Anarcho-monarchizmus?

Az egyetlen dolog, amit tudok, hogy közös volt J.R.R. Tolkienban és Salvador Dalíban – bár azt kéne mondanom, hogy az egyetlen jelentős vagy váratlan dolog, hiszen nyilvánvalóan rengeteg dolog volt közös bennük: két lábon járó, az emberi fajhoz tartozó férfiak voltak, úgy-ahogy kortársak is, hírességek és így tovább - az volt, hogy mindkettő legalább egyszer kijelentette, hogy egyszerre vonzódott az anarchizmushoz és a monarchizmushoz.

Írta: David Bentley Hart.

Dalí esetében ez valószínűleg egy jelentéktelen megjegyzés volt, hisz majd minden, amit valaha mondott az volt; amikor túljutott olyan dolgokon, mint „Légy szíves add ide a vajat” vagy „Ez nagyon sok pénzbe fog kerülni neked,” általában föladott minden próbálkozást az emberekkel való kommunikáció terén.

Ám Tolkien, az ő robbanékony stílusában, hangot adott az ideális emberi társadalommal kapcsolatos legmélyebb meggyőződésének - jóllehet csupán egy röpke megjegyzés formájában. Az egyetlen anarcho-monarchista kiáltványának a szövege is egy fiának írt 1943-as levelében található (elnézést, hogy ily hosszan idézem):

A politikai véleményem egyre inkább az anarchia (filozófiai
értelemben, az irányítás megszüntetését, nem pedig bombával
rohangáló zavart embereket értve ez alatt) vagy 'alkotmánytalan'
monarchia irányába hajlik. Mindenkit, aki az 'állam' szót használja
(bármely más kontextusban, mint az örök és valós Anglia és annak lakói, valami, aminek se hatalma, se jogai se elméje nincs) letartóztatnék, egy esélyt adnék arra, hogy megbánást tanúsítsanak majd, ha megmakacsolják magukat, kivégezném őket! Ha visszamehetnénk a személynevekig, sokat segítene. A kormány (Government) egy főnév, mely a kormányzás művészetére és folyamatára utal, és sértő lenne
nagybetűvel írni vagy az emberekre vonatkoztatni. . . .

Majd folytatja, „az Ember megfelelő tanulmányozása bármi, csak nem Ember; és a leghelytelenebb munka bármely embernek, még a szenteknek is (akik legalábbis viszolyogtak attól, hogy elvállalják) a többi ember fölötti főnökösködés”:

Egy millióból egy sem alkalmas, a legkevésbé azok, akik keresik
rá a lehetőséget. Legalább csak egy kis csoport emberrel csinálják,
akik tudják, hogy ki a mesterük. Nagyon igaza volt a középkori
embereknek, akik a nolo episcopari-t (1) tekintették a legjobb
indoknak arra, hogy valakit megtegyenek püspöknek. Legyen egy
király, akinek fő érdeklődési területei a bélyegek, vasutak vagy
versenylovak; és akinek van hatalma kirúgni a vezírét (vagy akárminek
is hívják) ha nem tetszik neki a nadrág, amit az visel. S így tovább.
Ám, természetesen, ennek végzetes gyöngesége – hiszen a jó és természetes dolgoknak mindig ez a végzetes gyöngesége egy rossz, korrupt és természetellenes világban -, hogy működik és eddig is működött mindig, amikor a világ a jó öreg emberi szerencsétlenség útjain zakatolt. [...] Ám van még fény az alagút végén, és ez a
dinamit-gyárakban és erőműveken dolgozó elkeseredett emberek
egyre elterjedtebb szokása; remélem, hogy eme - ma hazafiasságként bíztatott -
szokás marad! De semmi jó nem származik belőle, ha nem általános,
ha nem elterjedt.

Múlt héten, ahogy néztem, hogy a Republikánus választói ellenlázadás hogyan mossa végig az ország szívét, csupán a csendes-óceáni partvidéken és az Északkeleten megtorpanva, azon kaptam magam, hogy elgondolkodom, hogy az ördög tudja, hogy mi az a választói demokrácia. Ezek az időnkénti vértelen vérfürdők mélyen kielégítők valamilyen érzelmi szinten, bármely párthoz is húzzon a szívünk, mert arra emlékeztet minket, hogy milyen ritka luxus is politikusokat időnként kidobni a hivatalukból.

Ám, ami a regio dissimilitudinis esetében mindig megesik, az élvezettel együtt jár egy elkerülhetetlen mennyiségű kín. A legédesebb bor a boldogság poharából a szomorúság egy keserű szelével érkezik. Sajnálatos módon egy politikust fölmenteni csak egy másik politikus odahelyezésével tudunk. Amúgy, természetesen a lehetőségeink is nagyon meg vannak nyirbálva, hiszen két nagy és önérdekű politikai konglomerátum irányítja azt, melyek sokkal jobbak a hatalom megszerzésében, mint annak felelősségteljes gyakorlásában.

Ám - akár így, akár úgy - választanunk kell. Azok a gondtalanok, akik nem szavaznak, vagy voksukat tüntető jelleggel egy kisebbik pártnak adják, is döntést hoznak, bármilyen jelentéktelen következményekkel is. És a jelenlegi - normális ember által választható - politikai rendszerek kínálatából egyik sem szolgál alternatívával; így hát nem irthatjuk ki a politikai elitünket, a legjobban reménykedve (amúgy is, ki takarítana fel utána?).

Igen, tudom: vannak őszinte és jó lelkek az aspiránsok közt, és néhány, ritkán be is jut, még kevesebb el is tud valamit érni a kapott pozícióval, és még olyanok is vannak, akik hűek maradnak azon meggyőződésükhöz mely oda juttatta őket. Ám, mielőtt elfelejtjük, ezek azok a politikusok, akik gyakran a legnagyobb balhékat csinálják. Hiszen az őszinteség nem ugyanaz, mint a bölcsesség.

Egy szerencsétlen cinikus végtelenül rugalmas elvekkel sok esetben kevésbé káros a szabadságra, békére és igazságra nézve, mint valaki, akinek elméjét "emelkedett" eszmények vagy (még rosszabb) emelkedett eszmények töltik meg. Ami a többieket illeti, a politikusok nagy többsége… - nos, tartsanak még velem egy percre.

Ha valaki a vázlatoktól kezdve szeretne egy politikai rendszert tervezni, ismervén valamennyire a történelmet és nagyon is tisztában lenne az emberi természettel, ha lehetséges az illető leginkább egy olyan embert szeretne távol tartani a hatalomtól, aki leginkább vágyik arra, aki a legtöbbet hajlandó tenni azért, hogy megszerezze azt. Ha már itt tart, rángasson el egy visszakozó Cincinnatust az ő földjéről mikor a volscusok már a kapuknál vannak, majd amint a krízisnek vége, engedje vissza őt földművelő magányába, de az Istenért; soha ne adjuk át a fasces-t olyannak, aki nyújtja a kezét érte.

Ám rendszerünk pontosan arra kötelez minket, hogy azokat a személyeket emeljük hivatalokba, akik vannak olyan egoistán arcátlanok, hogy megkérnek minket erre. Ez kicsit olyan, mintha kötelesek lennénk átadni a kormányt a hátsó ülésen kiabáló részeg barátunknak, aki meg van győződve arról, hogy ő feleannyi idő alatt eljuttat minket célunkhoz. A lényegre térve, mivel választásaink ördögi köre csupán termékfelismerésről, reklámról és marketingstratégiákról szól, meg kell elégednünk azzal, hogy olyan személyekre szavazunk, akik hajlandóak nekünk több-kevesebb gyakorisággal hazudni, vagy legalább kétszínűen és kertelve beszélni. Egy jobb, tisztább világban - mely nem létezhet - a politikai autoritást az ambíció teljes mértékben kizárná.

Így hát legalábbis szimpatizálni lehet Tolkien monarchiáról vallott nézeteivel. Elvégre van azért egy politikushoz való ragaszkodásban, a 'közszolgálat egy becses foglalkozás' című színjátékban, vagy abban, hogy rá vagyunk kényszerítve arra, hogy megválasszuk azt, hogy mely banditák, középszerűek, gazdag ügyvédek és (Isten óvjon) idealisták hordája irányítsa a sorsunkat a következő néhány évben valami degradáló.

De egy király - egy teljesen hatalom nélküli király - olyan nemes önkényesség, olyannyira természetes és szerves emberi intézmény. Könnyű hűségünket egy olyan emberhez kötni, aki csak az öröklési jogához ragaszkodik, hisz így ez egy szabad gesztus, semmi önbecsapás nincs benne és nincs az egészben az a megalázás, hogy megkérjük, hogy uralkodjon rajtunk.

A tökéletes király olyan lenne, mint a sakkban: a leghasználhatatlanabb bábu a táblán, mely négyzetét csak azért foglalja el, hogy más bábu ne lehessen ott, ám mégis ő az egész játék. Van valami határozottan szentségi ebben a stratégiai impotenciában. Ezen túl van valami boldogan lovagias abban, hogy szívünk teljes hűségét egy szerencsétlen, belterjes bizonytalankodónak adjuk, akinek legfőbb szenvedélyei a drezdai porcelán és a repülőhalászat története, ám aki ennek ellenére teljesen ex opere operato, a nemzet méltóságának a hordozója, a genius gentis felkent megtestesítője - egy totem, vagy még inkább, egy kabala.

Ami Tolkien anarchizmusát illeti, szerintem egyértelmű, hogy a klasszikus értelemben értette: nem a törvény és kormányzat teljes hiányát, hanem egy politikai archetes-nek, azaz a vezéri elvnek, mint olyannak a hiányát. Tolkien esetében jobb lenne egyfajta „radikális szubszidiarizmusról” beszélni, amelyben a tekintély és a felelősség a közjólét iránt annyira beivódik a helyi és közösségi életbe, hogy minden jelentősebb közdöntés közérdek és közegyetértés tárgya is egyben. Természetesen egy ilyen víziót el lehetne utasítani azzal, hogy egyszerű agrár- és falusi primitivizmus; ám ez nem zavarta volna Tolkient, az ő modernizmussal kapcsolatos proto-ökológiai véleményével.

Na most, egyértelmű, hogy semmilyen anarcho-monarchizmus nem politikai tett vagy reformprogram. Ám nem ez a lényeg. Mindannyiunknak meg kell tennünk a történelem égő sivatagi padlóján keresztül az utat, legjobb tudásunk szerint, és azok, akik ezt „politikai filozófiák” segítségével kívánják megtenni, két változatban léteznek.

Vannak azok, akiknek politikai vízióik szívfájdítóan lebegnek közel a horizonton, mint hívogató délibábok, készen arra, hogy kétes ígéreteikkel a karaván halálát okozzák a nem létező oázisok egyikéhez vezető úton. És vannak azok, akiknek politikai álmaik csak hűsítő felhők, egy-egy udvariasan ironikus kritika árnyékával könnyítve az utazón, ám mindezt elérhetetlen magasságokból.

Szeretném azt hinni, hogy az én saját politikai filozófiám – teljes egészében a ’The Compleat Angler’ és a ’The Wind in the Willows’ című könyvek figyelmes olvasásából levonva – az utóbbi. Tolkiené mindenképp az volt. Bármi legyen is a helyzet, az ilyen világnézetnek a célja, hogy a csalódottságot elkerüljük, és a bálványimádást megelőzzük. Elvégre is a demokrácia nem valami belső jó; ha az lenne, nem juttatták volna demokratikus intézmények hatalomra a nácikat. Ellenkezőleg, a működő demokrácia csupán mint egy késői dolog jöhet elő, egy erkölcsileg már megfelelően kompetens és stabil kultúrában.

Egy ilyen világban az egyén hálás tud lenni a jogaiért és erőfeszítéseit egy megbízhatóbb politikus (és talán ilyenből több van egy ilyen világban) ügyéért fejheti ki, valamint azokért a diszkrét erkölcsi célokért tehet, amiket ő jónak lát. Ám jó is más, jobb és lehetetlen világokat elképzelni, így kevésbé hajlamos az ember elkövetni azt a hibát, hogy a folyamatot a politikai élet végének tekinti, vagy teljesen elemészti az, aminek csupán az életének egy részének kéne lennie, vagy nem látja a rendszerünk korlátait és hibáit. Hiszen az egyik legalapvetőbb szabadságjog, melyen az összes többi nyugszik, az az illúziótól való szabadság.

Tolkien leveleit a Houghton Mifflin kiadó ’The Letters of J. R. R. Tolkien’ c. könyvének az 1981-es kiadásának a 63. és 64. oldaláról idéztük.

(1) Latinul, 'Nem szeretném, ha püspöknek tennének.'.

Fordította: Uhel Péter.

Megjegyzések az anarcho-monarchizmus témájához

Vajon miért és milyen értelemben használja magára az anarchista jelzőt egy jobboldali, egy konzervatív? Mit érthet ez alatt? Az anarchizmus politikai irányzatát jobbára a baloldallal szokták összekötni – és a terrorizmussal. Azt láthatjuk azonban az eszmetörténetben, hogy a képlet korántsem ilyen egyszerű.

Robert Nisbet amerikai tradicionalista szociológus tisztelettel adózott Proudhonnak, legalább annyira, mint Burke-nek és Tocqueville-nak; Erik von Kuehnelt-Leddihn több ízben nevezte magát „szélsőjobboldali anarchistának”; és az alábbi cikkben említésre kerül Tolkien anarchizmusa is.

Valójában e megközelítések nem meglepőek, már akkor sem, ha a keresztény hagyományhoz nyúlunk. Szent Ágoston például azt tanítja, hogy a hatalom egyáltalán nem jó, még kevésbé szent: a hatalom, az állam egy szükséges rossz – Kuehnelt-Leddihn hangsúlyozta, hogy az eredendő bűn következménye –, amelyre azért tartunk igényt, hogy ne alakuljon ki teljes káosz, és hogy a civitas terrena-ban valamiféle rend legyen. Hogy valakinek a libido dominandija lenyomja a többiekét.

Történeti tapasztalataink sem sugallják azt, hogy a hatalom mindig erényesen viselkedik. Ha a keresztény rápillant egyházának múltjára, azt találja, hogy az szinte állandó harcban állt a világi állammal. Amit e szerzők hangsúlyoznak a központi és központosított államhatalommal szemben, az a tekintélyek pluralitása: egyház, faluközösség, iskola, család stb. Minél több autoritás van, annál jobb, hiszen a szabadságot is ezek biztosítják. A szabadságot pedig elsősorban – a 20. század után – a központi hatalomtól való szabadságként értelmezték. Míg a az autoritások, illetve a szabadság kis körei megvédik az egyént, az államhatalom gyengíti ezen autoritásokat és elveszik az egyén szabadságát.

A modernség folyamata pedig épp ezt hajtotta végre. Fintoroghatnak ugyan a liberálisok, ám az az ötlet, hogy az egyének egyetlen autoritásnak engedelmeskedjenek, mégiscsak az övék volt: hiszen a múlt béklyóiból és rabságából (vallás, család, hagyomány) csakis egy erős, központi hatalom ragadhatta ki őket. Épp ezért egyes jobboldali szerzők egyszerre voltak antimodernisták és anarchisták: a kis közösségek autoritását és autonómiáját követelték vissza a nagy és beavatkozó államtól. Sőt: ezért is tesznek sokan különbséget a hatalom és a tekintély között.

Ez az anarchizmus, mint azt fentebb a cikk szerzője kifejti, nem politikai ideológia, utópikus reformprogram, hanem inkább habituális és szemléleti. És talán megfogalmazásában találunk némi provokatív élt is.

Írta: Megadja Gábor.

[Videóinkon a francia Camelots du Roi és portugál monarchisták akciói láthatóak.]