Requiem – benyomások és emlékek Regina főhercegnő budapesti gyászmiséjéről

2010. február 25-én Budapesten, délután négy órakor Budán gyászmisét tartottak Regina főhercegnő lelki üdvéért, a Budavári Nagyboldogasszony templomban, azaz a Mátyás templomban. Az idő, annak ellenére, hogy február volt még igazán kegyes volt mindazokhoz, akik azért jöttek össze, hogy a pár napja elhunyt főhercegnő emléke előtt tisztelegjenek itthon is.

Írta: Pánczél Hegedűs János.

A Nap fenn ragyogott és meleget árasztott a járókelőkre és turistákra. A kisebb tömeg némán ment be a templomba a szentmisére, minden feltűnés nélkül.

Az örökös királyunk, Habsburg-Lotharingen Ottó főherceg felesége alig több mint húsz napja ment el, tért meg a Teremtőhöz. Most Magyarországon egyik fia, György főherceg szervezte a szentmisét, de elkísérte a család többi tagja is, elsősorban Károly főherceg és a gyermekeik. Az oltár körül foglalnak helyet a Habsburg család tagjai a szentmise ideje alatt. A kis emlékező, imádkozó sereglet kétharmad részig tölti meg azt a templomot, ahol a főhercegek nagyapját, IV. Boldog Károly királyt megkoronázták alig több, mint kilenc évtizede. Az esemény zárt körű, a kapukat csukják, a protokoll szerint előre be kellett jelentkezni azoknak, akik részt akartak venni, hogy a főhercegek tudják hány emberre számíthatnak valójában.

A szentmisét Dr. Juliusz Janusz Magyarország Apostoli Nunciusa főcelebrálja, a magyar prímást Dr. Udvardy György esztergom-budapesti segédpüspök képviseli, mellettük Dr. Spányi Antal székesfehérvári püspök és még hat atya koncelebrál (Szőke János, Dr. Varjú Imre, Dr. Tóth Tamás, Gudenus Fülöp és Kiss László esperes, Zimonyi János kanonok). A misekalauzon, ahogyan a meghívón is, az Osztrák-Magyar Monarchia összevont címere látható, ehhez igazodik a szentmise őrt álllóinak ruházata is. Magyar huszár kokárdával és csukaszürke nagyszakállú monarchiás katona állnak vigyázzban a padsorok között. A család mellett az oltárnál hat deli magyar huszár, a rekesztőnél két monarchiás katona; egy magyar zászlóval és egy a dinasztiát jelképező kétfejű sasos, fekete-sárga lobogóval a kezében. Impozáns, de egyszerű lehet a látvány mindenkinek.

Az alaphangulat azonban sem nem komor, sem nem katonás. Meghitt, családias és inkább elmélkedő - teret enged annak, hogy az embert elárassza a kegyelem. Erre szólít fel a Szentatya, XVI. Benedek pápa levele is, akinek a szavait az összegyűltek, felszólítás nélkül némán és állva hallgatják végig a szentmise előtt. A nuncius németül olvasta fel, a liturgia nyelve a latin, a szentírási részek azonban magyarul szólnak, ahogyan a prédikáció is. A kórus fájdalmasan zengi a Dies irae-t, azonban a legmeghatóbb rész mégis a könyörgés, amelyben a családtagok egymás után könyörögnek a elhunyt lelki üdvéért. A család lányai is sorra kerülnek; németül és magyarul hangzanak el a mondatok egymás után. A hosszú szőke hajú kisleányok - talán 6-8 évesek lehetnek - nagy fekete szalagot viselnek a hosszú szőke hajukban és az „ómamáért” könyörögnek csengő hangon. A könyörgés végén mellettem egy idős úr csendben megtörli a szemét.

A szentmise a Boldogasszony anyánkkal és a magyar himnusszal ér véget. A templom zeng, a hívek, a katonák, a papok, a család együtt énekel. Az egésznek felemelőnek kellene lennie, én viszont ekkor komorodom el egy kicsit. Megérint valami időn túli érzés a pillanatban, valami beteljesületlennek az érzése. A fejünk felett ránk borul a angyalos tetőzet, a zászlók megereszkednek.

A család Krisztus keresztje és a papság után némán a kijárathoz vonul és fogadja a részvétnyilvánításokat. Senki sem megy el e nélkül gyakorlatilag, a család tagjai pedig türelmesen, mindenkihez az anyanyelvén szólnak vissza. Hosszú a sor, nincsen benne semmi protokoll, mindenkivel barátságosak és akiket közelebbről ismernek megölelik, megcsókolják egymást. A részvétnyilvánítás után értem meg igazán, hogy mi volt az a rossz érzés az előbb a himnusz után bennem.

Nem így kellene ennek lennie. Nincsen a helyén itt semmi sem.

Regina főhercegnő egy szerencsésebb időben a magyarok királynéja lett volna. Zita utóda lett volna, akinek a boldoggá avatása éppen most indult el, követve ezzel szentéletű urának az útját is. A sors kegyetlen iróniája, hogy abban a templomban, ahol talán megkoronázták volna most a lelki üdvéért mondatnak misét, annak rendje és módja szerint az Apostoli Nuncius és prímás. Az uralkodó dinasztiának kellene most itt lennie, az egész családnak, az ország nagyjainak, igazi közjogi méltóságainak, aranysarkantyús vitézeknek, a Katonai Mária Terézi Rend kitüntetettjeinek, aranygyapjas lovagoknak, a Magyar Királyi Szent István Rend méltóságainak, külföldi uralkodóknak vagy követeiknek. A mi helyünk három-ötszáz méterrel odább volna a legjobb esetben is, ahonnan egy recsegős hangszóró mellől kellene figyelnem, hallgatnom, hogy éppen a meghalt magyar királynéért a pap hogyan fohászkodik az Úristenhez. A Várat egy nagy fekete tömegnek kellene ellepnie és morajlania, amikor a könyörgés van; „Kérlek, hallgass meg minket!”. Ez lenne az élet megszentelt állapota. Helyén lennének a dolgok. A király, a királyné, a nemzet és a vezetők.

Az idő azonban kifordult a helyéből és a jelennek be kell érnie velünk, és a mi őszinte, egyszerű tiszteletünkkel. Nincsen halotti pompa, nincsen nagyság. Törmelék van. A maradék fohásza ez és az elveszett kilenc magyar évtized zengi vissza az ürességet a mi merengő könyörgésünkre csupán.