Andrássy emlékezete

Amikor Andrássy Gyuláról akarok megemlékezni ebben a körben, azok között, akik tisztelték és szerették őt és meg akarom rajzolni képét úgy, ahogy az az én lelkemben él, akkor be kell vallanom, hogy úgy áll előttem az ő képe, mint egy nagyon szép, mint egy nagyon művésziesen csiszolt ötvösmunka, melyet nem tud igazán meg bírálni, csak a műértő és helyesen értékelni csak az, aki tudja, hogy mi benne a szép, mi benne a művészileg becses.

Írta és elmondta: gróf Zichy János

Andrássy Gyulának a lelke telítve volt a szép minden kellékével, úgyszólván a szép
volt lelkének esszenciája. Minden érzelme az esztétika iránti érzéke retortáján szűrődött át és
az ő gondolatainak kifejezését és kialakítását is csak a szépnek formáin keresztül igyekezett
érvényesíteni. Ő a szépből táplálkozott, annak élt, annak áldozott, azért volt lelki élete is a
szónak valódi értelmében — szép élet. És mert ilyen volt, azért hatott vonzólag, sőt
felemelőleg azokra, akik képesek és hajlamosak magukba felvenni, vagy magukból kitermelni
ezt az isteni tulajdonságot. Csak a szépet kereste az életben, művészetben, sőt még a
politikában is, annak szabályai szerint gondolkodott és cselekedett önkénytelenül. A szépen
keresztül érvényesült jósága és okossága, azért volt sok cselekedete érthetetlen vagy
idegenszerű olyanok előtt, akiknek lelke nem volt mint az övé-hogy úgy mondjam esztétikummal
bélelve.

Egyszóval: az ő egyénisége azon finom ötvösmunkához volt hasonló, melyek az
emberek durva kezeibe nem valók. Ezen a szép lelken keresztül, mint az esőcseppek a napsugáron, szűrődtek át
gyönyörűen csiszolt elméjének gondolatai, melyek szavakban kifejezve, formában bár nagyon
egyszerűek, de mindig tökéletesek voltak. Sohasem hallottam embert néhány rövid szóban
többet mondani, mint őt és pár mondatban, akármennyire is az értelemhez szólottak azok,
több esztétikai impressziót okozni, az érző embernek, mint amikor ő beszélt. E mellett tudása
nemcsak alapos és mély, hanem rendszeres is volt, úgy hogy világosabban, átlátszóbban
beszélni és helyesebben következtetni senki sem tudott és ennélfogva ítéletében senki sem
lehetett biztosabb nálánál.

Tudománykörénél fogva mindenekelőtt államtudós – mondhatnám — állambölcs volt,
a legkiválóbb fajtából, tehát természetszerűleg legmesszebb állott azoktól, akik a fórumon a
politikai tudományukat aprópénzre szokták felváltani, s ezek közt, vagy ezeknek élén mint
pártember igazán olykor majdnem — hogy úgy mondjam – különösen hatott, mert ebben a
képben, ebben a beállításban sokszor hiányozni látszott a harmónia. Egy látnok, aki tétovázókat vezet, egy bölcs, aki gyermekekhez beszél, egy a
bölcsesség által megtisztult elme, akit nem értenek meg azok, akiket hozzá, a politikai
bölcshöz viszonyítva, még csak a politikai ösztönök mozgatnak és irányítanak.
Ezért tartották némelyek Andrássy Gyulát a politikai vezetésre alkalmatlannak, már
pedig nem azért lehetett volna őt alkalmatlan vezetőnek minősíteni, mintha nem lett volna
meg benne minden qualitás, még pedig a legmagasabb fokban arra, hogy vezetésre képes
legyen, ha nem azért, mert azok, akiket vezetett, nem értették meg őt, aki éppen átszellemült
énjénél fogva sem bírt megfelelően azokra nehezedni és azoknak parancsolni, kiket irányított
és akik a tömeg tulajdonságaival lévén felruházva éppen tőle, a tipikusan individualizálódott
lénytől állottak természetszerűleg legtávolabb.

Valaki azt mondta róla, hogy amennyire ismerte a történelmet, épp oly kevéssé ismerte
az életet és én azt tenném hozzá, hogy amennyire ismerte ő az emberiséget annak erényeivel
és hibáival együtt, épp oly kevéssé ismerte magát az átlagembert, mert ő maga annyira nem
volt az az átlagember, akit a mindennapiság mértékével lehetet volna mérni, hogy önmagán
keresztül képtelen volt felismerni a mindennapi emberben azokat a qualitásokat, melyeken át
azt vezetni, vagy befolyásolni lehetett volna. Akik felületesen ismerték, azt hitték róla, hogy
gyenge és határozatlan, pedig nem ismertem senkit, aki lelkében erősebben tudta volna
megalapozni azt, amire elhatározta magát, vagyis meggyőződéssé alakítani véleményét,
nézetét, hitét, mint éppen ő. Az ő finomságát és gyengédségét, mely tulajdonságok esztétikus
természetének voltak folyományai, némelyek gyengeségének minősítették, meggyőződésének
elementáris megnyilatkozását pedig olykor úgy látták, mintha kérlelhetetlenség, vagy
erőszakosság lett volna azért, mert nem bírták megérteni azt, hogy ily gyengédnek látszó lélek
miként bír bensőleg oly hatalmasan égni a meggyőződéstől és ragyogni a hittől.
Ezt csak azok érezték és láthatták, akik szerencsések voltak olykor-olykor
beletekinthetni lelkébe és közelségében érezni, miként lüktet benne faja és hazája iránti
szeretet, legerősebben éppen akkor amikor a legnyugodtabban tárgyalta a kérdéseket. Ő
ellentétet volt minden demagógiának, mert utálta az emberek alacsony szenvedélyeit s bár
könnyű lett volna neki ezeket felkorbácsolni – mert gyakorlott szónok volt — még akkor sem
bírta megtenni, amikor ezt szerinte a legszentebb ügy érdeke tulajdonképpen így kívánta
volna.

Andrássy Gyula gróf nemcsak nevelésénél, de lelki diszpoziciójánál fogva is
szabadelvű volt. Ez a szabadelvűség azonban nem volt nála sem egy megcsontosodott
doktrina, sem egy előre felállított principium, hanem egy természetes megnyilatkozása nemes
lelkének, mely a benne lakó szabadelvűséget mindaddig érvényesítette, amíg a rideg ész
parancsa nem késztette őt arra, hogy ezen felfogását, különösen a politikában, olykor revizió
tárgyává tegye. Éppen ezért hatott ő reám oly mélyen, mert bár politikai pályám kezdetétől
fogva világnézeti felfogásomból csak egy jottát is feladtam volna, nemcsak találkoztunk,
hanem teljesen meg is értettük egymást. A szívében lakó szabadelvűsége ugyanis végre
találkozott azzal a megértéssel, amelyet az idők folyamán a tapasztalat termelt ki belőlem, de
az ő szabadelvűségének részemről való ezen megértése nem volt egyéb és más, mint
meglátása annak a közös célnak, amelyet azelőtt eltakartak szemeink elől azok a
világnézetek, melyek bennünket különböző irányba tereltek. És amikor a közös cél felé való
törekvésben megértettük egymást, akkor ismertem meg csak őt tulajdonképpen teljesen, akkor
kezdtem őt igazán becsülni, amikor elhagyták őt mindazok, akik nem bírták elviselni lelki
tisztaságából eredő kérlelhetetlen kritikáját, mert állandó szemrehányást látták benne és egy
borongós kíméletlenséget, mellyel meggyőződését akarta érvényesíteni.
Vérbeli politikus létére ő pacifikálni mégsem tudott és nem bírt alkudni különösen
akkor, amikor igazán tudatában volt az igazságnak, még akkor sem, amikor talán egy százalék
árán meg tudott volna egyezni, mert ő valóban az igazságnak és az igazságosságnak
fanatikusa volt. Féligazságokat nem bírt bevenni sem az elméje, sem a szíve, mert minden
tökéletlenség és kicsinyesség reá teljesen idegenszerűen hatott.

Ő, a talpig ember, gyenge szervezete dacára kemény és szívós volt testileg épp úgy,
mint lelkileg, azért bírta állani a legkeményebb harcot és azért tudott szótlanul tűrni a
börtönben, némán visszavonulni és csendesen szenvedni akkor is, amikor hálátlanul
visszaszorították a közéletről, mert erős volt és teljes tudatában élt annak, hogy igaza van és
hogy ő a saját meggyőződésének és áldozata. Ezt az áldozatot Andrássy Gyula könnyen hozta
meg, bár fájhatott neki, az egyenes jellemű embernek, nem az, hogy honfitársai meg nem
értették, hanem hogy hiányzott belőlük az iránta való bizalomnak azon minimuma is, mely ezt
a megértést hivatva lehetett volna legalább pótolni vagy áthidalni. Valóban ezen bizalmatlanságot ő sem érdemelte meg, mert lelkének alapvonása az egyenesség és becsületesség volt. És ki tudja, hogy miért szólította el őt a Gondviselés éppen most, nem azért-e, mert ezt a félszeg, csak árnyoldalakból álló kort, a mi megalkuvó, betegese egoista politikai világfelfogásunkat ma bizonyára nem bírta volna megérteni, azzal megalkudni, még kevésbé azt, mint tényezőt politikai számításaiba beleilleszteni.

A mai atmoszférában, ebben az irreális világban egy Andrássy Gyula nem lehetett
volna más, mint szomorú szemlélője az eseményeknek, mert hiszen szava már régóta a
pusztába kiáltó szó volt, mely hangosan visszhangzott ugyan, de melyre nem hallgatott senki,
mert itt már régóta legtöbben csak arra hallgatnak, akitől várhatnak valamit és nem arra, aki
tőlük áldozatot követel a köz számára. Andrássy Gyula ideje letűnt abban a pillanatban,
amikor a nemzet megijedve önmagától, engedte kiűzni királyát és úgyszólván saját
ellentmondásával indokolva meg ezen elhatározását anélkül, hogy csak egy kísérletet is tett
volna, detronizálta fejedelmét. Ebben a pillanatban lett Andrássy Gyula mégegyszer és
utoljára igazán nagy, erős és kérlelhetetlen, mert úgy érezte, hogy ha most nem történik
valami, úgy itt elpusztul a jogfolytonosság államfenntartó elve nemcsak a törvénykönyvben,
de ami végzetesebb, a lelkekben is. És tényleg nem történt semmi, csak az, hogy őt — akinek
abban a pillanatban lelke úgyszólván összeroppant – még a törvényhozás terméből deklaráltak
a jogfolytonosság áldozatkész apostolát.

Egy szép pálya és egy nagy lélek tört meg akkor; mind a kettő az ország legnagyobb
kárára éppen abban a pillanatban, amikor óriási tapasztalatára és kérlelhetetlen, szívós
meggyőződésével párosult akaraterejére a legnagyobb szüksége lett volna a hazának.
Andrássy Gyula tragikuma a haza tragikumával egy időben tetőződött be, mert nem
értette meg őt senki éppen akkor, amikor ő a legtisztábban és leghelyesebben ítélte meg —
szerintem — a helyzetet.

Az az egyhangú részvét, azok az elementárisan egységes megnyilatkozások, melyek a
legkülönbözőbb táborokból egyszerre hangzottak fel babért-babérra halmozva koporsója
fölött, ezen állításomban nekem adnak igazat. És ha az mondom, hogy Andrássy Gyula alakja
majd csak ezután fog nagyra nőni honfitársainak lelke előtt, akkor azt hiszem, hogy igazat
mondok, mert hisz azóta, hogy lehunyta szemeit, minden szava beteljesedni látszik.
Andrássy Gyulát, a jogfolytonosság fanatikusát nekünk, legitimistáknak van legtöbb
okunk meggyászolni, mert közöttünk – és itt mindenkit ide számítok — úgy a tudás, mint az
áldozatkészség és a cselekvés tekintetében ezen a téren – merem – senki nálánál értékesebb
nem volt.

Halála által szegényebbek és gyengébbek lettünk, mert vele elköltözött egy erős meggyőződésű ember, aki mindennél jobban utálta a korrupciót és megtestesülése volt a közéleti becsületességnek is.

Mi, akik közelről látjuk a mai világ folyását, mi fel tudjuk mérni, hogy mit jelent
éppen ma egy ily vesztesség, amikor király nélkül a trianoni szerződés által nemcsak
majdnem megsemmisítettettünk, hanem ami még rosszabb, belenyugodni látszunk, ha nem is a
trianoni szerződés okozta megcsonkítottságba, hanem azokra a közéleti kinövésekbe, melyek
ezzel járnak s melyekbe egy Andrássy Gyula soha, de soha nemcsak hogy nem nyugodott
volna bele, hanem erejének erejével, utolsó leheletéig ezek ellen küzdött volna.

Mérhetetlen tehát a mi veszteségünk, akik nemcsak a legitim megoldást, hanem a
közéleti erkölcsök tisztaságát áhítozzuk. Andrássy sokszor mondotta, én legalább többször
hallottam tőle, hogy ez az ország erkölcsi erejét, valamint területi integritását majd csak
legitim királyának jogara alatt fogja a maga egészében visszanyerhetni, de ha ez bármi oknál
fogva be nem következhetnék és ha a legitimizmus gondolatával elenyésznék majd a
jogfolytonosság államfenntartó eszméje is, akkor megpecsételődik sorsunk, mert
bekövetkezik az, amit a trianoni szerződés talán önkénytelenül provokált: a magyar Balkán
megszületése.

Ha tehát mi, akik a legitimizmusnak törhetetlen hívei vagyunk, meg akarjuk óvni
hazánkat ettől az utolsó, de végleges katasztrófától, nem tehetünk mást és egyebet, mint
ápolni Andrássy Gyula szellemét, újra feléleszteni a közéleti erkölcsök tisztaságára vonatkozó
szigorú elveit, az ő önzetlen honszerelmét, nagy áldozatkészségét, - a többit az ő nagy, nemes
lelke, mely itt van közöttünk, fogja majd betetézni, de csak akkor, ha állandóan és folytonosan
keressük azt és követjük őt halála után is addig, amíg el nem érkezik a nagy nemzeti
feltámadás.

Hajtsuk meg tehát emléke előtt a zászlót, nem csak azért, mert nagy és nemes volt,
nem csak azért, mert szép volt a lelke és ragyogó az elméje, - hanem különösen azért, mert
mindig kitartva meggyőződése mellett, sokat szenvedett az igazságért.

Áldott legyen az ő emlékezete!

Gróf Zichy János emlékbeszéde a Nemzeti Összetartás Társaskörének és a Magyar Nők és Férfiak Szent Korona Szövetségének 1930. január 30-án tartott emlékünnepén. Az írás korábban megjelent a Pallas Nyomda kiadásában.