A korona megment - Amit az uralkodók nyújthatnak a modern demokráciának

A világpolitika elmúlt két, lármás hónapja meglepetést okozott: A monarchia váratlanul ismét időszerűnek tűnik. Belgiumban, ahol a törékeny kormányzat folyamatosan az összeomlás szélén egyensúlyoz, II. Albert király lényegi szerepet tölt be, próbálva megakadályozni a felbomlást, közvetítve a vezető politikusok között, újra és újra tárgyalóasztalhoz ültetve őket. Nagy-Britannia legutóbbi választásait követően, miközben a Munkás- a Konzervatív- és a Liberális Párt politikusai azon küszködtek, hogy tárgyalások útján létrehozzák a kormánykoalíciót, Erzsébet királynő jelenléte arra emlékezteti a briteket, hogy az ország megőrzött még olyan intézményeket, amelyek képesek megelőzni a valódi széthúzást.

Írta: Joshua Kurlantzick.

Legfőképpen pedig Thaiföldön, ahol Bangkok utcáin káosz uralkodott, részben az ország jövője iránt érzett félelem miatt, amennyiben az egyre törékenyebb egészségű, 82 éves király, Bhumibol Adulyadej végül meghal. Ő segített feloldani a múlt politikai kríziseit, a hadsereg vezetőit és a tüntetőket egyként arra kényszerítve, hogy találkozzanak és megbékéljenek egymással. Nélküle, jegyezte meg James Ockey, az Új-Zélandi Canterbury Egyetemről „Thaiföld a jövőbeli kríziseket csak komolyabb konfliktusok árán lehet képes megoldani.”
Az uralkodó ideája anakronizmusnak tűnhet a 21. századi demokráciákban, csupán egy korábbi korszak emlékének, amelyben egy apró elit egymás között házasodott, és uralta a világ nagy részét, míg a legtöbb átlagos embernek semmibe sem volt beleszólása. Az is bizonyos, hogy azokban az államokban, ahol még mindig királyok és szultánok uralkodnak, mint a Brunei Szultanátusban, Jordániában vagy Marokkóban, az uralkodók éppen olyan elnyomó jellegűek és tudatlanok, mint bármely más diktatúrában. VI. Mohamed, Marokkó királya például „a békés ellenlábasokat büntető és bebörtönző, elnyomó törvények” segítségével uralkodik a Human Rights Watch szerint. Bruneiben pedig Jefri, a jelenlegi szultán testvére állítólag több milliárdnyi állami tőkét sikkasztott el, amelyet aztán többek között nagyjából 2000 autóra és egy sikamlós nevet kapó királyi yachtra költött.

Ám Európában és Ázsia bizonyos részein mostanában sok politikus, politológus és mezei állampolgár is nagyobb tisztelettel kezdett adózni az alkotmányos uralkodó demokráciában játszott pozitív szerepének. Ahogyan Belgium példája mutatja, az uralkodók a végső eszközök és döntőbírák lehetnek akkor, amikor a választott politikusok már nem képesek feloldani a problémákat. Nemzetük számára egységesítő alakot nyújthatnak, hogy megelőzzék a politikai krízisek elfajulását. Ezen kívül a részrehajlás és a csökkenő egyéni jogok időszakában az uralkodó a stabilitás eszközeként szolgálhat egy olyan demokráciában, amely máskülönben szétforgácsolná magát. A. W. Purdue, a Vágyódás az uralomra című könyv szerzője azt állítja, hogy egy király vagy egy királynő „lehetővé teszi, hogy változás következzék be a folyamatosság keretén belül.”

Néhány politológus egyenesen amellett érvel, hogy a demokrácia érdekében újra kellene éleszteni az egykori monarchiákat, főként a fejlődő országokban, ahol az uralkodók a nemzeti egység jelképeként működhetnének, megakadályozva az etnikai és törzsi vérontást. Kambodzsában éppen ez történt az 1990-es évek elején, a polgárháborúkat követően. A király segített a lakosok ösztönzésében, a Vörös Khmer-korszak sebeinek begyógyításában. A Talibán 2001-es bukása után Afganisztán boldogan fogadta vissza a korábbi uralkodót, Zahir Shah-t, aki megindította a Loya Jirga-t, és az egység szimbólumát testesítette meg, miközben a politikai pártok az afgán demokrácia felépítésének mikéntjéről tárgyaltak. Irakban Sharif Ali bin Hussein, az utolsó uralkodó egyik leszármazottja kezdett nyilvánosan érvelni amellett, hogy az alkotmányos monarchia intézménye segíthetne csökkenteni az országszerte fellángoló, súlyos etnikai és szektariánus ellentéteket. Laoszban, ahol az emberek a thai tévéadásokban láthatják a thaiföldi monarchia eredményeit, a száműzött királyi család a jelenlegi, tekintélyelvű kormányzat ellenlábasainak fókuszpontjává vált. A korona visszatérése mellett érvelő írásában a Laosszal szomszédos Burmában, Michael Vatikiotis, egy Délkelet-Ázsiai akadémikus azt állítja, hogy a monarchia a szerteágazó társadalom számára jelentős egységesítő tényezőt jelenthet, egy olyan egyesítőt, amelyet a brit gyarmati uralom tett tönkre és amelyet ezután soha nem tudtak megfelelően pótolni.

„A haladó politikai változás távoli reménye Burmában, felhasználva valamennyi modern eszközt,” írja, „azt sugallja, hogy a régi korokba való visszanyúlás és a rég eltörölt monarchia feltámasztása biztosíthatja a gyógymódot.”. Noha a monarchia globális média-lefedettségét a Windsor ház uralja, még 12 további európai országnak van uralkodója, csakúgy, mint Kambodzsának, Japánnak, Thaiföldnek, Malajziának, Bhutánnak és számos egyéb nemzetnek. Az alkalomszerű köztársasági mozgalmak ellenére, amelyek megkísérelnek véget vetni ennek az államformának, a felmérések azt mutatják, hogy a korona igen erős támogatásban részesül csaknem valamennyi, uralkodóval rendelkező országban. Hollandiában, egy felmérésben, a részt vevők 70 százaléka kívánta megtartani a monarchiát, Spanyolországban 65 százalék volt ez az arány, míg Japánban a legtöbb, 82 százalék. Sok országban a felmérésben résztvevők nagyobb tiszteletben részesítik az uralkodóházat, mint bármely egyéb intézményt.

Számos modernizálódó ország úgy találta, hogy az uralkodó a nemzeti identitás és hatalom olyan forrását nyújtja, amely a politikai viták felett áll. Névleges vezetőként működhet, vagy még inkább egyfajta független erőközéppontként, amely felülvizsgálhatja a választott politikusok legrosszabb indítékait, a Lordok Házához vagy a Legfelsőbb Bírósághoz hasonlóan. Ugyan egy formális elnök (köztársasági elnök) is betöltheti ezt a szerepet, mint Izraelben vagy Németországban, ám az uralkodó rendelkezik egy csak rá jellemző jogosultsággal a közvélemény képzeletében. Neil Blain, a modern monarchiák szakértője az Egyesült Királyságbeli Stirling Egyeteméről azt állítja, hogy az uralkodó szimbólumait, mint amilyen a jogar és a korona, egy formális elnök képtelen ellensúlyozni. Véleménye szerint a királynő „mitikus értelemben igazolja az ország politikai stabilitását és erősíti annak történelmi alapjait. Az angolok nem akarják a királynőt biciklin látni” mondja „mivel az ő szemszögükből egy Rolls-Royce Phantomba illik, vagy még inkább egy hintóba.”.

A fejlődő nemzetek számára a modern uralkodók többet is nyújthatnak, mint csupán kapcsolatot a múlttal: segíthetnek bevezetni azokat a demokráciába. Bhutánban Jigme Singye Wangchuck király egykoron elszigetelt országát hozzásegítette első igazi, demokratikus választásához. Spanyolországban János Károly király bábáskodott az új spanyol demokrácia létrejöttekor, Francisco Franco halálát követően. Kambodzsában Norodom Sihanouk király a hetvenes és nyolcvanas évek háborúit követően tért vissza az országba, és a kilencvenes években segített az átmenet felügyeletében, amely egy élettel teli, ugyanakkor időnként durva és véres demokráciát eredményezett.

A fenti uralkodók közül néhányan a gazdasági és kulturális modernizációt is elősegítették. Bhután királyai arra biztatták népüket, hogy fogadják el az internetet, a műholdas televíziót, a nemzetközi kereskedelmet és egyéb modern változásokat. Abdullah királynak – aki ugyan nem alkotmányos uralkodó – tulajdonítják a szociális és gazdasági reformok keresztülvitelét Szaúd-Arábiában, amelyek megtörték a konzervatív, vallási hatalom erejét, a királyságot pedig arra késztette, hogy sok pénzt fektessen be a tudományba és a tudományos képzésbe.

A monarchia európai szakértői ma már szintén látják a királyok és királynők növekvő szerepét, olyan időkben, amikor az országok egyre sokszínűbbé válnak. Ahogy a demokráciák egyre több és több emigránst fogadnak be, az országok pedig nemzeti identitásuk egy részét feladják az olyan szuperstruktúrák érdekében, mint az Európai Unió, az ilyen változások igencsak megnehezítik a nemzeti egység megtartását. Egy uralkodó azonban üdvözölheti az újonnan érkezetteket és segíthet abban, hogy állampolgároknak érezzék magukat.
XVI. Károly Gusztáv svéd király például uralkodói tekintélyét az emigránsok integrálására használja. Egyik híres beszédében azt mondta, hogy „új svéd polgárok érkeztek a világ minden részéből, és ilyen körülmények között éppen az mutatja meg a királyság erejét, hogy az uralkodó egy elfogulatlan és egységesítő szimbólum lehet.” Beatrix, holland királynő pedig az uralkodói beszédekben toleranciára szólított fel, amikor jobboldali, iszlámellenes politikusok nyertek teret a holland nyilvánosságban.

A monarchiák tanulmányozói azt is állítják, hogy az egyre szorosabbá váló belső biztonság és irányítás időszakában, amikor a megválasztott politikusok korábban ismeretlen hatalommal rendelkeznek, és még a bíróságok sem akarnak szembeszegülni velük, az uralkodó őrködhet a közvélemény szabadsága felett. Eamonn Butler, az Adam Smith Intézet, egy londoni agytröszt igazgatója nemrég amellett érvelt a Financial Timesban, hogy Erzsébet királynő túl gyakran állt félre, mialatt a miniszterelnök túlságosan megerősödött, ám az előbbi még így is olyan jelképe maradt a brit alkotmányosságnak, amely képes ellenőrizni a végrehajtói hatalmat. „Az egyetlen megoldás, hogy alkotmányunk működőképes maradjon” írja Butler „bizonyosan az, hogy legyen egy uralkodónk, aki készen áll arra, hogy közbelépjen a nép érdekében.”. Igazából az angol Lordok Háza, amelynek tagjait szintén nem választják, és amelyet gyakran kritizálnak, mint a tovatűnt feudális arisztokrácia maradványát, hasonló szerepet játszik, megpróbálva korlátozni a brit kormányzat felügyeleti erőfeszítéseit és más új hatalmi erőket.

Hasonlóképpen, Kambodzsában a korábbi uralkodó, Sihanouk király (aki egészségügyi okok miatt lemondott, és most az „atyakirály” címet viseli) sokszor összetűzésbe került Hun Sen miniszterelnökkel, aki ugyan választott kormányfő volt, ám mégis csaknem diktatórikus hatalomra tett szert. Sihanouk király gyakran kritizálta Hun Sen „erős ember-politikáját”, a királyság intézményét pedig a miniszterelnök által megtévesztett átlagemberek védelmezésére használta fel.

Az uralkodóknak azonban nagyon óvatosan kell tevékenykedniük. Mivel a mai alkotmányos monarchiákban hatalmuk igen bizonytalan, ezért, amennyiben hatékonyan kívánnak élni vele, kivételes óvatossággal kell eljárniuk.

Thaiföldön Bhumibol Adulyadej király nyilvános beszédeiben sokszor kritizálta azokat a politikusokat, akiket túl haszonlesőnek vagy hataloméhesnek tekintett. Ez néha politikai szövetséget eredményezett a Bangkok-orientációjú politikai pártokkal, és szembe fordította őt a falusi emberek pártjaival, akik Bangkokba jövet végül demonstárciókat tartottak, melyek gyakran erőszakhoz vezettek. „A palota így gyakran belebonyolódott a politikába, annak ellenére, hogy az általános hagyomány szerint a király a politika felett áll” mondta Irene Stengs, a Thai királyság szakértője a hollan Meertens Intézetben.

A király lényegében szentesítette a 2006-os puccsot, majd ezt követően eltávolította a korábbi, populista miniszterelnököt, Thaksin Shinawatra-t. Ezekkel az akciókkal Bhumibol király – akit a nyilvánosság kritikájától szigorú, laesta maiestas törvények védelmeznek – némileg csorbította azt a tiszteletet, amelyet kiérdemelt az évtizedek alatt. A kormányzatért harcoló „vörös ingesek” körében immár monarchiaellenes véleményeket is hallani, noha igyekeznek nem lebecsülni a jelenlegi uralkodót. Sok, korábbi bangkok-i tüntetéssel ellentétben a vörös ingesek ezúttal nem mutattak fel felismerhető fényképeket a királyról, amelyet a palota felé irányuló bizalmatlanság jeleként értelmeztek.

Nepál királyi családja a közelmúltban megtanulta annak szörnyű következményeit, ha a király nyíltan állást foglal. Miután a földművelő vidékekről az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején kiinduló maoista lázadás Nepál parlamentális kormányzata ellen fordult, Gyanendra király 2005-ben átvette a hatalmat a kormány felett és megpróbálta a biztonsági erők segítségével elsöpörni a maoista mozgalmat. Az elnyomás kudarcot vallott, és még maga a kormány is az uralkodó ellen fordult, a maoisták pedig végül átvették a hatalmat Katmandu felett egy hatalom-megosztó szerződés részeként. 2008-ra Gyanendra jó híre annyira megfogyatkozott, hogy Nepálban kikiáltották a köztársaságot, eltörölték a királyságot, Gyanendra maga pedig úgy hagyta el a palotáját, mint egy rossz bérlő.

Mostanra az alkotmányos monarchiák legtöbbje úgy tűnik megértette a Nepálhoz hasonló helyek leckéjét. Spanyolországban János Károly, annak ellenére, hogy kivételesen konzervatív neveltetésben részesült, és konzervatív háttérrel is rendelkezik, az ideológiai spektrum valamennyi politikusával képes együttműködni. Nagy-Britanniában még amikor a Munkás, a Konzervatív és a Liberális Párt alkudozik is egymással az új kormányzat megalakításakor, a királynő akkor sem jelenik meg a nyilvánosság előtt, hogy áldásában részesítse a vezetőket, annak ellenére sem ,hogy a Daily Telegraph közlésének megfelelően személy szerint megvetéssel szemléli Tony Blair munkáspárti politikáját. A brit hagyomány értelmében amikor az új parlament először ül össze, és a kormány hivatalosan bejelenti az éves ütemtervet, az a személy, aki felolvassa a beszédet – nem számít, hogy melyik párt munkája az – kizárólagosan az uralkodó lehet.

A Boston Globe-ban megjelent írást fordította: Németh Bálint.