A demokrácia útja a zsarnoksághoz

Erik Maria Ritter von Kuehnelt-Leddihn (1909-1999) filozófiai teljesítménye fordított arányban áll ismertségével. Gyökerei Ausztriáig vezetnek, és igazi közép-európai gondolkodóról van szó. Különleges kapcsolata van Magyarországgal, és a magyarokkal is: nem csupán azért, mert a tucatnyi nyelv mellett magyarul is beszélt, hanem mert itt szerezte meg PhD-fokozatát politikatudományból.

Emellett Magyarországon adták ki Jezsuiták, nyárspolgárok, bolsevikik című regényét is, illetve később is rajta tartotta szemét az országon. A könyvet nagyra értékelte Mindszenty (akkor még Pehm) József, későbbi magyar hercegprímás is, akihez kapcsolatot keresett az osztrák származású arisztokrata. A kapcsolat és a kölcsönös nagyrabecsülés megmaradt, hiszen amikor az idős főpap Bécsbe került, Kuehnelt-Leddihn akkor is meglátogatta, aki Mindszenty elérhetőségét Ottó trónörököstől kapta meg. Leginkább azonban a tengerentúlon vált ismertté és kedveltté: magnum opusához, a Leftism Revisited c. könyvhöz is a néhai William F. Buckley Jr., a National Review alapítója írta az előszót.

Noha Kuehnelt-Leddihn egyetértett Irving Kristollal abban, hogy a jobboldalnak is szüksége van ideológiára (és ez volt a fő vitapont közte, és a tradicionalista amerikai konzervativizmus vezéralakja, Russell Kirk között), művei elemzési módjában nehezen találnánk ideologikus vonásokat: minden egyes gondolkodó fontos volt számára, legyen az autoriter katolikus vagy anarchista (így találunk egyetértő megjegyzéseket de Maistre és Proudhon idézetei mellett is).

Kuehnelt-Leddihn abszolutista volt – a szó legnemesebb értelmében. Hívő katolikusként mindenféle „is-is”, „fifty-fifty” megoldást elvetett, és az igazság keresését tette meg legfőbb mércévé (ezt az igazságot természetesen Krisztus, illetve a Katolikus Egyház testesítette meg számára). Talán ebből fakad, hogy semmiféle káros ideológia nem volt képes megfertőzni, még rövid időre sem: sem a kommunizmusban, sem a nemzetiszocializmusban nem talált semmi vonzót. Tőle származnak azok a – nemzetközi szocialista körökben botránykőnek számító – gondolatok, miszerint a nemzetiszocializmus baloldali mozgalom és ideológia volt, illetve hogy „the Right is right and the Left is wrong.”

Akármilyen meglepő is, Kuehnelt-Leddihn sosem nevezte magát konzervatívnak. Egész életében nyíltan liberálisnak vallotta magát (sőt: szélsőjobboldali ősliberálisnak), noha mindig megjegyezte, hogy amit ma „liberális” szó alatt értenek (legfőképpen Amerikában), az maga a baloldali borzalom. Ami eltérést mutat a többi jobboldali liberálistól (Hayek, Mises stb.), az az abszolutizmusa: Kuehnelt-Leddihn vallotta, hogy a modern relativizmus kútforrása a vallási agnoszticizmus, amely nem kíván döntést hozni abban a kérdésben, mi helyes és mi helytelen.

Kuehnelt-Leddihn rendkívül nagyra értékelte Amerikát, és nem csak azért, mert új otthont adott neki. Nézete szerint Amerikában bármennyire is elterjedtek az egalitárius szlogenek, a gyakorlatban az amerikaiak nem egyenlőségelvűek; az érdemet és a teljesítményt mindennél többre tartják.

Amit mindazonáltal problémásnak látott az Egyesült Államokban, az a kontinens történelmének megítélése. Sarkalatos állítása az volt, hogy az amerikaiak nem értik Európa történelmét, és ezért hibásan ítélnek meg bizonyos intézményeket – így például a monarchiát. Épp ezért Kuehnelt-Leddihn súlyos kritikával illette az amerikai baloldal külpolitikáját (különösen azt, amelyet az I. világháborúban folytatott), melynek célja a „demokrácia terjesztése”, és a Osztrák-Magyar Monarchia elpusztítása volt. Ezzel a progresszió utat nyitott Hitlernek, a kommunistáknak, illetve a II. világháborúnak, és elpusztította a szabadság lehetőségét is.

Kuehnelt-Leddihn szerint ugyanis a kontinentális monarchia abban különbözik a kontinentális demokráciától, hogy előbbi liberális (azaz: szabadelvű). Sok más kortárs kritikussal egyetértve azt állította, hogy a kontinens monarchiái megőrizték a szabadságot, míg a demokráciák elpusztították azt. A demokrácia kontinentális irányzata ugyanis – szemben az angolszásszal, amely liberális – a legszörnyűbb kollektivista, etatista, centralista ideológiákkal kötött szövetséget (amellett, hogy Kuehnelt-Leddihn a demokráciát magát is inherensen kollektivistának, etatistának és centralistának tartotta). A demokrácia egalitarizmusa illiberális egalitarizmus, azaz mindenféle különbség megszüntetésére tör – így a demokratikus egalitarizmus szabadságellenes eszme.

Az egyén szabadságának és a királyok törvényes uralmának korszakát Kuehnelt-Leddihn szerint a tömeg egyenlősége és a vezér hatalma váltotta föl. Az erkölcsi tekintély és a szent helyét pedig átvette a mindenre kiterjedő bürokratikus ellenőrzés és társadalmi konformizmus. Az eddig elmondottak szintéziseként pedig megjelent a totalitarizmus. A modern totalitárius demokrácia azért borzalmasabb, mint bármelyik korábbi zsarnokság, mert mindent homogenizál, mindent „egyformává” akar tenni („identitarizmus”) – faj, osztály, vagy nép mentén. Az első „szintézis” épp ezért – nem meglepő módon – a francia forradalom lesz, amit követnek további kísérletek a kommunizmuson és a nemzetiszocializmuson keresztül.

A közös mindezekben az ideológiákban a „demokratikus totalitarizmus” vonásain kívül, hogy mind keresztényellenes: tagadják az ember Istentől kapott méltóságát. Épp ezért Kuehnelt-Leddihn e tagadásban vélte felfedezni „Auschwitz” gyökereit is. A totalitárius demokrácia sajátos vonása, hogy mindent „totálisan átpolitizál”, illetve saját céljait kompromisszumok nélkül próbálja meg keresztülvinni – ezért láthatta a XX. század minden idők legborzalmasabb háborúit. A kompromisszumképtelenség a kontinens sajátos vonása Kuehnelt-Leddihn szerint (főleg a domináns katolikus háttér miatt), a demokráciával, illetve istentelen ideológiákkal párosulva azonban halálos elegyet alkot.

Kuehnelt-Leddihn ezért a szabadság hagyományát és a hagyomány szabadságát kívánta megőrizni a modern demokratikus és totalitárius ideológiákkal szemben. Mondhatjuk azt is, hogy katolikusként azon kevesek közé tartozott, akik a szabad akarat híve maradtak a determinizmusok egész garmadájával szemben.

M.G.

Platón Államában elmondja, hogy a zsarnokság szabályszerűen következik a demokráciából. Történelmileg ez a folyamat három eléggé különböző módon történt meg. Mielőtt megmagyaráznánk ezeket a szociális változásokat, mondjuk el egész pontosan mit értünk mi „demokrácia” alatt.

Ha föltesszük a kérdést, „Ki uralkodjon?” a demokrata erre azt válaszolja, hogy: „a politikailag egyenlő polgárok többsége, akár személyesen, akár képviselőik által.” Más szavakkal, az egyenlőség és a többségi uralkodás a demokrácia két alapelve. Egy demokrácia lehet liberális vagy antiliberális.

A hamisítatlan szabadelvűség egy teljesen más kérdésre ad választ: Hogyan kéne kormányozni? A válasz, amit ad az, hogy: függetlenül attól, hogy ki kormányoz, a kormányzásnak úgy kell történnie, hogy minden egyes személy a lehető legnagyobb szabadságot élvezze és ez a közjóval is összeegyeztethető kell, hogy legyen. Ez azt jelenti, hogy egy abszolút monarchia lehet liberális (de demokratikus nehezen) és egy demokrácia lehet totalitárius, antiliberális és zsarnoki, a kisebbséget elnyomó többséggel hatalmon. (Természetesen a ’liberális’ szót az általánosan elfogadott formájában használjuk, nem az amerikai értelmében, amely a ’New Deal’ óta teljesen megromlott.)

Hogyan tudna egy demokrácia, még egy kezdetben liberális demokrácia is a totalitárius zsarnokságig eljutni? Ahogy az imént említettük, ez három úton-módon lehetséges és mind a három esetében ’szerves’ fejlődésről beszélhetünk. A zsarnokság még egy liberális demokráciának a jelleméből is egyenesen kifejlődhet, hiszen kezdettől fogva már ott a kukac az almában; szabadság és egyenlőség sehogy sem illik össze, sőt, tulajdonképpen kizárják egymást. Egyenlőség nem létezik a természetben, így csupán erővel, erőszakkal alakítható ki. Annak, aki földrajzi egyenlőséget akar, föl kell robbantania a hegyeket és fel kell tölteni a völgyeket. Ha egy sövényt egyenletesre akarunk nyírni, bozótvágó ollókat kell használnunk. Ahhoz, hogy iskolákban egyenlő tudományos színvonalat érjünk el, egyes diákokat folyamatosan nyomni kéne előre, míg másokat visszatartani.

Az első lehetséges út egy totalitárius zsarnoksághoz (ám semmiképpen sem a leggyakrabban megtörtént) az a liberális demokrácia forradalmi eszközökkel történő eltávolítása, nagy általánosságban egy olyan párt által, mely a szabad választásokon nem tud többséget elérni. Ennek a lehetőségnek a legnagyobb az esélye akkor, hogy ha az említett párt olyan irányzat hordozója, mely megegyezéseket és párbeszédet eleve lehetetlenné tesz más pártokkal. Clausewitz azt mondta, hogy a háború az a diplomácia folytatása más eszközökkel és ideológiailag megosztott nemzeteknél a forradalmak tényleg a parlamentarizmus folytatása más eszközökkel. Az eredmény egy ’párt’-nak az abszolút uralma, mely, amint a teljes hatalmat magához ragadta, még mindig nevezheti pártnak (azaz, résznek) magát, ezzel utalva parlamentáris múltjára, mikor még az országgyűlés egy része volt.

Egy tipikus eset 1917. 'Vörös Októbere' volt. Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt bolsevik szárnya nem tudta megnyerni a választásokat Alexander Kerenszkij ’polgári demokratikus’ Orosz Köztársaságában, így a megvert, kimerült és fosztogatásra kényszerített hadsereg és haditengerészet segítségével puccsot hajtott végre, magához ragadta a hatalmat és egy erőskezű szocialista diktatúrát vezetett be. Számos liberális demokráciát úgy behálózza a különböző pártok közti politikai küzdelem, hogy forradalmi szervezetek könnyen hatalomra kerülhetnek, és az állampolgárok – ha egy időre is – boldogan látják, hogy a káosz véget ért. Olaszországban a Marcia su Roma a fasisztákat az ország urává tette. Mussolini, ez az öreg szocialista, a politikai hódítás technikáját nemzetközi szocialista barátaitól tanulta, és nem meglepő módon Olaszország volt – a munkáspárti Nagy-Britannia után (és jóval az Egyesült Államok előtt) – a második európai hatalom, amely elismerte a szovjet rezsimet.

A második út a teljes zsarnoksághoz a „szabad választásokon” át vezet. Megtörténhet, hogy egy hatalmas népszerűségnek örvendő totalitárius párt annyi szavazatot kap, hogy törvényesen és demokratikusan egy ország ura lesz. Ez történt 1932-ben Németországban, amikor nem kevesebb, mint 60% szavazott totalitárius despotizmusra: két nemzeti szocialistára jutott egy nemzetközi szocialista egy marxista kommunista személyében, illetve egy kevésbé marxista szociáldemokrata személyében. Ilyen körülmények közt a liberális demokrácia halálra volt ítélve, hiszen nem volt meg a többsége a Reichstag-ban. Ezt a folyamatot csakis egy katonai diktatúra állíthatta volna meg (ahogy Schleicher tervezte, akit később a nemzeti szocialisták megöltek), vagy a Hohenzollernek restaurációja (ahogy Brüning tervezte). Ám a demokratikus és alkotmányos keretek között a nemzeti szocialisták győzelemre voltak ítélve.

Hogyan tudtak a „nácik” ilyen úton-módon győzni? A válasz egyszerű: mint egy tömegmozgalom, mely parlamentáris többségre tör, kinéztek maguknak népszerűtlen kisebbségeket (minél kevesebben voltak, annál jobb) és kivívták a tömegtámogatást velük szemben. A Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt „egy konkrét tudományon alapuló tömegmozgalom” volt (Hitler szavai), mely a kevés gyűlölt ellen irányult: a zsidóság, a nemesség, a gazdagok, a papság, a modern ’művészek’, az értelmiségiek ellen, mely rétegek gyakran fedték egymást, és végül a szellemi fogyatékosok és a cigányok ellen. A nemzetiszocializmus az átlagember törvényes forradalma volt az átlagostól eltérőek ellen, a nép (Volk) forradalma a privilegizált, és emiatt gyűlölt csoportok ellen. Emlékezzenek, hogy még Lenin, Mussolini és Hitler uralmát ugyan demokratikusnak hívta – демократия по новому, democrazia organizzata, deutsche Demokratie – ám soha nem merték liberálisnak nevezni.

Kilencvenharmadik évében Carl Schmitt híres esszéjében, a Törvényes világforradalomban elemezte ezt a folyamatot: ez a fajta forradalom – az 1933-as német forradalom – egyszerűen szavazáson keresztül történik, és akármelyik országban megtörténhet, ahol egy totalitárius párt relatív vagy abszolút többséget szerez, és így demokratikusan veszi át a kormányzást. Platón beszámolt egy ilyen folyamatról mely egy fénymásolt lap pontosságával illik a németországi alkotmányos váltásra: ott a népszerű vezető, aki az egyszerű emberek, az átlagos, törvénytisztelő honpolgár érdekeit karolja föl a gazdagokkal szemben. Népszerűsége hatalmas, ám testőrökkel veszi körül magát, hogy megvédje önmaga és természetesen a „nép” érdekeit.

A nép nevében

Gondoljunk Hitler SA-jára és SS-ére, valamint figyeljük meg a gyakran alkalmazott Volk (nép-) előtagot: Volkswagen (népautó), Volksempfänger ('néprádió'), des gesunde Volksempfinden (a nép egészséges szelleme), Volksgericht (népbíróság). Természetesen ez a fajta kifejezésmód folytatódik a Német Demokratikus Köztársaság keretein belül is, ahol Néprendőrség, Néphadsereg működik, míg Moszkva szatellit államait népi demokráciáknak hívták.

Ezek az elnevezések azt sugallják, hogy míg eddig csak a kiváltságosok uralkodtak, végre, hosszú idő eltelte után a közember kezébe veheti saját sorsát és élvezheti a jó dolgokat az életben! Nem sokat számít, hogy a valóságnak ehhez köze nincs. Nemrég egy magas rangú szovjet tiszt ezt mondta egy európai hercegnek: „Az Ön ősei kizsákmányolták a népet, azt állítva, hogy Isten kegyelméből uralkodnak, mi ezt sokkal jobban csináljuk; a nép nevében zsákmányoljuk ki a népet.”

Valamint ott van a harmadik út, ahogy egy demokrácia totalitárius diktatúrává változhat. Az első politikai elemző, aki ezt a – még soha meg nem történt – harmadik utat előre látta Alexis de Tocqueville volt. Ő, Az amerikai demokrácia című, 1835-ben megjelent művének második kötetében, egy félelmetesen pontos képet ír a szolgáltatói államról (melyet hibásan jóléti államnak hívunk); egy olyan zsarnokságról beszélt, melyet csak leírni tudott, de megnevezni nem, hiszen még nem volt rá precedens. Azóta láthattunk, hogy Tocqueville után több generációnak kellett eltelnie, hogy látomása valósággá váljon.

Egy olyan demokratikus kormányzást vizionált, ahol közel az összes emberi affért egy olyan jóindulatú, könyörületes, ámde eltökélt kormány irányítja, mely alatt a polgárok gyakorolhatják jogaikat, és tehetnek boldogságukért, mint „félénk állatok”, minden kezdeményezőkészséget és önállóságot elveszítve. Ahogy ő mondja, a római császárok dühüket bármely egyén ellen irányíthatták, ám az élet minden formájának irányítása ki volt zárva. Hozzá kell tennünk, hogy Tocqueville idején az ilyenfajta megfigyelésre és szabályozásra a technológia teljességgel elégtelen volt. A számítógépet nem találták még föl és így figyelmeztetése a tizenkilencedik században kevés visszhanggal járt.

Tocqueville, egy valódi szabadelvű és legitimista, nem csak azért ment Amerikába, mert aggódott az Egyesült Államokban végbemenő változások miatt, hanem Andrew Jackson az első Demokrata elnök választási győzelme miatt is, aki bevezette a kiemelkedően demokratikus konjunktúra rendszert (spoils system), mely egy valódi meghívás a korrupcióra. Az Alapító Atyák – ahogy Charles Beard is megmondta – jobban gyűlölték a demokráciát, mint az eredeti bűnt. De ekkor egy – Tocqueville-nek túlságosan is ismerős – francia ideológia kezdett el hódítani Amerikában.

Ezek a baljóslatú folyamatok vonzották a francia nemesembert az Újvilágba, ahol a demokratizmus globális előretörését akarta szemlélni, mely véleménye szerint betör mindenhova, és vagy anarchiába torkollik, vagy pedig az Új Zsarnokság fejlődik ki belőle – amire ő „demokrata despotizmusként” utal. Ez az anarchiába vezető út leginkább a dél-európaiak vagy dél-amerikaiak részéről aktuális (és leginkább katonai diktatúrában végződik, hogy a teljes összeomlást megakadályozza), mivel az északi nemzeteknél megtartják a demokratikus állarcot, ám totalitárius jóléti bürokráciába fordulnak át. A közös politikai filozófiának a hiánya sokkal inkább elősegíti a nyílt forradalmakat délen, hol a polgárháborúk a parlamentarizmus folytatásának számítanak, csupán más (erőszakosabb) eszközökkel, míg északon egy evolúciós folyamat működik, mely a szolgaságot erősíti, és lassan választja el az embereket az önálló gondolkodástól, kezdeményezőkészségüktől. Ez a folyamat sokkal bénítóbb lehet, mint egy személyi kultusszal átszőtt diktatúra, katonai vagy másfajta, így, az ideológiai és totalitárius jegyek nélkül is. Franco és Salazar rendszerei egyes dél-amerikai rendszerek mellett – melyek az évek múlásával mind tovább értek – jó példák erre.

Szolgaság felé kúszva

Tocqueville nem írta le, hogy ez a totalitárius szolgaságba torkolló folyamat pontosan hogyan is jöhetne létre. Ám 150 évvel ezelőtt nem láthatta, hogy a parlamentáris világ két főbb pártcsoportot hoz létre: lesznek a ’Mikulás pártok’, leginkább a baloldalon, valamint a ’Nadrágszíj-húzogató pártok’, többé-kevésbé a jobboldalon. A Mikulás pártok ajándékokkal kedveznek az emberek többségének, általában egyesektől elvesznek és másoknak adják: ’adománnyal’ (largess) dobálóznak, hogy John Adams kifejezését használjuk. A szocializmus, legyen akár nemzeti, vagy nemzetközi, az „egyenletesen eloszló igazságért” illetve a „szociális igazságért” és a „haladásért” áll ki, így lesz népszerű. Hiszen a Mikulást csak nem lövik le! Ennek eredményeképpen ezek a pártok általában nyerik a választásokat, és azok a politikusok, akik használják ezeket a szép szlogeneket, hathatós szavazat-felhajtók pártjaiknak.

A Nadrágszíj-húzogató pártok, ha váratlanul hatalomra kerülnek, általában bölcsebben cselekszenek, ám ritkán van meg bátorság bennük, hogy a Mikulás pártok politikáján változtassanak. A szavazó tömegek, kik leggyakrabban a Mikulás pártokat favorizálják, támogatásukat visszavonnák, hogyha a Nadrágszíj-húzogató pártok radikálisan és következetesen cselekednének. Az erkölcstelenek általában népszerűbbek, mint a fösvények. Tulajdonképpen a Mikulás pártokat ritkán verik meg teljes mértékben, ám néha ők intézik el saját magukat azzal, hogy reménytelen jelölteket állítanak, politikai felfordulást vagy pedig gazdasági katasztrófát okoznak.

Egy politizáló Szent Miklós (értsd; a Mikulás) borzalmas ügyintéző. Az ajándékokat nem lehet bürokratikus szabályok, regisztráció és az egész ország ezredekbe osztása nélkül szétosztani. Számtalan szálon függnek ezek a fölülről jövő ajándékok. Az állam az emberi lét minden területét az irányítása alatt tartja – oktatás, egészségügy, közlekedés, kommunikáció, szórakoztatás, étkezés, kereskedelem, ipar, mezőgazdaság, építkezés, munkáltatás, öröklés, szociális élet, születés és halál.

Két aspektusa van ennek a nagy skálájú beavatkozásnak: statizmus és egalitarianizmus, ám ezek belsőségesen kapcsolódnak egymáshoz, hiszen ahhoz, hogy ezredekbe oszd a népet, az embereket egymással egyező szintre kell levinni. Így egy osztály nélküli társadalom lesz a valós cél, és mindenfajta diszkriminációnak vége kell, hogy legyen. Ám a diszkrimináció a szabad élet szerves része, hiszen az embert az akarat szabadsága és a választás igénye jellemzi. Ha Krisztához megyek feleségül Anna helyett, egyértelműen diszkriminálom Annát; míg ha Dr. Nisijamát foglalkoztatom japán tanárként Dr. O’Hanrahan helyett, akkor az utóbbit diszkriminálom és így tovább. (Ezek után nem kéne meglepődnünk azon, hogy rasszizmussal vádolják azt az operaházat, mely egy 120 cm magas bambuti énekest nem vesz fel Siegfried szerepére, Wagner művében, a Nibelungok gyűrűjében!)

Ám vagy csupán igazságos, vagy igazságtalan diszkrimináció létezik. Így is az egalitariánus demokrácia nagyon komolyan veszi totalitárius hozzáállását. A modern demokráciák népszerű időtöltését – hogy büntetik a szorgalmast és a takarékost, míg megjutalmazzák a lustát, könnyelműt és a felelőtlent, egy demo-totalitárius ideológián alapuló demo-egalitariánus programon keresztül – maga az állam támogatja.

Így a demokratikus zsarnokság – alattomosan, olyan lassú és alig látható korrupcióként fejlődve, mely teljes állami irányításhoz vezet – a harmadik, ám semmi esetre sem a legritkábban tapasztalt út a szolgaság legmodernebb formájához.

Fordította: Uhel Péter.