A Szent Koronánk, ahogyan eddig még nem ismertük (recenzió Kees Teszelszky könyvéről)

Aki kézbe veszi Kees Teszelszky nagyszerű könyvét az első ránézésre, azt mondhatja némi előítélettel, hogy a Szent Koronáról már mindent megírtak a történészek és jogtudósok, így nem sok újat mondhat ez a könyv. Azonban ez a könyv más, mint a Szent Koronáról szóló monográfiák többsége.

Írta: Szabó Gábor.

Kees Teszelszky rendkívül jó idegenvezető, mert a könyvéhez [*] bizony el kell némi vezérszál. Teszelszky a kora újkori Magyarország történetével foglalkozó szaktörténészeknek és a korszak iránt érdeklődő laikus publikum számára jelent hatásos segítséget, a témakör pedig, amellyel Teszelszky foglalkozik a "magyar korona jelentésének kora újkori megváltozása". A könyv bevezetőjét R. Várkonyi Ágnes jegyzi és ő is jelzi, hogy Teszelszky könyve a magyar historiográfiában elég nagy űrt pótol be, hiszen általában csak az újkori és legújabb kori történetírással foglalkoznak ebben a témában. Igényes, magas színvonalú jó kritikai reflexió a munka, illetve tisztán kritika is, ami nem rest kérdéseket feltenni vitába elegyedni az itthon és külföldön folytatott kora újkori kutatások módszereivel, megközelítéseivel. Teszelszky könyvében a cambridge-i politikai eszmetörténészek közül John Greville Agard Pocock politika eszmetörténeti értelmezését vélhetjük felfedezni leginkább, amely egy mondatban összefoglalva így hangzik: nemcsak a kanonizált művekből tudjuk rekonstruálni a politikai gondolkodást, hanem az adott kor összes írásos emlékéből beleértve akár a pamfletirodalmat is.

VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszusának Debrecen városa adott otthont 2006. augusztus. 22-26 között, ahol Kees Teszelszky Révay Péternek a magyar koronáról szóló könyvét De sacrae coronae regni Hungariae ortu, virtute, victoria, fortuna, annos ultra DC clarissimae, brevis commentarius mutatta be. Előadásának centrumában Justus Lipsius (1547-1606) eszméi és módszerei kaptak helyet abban az összefüggésben, hogy a kora újkori politikai eszmetörténet vonulata hogyan tudott beilleszkedni Révay Péter (1568-1622) politikai gondolkodásában és ehhez Lipsius hogyan miképpen járulhatott hozzá. A magyar politikai és kulturális elit azonban a 16. század végétől a 18. század elejéig alapvetően Justus Lipsius etikáját és politikai gondolkodásmódját követte [1].

Meggyőződése szerint a magyar koronáról szóló munka önmagában nem egy nemzeti alkotásnak tekinthető, hanem egy importált, már létező „múfaj” magyar megfelelője, amely Európában már elég régóta jelen van. Hipotézise szerint a magyar nemzeti identitás a kora újkorban két komponensből alakult ki: az első komponens a meglévő magyar hagyományok a másik pedig a nemzetközi eszmecserék, hagyományozások.

2009-ben jelent meg Teszelszky könyve „Az ismeretlen korona. Jelentések, szimbólumok és a nemzeti identitás” címmel, de valamennyire visszhangtalan maradt itthon. A kötet annak a doktori disszertációnak a kibővített változata, amelyet a szerző 2006. június 29-én védett meg a groningeni egyetem patinás dísztermében.

Teszelszky neve nem ismeretlen azonban a magyar történészek és a nemzetközi kutatók körében, 2006 óta ugyanis folyamatosan publikál, elsősorban tanulmánykötetekben találkozhatunk a magyar származású, fiatal holland kutató nevével [2]. A kora újkori Magyarország politikai eseményeinek nemzetközi összefüggésekben (holland–magyar relációban) való megértésének igényét új nézőponttal spékeli meg.
Az ismeretlen korona című munka hat nagyobb fejezetre tagolódik, ezek közül is az első kettő foglalkozik a téma tudományos, megközelítési kereteinek elhelyezésével, míg a hátralévő négyet a tartalmi jelentések töltik ki. Külön kiemelendő a szerző alapossága, amit a hatodik, záró szakaszt követő rész is jól mutat. Ugyanis itt, a Függelékben illeszkednek a könyvhöz a szerző által közölni kívánt források, majd már a Segédletek között a bibliográfiát, személynévmutatót, rövidítéseket, összegzést követően azoknak a képeknek a jegyzéke, amelyek a koronaábrázolások ikonográfiai anyagát szolgáltatják. Mint azt már megemlítettük, Kees Teszelszky tudományos szemlélete erősen kötődik a politikai kontextusok kultúrák közötti relációkban való megértéséhez.

Ez azonban számunkra se lehet teljesen ismeretlen szempont. Elég, ha csak felfrissítjük emlékeinket a nálunk is meghonosodott komparatív szemléletű kollektív identitásokat, nemzeti diskurzusokat vizsgáló új eszmetörténeti kutatásokkal kapcsolatban [3] "Teszelszky nézőpontját a könyv első két fejezetében további két fontos szempont árnyalja. Az első a közelmúltban elhunyt brit–magyar történész, Péter László (1928-2008) kutatásainak továbbgondolása [4], a másik a nacionalizmuselméletek konstruktivista iskolája (Tom de Meester, Veronique Lambert) által teoretizált alapvetések elfogadása [5]. Teszelszky munkája ilyen szemszögből nemcsak folytatása ennek a vitának, hanem magának a vitának az átértékelése is.”.

Teszelszky eszmei értelembe vett Szent Korona-fogalom értelmezését a magyar királyi hatalom kialakulásának eredetéhez vezeti vissza. Engel Pál (1938-2001) történész szerint a magyar nép egy átalakulási folyamaton ment keresztül, amely a 10. századi törzsszövetséget felváltó nyugat-európai mintájú kereszténységet vette fel, amely politikai, vallási és kulturális változásokat követelt meg a magyar néptől. Az átmenet során a régi szertartásokat újak követték és elindult a keresztény politikaelmélet átimportálása. A keresztény politikaelméletben új jelentéseket és terminusokat kezdtek használni, mindezek mellett új intézményeket is megkívánt az átmenet. „Péter úgy véli, hogy Magyarországon egy ettől eltérő fejlődés figyelhető meg, amely három ponton különbőzik az európai trendtől. Először: a Magyar Királyságban a korona sokkal később kapott politikai jelentést, mint a keresztény világ többi országában.
Másodszor: a hagyomány a középkor folyamán végig fennmaradt. Harmadszor: a koronahagyomány nemcsak a középkorban virágzott, hanem a Magyar Királyság megszűnése óta is elevenen él tovább.”[6]. Teszelszky a konstruktivista történetírás elmélet híve, ez nagyon jól látszik, amikor Péter és Engel Pál nézetét ismerteti a Szent Korona hagyománya kapcsán, nem kíván vitatkozni egyik történész kijelentésével sem, azonban feltárja a két történész között meghúzódó ellentéteket.

Teszelszky úgy véli, hogy a Szent Korona hagyománya csak a középkor végén kezd kibontakozni a korábban kánonná vált kora középkori koronahagyományt illetően. Arra alapozza állítását, hogy több írásmű született a korona valóságos vagy képzeletbeli múltjáról; „Az egyes középkori és kora újkori írók műveikben közreadták a maguk elképzelését koruk Magyarországának politikai helyzetéről, amit mindannyian a középkori „koronahagyomány” leírásával igyekeztek legitimálni, a témával kapcsolatos saját elgondolásuknak megfelelően.” [7]

Bodnár-Király Tibor a Századvégben megjelent recenziójában írja, hogy Péter László esetében valójában egy olyan tudományos diskurzus problémáinak újrafogalmazásáról, folytatásáról van szó, aminek fő célpontja a Werbőczy István Tripartitumát historizáló nacionalista ideológia kritikája. Péter László szerint a 19. század végének jogtörténész generációja (Hajnik Imre és Timon Ákos) hozza létre azt a Szentkorona-tant – mint „mesterséges hagyományt” –, aminek továbbélése a mai napig nyomon követhető a magyar politikai gondolkodásban. Péter fejtegetései ebben a viszonylatban folytatása Eckhart Ferenc (1885-1957) klasszikus munkájának [8], amiben a szerző elsőként hívta fel a figyelmet arra, hogy a tan jogfolytonosságát hangoztató megállapításokat valójában semmiféle történeti érv nem támasztja alá. A Szentkorona-eszme megjelenése a kora újkori Magyarországon olyan minőségi változást idézett elő, hogy érdemes megvizsgálni a kora újkori nemzeti identitás jelentését - erre a feladatra vállalkozott Teszelszky. A nemzeti identitás változása így a közösségről kialakult kép változásában ragadható meg, véli azt Teszelszky több nacionalizmuskutató eredményeit latba véve (Eric J. Hobsbawm, Benedict Anderson, Anthony D. Smith, Veronique Lambert ). "Teszelszky szerint a korona jelentésének fokozatos átlényegülése egyértelműen az ország politikai helyzetének gyökeres megváltozásában keresendő.”- írja a már említett recenzióban Bodnár-Király Tibor.
Azonban látszólag, az ex cathedra kijelentés mögött megjelenő, a koronáról folyatott évszázadokon átívelő diskurzus egyik sarokpontja a fogalom meghatározása és ez kétségtelen - még ha az elemző erre nem is fektetett nagy hangsúlyt - egyik legfontosabb érdeme a holland kutatónak. Az elavult Szentkorona-tan megközelítést felváltja a fogalom meghatározás eszközével ugyanis Teszelszky.

Nézzük meg, a könyv tematikája mentén haladva, hogy ezt hogyan teszi!

II. Habsburg Rudolf (1572-1608) uralkodása háborúkkal terheltre sikeredett. Az ország elvesztette területeinek nagy részét, és Rudolf feladata lett volna, hogy ezeket az elvesztett földterületeket visszaszerezze. Nagy szerepet játszottak a nemzetközi humanisták Rudolf törekvéseiben, akiket az udvarába fogadott. „Az értelmiségi körbe katolikusok és protestánsok egyaránt beletartoztak, s hitbéli különbségeik ellenére tudósok, írók, művészek, politikusok és egyházi személyek közössége olyan csoportot alkotott, amelynek eszméi összhangban voltak a Habsburg uralkodó nézeteivel.” [9] Egy nagyon nehéz helyzetben lévő királyságnak, amilyen a Magyar Királyság is volt ekkor, nem feltétlenül nemzetközi humanistákra van szűksége, amikor háborús helyzet jön létre. De Rudolf udvarában mégis a nemzetközi humanisták azok, amelyek viselik a pajzsot és a kardot rövid ideig. 1572-ben Rudolfot megkoronázzák Pozsonyban, a koronázási ceremónia funkciója nem más, mint az új uralkodó legitimálása a magyar rendek és a társadalmi rend előtt.

Teszelszky megállapítja, hogy a koronahagyomány ebben az időszakban a magyar királyválasztás és a rendek jogai összekapcsolódtak egymással, ez feltehetően magában hordozza, ahogy nem mutatható ki a korona jelentésváltozása nagyrész irodalmi forrásokban.
„Az a tény, hogy a magyar koronát – a Habsburg Birodalom más koronáival együtt-együtt egyszerű műtárgyként vették fel Rudolf prágai műkincsgyűjteményébe, teljes egészében az ő politikai törekvéseit jelképezte.” [10] Majd látni fogjuk, hogy a magyar történelemben méltatlanul elfeledett, II. Mátyás politikai törekvései (amelyek már főherceg korábban kristályosodtak ki) gyökeresen eltérnek fivérének politikai elképzeléseivel. Rudolf uralkodása alatt folyamatosan összetűzésbe keveredett a magyar rendekkel, megsértette a rendek (és így a magyar nemzet) jogait, valamint a gazdasági kataklizmában leledző Magyar Királyságot koronauradalmak elzálogosításával próbálta helyrehozni, de ezen, törekvések és rendkívül kedvezőtlen bel-és külpolitikai manőverei kudarcba fulladtak. A király és a magyar rendek közötti ellentét egyik legismertebb messzemenő következményekkel járó konfliktus Illésházy István (1541-1609) és Rudolf király között történt. Illésházy István korának leggazdagabb magyar nagybirtokosa és legbefolyásosabb politikai gondolkodója és politikusa majd később nádorra háta mögött néhány magyar mezőváros küldötte megegyezett Rudolffal, hogy a király megszünteti a mezővárosok a zálogjogait, de a városoknak kell megfizetniük a zálogösszeget, amelyet Illésházy adott az államkincstárnak.
Illésházy István rengeteg anyagi vesztességet szenvedett el, de ami igazán sújtotta az, az, hogy Henkel Lázár egy igen befolyásos pénzember rézüzlete volt, ami azért érintette súlyosan Illésházy Istvánt, mert a birtokai és a jobbágyai nagy szerepet játszottak Henkel rézüzletének felvirágozásában. „Ezáltal egy végső soron gazdasági természetű konfliktus a királyi hatalmat és annak magyarországi legitimációját érintő, nemzeti-politikai harccá változott.”. Az első fegyveres összecsapásra Bocskai István hajdúi és a királyi hatalom birtokosa között 1604-ben került először sor. Bocskai felkelés egy olyan folyamat része volt, amely gyökeresen megváltoztatta a magyar politikai gondolkodást és arénáját. Bocskai felkelés legfőbb céljának azt tekinthetjük, hogy Rudolf hatalmának nagysága Európába csak egy porszem legyen, megjegyzendő e politikai manővere Bocskainak és a magyar rendeknek elég jól sikerült, mert Rudolf uralkodását egy quasi puccsal annulálják.

Habsburg Mátyás főherceg (a későbbi II. Mátyás magyar király) nem tudta volna politikai stratégiáját megvalósítani, ha nem álltak volna rendelkezésére olyan emberek, akik politikai üzenetét igen hatékonyan terjeszteni tudták volna. Mátyás főherceg legfontosabb politikai céljaként jelölhető meg első szakaszban, hogy legitimmé váljon a magyarországi alattvalói körében, másik részben Rudolf bizalmát elnyerje. A főherceg udvartartása Bocskai István híveiből és Rudolffal szemben álló Habsburg-dinasztia családi köréből tevődött össze. Legtekintélyesebb tanácsadója Illésházy István nádor lett. Az udvarához tartozott Bocatius János (1549-1621) és Rimay János (1570-1631) is. 1607. július 3-án II. Mátyás kinevezte Berger Illést udvari történésszé, ugyanakkor ne feledkezünk el báró Révay Péterkoronaőrről sem, aki szintén az egyik legjelentősebb politikai tanácsadója és támogatója volt az uralkodónak.

A magyar historiográfia írás néhány alakja kicsit annulálta Berger Illés jelentőségét, gondolok itt Benda Kálmán és Fügedi Erik nevére. De friss kutatások már az ellenkezőit kezdik bizonyítani, hogy mégsem annyira silányak ezek a művek, mint azt korábban a korának elismert két történésze gondolta. Teszelszky mindezek mellett azt mondja, hogy további kutatásokat kell végezni. Berger fontos szerepet töltött be a legitimációs válság elhárításában és a Szentkorona-tan megerősítésében.

A fő stratégia azonban Illésházy István nádor volt, a fő politikai tanácsadó pedig Révay Péter, a pamfletek és a szónoklatok megalkotója pedig Berger Illés. A „kampánystáb” elég patinás volt szinte a sikert garantálhatta is II. Mátyásnak. Teszelszky könyvében Berger Illést és Révay Pétert úgy állítja be, hogy őket hogy a koronahagyomány jelentős megújítójaként lépnek elő a magyar történelem ködéből úgy ahogyan Eckhart Ferenc itthon viszonylag jól ismert könyvéből az nem derül ki sajnos.

Kees Teszelszky könyvét bátran ajánlom mindenkinek, aki elmélyülten szeretne foglalkozni a Szent Korona hagyományával és történetével, mert a fiatal kutató olyan - sokak számára biztosan - új információkat oszt meg olvasójával, mint például Révay Péter koronatörténete vagy Illésházy István és Berger Illés koronaelmélete, amelyek minden jel szerint nagy hatással voltak a Szentkorona-tanunkra, mégsem ismerjük és idézzük őket, ahogyan a nemzeti emlékezetnek nem része II. Mátyás ezzel kapcsolatos tevékenysége sem. Izgalmas időutazásban részesül majd e könyv olvasója tehát, ha kézbe veszi Kees Teszelszky Az ismeretlen koronáját. A témában talán az egyik legjobban megírt és adatolt könyv, amelyet a holland történész-politológus írt, amely a tárgyszerűségével ébreszti az olvasójában a legtöbb új gondolatot.

JEGYZETEK

[*] Kees Teszelszky: Az ismeretlen korona, Jelentések, szimbólumok és nemzeti identitás, Pannonhalma 2009
Bencés Kiadó, Historia Pro Futuro Sorozat.
[1]Vargha Anna: Justus Lipsius és a magyar szellemi élet. Budapest, 1942. Tarnócz Márton: Magyar Justus Lipsius In: Tarnócz Márton: Kettőstükör. Budapest, 1988. Hargittay Emil 1996. 117.
[2] A Bocskay-korona mítosza; a koronázás körülményeinek leírása a fikció és a valóság
tükrében. Petrecsák–Berecz 2006, 239–246; Révay Péter és Justus Lipsius eszméi a történelemről
és a nemzeti identitásról. Bitskey–Fazakas 2007, 106–113; Üzenet az utazótáskában.
Diplomáciai kapcsolatok Németalföld és Magyarország között a Bocskaifelkelés
alatt. G. Etényi–Horn 2008, 127–147.
[3] Trencsényi 2006.
[4]Péter 2003
[5]Bodnár-Király Tibor 2010.