"Ha törvény alakját nyeri is, jogilag hatálytalan …„ – Az 1921-es detronizációs vitáról

A sikertelen restaurációs kísérlet után a IV. Boldog Károly királyt, és Zita királynét az országból kitoloncolták.[i] A királynak nem volt maradása többé az országban. 1921. november 3-án drámai eseményeknek lehettek szem és fültanúi a nemzetgyűlésben a politikusok, részesei lehettek egy olyan eseménynek, amelyet az ország csak három ízben tapasztalhatott meg. A törvényhozás előtt feküdt az a törvényjavaslat, amely megfosztotta a tróntól a Habsburg-házat újra. A detronizációról szóló törvényjavaslatot több napon keresztül vitatták meg az Országház falai között. Ez az írás ennek a „detronizációs vitának” az elemzésére tesz kísérletet.

Írta: Szabó Gábor.

Fontos leszögeznem az írásomnak a legelején, hogy a vitának megpróbáltam egy értelmezési keretet adni, amelyben vizsgálat alá vontam a vitatkozó felek perspektíváit és annak következményeit is az ügyre nézve. Célom az volt, hogy megvilágítsam azokat az álláspontok közötti konfrontációkat, amelyek a szabad királyválasztói és a legitimista politikusok között leginkább meghúzódtak. A legitimista politikusok milyen politikai retorikát használtak a vita során azt legjobban úgy tudtam bemutatni, hogy kiválasztottam Apponyi Albert gróf beszédeit, és ezeket textuális analizálásnak vetettem alá.

A legitimizmussal szembe helyezkedő szabad királyválasztói oldalon Rassay Károly legitimista ellenes orientációját próbáltam szemléltetni a vita során. Fontos megjegyeznem hogy, bár az írás legfontosabb témája a „detronizációs vita”, de a képlet nem ennyire egyszerű. A detronizációt végre kell hajtani mielőbb, ez volt az egyik álláspont, a másik pedig az volt, hogy a közpolitikai gondolkodásból ki kell kapcsolni a királykérdést, nem kell vele foglalkozni. Vajon melyik út volt járható, abban a feszélyezett külpolitikai légkörben, amikor az ország sorsa az antant hatalmaktól függőt. Véleményem szerint ez a vita, amelyet november 3-6-a között a nemzetgyűlésben vitattak szemlélteti, leginkább ennek a kérdéskörnek a komplexitását és annak teleológiai struktúráját.

Olyan politikai kontextusban jelentkezett ennek a súlyos kérdésnek a megoldása, amikor nem kaphattak szerepet azok, akik alakítói voltak vagy közvetett módon vagy, közvetetten az események láncolatának. A kormányzó elrendelte azoknak a legitimista politikusoknak a letartoztatását, akik szerepet játszottak mind a két király visszatérési kísérletben. Ilyen politikai atmoszférában kellett Apponyi grófnak felemelni a szavát a legitimista ellenességéről híres Meskó Zoltán vagy Balla Antallal szemben. A törvényjavaslatot Bethlen István nyújtotta be. Expozéjában szólt arról, hogy bátorságot kell tanúsítania mind azokkal szemben, akik megvádolták a kormányát.

Meskó Zoltán

Kérte a miniszterelnök úr a nemzetgyűléstől, hogy előterjesztési javaslatát azonnal irányítsák a közjogi bizottsághoz. Milyen inditatásból eredt az, hogy neki kell benyújtani először azt a javaslatot, amely megfosztja a Habsburg-házat a magyar tróntól és nem a szabad királyválasztó Rassay Károlytól. Miért tartotta fontosnak ezt az előterjesztési javaslatot Bethlen? Véleményem szerint az volt az oka, hogy megszilárdítsa hatalmát a miniszterelnöki bársonyszékben a trónfosztás után.

Azon a napon, amikor a király Magyarországra jött, nem tudhatta Bethlen, hogy a király Budapestre készül menni. A beszédjében sokszor megemlítette a kormány és a legitimisták közötti kapcsolatnak a közel jövőben megjelenő esetleges közeledését. Egyesek szerint ekkor legitimista zászlóbontást tartott Pécsett a miniszterelnök. „Bethlen a feljegyzések szerint „fáradtan és kimerülten rogyott vissza a helyére”, úgy vélve — és a pécsi beszéd hallgatóinak nagy többsége is úgy tarthatta —, hogy végre nagy kompromisszum árán, de megoldódik a királykérdés.”[ii] De valójában komolyan gondolta a közeledést a legitimisták felé Bethlen?- tehetnénk fel joggal a kérdést. Az én válaszom egyértelműen ez; nem. Így akarta ugyanis a hatalmi pozícióját szimbolikus értelemben is megszilárdítani.

Romsics Ignác írta azt róla, hogy a szíve mélyén Bethlen legitimista volt. De csak is olyan királyságban gondolkodott, amelyben az uralkodó csak egy országban gyakorolja uralkodói jogkörét. Nem hitt az Osztrák-Magyar Monarchia feltámasztható eszméjében. Az előterjesztési javaslat pedig a legitimistákhoz való közeledésnek a végét jelentette. Azt hiszem, ha Bethlen nem tartja meg Pécsett a híressé vált beszédét, akkor is beterjesztette volna a Ház elé a Habsburg-ház detronizációjáról szóló javaslatát. Bethlen orációjában három nagy okot sorolt fel, hogy miért nyújtotta be ugyanis;

* könnyelmű restaurációs kísérlet,
* a nemzeti lelkiismeret egy megnyilvánulása,
* történelmi ítélet.

Kategorikusan nem mondhatjuk ki, hogy könnyelmű volt a restaurációs kísérlet, mert a legitimisták jobban előkészítették a király hazajövetelét, mint azt húsvétkor tették. Legitimista szempontból tehát elég megalapozottnak látszott rengeteg olyan apró visszajelzést kaptak Magyarországról, amely arra a cselekvésre sarkalta őket, hogy most már zöld az út a királyjárás előtt. A lelkiismeret megnyilvánulás viszont már ellentmondásos dolog.

ifj. gróf Andrássy Gyula

Károly király lemondott a magyar államügyek vitelében való részvételéről korábban. Akkor miért hozta meg azt a döntését, amely emberi és politikai tragédiáját okozta? Az eckartsau-i levél évtizedek óta erős viharokat idéz(ett) elő a történészek szekér-táborai között, nem utolsósorban a levél hangvétele miatt. Így nagy felelőtlenséget követnék el, ha nem citálnánk ide IV. Boldog Károly levelét.

„Trónra lépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb a háború borzalmaitól megszabadítsam; a mély háború keletkezésében semmi részem nem volt. Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet szabad fejlődésének, mely iránt változatlan szeretettől vagyok áthatva. Ennél fogva minden részvételről az államügyek vitelében visszavonulok, és már eleve elismerem azt a döntést, mely Magyarország jövendő államformáját megállapítja. Kelt: Eckartsau ezerkilencszáz tizennyolc, november hó tizenharmadikán.” Károly

Károly király elismeri az ország jövendő államformáját, de ebben a levélben világossá tette, hogy nem kíván tovább uralkodni. Földvári Béla a nyilatkozat kapcsán a következőket írta.

„IV. Károly király elhatározásának kifejezésére, azért mert ha lemondó szándéka lett volna a királynak, úgy nem az uralkodó jogok gyakorlatában való részvételről, hanem a királyi méltóságról mondott volna le.”(Földvári 1934, 70.) — nagy különbség van a kettő között.

A politikai diskurzusban nagy szerepet kapott a történelem ítélet alakja. Először a miniszterelnök mondta el, hogy most nem lenne ildomos felemlegetni az eseményeket, amelyek megtörténtek inkább azt a történelemre kell hagyni, majd meghozza az a maga ítéletét. Amikor a történelem ítéletéről tartott kisebb előadást, akkor bennem felsejlett az a kép is, hogy a miniszterelnök akkor most saját magára is érti az ítéletet vagy csak a legitimistákra értette azt. Az egyoldalú restauráció egyenlő volt a halálos ítélettel - mondta orációjában. A következő felszólaló agg korához képest friss arisztokrata benyomását keltette mindenkinek szemében, akik a nemzetgyűlés padsoraiban helyet foglaltak. Apponyi gróf hasonlóan az előtte felszólalóhoz hangot adott ugyancsak a történelmi ítélkezés és Károly lelkében lezajlódó konfliktusnak. Ami azonban kiváltotta az ellenszenvet sok képviselőtársából, az a következő szerencsétlen kijelentés volt részéről:
„De annak tovább menő értelmezése és minden kísérletre, arra hogy azt az erősebb jogforrásnak , a jogfolytonosságnak és így a jogfolytonosságot ma életteljesen egyedül a képviselő törvényes királyságnak fölé helyezzük a jog terének az elhagyását és a forradalmi térre lépést jelenti. […] Ami pedig ezen a területen alkottatik, az, ha törvény alakját nyeri is, jogilag hatálytalan. (Nagy zaj és felkiáltások a jobboldalon: Rendre!)”[iii]

Ne felejtsük el, hogy Apponyi ízig-vérig legitimista volt. Nagyon nagy tragédia volt számára, hogy amiért éveken és évtizedeken keresztül harcolt most porrá lettek hirtelen. Amikor ezeket, a súlyos szavakat mondta, feltételezem, hogy a teste is beszélt, és erősen gesztikulálva mondta el, amit szívében érzett. Alapvetően olyan kézmozdulatokkal nyomatékosította a beszédének fontosságát, amelyek erős hatást eredményezhettek elő. A súlyos szavakat használó gróf olyan turbulenciát okozhatott a vita következtében a nemzetgyűlésben, amely befolyásolta a vita szerkezetének képét.

A vita elindult egy passzív állapotból, majd Apponyi expozéja után éles kanyart váltva személyeskedővé vált. Lehet szándékos volt Apponyi beszédének ebbe az irányba való elmozdulása, hogy éles hangot használt az amúgy is jól felépített beszéd szerkezetében. Elindult a történelmi ítélkezés fogalmával majd orációjának a csúcsán pedig robbant a bomba, hogy a nemzetgyűlésnek nem volt joga meghozni azt a törvényt, ami kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. Apponyi Albert nyílt levelet írt a jászberényi választóihoz, miként és miért utasítja el a detronizációt. Ez a nyílt levél a történelem süllyesztőjébe került, holott nagyon fontos értékkel bírt. „ A királyról én bizonyítom , hogy négyszáz esztendő óta ő lett volna az első valóban nemzeti király. [...] A detronizációs törvénycikk nem gátolhat bennünket, abban hogy II. Ottót törvényes királyunknak elismerjük, hanem csak abban hogy ennek az elismerésnek tényleg érvényt szerezzünk.”[iv] Apponyi gróf álláspontja a konzekvens konzervatív magyar államférfi álláspontja is, aki minden törvényellenes tettet, „forradalminak” tart. A detronizációs törvény pedig az volt, az akkor újra érvényes magyar közjog szabályai alapján, amely a történeti alkotmányon alapult. Mivel a detronizációs törvényt, ahogyan egyetlen más detronizációs törvényt se, a király nem jegyezte ellen, ezért nem tudott érvényesen törvényerőre emelkedni. E mellett problematikus az is, hogy a detronizációs törvényt a király kormányzója (hiszen IV. Károly korábban elismerte Horthyt, mint törvényes kormányzót), Horthy Miklós hirdette ki, amire nem sok legális lehetőség nyílt. Az a nonszensz helyzet állt elő, hogy az a győztes magyar ellenforradalom, amely egy forradalmi korszak, így a köztársaságok végét is jelentette, és a királyság helyreállítását hozta el a nemzetnek, most egy forradalmi aktust foganatosított. Apponyi Albert ez ellen emelte fel a szavát, erre mutatott rá csalhatatlan magabiztossággal.

A vita harmadik releváns vitapartnere Kószó István közjogi bizottság elnöke szólalt fel. Elismerte az előtte felszólaló politikai rátermettségét, de el is marasztalta őt, mert kétségbe vonta a nemzetgyűlés szuverenitását. Beszédében bírálta a Monarchia politikáját, hogy az osztrák dinasztia csak szolgaként tartotta Magyarországot, és hogy a birodalom bukása után IV. Károly vissza akarja szerezni az elveszett a trónját. Egy új elemet emelt be a politikai diskurzusba. Ez pedig a lojalitás fogalma volt, amelyet beillesztett az ellenvéleményébe.

Azt állította, hogy az uralkodó idegen nemzetek katonáival akarta a trónt elfoglalni. „Egy napot nem tudott szentelni — még a megkoronázása napját sem — annak a magyar nemzetnek, mely magyar nemzethez most sirva járt vissza, és amelytől kívánja a magyar koronát. (Ugy van! jobbfelöl.) Miért nem ment most Wienbe, miért nem ment Bécsbe? — hiszen énszerintem ő osztrák állampolgár és nem magyar állampolgár. (Elénk helyeslés és taps jobbfelöl és a szélsöbaloldalon. Felkiáltások: Halljuk! Halljuk!) […] A magyaroknak mindig a vitám et sanguinem volt a jelszavuk, életüket és vérüket ajánlották fel az uralkodónak, de azért hálában sohasem részesültek. (Igaz! ügy van ! jobbfelől.)”[v]

Volt olyan felszólaló, aki a magyar történelemnek különböző korszakainak kiemelkedő eseményeit narratív romanticizmus módban tárta a nemzetgyűlés elé. Ilyen volt például Kováts J. István. Az értelmezési keretet Ruppert Rezső tovább bővítette. Szerinte a kormány nem folytatott őszinte politikát és ő még kiegészítette a javaslatot büntetőjogilag is. Az expozék közül a legmarkánsabb legitimista ellenes, szabad királyválasztói álláspontot Rassay képviselte a vita során. Ő volt az első olyan politikus, aki kijelentette „olyan pillanat ez, amely a nemzetek életében ritkán fordul elő és ha előfordul, azt igen sokszor forradalmak, a nemzeti életösztönnek pusztító kirobbanásai, igen sokszor vértenger előzik meg és igen sokszor jár nyomában a nemzet katasztrófája.”[vi] A kialakult politikai környezetben ő volt az egyetlen, aki szembe mert menni nyíltan a vitában a kormánnyal.

Rassay Károly

Kérdőre vonta Bethlent, hogy gróf Sigray Antal és báró Lehár Antal még, hogy lehetnek szabadlábon. Sigray gróf Nyugat-Magyarország kormánybiztosa volt ekkor még. Rassay szópárbajra hívta Bethlent. Bethlenre méltó partnere talált, mert Magyarország miniszterelnöke megválaszolta, hogy báró Lehár Antalt már régen eltávolították pozíciójából. Hosszú szünet után egy legitimista politikus is hangot adhatott a benne megfogant gondolatoknak. Griger Miklós aki majd gróf Apponyi Albert és Andrássy Gyula gróf halála után meghatározó potentát vezető egyénisége lesz a legitimista mozgalomnak megjegyezte, hogy a királynak joga volt bejönni az országba, de emellett felelőtlen döntés volt a király és a karlisták részéről. A politikai felelősség súlya a kormányt terhelte mondta Rassay. A történelem ítélkezés szimbolikája az ő expozéjában is teret kapott.

Az pécsi beszéd kétség kívül nagy lökést adott a királykérdés körének tisztázásához, de magába hordozta egy esetleges miniszterelnöki széktől való megválás tényét is. „Itt van a kormány törvényjavaslatának indokolása, mely óvatosan elhárit magától minden felelősséget, elhárit magától a javaslattal való minden közösséget és egyedül a kényszerhelyzetre hivatkozik.”[vii]A vita végén egyre jobban kiéleződött a szabad királyválasztói és a legitimista politika közötti áthidalhatatlan ellentét. Az ellentét nemcsak a két merőlegesen eltérő álláspontnál jelentkezett, hanem megjelent egy táboron belül is. Griger Miklós elragadtatta magát a vita hevében és olyat mondott, amely nem méltó egy római katolikus paphoz. „Rakovszkyt elítélem és ha bűn nélkül megátkozhatnám megátkoznám.”[viii] 1921. november 6-án a nemzetgyűlés elfogadta a Habsburg-Lotharingiai-ház trónfosztásáról szóló törvényt. A restaurációs kísérleteknek vége szakadt, a legitimizmus háttérbe szorult a következő években és elkezdődött a bethleni konszolidáció.

JEGYZETEK

[i] IV. Károly utolsó útja. Magyarországon. Első Kecskeméti Hírlap. Kecskemét, 1930.

Budaörs. 1921. ( Máriássy László feljegyzései) Közzé teszi: Soldos László. História, 1990 5-6. szám

Ablonczy Balázs: Az ország élén. (1920-1921) Rubicon, 2004. 2. szám.

Ádám Magda: A királypuccsok és a kisantant. I-II. História, 1984. 1-2. szám.

Boroviczény Aladár. A király és kormányzója. Jegyz. és utószó Pritz Pál, Budapest, Európa Kiadó. 1993.

Fogarassy László: IV. Károly második restaurációs kísérletének története. A budaörsi csata. Hadtörténeti Közlemények, 1971. 2. szám.

Ormos Mária: „Soha amíg élek”. Az utolsó Habsburg uralkodó kísérletei a trón visszafoglalására. Pannónia Könyvek. Pécs. 1990.

Szász Zoltán: Habsburg [IV.] Károly. História, 2004. 10. szám. Troud, Jérome: Charles Ie, empereur d’ Autriche, roi de Hongrie. Paris, 1931.

[ii] Kardos József: Legitimizmus. Legitimista politikusok Magyarországon a két világháború között. Korona Kiadó, Budapest, 1998. 70. oldal.

[iii] NN 1920-1922. I. 108-109. oldal. Apponyi szerencsétlen szavai után a detronizációs vita egy másik mederben folytatódott ahol teret engedtek a személyes hangvételű felszólalásnak a képviselők. Azzal, hogy a nemzetgyűlés szuverenitását vonta kétségbe egyben deklarálta saját személyét cáfolta meg. Mert ő is ott volt, amikor az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről szóló törvényjavaslatot vitatták meg.

[iv] A magyar királyság Apponyi Albert gróf beszédeiben. - Budapest : Magyar Férfiak Szent Korona Szövetsége, 1933. 22. oldal.

[v]Uo.: 112. oldal. 1741. szeptember 11-én Mária Terézia gyászruhában karján a kis II. Józseffel a Pozsonyi várban arra kérte a magyar nemeseket, hogy védelmezzék meg a királyukat. Ekkor mondták a magyar főurak azt a híres mondatot egybehangzóan: „Vitam et sanguinem pro rege nostro!” („Életünket és vérünket a királyért!”)

[vi] Uo.: 135. oldal.

[vii] Uo.: 142. oldal.

[viii] Uo.: 144. oldal.