, tisztaságát, minőségét és célját tekintve unikálisnak tekinthető. Misima a következőképpen vélekedik magánhadseregéről: „Egyszerű okom volt a Tatenokai létrehozására. Ruth Benedict egyszer írt egy híres könyvet, ’A krizantém és a kard’ címmel. Ezek a japán történelem meghatározói: a krizantém és a kard. A háború után e kettő közötti egyensúly megbomlott. 1945 óta a karddal nem foglalkoznak. Az, az álmom, hogy ezt az egyensúlyt újra helyreállítsam. Hogy irodalmi munkásságom és cselekedeteim által a szamuráj-hagyományokat élesszem újjá. Ezért kértem meg a Dzsieitait, hogy embereim egy hónapos kiképzést kaphassanak.” (4)

Misima vállalta a nyílt politikai konfrontálódást is. 1969-ben a tokiói Tódai Egyetem szélsőbaloldali diákjaival (Zengakuren csoport) egy nyilvános és kötetlen vitán vett részt. Japán ’68-as egzisztencialista nemzedékének tagjai kommunizmus-szimpátiájukkal komoly veszélyt jelentettek a közéletre: kapitalizmus és USA-csöbörből kommunizmus és Kína-vödörbe akarták vinni hazájukat. Misima szerencsésen a császár és a császárság témakörére terelte a vitát, és rámutatott vitapartnerei ideológia hibáira. A vitáról kifejtett véleményében található egy frappáns mondat: „Majdnem azonos dolgokért állnak ki a Zengakuren diákjai és én. Ugyanazokat a kártyákat terítettük le az asztalra, de nálam van a joker – a császár.” (5)

A hatvanas évek végétől Misima Jukió tudatosan készült a halálra, ez egyre inkább megmutatkozott munkásságában, érdeklődése a rituális öngyilkosság (szepukku - hasfelmetszés), a Jamato Damasii, és a reakciós jellegű 1877-es Sinpuren-, valamint az 1936-os Ni Ni Roku-incidensek felé fordult. 1970-ben elhatározza, hogy utolsó műve, Az angyal hanyatlása befejezése után önáldozatot követ el, s ehhez a Tatenokai-t fogja felhasználni. Négy tag, Morita Maszacaku, Furu-Koga, Ogawa, és Csibi-Koga személyében találta meg a legalkalmasabb bajtársakat a feladatra.

Mishima, 1970.11.25.jpg

A Tatenokai számára a cselekvés ideje 1970. november 25-én jött el, Misima Jukió négy társával együtt a Dzsieitai Tokióban lévő icsigajai bázisán foglyul ejtette a parancsnokot, Masita Kanetosi tábornokot. Követeléseit átadta az elöljáróknak, utána pedig az épület központi erkélyéről beszédet intézett a helyőrség összeparancsolt katonáinak arról, hogy már csak a hadsereg reprezentálja a hagyományos japán értékeket, szellemiséget, a tagjai képviselik Nippon becsületét, és a császárnak vissza kell adni az őt megillető abszolút hatalmat. A hallgatóság többségének részéről (fentebb kifejtettük a háború utáni nemzedéket) értetlenség, illetve elutasítás volt a válasz. Misima – miután beszédét befejezte, visszament a parancsnok irodájába, a császár és a Haza előtt megmentve becsületét Moritával együtt rituális önáldozatot, szepukkut követett el. (6)

A császár és a modern Japán bizonyult gyengének, nem pedig a császárság intézményét következetesen valló Misima és a feladatát elvégző Tatenokai. „Puccsának” kudarcában Misima szinte teljesen biztos volt, mégis utolsó „színpadi” szerepét a művész zsenialitásával és a szamuráj méltóságával, becsületével adta elő. Jól tükrözi ezt nem sokkal a halála előtt Isikava Dzsunnak tett nyilatkozata: „Amikor kimegyek a színpadra, azt várom, hogy a közönség zokogni fog, ehelyett nevetésben tör ki.” (7)

Jegyzetek:

- Henry Scott Stokes: Misima Jukió élete és halála; Szenzár Kiadó, Budapest, 2001. (Ford.: Tóth Andrea)
- VSZ: 三島 由紀夫 - Az utolsó szamuráj emlékezete; Stalker – Egy konzervatív forradalmár gondolatai, 2010. november 25.; http://v-stalker.blogspot.com/2010/11/az-utolso-szamuraj-emlekezete.html[Hozzáférés: 2012. január 27.]

1Érdmes megfigyelni, hogy miképpen igyekszik a nyugati bulvármédia felszínesen idiótának bemutatni a japánokat, civilizációjukat és kultúrájukat a laikusok számára az idegesítő turistákra, sikoltozó/vinnyogó tinisztárokra, mikroelektronikára, animációs filmek kiragadott epizódjaira, Godzillára, etc., leszűkíteni.

2 Stokes: I.m.; 217. o.

3 Stokes: I.m.; 218-219. o..

4 Stokes: I.m.; 251. o

5 Stokes: I.m.; 247. o.

6 A Misima-puccs részletesebb leírása megtalálható: Stokes: I.m.; 14-39. o.; ill.http://www.terebess.hu/keletkultinfo/misi.html#2 [Hozzáférés: 2012. január 27.]

7 Stokes: I.m.; 318. o.

Hozzászólások