Non est Deus - a szoborgyalázás már ellenállás?

Már megbocsássanak, de nekem ez a híres mondat jutott az eszembe az elcsúfított nemzeti nagyjaink szobrait látva. Ez az ateisták és mai utódaik, a jelenkor liberálisai által gyakran idézett mondat pedig honnan máshonnan származna, ha nem a Szentírásból. Tanult és bibliás, Szentírás-forgató barátaim minden bizonnyal értik a példázatomat. A legotrombább ateista propaganda vetemedett erre a technikára: kiragadni mondatokat a maguk szövegösszefüggéseiből és azt bizonyítékként felhasználni; afféle botcsinálta vörös-agitátorként.

Írta: Nagy Csaba.

S a „Jóska-Pista”, a sokszor hivatkozni szeretett „nép”, aki egyébiránt nem a Biblia lapjainak szorgos pörgetésével tölti napjai döntő részét, megdöbben. Hiszen eddig úgy tudta, hogy a Szentírás az egy szent Írás, amelynek a véleményére minden körülmények között bizton támaszkodhat. „S most jönnek ezek az ateista propagátorok és amellett, hogy Zsófi kommunizálásáról beszélnek még az Istent is tagadják. S mindezt a Biblia alapján?” – hát, meg kell az ember eszének állnia!

Mert tényleg benne vannak az ominózus sorok az idézett műben: non est deus [„Nincs Isten”]; azonban van a gondolatnak egy agitátorszájból soha nem idézett előzménye is: dixit insipiens in corde suo; azaz „Az esztelen így szól szívében”. S azt sem teszik hozzá, hogy imígyen folytatódik a zsoltáros gondolata: „Álnokok, romlottak, s amit művelnek, borzalom. Senki sincs, aki még a jót tenné.” (Zsolt;53,2)

Figyeljünk csak fel a tipikus Jereváni Rádió-effektusra!

Egyébiránt már kezdtük megszokni, hogy szoc-libék nem túlságosan szeretik idézni Szent Istvánt. (Akinek a „Szent” előnevezetét gyakorta le is „felejtik”.) Most azonban egy egykori bencés diák is a vezetői között agitátorkodik, s valószínű, hogy ennek tudható be az Intelmek ezen sorának napirendre vétele – ettől különösen bosszantóvá válik ez az egész. (Gondolhatják magukban a mi saját tenyésztésű, kvázi hungarikumnak is tekinthető szoc-libjeink.) Nagy pofont kapott ezzel a magát Nemzeti Ellenállásnak nevezett formáció, hiszen az „Új Ellenállás” a saját térfelén, ráadásul a saját fegyvereivel győzi le az „utcákon – egykor – randalírozó – azóta csöndes parlamenti tespedtségben és nyakkendős-megafonos odamondogatásban megjelenő – ex-csőcseléket”.

Mégis mi a bajom ezzel az akcióval? – kérdezhetnék az értetlenkedő szerepében tetszelgő liberális barátaink. Nekem? Semmi, csak kettő.

– Az első maga az idézet jereváni rádiós jellege. Az oldalunkat olvasóknak nem kell mondatom, hogy a szobor nyakában lévő citátum az Institutio morum-ból származik. Valóban létezik a hivatkozott sor (Nam unius linguæ uniusque moris regnum, imhecille et fragile est), de amit „egyesek” szisztematikusan „elfelejtenek” mindig hozzárakni, hogy mindezeket a gondolatokat a hospesekkel kapcsolatos bánásmód kívánalmaival összefüggésben mondja államalapító szent királyunk. Tehát ne feledjük: ez az idézet az idegenekről szól. Azokról az idegenekről, akik mindig is idegenek lesznek, vendégek (hospes -itis [m, f]), azaz nem a hungarusokról, bár kétségtelen, hogy a mondat a hungarusoknak címzett. De hát ki másnak is írta volna az első magyar király? S itt van a gondom: akik erre hivatkoznak, vajon miért nem teszik soha hozzá, hogy ők bizony hospesek, s nem hungarusok ebben a hazában. Talán azért, mert ha hozzátennék, akkor vendéglétük minden szabályának betartására is kötelezné őket éppen az Instutitio morum?

S ha már említettem a Jereváni Rádiót, tegyük még hozzá – legalább mi – rögtön a citált mondat folytatását is:… quæ omnia regiam ornant et magnificant aulam. Vájt fülű olvasóink talán már értik is, mire gondolok! Azaz a gondolat csak így egészben lesz teljes: „… ami mind a király udvarát ékesíti és teszi nagyságosabbá”. Ez a hiátus az, ami hiteltelenné tette e szoclib-akciót. Mármint hogy botránykeltőink éppen a királyi udvar ékességéért és nagyságáért aggódnának. Ugye, ezt ép ésszel senki el nem hiszi!?

– Mert ne felejtsük el azt sem, hogy éppen ez az a habitus, amely kényszeredett ellenakcióra szorította még pár hónapja is országrontó örököseinket; amikor két ikonjuk, a hazaáruló vörös gróf és a halála előtt állítólag a nyilas pártba is belépő József Attila szobra mellett álltak ki, az ő nagy, harcias és elvtársias dühükben.

– De nem ez utóbbi gondolat a második gondom, hanem egy talán észre sem vett apróság: kiknek a szobrait ékesítették fel e történelmi múlt gyalázásukra büszke – vállalt önmegjelölten – hospesek? A többszörösen átalakított, szétvert és meggyalázott Hősök tere maradék magyarjainak szobrait. Ha megnézik a teljesítményükre büszke nyeglék teljesítményét, vajon kiknek a nyakába nem akasztottak jelszavakat? A sajátjaiknak. Nem láttuk a listán ugyanis sem Jászi, sem Lukács, sem Linder, sem Károlyi, sem Kun létező vagy virtuális szobrának ily szinkronnal történt kiegészítését.

Vajon miért? Mert vajon nem lenne liberálisok idézhette mondavalójuk? Hogyne lenne! Mondjuk: Nem akarok több katonát látni! De ezt ma nem divatos felvállalni, mint ahogy a „Kommunizáljuk-e Zsófit” című brosúrát sem módi konzervatív-nemzeti módon gondolkodók előtt ma lelkesen hirdetni.

Ceterum censeo, merjük kimondani végre hangosan is, amit ez az akció is jól jelez, hogy a revolúció mételyére nincs más medicina, mint mit Pánczél Hegedűs tanár úr is említett egy legutóbbi írásában. Az ország, a Hungaria-rontó, züllesztő, de-formáló, folyamatos revolutio-val szemben nem létezik más curatio, mint a contrarevolutio, amellyel az elmúlt 22 év mai napig is adósa a társadalom norma-lisabb része felé. S merjük végre hangosan is kimondani a contrarevolutio Molnár Tamás professzor úr által felállított meghatározását: „Az ellenforradalmárok feladata egyszerűen az, hogy megvédjék a társadalmat és a rendezett közösség elveit.” S a mentális, sociális és a politicai disciplina helyreállításához a hagyomány, a tradtio híveinek sem szabad félnie radicalis módszerekkel szemben radicalis módszereket igénybe venni. A történelem már sokszor bebizonyította, tűzözönnel szemben csak az ellentűz lehet az egyetlen mentsvár. Hogy a Zsófit kommunizálók ne lehessenek büszkék förtelmes tetteikre. S ne aggathassanak államalapító szent királyunkra akasztott emberek nyakába illő táblákat.

Ceterum cenceo… aki a fenti eszmefuttatást talán nem érti, ő gondolkodjon el Hamvas Béla e meghatározásán: „Rendnek nevezem azt, amikor minden a saját helyén van.” Addig is, míg fel nem nőnek e meghatározás értelméig, – hogy is lehetne ezt közérthetőbben megfogalmazni, hogy mégis felfogják? – talán így lehetne mondani: el a kezekkel Szent Istvántól és a Kettős Kereszttől! Bohóckodjatok a sajátjaitokkal! A magyar múlt, s főleg a nemzeti jelképek nem a hospesek performanszainak segédeszközei. Értve vagyunk?