A fel nem vállalt győztes örökség

A kommunizmus egyik nagy átka, hogy a közvéleményben bizonyos fogalmak végzetesen negatív jelentéssel bírnak a mai napig. Egedy Gergely helyesen állapította meg a Heti Válasz korábbi számában, hogy ilyen fogalom az ellenforradalom is, meglehet Magyarországon a ténylegesen forradalmi folyamatok sokkal nagyobb rombolást végeztek, mint az a néhány ellenforradalmi. Magyarország történetében van pedig győztes ellenforradalom, ez pedig az 1919-1921-es korszakhoz fűződik, illetve ellenforradalminak mondják az ezután bekövetkező kormányzósági időszakot, az ún. „Horthy-korszakot” is.

Írta: Pánczél Hegedűs János.

Az ellenforradalom győzött 1920-ra, amelynek egyik legszebb példája a forradalmi korszakkal való szakítást mutató 1920-ban összeülő Nemzetgyűlés és az ezután hat éven keresztül zajló alkotmányozó folyamat, amely során a nemzet vezetői helyreállították a jogfolytonosságot, ha nem is teljes egészében, de nagyobbrészt (koronázott király nem került az ország élére ugyanis). A győztes ellenforradalomnak, a magyarságot az eredeti államformájához (királyság) is visszavezető politikai mozgalmának hagyománya azonban 1945 óta fel nem vállalt, így nem is folytatott - sem aktualizált, sem eredeti formájában egészen a mai napig. Ennek az oka a magyar ellenforradalom megbélyegzett, vagy éppen nem tisztázott, de leginkább egyoldalú megítélésében keresendő és politikai akarat hiányában. Ezért is tartom fontosnak, hogy a szakma részéről Egedy Gergely kimondta, hogy jelenleg ellenforradalomra van szükség, amelynek – érdekes módon – egészen hasonlóak lennének a feladatai, mint 1919 után; az autoritásdeficittel rendelkező magyar államnak újra kormányoznia kell, amelyhez tekintély kell, mégpedig a közösség szolgálatába állított állami tekintély. Az elmúlt húsz év gyakorlata azt mutatta meg, hogy az 1989-90-ben fogant állami berendezkedés nem volt elégséges arra, hogy autoritást biztosítson az államnak, az államforma pedig nem mutatta meg a legitimitását, nemzeti támogatottságát annak legnagyobb krízise után (2006). Ki vállalja fel azonban és folytassa a magyar ellenforradalmi politikai hagyományt?

Ennek megválaszolása jelenleg nem olyan egyszerű, hiszen ehhez ki kell jelölnünk azt is, hogy milyen forradalmi folyamat ellentétének kell lennie (Joseph-Marie de Maistre után szabadon) a reményteli mostani magyar ellenforradalomnak. A legutolsó magyar – valóban – forradalmi politikai folyamat 1945-ben kezdődött és aktivitásában egészen 1949-ig eltartott. Örökösei, hívei ennek a korszaknak a mai napig vannak a hazai politikai életben szép számmal. 1945 után a magyarságot - idegen megszálló hadsereg segítsége mellett - progresszív politikai erők egy olyan forradalmi spirálba sodorták, amelynek a végén a nemzet ezer éves politikai hagyományainak talapzatai (alkotmány, jogfolytonosság, államforma, politikai elit)nélkül találta magát. Mindegyik helyett persze adtak a forradalmárok valami mást, de azok mind az ő játékszabályaik szerint jöttek létre, és ezekkel a lényegi folyamatosságot az 1989 utáni demokratikus állami berendezkedés sem tagadta meg, a kiegyezést választotta az akkori politikai elit az ellenforradalmi megoldás helyett. Az ellenforradalmi hagyomány természetes, egyben lehetséges folytatói ma Magyarországon újra a jobboldalon helyezkednek el. A 2010-es választások után az Országgyűlés képviselőinek elsöprő többsége (80%-a), erről a térfélről került ki. Az, azonban, hogy egy ellenforradalmi folyamat beindul-e egy demokratikus választás után igen nehéz megjósolni, az pedig nem szerencsés, hogy egy rossz (baloldali-liberális) kormányzati korszakkal szakító újabb kormányzati korszakot egyszerűen csak „ellenforradalminak” hívjunk, ennek kritériumrendszere nyílván tágabb és e mellett az ellenforradalmárok, pontosan az autoritás tényleges helyreállítása érdekében, kevésnek érezték – itthon is – a demokratikus pályát a céljaik megvalósítására. Jelenleg nincsen olyan magyar politikai erő, amely ténylegesen folytatna, vagy éppen megvalósítana ellenforradalmi politikai folyamatot ebben az országban. A magyar jobboldal két politikai ereje egymást hecceli jelenleg, amelynek eredménye biztosan szavazatokban is mérhető, de ez nem egy ellenforradalmi erény.

A magyar jobbközép politika konzervatív szellemi hátországában megfogalmazódott az igény már többször is az ellenforradalmi aktivitásra és az ebből a pozícióból származó értékek beváltására. Sajnálatos, hogy ennek az oldalnak a vezető politikusainak az állásfoglalásai ezen értékektől szinte teljesen mentesek. A nemzeti radikalizmus részéről több politikai nyilatkozat is történt ellenforradalmi aspektusból, azonban az aktualizálás meglehetősen direkt, szellemileg jelenleg nem alátámasztott és az üzenetek eljuttatásában nagy a beszüremlő zaj is. A nemzeti radikális oldalon lévő választópolgárok között a magyar ellenforradalmi politikai mitológia nagyon eleven és kiemelt szereppel bír több eseménye is, de meggyőződésünk, hogy ezen események pozitív megítélésében a jobbközép szavazóinak jelentős része is egyetért. A savanyú helyzet pedig az, hogy jelenleg nincsen magyar ellenforradalmi aktivitás, meglehet igény, lehetőség és támogatottság is volna rá. Mi lenne, hogyha a magyar jobboldal magára találna az ellenforradalmi perspektívában és annak győztes politikai hagyományában és közös érdekeket, célokat fogalmazna meg ezzel kapcsolatosan? Mi lenne, hogyha az ellenforradalmat arra használnánk újra, mint mindig is, a progresszió, a baloldal politikai ellehetetlenítésére, hovatovább politikai kiiktatására? A magyar jobboldal, a konzervatív politikusok, sőt nemzeti liberálisokkal kiegészítve egységben tudott mozdulni az ellenforradalomban valamikor. A cél közös volt; a forradalom örököseinek és az elkorhadt örökségnek el kell tűnnie.

(Az írás eredetileg a Heti Válasz 2010. április 29-i számában jelent meg. Itt most az eredeti, szerkesztetlen verziót közöljük.)