Simor János hercegprímás római útinaplója

SIMOR JÁNOS
BÍBOROS HERCEGPRÍMÁS
RÓMAI ÚTINAPLÓJA
1874

BEVEZETÉSSEL ELLÁTTA ÉS MAGYAR NYELVRE
FORDÍTOTTA
DR. HAICZL KÁLMÁN

BUDAPEST
STEPHANEUM NYOMDA

BEVEZETŐ

A XIX. század közepén a már egész Európában elhatalmasodott liberális-szabadkőműves szellemi áramlat Szent István országában is lassan, szinte észrevétlenül terjedni kezdett. Az 1848. évi törvényhozás ennek hatása alatt több olyan törvényt hozott létre, amelyek évszázados jogfejlődésünkbe bele nem illettek s az államalkotó katolikus egyházzal szemben legalább is barátságtalan érzésről tettek tanúságot. A szabadság jelszava és a liberális felfogás, világnézet iránti lelkesedés háttérbe szorította a vallásos érzést és az Egyházhoz való ragaszkodást csökkentette.

Az 1849. év után beállott abszolutizmus korszakában az Egyház hívei nem szervezkedhettek, a kormányzat pedig maga is gyengíteni iparkodott az Egyházat. Az évszázadokon át kifejlődött és az ország első zászlósurává lett hercegprímási méltóságnak, mely a katolikus Egyház egyik legerősebb oszlopául szolgált, a zágrábi és balásfalvai érsekségek felállításával befolyását és hatáskörét kisebbíteni törekedett. Az 1855. évi konkordátum, mely arra volt hivatva, hogy jogegységet teremtsen a monarchia összes országaiban, — míg a többi országokban a katolikus Egyház színvonalát emelte, Magyarországban az egyháznak addigi kiváltságos közjogi helyzetét leszállította.

Az ország hercegprímásának méltóságát és előjogait Simor Jánosnak már prímássága első évében meg kellett védelmeznie, mégpedig Rómában. Szent Péter és Pál apostolok vértanúságának 800 éves emlékünnepségén t. i. Magyarország hercegprímásának helyét az érsekek közt jelölték ki. Simor János ez elhelyezés ellen óvást emelt és erélyes hangon követelte, hogy Magyarország hercegprímásának helyét a patriarchák után és az érsekek előtt állapítsák meg; ellenkező esetben az ünnepségeken részt nem vesz, sőt Rómát azonnal elhagyja. Erélyes fellépésének eredményeként a pápa parancsára az ország hercegprímása a patriarchák után a többi prímások között kapott helyet.

A hazai vallási állapotnak rosszabbodásához hozzájárult, hogy az 1849 után emigrált hazafiak külföldön egyházellenes eszmékkel telítve tértek vissza a kiegyezés után hazánkba s ezeknek iparkodtak érvényt szerezni mindenütt, mely törekvésükben őket a felekezetek is készséggel támogatták.

Ily körülmények közt országos jelentőségszámba ment Simor hercegprímásnak báró Eötvös József első alkotmányos kultuszminiszterhez 1867. március 30-án intézett levele, melyben ama reményének adott kifejezést, hogy a miniszter „nem fogja megengedni, hogy a vallásos élet előkészítője s egyik főfeltétele: az iskola, a katolikus hittől idegen elemek befolyása által az Egyháztól, melynek szülöttje, elvonassék; nem fogja engedni, hogy az egyházi és világi hatalom közötti jó egyetértés túlkapások által egyetlen percig is zavartassák.”

Ez illetékes helyről elhangzott intő figyelmeztetés ellenére az 1868. évi törvényhozásban a külföldről behozott liberális és egyházellenes eszmék érvényesültek a felekezetek javára s az Egyház kárára, különösen a házassági jog szabályozása és az iskolaügy terén. Katolikus részről alig történt valami. A katolikus sajtó szükségessége, megteremtése és támogatása az intéző köröknek eszébe sem jutott. Az a katolikus sajtó, amely inkább magánvállalkozásnak volt tekinthető, hitbuzgó és szakavatott szerkesztőinek és munkatársainak önfeláldozó munkája mellett is a részvétlenség folytán és kellő támogatás hiányában csak tengődött, míg azalatt a liberális és egyházellenes lapok száma egyre növekedett és erősbödött.

Szóval: e korszak a katolikus tespedés korszaka volt, bár a magyarországi katolikus egyház élén oly kiváló méretű férfiak állottak, mint Simor János, Haynald Lajos, Bartakovics Béla, Roskoványi Ágoston, Zalka János, Schopper György, Samassa József, Jekelfalussy Vince stb.

Az egyházellenes áramlat annyira tért hódított, hogy a polgári törvénykönyvet előkészítő bizottságban ama kívánságnak adtak nyílt kifejezést, hogy a szentszéki bíráskodást a házasság ügyekben el kell törölni.

A vatikáni zsinat határozatainak kihirdetése is elég nagy hullámokat vert az országban. Andrássy Gyula gróf miniszterelnök kormánya a határozatok kihirdetését megtiltotta a placetum regium, királyi tetszvényjog alapján, amelynek nálunk is védelmezői akadtak. Az Egyház ellenségei azonban ama számításukban, hogy a pápai csalatkozhatatlanság dogmája a magyarországi katolikus egyház egységét meg fogja bontani, csalódtak. Miután a zsinata dogmát kimondotta, minden ellenkezésnek meg kellett szűnnie. Ami pedig kir. tetszvényjogot illeti, melynek végrehajtását már maga a sajtószabadság is lehetetlenné tette, Simor hercegprímás a püspöki kar nevében felirattal fordult a királyhoz és aggodalmának adott kifejezést e „jog” alkalmazása ellen.

Ez ügyből kifolyólag nem árt felelevenítenünk, miképp mutatta ki Simor hercegprímás Eötvös József báró kultuszminiszter előtt a királyi tetszvényjog gyakorlati alkalmazásának illuzórius voltát. A francia kormány t. i. a pápai tévmentesség kihirdetését — ugyancsak a kir. tetszvényjog alapján — szintén eltiltotta. Erre Dupanloup orleansi püspök egyszerűen a szószékre vitte a XIX Siècle hírlap ama számát, mely a vatikáni zsinat határozatait közölte — és felolvasta ama megjegyzéssel, hogy a lapok olvasása nincs megtiltva.

Simor hercegprímás ennél többet is tett: a pápai csalatkozhatatlanságról szóló dogmát három körlevélben ismertette papságával.

A hercegprímás, akit egész életén keresztül az apostoli király iránti hűséges ragaszkodás jellemzett, valamint a vele egyérzésű püspöki kar meg volt győződve róla, hogy I. Ferenc Józsefnek az Egyház és a római pápa iránti hűsége, valamint jog- és igazságszeretete az egyházpolitikai kérdéseket, így a jus placeti-t is békésen fogja megoldani. Így is történt. A művihar elült s a kérdés a napirendről csendesen lekerült. Az Egyház elleni támadások azonban nem szüneteltek.

Időközben kitört a francia-német háború és Sedán után az olasz hadsereg Rómát elfoglalta. Ennek hatása alatt 1870-ben a magyar képviselőházban már az egyházi javak szekularizációját és a zárdai iskolák eltörlését is szóbahozták.

A poroszországi kultúrharc megindulásával az Egyház támadása nálunk is megerősödött. Az 1872. évi országgyűlésen a polgári házasság kérdését vetették fel s az 1873. évi országgyűlés Irányi Dániel indítványára utasította a kormányt, hogy a polgári házasságról szóló törvényjavaslatot terjessze a Ház elé. 1874-ben pedig az állam és egyház közti viszony rendezése ügyében kiküldött bizottság április 23-án albizottságot küldött ki oly törvényjavaslat kidolgozásra, mely a polgári házasság és a felekezetnélküliség törvénybeiktatásáról intézkedik.
A poroszországi kultúrharc, mely az államhatalom vereségével végződött, első intézkedésével a jezsuitákat űzte ki. Ennek visszhangjaként az Egyház ellenségei Magyarországon is megmozdultak és egyes vármegyék feliratban fordultak az országgyűléshez s a jezsuitáknak az országból való kitiltását kívánták. Hogy az egyházpolitikai törvényjavaslatok és tervezetek megvalósítása egyelőre elmaradt, abban kétségkívül legnagyobb része volt az apostoli király hithűségének és bölcs előrelátásának, aki belátta, hogy az egyházellenes intézkedések kétélűek és nemcsak az Egyháznak, hanem az államnak is kárára válnának. De kétségkívül nagy része volt benne Simor hercegprímásnak is, aki a király rendkívüli bizalmának örvendett s akinek véleményadó tanácsát mindig meg is hallgatta.

A katolikus világi társadalom a dolgoknak ilyen alakulását szinte páratlan közönyösséggel szemlélte. Mindössze a katolikus autonómiai mozgalom hozta ki némileg tartózkodásából, melyet addig az egyházellenes törekvésekkel szemben felmutatott. Az autonómia szervezetének tárgyalásakor azután kitűnt, hogy a világi képviselők egy részének igen hiányosak az ismeretei a katolikus egyház szervezetéről és a kongresszus tanácskozásaiba nemcsak a dogmai és szertartásbeli kérdéseket, de a főkegyúri jog gyakorlatát is bele akarták keverni. Legtöbb nehézséget okozott a katolikus alapítványok kérdése, amelyeknek az autonómia részére való kiadását kívánta a kongresszus. A katolikus Egyháznak e vagyonhoz való elvitázhatlan törvényes jogát Simor hercegprímás 1873 március 20-án a Szent István Társulat nagygyűlésén feltűnést keltett beszédében erősen hangsúlyozta. „Erős hitem az, — mondotta, — hogy a törvény által szentesített és nyolc századon át soha kétségbe nem vont és királyaink koronázó esküjével biztosított jogot, mint a polgári és vallási szabadság közös korolláriumát hazánkban minden hű katolikus egyesült erővel fogja védelmezni, a hozzánk is beszivárogni kezdő idegen eszmeáramlatok ellen.”

Az autonómia tervezete elkészült és Simor hercegprímás azt tíztagú bizottság élén 1871 jún. 12-én a királynak átadta, aki a bizottsághoz intézett szavaiban kilátásba helyezte, hogy az ügyet tárgyaltatni fogja és gondja lesz arra, hogy a katolikus hívek érdekei kielégítést nyerjenek. Az adott politikai viszonyok közt azonban előrelátható volt, hogy a katolikus autonómia tervezetének királyi jóváhagyása elmarad. Most már elmondhatjuk, hogy az autonómiának akkori tervezett létesítését sem a püspöki kar, sem a kormányzat nem kívánta.

IX. Pius pápa, aki Róma elfoglalása óta, államától és függetlenségétől megfosztva, néhány éven át a bíboros kollégium kiegészítésétől is tartózkodott, végre az 1873 december 22-én tartott konzisztóriumban 12 főpapot, köztük Simor János hercegprímást is bíborossá kreálta.

Simor János a következő évi június 8-án indult Esztergomból Rómába. Útját Bécsen keresztül vette, ahol a király különkihallgatáson fogadta. Útjáról rendes naplót vezetett, amelyet 1891. január 23-án bekövetkezett halála után hátrahagyott , iratai közt találtam meg. Minthogy a naplóban életben levő és szereplő személyekről s olyan egyházi és politikai eseményekről történik említés, akikről s amelyekről az 1890. évi elkeresztelési rendelet felkeltette viharos időkben hallgatni legalább is célszerűbbnek látszott, b. e. Chernoch János, akkor hercegprímási irodaigazgatóval, a későbbi hercegprímással történt megbeszélés után a napló közlésétől eltekintettünk.

Simor hercegprímásnak római tartózkodása alatt bőven nyílt alkalma arra, hogy az egész világ egyházpolitikai helyzetéről kellőképpen tájékozódjék. A világ elsőrangú diplomáciájának fő városában nemcsak a pápai híres diplomácia legelőkelőbb képviselőivel, mint Antonelli, De Luca, Monaco la Valetta, Patrizi, Martel, Chigi, Oreglia, Franchi, Gruidi bíborosokkal, Pacca prelátussal, a tudós Steinhuber jezsuita atyával stb. került érintkezésbe, hanem Guibert bíboros párisi érsekkel, Hassun Antal örmény pátriárkával, Dwenger amerikai püspökkel és másokkal jött össze, akik vele az összes világrészekben uralkodó egyházi állapotokat ismertették meg.

Ma, a napló hetvenedik évfordulóján, amikor a naplóban szereplő személyek és események már a történelem tárgyilagos kritikájának szűrőjén átestek, e tekintetek már figyelembe nem jöhetnek. Ma, amikor nemzetek és világnézetek élethalálharcot vívnak egymással és „az egész világ gonoszságban fetreng” (I Ján. 5, 19.), a napló bizonyos aktualitást nyert. Ennélfogva a latin nyelven írt naplót magyar nyelvre fordítva ezennel közrebocsátom, mely nemcsak az akkori hazai és külföldi egyházi és politikai állapotoknak, hanem a nagynevű s emlékű érsekprímás fennkölt gondolkodásának és érzületének is élethű képét nyújtja.

***
 
Miután 1873. december 22-én a róm. kat. Egyház bíborosai közé felvétettem, vágyva kívánkoztam Rómába, hogy szentséges Atyánk iránti gyermeki kegyeletemnek és hálámnak kifejezést adhassak s ez alkalommal a gyűrűt és a bíborosi címet, vagyis templomot átvehessem.
Rómából azt az értesítést kaptam, hogy a pápa június közepén akar konzisztóriumot tartani, ennélfogva dolgaimat akképp intéztem, hogy a konzisztórium határnapja előtt Rómában lehessek.

Június 8-án a délutáni órákban indultam útnak Esztergomból vasúton útitársammal: Császka György kinevezett szepesi püspök, eddig esztergomi kanonok és prímási irodaigazgatómmal, továbbá Rajner Lajos levéltáros és szertartásmesteremmel, akikhez Bécsben granbergi Lipperth József prímási építész csatlakozott, aki 1862-ben is Rómába kísért. Kívülök egyik kamarásom és szolgám is velem volt.
Bécsben a Pázmány-intézetben szállottam meg, ahol már reám várt a császári-királyi kabinetiroda főnökének levele, melyben értésemre adta, hogy másnap déli 12 órakor a császár és király elé kell járulnom, aki ismételten kijelentette, hogy beszélni kíván velem, mielőtt Rómába mennék.

Június 9-én Jacobini Lajos thessalonikai érsek, legutóbb kinevezett bécsi apostoli nuncius látogatott meg, akit a vatikáni zsinatról ismerek, amelynek altitkára volt. Többi között azt kérdezte tőlem, mi a teendő Girk Alajos pécsi kanonok ügyében, akit súlyos okokból püspöke, Kovács Zsigmond felfüggesztett és a káptalanból kizárt, s akinek fellebbezését az apostoli Szentszék békés elintézés végett az apostoli nunciusra bízta.

A nuncius a továbbiakban felhozta a császárnak előtte tett nyilatkozatát, hogy a porosz kultúrharchoz hasonló háború az Egyház és állam között Ausztriában sohasem fog bekövetkezni.

12 órakor a császárnál voltam, aki elmondotta, amit neki jelentettek, hogy egyes bíborosok oly nézeten vannak, hogy a pápa elhalálozása esetén a pápaválasztás ne Rómában, hanem másutt történjék; vannak viszont, akik úgy vélik, hogy legközelebb egy idősebb bíborost kell pápává választani és ennek halála után fiatalabbat, amikorra a helyzet már megváltozik. Továbbá, hogy pápajelöltekként egyesek Sforza bíboros vikáriust, nápolyi érseket, mások Capalti Hannibal bíborost emlegetik. Végül azt is mondta, hogy a jelentés szerint van egy bulla, amely a jövő pápaválasztásnál bizonyos változásokat rendel el.

Hozzátette, hogy nézete szerint a bíborosok a pápát ne másutt, hanem Rómában válasszák, miután az olasz kormány diplomáciai jegyzék útján megígérte, hogy a választás szabadságát meg fogja védeni; — könnyű Rómát elhagyni, de nehéz lenne oda visszatérni; végül kívánja, hogy a pápaválasztásnál az eddig érvényben levő törvényeken és határozatokon változás ne essék, nehogy az Egyház ellenségeinek, nevezetesen a poroszoknak legkisebb okuk is legyen a választás ellen kifogást emelniök s azt törvénytelennek és érvénytelennek tekinteniök.

A császár azt is kijelentette, hogy a magyarországi püspöki karnak a kormánnyal szemben követett okos eljárását igen helyesli.
Végül meghagyta, jelentsem ő Szentségének az ő hódolatát.
A császár szobájából kijövet Albrecht főherceggel találkoztam, aki szerencsés utat kívánt és arra kért, hogy adjam át hódolatát a Szentatyának, akinek iránta való kegyelmét mindenkor tapasztalta.

A császári udvarból Andrássy Gyula gróf külügyminiszterhez mentem, aki a római dolgokról csaknem ugyanazt mondotta el, ugyanazon nézetet vallotta, mint a császár; ebből láttam, hogy tudásukat mindketten ugyanegy forrásból merítették és egyik a másiknak oktatója.

Andrássy gróftól az apostoli nunciusnál tettem tisztelgő látogatást, aki elmondta, hogy a Szentszék Sojo Vencel zenggi püspököt (Horvátország) erkölcsi okokból megintette, a püspökségről való lemondásra felhívta és kijelentette, hogy koadjútort fog kapni.

6 óra után Sujánszky Antal esztergomi kanonok, pazmaneumi rektor kíséretében megtekintettem a Bécs iparos-kerületében épített és nemrég felszentelt plébániatemplomot.
Június 10-én már említett útitársaimmal útnak indultam Rómába. Hozzánk csatlakozott Wimpfen gróf is, akivel április hóban Esztergomban találkoztam, ahol a székesegyházat és egyéb nevezetességeket tekintette meg.

Bécsújhelyen Ferenc főherceg, modenai herceg feleségével együtt szálltak fel a vonatra, hogy Grácba, Stájerország fővárosába menjenek. Úgy látszik, Frohsdorfból jöttek, mert Bécsújhelyig Chambord grófné, Bourbon Henriknek, a francia törvényes trónörökösnek neje kísérte ki őket.

Egyhuzamban utaztunk Battaglia állomásig, ahová másnap, június 11-én délelőtt fél 10 órakor érkeztünk.

Hogy itt megállapodtunk, ekképp történt. Wimpfen grófnak Battaglia mellett Catajoban gyönyörű kastélya van nagy parkkal, híres fürdővel és nagy kiterjedésű szántóföldekkel, rétekkel s erdővel. Nagyon kért és ékesszólásának minden erejével szinte kényszerített arra, hogy útitársaimmal együtt legalább ezt a napot kastélyában töltsem. A nemes férfiú kérésének végre engedetem. A kastélyba érve, először megfürödtünk, azután reggelihez ültünk.

Utána lepihentünk; ugyanis egész éjjel mitsem aludtam, mert sem vonaton, sem hajón aludni nem tudok. Azután Palladiusnak, a híres műépítésznek remekét a kastélyt, majd a kertet, fürdőt tekintettük meg és gyönyörködtünk a szemünk elé táruló vidék szépségében és termékenységében. A gróf meghívására megjött Velencéből Pilat osztrák konzulgenerális, kiváló apának hasonló fia, akivel Bécsben ismerkedtem meg miniszteri tanácsos koromban. Este fél 8 órakor ültünk vacsorához, majd a vasúti állomásra hajtattunk, ahol Itália leggyorsabb vonata kivételesen reám való tekintettel egy percre megállott. E vonat valósággal robogott velünk Bologna felé úgy, hogy Battagliából esti 9 órakor indulva, éjfél után fél 1 órakor már Bolognában voltunk. Innen más vonattal utaztunk tovább Firenzébe, ahová június 12-én reggel 6 órakor érkeztünk.

A vasúti állomáson bőséges időnk volt arra, hogy megszabaduljunk az útiportól, füsttől és szénporladéktól, amit a gyorsvonaton magunkra szedtünk.

Firenzéből 9 óra tájban indultunk tovább és esti 7 órakor — forróságtól csaknem megsülve, szénporral telítve és a folytonos vonatrázástól tönkrefáradva — Rómába érkeztünk. Az előre megrendelt bérkocsikon szállásunkra, a de Anima német intézetbe hajtattunk.

A hőség már Magyarországban szokatlan mértékben jelentkezett. Ugyanezt tapasztaltuk Bécsben, majd Stájerország, Karinthia és Illyria tartományokban, amerre utunk vitt. Nem csoda, hogy Itáliában még égetőbb hőség fogadott.

Június 13-án a német intézet templomában miséztem, s utána értesültem arról, hogy a Szentatya fél 12 órakor fogad. Közben rosszul lettem, ami a Vatikánba való menetelemet lehetetlenné tette. A bajt az előteremtett orvos elhárította ugyan, de otthonmaradásra kényszerített, s ezért a Szentatyánál ki kellett magamat mentenem. A kk. szepesi püspököt bíztam meg e feladattal, aki azt teljesítette is. A pápa betegségemet a szokatlan hőségnek tulajdonította, amihez a kétnapi és éjszakai ülés és izgalmak járultak. Estefelé kocsira ülhettem és a Borghese villába hajtattam. Napközben Franchi, Caterini és de Luca bíborosok látogattak meg, majd Dwenger fort-waynei (Északamerika) püspök is eljött.

Június 14-én a cisztercita rend generális apátja keresett fel, aki boldog III. Jenő pápának rézmetszetű képét ajánlotta fel, majd a ferencrendiek páter generálisa Belgium és Hollandia generális prokurátorával. 11 órakor pedig a Vatikánba mentem, ahol Bizzarri, Martinelli, Acquini bíborosokkal s a viterbói és toscanoi püspökökkel találkoztam és beszélgettem.

A pápa színe elé elsőnek bocsátottak be, akit a könyvtár nagyobb termében találtam. Miután bíborossá történt kineveztetésemért hálás köszönetemnek és fiúi hódolatomnak kifejezést adtam, a pápa maga mellé ültetett. 1870 óta semmi változást nem vettem észre rajta, olyat semmi esetre sem, amely testi vagy lelki erejének csökkenésére vallana. Igen jó színben van, szemei élénkek, kedélye derült, emlékezőtehetsége friss. Sohasem láttam még senkit 83 éves korában oly üdének és virágzónak, mint IX. Pius pápát.
Szólott az Egyház üldöztetéséről és hozzátette, hogy a kormányok nem tudják, mit csinálnak; vagyis nem tudják a királyok, akiknek vesztére törnek a liberálisok és hitetlenek mozgolódásai. Különösen fájdalmas érzéssel szólt Ausztria császárának és Magyarország királyának lelkierőhiányáról a katolikus egyház és hit ellenségeinek törekvéseivel szemben. A császárnak és királynak, valamint Albrecht főhercegnek általam tolmácsolt hódolatát örömmel fogadta.

Dicsérettel emlékezett meg Ilona bajor hercegnőről, Thurn-Taxis herceg özvegyéről, aki az elmúlt napokban fiaival együtt Rómába érkezett; de külön dicséretben részesítette Németország katolikus püspökeit, papságát és hívő népét. A beszélgetés végén felhozta I. Ferenc császárt, aki egyik beszédét így kezdte: „Úgy látom, hogy az egész világ megőrült.” Mit mondana ugyanaz a császár, ha ma élne s a világ eseményeit látná?!

Sajátomból ötszáz aranyat ajánlottam fel neki, amit a mindenéből kifosztott és kivetkőztetett pápa — miként önmagát nevezte —, kérésemre szívesen elfogadott.

Végül arra kértem, hogy engedje lábcsókra útitársaimat: a szepesi püspököt, Rajner Lajos levéltárosomat és szertartásmesteremet, valamint Lipperth lovag műépítészemet, — ami meg is történt. Mikor meglátta, hogy Rajner Lajos mily könnyen és ügyesen borul térdre, szeretetteljes hangon jegyezte meg: „meglátszik, hogy ügyes szertartásmestered van.”

A pápától Antonelli Jakab bíboros államtitkárhoz mentem, akit nemcsak koránál fogva, hanem súlyos idők terhétől is nagyon elcsigázva találtam. Úgy látom, hogy az országok állapotáról teljes tájékozottsággal bír és a szereplő személyeket is jól ismeri.

Előrelátja, hogy Itáliát jelenlegi kormánya tönkre fogja tenni.

Franchi bíborost is felkerestem, de nem találtam otthon.

Délután 5 órakor az ostiai úton levő Szt. Pál bazilikába mentem, amelyet már sokszor láttam. Befejezési munkálatain közköltségen, még egyre dolgoznak és ha hitelt adhatok a bencés atyának, e bazilika plébánosának, aki egy ízben már a bazilikában és a mellette levő kolostorban vezetőm volt, 1871-től ötmillió scudo-t költöttek rá. A pápa még mindig sok áldozatot hoz e bazilikára, a pápák mozaik képeit ő készítteti s ugyanő a nagy mellékoltárok festett képeit, amelyek egyike Szt. Pál megtérését, másika a Bold. Szűz mennybemenetelét ábrázolja, mozaikképekkel cserélteti fel.

Az esti órákban Fabj Józsefet, a pápai kancellária tisztviselőjét és Szoldatics Ferenc veszprémi származású festőművészt fogadtam.

Június 15-én 11 órakor tartatott meg a konzisztórium, amelyen számat lezárták és felnyitották s amelyen a bíborosi gyűrűt és a bíboros címet vagyis a templomot átvettem. Már a királyi lépcsőn a konzisztóriumi terembe menet találkoztam több ugyanoda törekvő bíborossal, akik láthatólag örömmel üdvözöltek, különösen Guidi, Bilio, De Luca, Franchi és Sacconi bíborosok. Belépve a pápa méltóságának megfelelő konzisztóriumi terembe, beszélgettünk addig, amíg a pápa meg nem érkezett. Egyszerű fehér ruhájában mozzetta és minden pápai jelvény nélkül jött be. Trónjára ülve, bennünket, bíborosokat is leültetett. Kívülünk csak két prelátus volt jelen, az egyik a szertartások prefektusa. A pápa trónján ülve, három bíborosnak: Chiginek, Guibertnek és nekem lezárta ajkaimat (de csak szóval). Azután kihirdette a következő püspökök: thurii érsek, calatini, cariai, fiasolei, szepesi stb.-nek kinevezését. Majd felolvasta azoknak a püspököknek neveit, akiket az utolsó konzisztórium óta bréve útján nevezett ki. A hat püspök megnevezése után megkérdezte a bíborosokat: mi a véleménytik? Ők szóval nem válaszoltak, hanem kapuciumukat (kis bíbor süveg) levéve tényleg nyilvánították hozzájárulásukat. Erre a pápa a szokásos formulát mondotta el az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében.

Ezek után a három bíborosnak egymás után adta át a gyűrűt, majd az előírt forma betartásával a bíboros templomokat az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek és Szt. Péter és Pál apostoloknak, valamint e templomok védőszentjeinek akaratából — és bezárt ajkainkat felnyitotta.

A szertartás egyszerű volt. A bíborost saját szertartásmestere a pápai trón elé vezette, ahol a pápa lábát és kezét csókolta meg, majd térden állva vette át a gyűrűt és templomának címét. Ezután láb- és kézcsók után a pápa az új bíborost megölelte. Ezzel a konzisztórium is véget ért.

Chigi bíboros a s. Maria de Popolo címet kapta.

Guibert bíboros, párizsi érsek a s. Joannis ahte portam latinam; én pedig a s. Bartholomei in Insula címet kaptam meg.
E címet és templomot ez okokból kértem:
1. mert Szt. Bertalan vigíliáján születtem.
2. Szt. Bertalan templomában őrzik Szt. Adalbert kiváló ereklyéit, amelyeket III. Ottó császár hozott oda Lengyelországból, melyek ennélfogva igazi és kétségkívül eredeti ereklyéi Szent Adalbert püspök és vértanúnak, aki a szigeti Szt. Bertalan templomnak és az esztergomi székesegyháznak is védőszentje. Ma ugyanis vitatkoznak afölött, melyek a szentnek igazi ereklyéi: azok-e, amelyeket Prágában vagy Gnesenben őriznek? A gneseniek azt állítják, hogy Prágába nem Szt. Adalbertnek, hanem más szentnek ereklyéit adták; viszont a prágaiak amellett erősködnek, hogy Szt. Adalbert igazi ereklyéit náluk őrzik. — 3. Mert e címet viselte Batthyány József gróf bíboros prímás-érsek, aki 1799-ben halt meg. 4. Mert amiként Szt. Bertalant megnyúzták, az 1873. évi műtét alkalmával engem is felmetszettek.

A pápa a konzisztórium után másik terembe vonult, ahová mi hárman, új bíborosok is követtük és trónja mellett foglaltunk ülőhelyet. Bevezették a Rómában levő négy új prekonizált püspököt, akik közül elsőnek Császka György szepesi püspöknek adta át a rochëtumot, amelyet térden állva vett át. Azután olasz nyelven beszédet intéseit hozzájuk a püspöki méltóság nehéz feladatairól, amelyeknek teljesítésére buzdította őket, ajánlva a buzgóságot, okosságot, jóságot, de lelkierőt is, amelyre a mai időkben annyira szükség van mindenütt, többi közt Magyarországon is. Csodáltam ékesszólását, beszélőkészségét és beszédének logikus összefüggését úgyannyira, hogy igen rosszul informáltaknak kell tartanom azokat, akik a pápának nagy lelki adományait és ismereteit kétségbe vonják. Senki jobban, tárgyilagosabban és könnyebben nem beszélhetett volna.

Beszéde befejeztével a pápa a könyvtárba ment, ahol most a kihallgatásokat szokta tartani.

A három új bíborost, bennünket itt fogadott, atyai hangon elbeszélgetett velünk, felemlítve többi között agg korát és megemlítve azt, hogy a bíborosok közt csak egy öregebb nálánál, De Angelis fermói bíboros-érsek. Elmondta, hogy még nyolc bíboros él, akiket nem ő nevezett ki. Megjegyeztem, hogy volt olyan pápa, aki minden választó bíborosát túlélte és emlékérmet veretett e felirattal: „nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket”. Erre a pápa mosolyogva felelte: „éljenek mindnyájan, kívánom és Isten tartsa meg őket velem együtt legjóságosabb akarata szerint”. Legnagyobb szeretettel bocsátott el bennünket.
E napon négy rendelkezést kaptam, amelyekkel a szentséges Atya négy Congregatióba és pedig a Concilii, Judicis, Indulgentiarum et Reliquiarum és de Propaganda fide osztott be.

A Vatikánt elhagyva Szent Péter bazilikájába mentem, ahol szentségimádás után Szent Péter apostol szobrának lábát megcsókoltam, majd az apostolfejedelmek sírja felett mondott ima után a már annyiszor látott bazilikát körüljártam.

Délután Szent Ágnes templomát és Szent Lőrincnek a falakon kívül levő bazilikáját látogattam meg.

Június 16-án szentmisém elvégeztével látogatókat fogadtam. Sokan jöttek hozzám, első volt Hassun Antal, IX. Péter néven ciliciai örmény patriarcha. Sokat panaszkodott a patriarchátusban ellene indított lázadásokra és szakadásra, melyben ma az örmények egyesült egyháza szenved. A szakadás — úgy véli — a velencei mechitaristák és azelőtt Rómában tartózkodott örmény szerzetesektől eredt. Egyébként állítása szerint a papságból igen kevesen s a hívek közül is nem sokan szakadtak el. A schizmába esett 2000 hívőnek fele tettét megbánva visszatért.

Azt kérdeztem tőle, igaz-e, hogy Dupanloup Félix orleansi püspököt azzal vádolta, hogy ő volt a schizma egyik felbujtója, amint bizonyos lapok állítottak. Tagadta és kijelentette, hogy az orleansi püspököt e rágalmak ellen a lapokban védelmébe vette, mert ő benne inkább a jó ügynek pártfogóját látta és tapasztalta.

A látogatók elfogytával Patrizi Konstantin bíboros dékánhoz, Szentatyánk általános vikáriusához, majd Caterini Prosper bíboroshoz, a zsinatok Kongregációjának prefektusához és Bilio Lajos bíboros szabini püspökhöz mentem, akinél Franzelini híres jezsuita hittudóssal találkoztam. Bilio bíboros előtt szóvá tettem a pápa halála esetére keletkezett híreket, hogy a választás másutt, ne Rómában történjék, hogy továbbá legközelebb öreg pápát fognak választani stb., t. i. mindazt elmondtam, amit Bécsben a császártól és Andrássy gróf minisztertől hallottam. Minderről — felelte — semmit sem tud, de el nem hallgatta, hogy bizonyos aggodalmak fennforognak és az érvek mellette s ellene szólnak, hogy vajon Rómában maradjanak-e a bíborosok, vagy máshová költözzenek.

Innen De Luca Antal bíborost látogattam meg, akit már régóta ismertem, mert bécsi apostoli nuncius korában úgy püspökké történt szentelésemkor, mint győri püspöki székem elfoglalásakor részt vett. Neki is felemlítettem a jövendő pápaválasztásról szállingózó híreket. A bíboros azt felelte, hogy semmit sem tud róluk; de Antonelli bíborostól hallotta, hogy ha valamikor, úgy a jelen viszonyok közt a legnagyobb óvatossággal kell eljárni és minden, erre vonatkozó rendelkezést a legszigorúbban kell végrehajtani. Ebből annak, amit egyes bíborosokról nézete szerint tévesen állítanak, éppen ellentétére kell következtetni.

De Luca bíboros említette, hogy két év előtt Bonnechose Henrik bíboros érsek jött Rómába azért, hogy tanáccsal szolgáljon arra nézve, miképp kellene a katolikus fejedelmeket reávenni a pápaválasztás szabadságának biztosítására. Elmondotta továbbá, hogy az olasz kormányban megbízni nem lehet; mily könnyen megtörténhetik, hogy annak a miniszternek, aki a pápaválasztás szabadságát biztosító diplomáciai jegyzéket aláírta, utódja azt mondja: hogy őt az elődje által adott ígéret nem kötelezi, vagy: hogy ő az ígéretet a közvéleménnyel szemben — amely könnyen alkalmazkodik a kormány akaratához — meg nem tarthatja, be nem válthatja.

Délután 5 órakor a Tiberisen túli Szűz Mária-bazilikát kerestem fel, amelyet nemrég restauráltak. Majd Pitra János bíborost, a római Egyház könyvtárosát látogattam meg, akit felkértem, kutassa ki és adja tudomásomra, mely magyarországi zsinatoknak iratai találhatók a Vatikánban. Ezt meg is ígérte. Szent Kallisztusból Szent Bertalannak szigeti templomába mentem. Megtekintettem a templomot, ereklyéit, kertjét, sekrestyéjét és konventjét, amelynek egy részét a piemonti rablók elrabolták. A templomot a ferencesek néhány év előtt alamizsnából restaurálták. A konvent alsó része szánalmas, felső része jobb állapotban van. A szerzeteseknek semmijük sincs, koldulásból élnek, igazi szegények.

Este meglátogattak többek között: Vittelloschi Salvator marchio szeleuciai érsek, a püspökök és szerzetesek kongregációjának titkára, valamint de Merode Ferenc máltai érsek, Őszentségének alamizsnása, akikkel igen soká eltársalogtam annyira, hogy ezalatt más látogatóim eltávoztak.

Június 17-én a szentmise után hozzám jött Theiner Ágoston oratoriánus atya. Biztosra veszi, hogy a pápa világi uralmát sohasem fogják helyreállítani. Az olasz rablókat dicséri is, kárhoztatja is. A pápára haragszik, de amint már 1871-ben Esztergomban észrevettem, személyes okokból, mert t i. őt bíborossá nem nevezte ki. A németeket, kivált a gonosz Bismarckot az égig magasztalja és nem engedi, hogy a poroszokat elítéljék, mert a katolikusokat üldözik. Változó tehetségű ember.

Esztergomban azt mondta nekem, hogy a tridenti zsinat aktái, amelyeket minden jog és engedély nélkül feldolgozott, úgy szerkesztvék, hogy ha azokat kinyomtatnák, az apostoli Szentszék apológiáját alkotnák és elmondotta, hogy az akták kinyomtatására már szerződést is kötött a könyvnyomdával. Elhittem neki Esztergomban és szándékát dicsértem is. Rómában egyik rendtársánál érdeklődtem, nem tudja-e, hol vannak a tridenti zsinat Theiner-aktái? Azt a választ kaptam, hogy Hohenlohe bíborosnál vannak, ahová Theiner kijelentése szerint azért kerültek, nehogy tőle Rómában elrabolják. Mikor pedig ma Theinertől kérdeztem, hol vannak az iratok, azt válaszolta, hogy nála vannak Rómában és ki kell azokat nyomtatni, hogy a világ lássa, mennyire különbözik a mai Szentszék eljárása a tridenti zsinat Szentszékétől; hogy lássa, mennyit ártottak az Egyháznak az olasz püspökök; hogy a világ értse meg, hogy ott kell kezdeni, ahol az Egyház abbahagyta a tridenti zsinaton, — mintha a világ és az Egyház háromszáz éven át aludt volna! Elmondta továbbá Theiner, hogy a római pápák életéről rövidebb dolgozatokat fog kiadni. Mikor eltávozott, rendtársát, akivel találkoztam, figyelmeztettem a tridenti zsinat aktáira, aki azt felelte: most látja, hogy az akták veszedelmes kezekben vannak, de ezeket közelebbről meg nem jelölte.

Meglátogattak még a ciszterciek generális apátja a Belgium generális prokurátorával, az irgalmasrend generálisa egyik asszisztensével; továbbá a ferencesek Szent Bertalan kolostorának apostoli vizitátora e kolostor házfőnökével. Ezután a szepesi püspökkel együtt a Vatikánba hajtattunk, ahol a pápa uralkodásának 28-ik évfordulóján a bíboros testület jókívánságait tolmácsolta Patrizi Konstantin bíboros dékán, akinek beszédére a pápa csengő, folyékony és közvetlen hangon válaszolt. Csodálattal töltött el a nyolcvan évet meghaladott pápa ékesszólása, akit bármely parlamentben a legnagyobb szónoknak emlegethetnének.

Mindketten olasz nyelven szólottak. A beszéd tartalmát később fogom közölni. Látni akarom, mit fognak róla a lapok írni. A teremben a bíborosokon kívül jelenvoltak érsekek, 6- püspökök, prelátusok, a papság és világiak is. A pápa közben rövid időre visszavonult. Ezalatt megtekintettem az ajándékokat, amelyeket ez alkalommal a pápának felajánlottak: miseruhákat, 6 kelyhet, értékes régi képeket, virágokat, könyveket, még gyönyörűen összeállított makarónit is. A pápa visszatérve másik terembe ment, ahová mi is követtük. Itt fogadta különféle nemzetek nemes hölgyküldöttségének és a világiaknak tisztelgését. Majd innen a könyvtárba mentünk, ahol a bíborosokkal, érsekekkel, püspökökkel, prelátusok-és világiakkal együtt ülve elbeszélgetett. Vagy félóra múlva az ülés véget ért, a pápa lakosztályába vonult, mi pedig eltávoztunk. Nekem az ülésteremben, ahol a hölgyeket fogadta, virágokat ígért és tényleg gyönyörű nagy csokrot küldött is. Az adakozó magas személyét tekintve, értékes ajándék. De hogyan szállítsam el Magyarországba?

Délután 5 órakor a következő templomokat látogattam meg: S. Maria Maggiore, a lateránit, minden templomok anyját és a jeruzsálemi Szent Kereszt templomát, s ez utóbbiban megszemléltük és hódolatunknak adtunk kifejezést az Űr Jézus Krisztus szenvedési ereklyéi előtt, amelyeket ott őriznek.
Az esti órákban Lichnovszky Róbert gróf prelátus, az olmützi székeskáptalan dékánja keresett fel, aki néhány nap óta Rómában tartózkodik, ő jelentette nekem ama prelátusok neveit, akik a bíboros méltóságra pályáznak, ezek: Pacca, Randi, Vitelleschi, Bartolini, stb. Ugyanő tett említést azokról az osztrák mágnásokról, akik üzleti spekulációk folytán tönkrementek, akik közt van Hohenlohe herceg, az osztrák császár főudvarmestere, aki állítólag másfél milliót vesztett — nem a magáéból, mert semmije sincs, hanem a felesége vagyonából, ha ez férje adósságainak kifizetésére hajlandó. Köztük van Henrik és Ernő főherceg is.

Június 18-án reggeli 8 órakor a Collegium germanico-hungaricumnak, amely 74 növendéket számlál, rektora 8 növendéket mutatott be, akik közül kettő egyházmegyémből, 1 kalocsai, 1 váci, 1 zágrábi és 3 Zenggi egyházmegyéből való.

Steinhuber András jézustársasági atya rektort felkértem, készíttesse el az összes növendékek névsorát, akik az intézet alapítása óta mostanáig annak növendékei voltak. Meg is ígérte. A kollégiumban tartják azokat a hittudományi előadásokat, amelyeket a római kollégiumból elűzött jezsuita atyák ugyanott tartottak. A tanárok is mind megmaradtak.

A rektort más látogatók követték, akiket fogadnom kellett. Elsőnek említem Howard Ede neo-caesariai érseket, a Szent Péter bazilika archipresbyterének vikáriusát. A norfolki hercegi családból származó fiatalember, akit oroszországi nunciusnak jelöltek ki az esetben, ha e nunciatura létesülne. A szláv, különösen az orosz nyelveket jól beszéli, latinul elég folyékonyan beszél, valamint németül is. A katolikus ügynek egyik reménysége. Az angliai katolikus egyház állapotáról vetettem fel néhány kérdést, amelyekre válaszolt.

Végül a tridenti egyházmegye papját, a több mint 20 év óta Rómában tartózkodó Montelt fogadtam, aki elmondta, hogy Theiner Ágoston oratoriánus szerzetes a leggonoszabb papnak, a horvát Dvorzaknak karmai közé került, aki őt állandóan izgatja a pápa és Antonelli bíboros, valamint a katolikus egyház ellen, azaz a valóságban egymást izgatják. Mindketten a pápáról és a bíborosról mindig szenvedélyes és tiszteletlen hangon beszélnek. Dvorzak a minap a Vatikánt ökrök múzeumának nevezte. Utóbbi Theinert rávette, hogy összes kéziratait hozzá szállítsa s az ő őrizetére bízza, ami meg is történt. Ezzel azt akarja elérni, hogy Theiner halála után e kéziratok hatalmába kerüljenek. Ezeknek egy része, mely II. Fülöp spanyol király történetét tárgyalja, állítólag Olmützben van elhelyezve. Mindketten, Theiner t. i. és Dvorzak e napokban utaznak a diakovári püspökhöz, az utóbbi azonban Olmützbe is megy az ottlevő kéziratokért, hogy azokat a diakovári püspöknek eladhassa. Dvorzakot az olasz kormány p. Theiner ajánlatára az oratorianus valticellai könyvtárnak könyvtárosává nevezte ki. A bíboros vikárius ez állás elfoglalását csak oly feltételek alatt engedélyezte, ha 1. azt mint egyszerű pap és állami tisztviselő vállalja; 2. ha a könyvekre felügyel, hogy azokból egyetlen egy se adassék el; 3. ha a könyvek változtatása esetén ezt a bíboros vikáriusnak bejelenti és engedélyét megkapja. Világos, hogy e föltételeket pap be nem tarthatja. Mindennek dacára Dvorzak a hivatalt elfogadta.

Ezek után Oreglia bíboros látogatására mentem, aki azelőtt apostoli nuncius volt Portugáliában. A bíboros elmondotta, hogy a portugál nép igen jó és katolikus hitéhez hűségesen ragaszkodik, de papsága tudatlan és mindenben a gonosz kormánytól függ. A püspökök — tette hozzá — méltóságukon alulinak tartják a mindennapi misézést s azért igen ritkán, sokszor vasár- és ünnepnapokon sem miséznek, szentbeszédet pedig sohasem tartanak, állami tisztviselők. És így nevelik az egész papságot. A kormány adományozza a kanonokságokat és az összes plébániákat. Jaj annak, aki az államhatalom ellen fordul vagy az apostoli Szentszékhez való ragaszkodását elárulja; sem kanonoki, sem plébánia-javadalmat nem kap. A püspök a kormánytól 2500 scudo fizetést kap, a lisszaboni előbbi patriarcha 12.000 scudót kapott, elhaltával a király utódjának már csak a felét, azaz 6000 scudót utalt ki.

Oregliától Guidi Fülöp M. bíboros, tusculumi püspökhöz hajtattam, aki római tartózkodása alatt a Domonkosok Szent Kelemen kolostorában szokott lakni. Csodálatos dolog! Az olasz kormány a Domonkosoknak supra Minervám kolostorát elrabolta, mert tulajdonjogukat csak a jog szentsége védelmezte. De Szent Kelemenről nevezett kolostorukat meghagyta, amelyben az angol kormány pártfogása alatt álló írországi szerzetesek laknak. Guidi bíborosnak is, akit a supra Minervám kolostorból szintén időztek, a Szent Kelemen kolostorba kellett költöznie, ahol két nyomorúságos szobácskában lakik. Mint tusculumi püspöknek 600 scudo fizetése van, amely összeggel szemben annyi a kiadása, hogy önmaga részére semmije sem marad. Ebből kell t. i. a székesegyház, a püspöki vikárius és hivatal stb. kiadásait fedeznie.

Ama kérdésemre, miképp folytak le és folynak az ügyek a vatikáni zsinat óta? a következő választ adta: „A bíborosok testületétől tanácsot nem kérnek, csak egyesektől, a többiek — úgy látszik — csupán azért vannak itt, hogy a kongregációban dolgozzanak. Azoknak, akiknek tanácsát a kongregációkon kívül is kérik, neveit is felsorolta: Antonelli és Patrizi mindenkor és mindenben, ritkábban: Bilio, Panelianer, Monaco la Valetta, olykor De Luca is.

Megkérdeztem, honnan eredt híre a bullának, mely a pápaválasztást az elhunyt pápa holttestének jelenlétében rendelné el és nem az eddig előírt rendelkezések szerint? A bíboros következőképp válaszolt: Amikor a pápa betegeskedett és közeli halálát várták, történt, hogy a levéltárból előkerült XVI. Gergely brévéje vagy bullája, amelyben elrendelte, hogy ha a pápa elhaltával lázadás vagy forradalom törne ki, vagy ha a pápa forradalmi zavarok idején halna meg, az összegyűlt bíborosok három megbízottat küldjenek ki, akik a pápát megválasztanák. Neki azután, mint törvényesen megválasztott pápának az összes bíborosok engedelmességet fogadnának. Mikor Gergely pápa e rendeletének felkutatása ismeretessé lett, könnyen lehetséges, hogy egyesek véleménye szerint e változtatásokat IX. Pius pápa rendelte el, amiről azonban neki tudomása nincs és nem is hiszi, hogy megtörtént volna. Azt azonban elismeri és bevallja: tagadni nem lehet, hogy IX. Pius pápát isteni segítség irányítja s támogatja, amit annyi igen kiváló szózata is bizonyít, amelyeket sohasem ír le, hanem mindig rögtönözve szokott elmondani.

Délután V. Pál templomához, innen Szent Péternek aranyhegyi templomába, majd Szent Onufriuszhoz hajtattunk, ahol Torquato Tasso ereklyéit és a kertben levő fáját szemléltük meg ...
Június 19-én — miután az Index Congregatio titkára, Saccheri Jeromos Pius domonkosrendi atya előtt, mint e kongregáció tagja, az előírt esküt letettem, Lichnowsky Róbert grófhoz, az olmützi káptalan dékánprelátusához hajtattam és vele, valamint Lipperth József műépítésszel mentünk képeket vásárolni. 27 képet vettem, köztük Rákóczi Ferenc fejedelemnek Rosa Salvator festette képét.
Délután ½ 6 órakor De Aurea (Doria Pamfili) herceg villájába mentem, amely minden pénteken nyitva áll a közönség részére.

Este Szoldatics Ferenc festőművész látogatását fogadtam.
Június 20-án reggel Dwenger József Wayne vári (fort Wayne) püspök az északamerikai Indianából, jött hozzám, aki alig hogy Rómába érkeztem, már felkeresett — és Cecconi flórenci kanonok, a flórenci és vatikáni zsinatok történetírója.

Előbbi az amerikai állapotokról beszélt. A püspökök a kathedratikumból és a székesegyház jövedelméből, azaz a templomi padok bérbeadásából élnek, ő a kathedratikumból évi 2000 dollárt, a székesegyháztói pedig 6000 dollárt kap, amiből azonban a székesegyház, az egyházmegye és a papság szükségleteit is fedeznie kell, úgyhogy saját személyére alig marad valami. Az egyházmegyének kispapjai a cincinnati-i és milwanchi-i papnevelőkben vannak elhelyezve, akiknek fenntartási költségeit is a püspök fizeti, mert csak hárman tudják e költséget viselni. A plébánosok a hitközségtől 700 dollár fizetést és stólát kapnak. Cecconi kanonok elmondta, hogy a vatikáni zsinat történetének második kötetét befejezte, — a munka még két kötetből fog állani.

Ezeknek és másoknak eltávoztával magam is útnak indultam, hogy Sacconi és Franchi bíborosokat meglátogassam. Az előbbi praenestei püspök, utóbbi a propaganda fide Congregatiónak prefektusa. Sacconi bíboros a sok munkára panaszkodott, amivel a bíborosokat a különböző Congregatiókban terhelik; a szorongatásokról, amelyek közt élnek, a terhekről, melyeket csekély jövedelmükből viselni kénytelenek és a nagy drágaságra, mely Rómában — az én tapasztalataim szerint is — uralkodik. Beszélgetésünk közben jött Oreglia bíboros s így most már hármasban folytattuk a társalgást.

Franchi bíboros előtt szóbahoztam a magyar király és kormány ama kívánságát, hogy a bosnyák ferencrendi növendékpapokat Diakovárról Magyarországba helyezzék, mely követelésünket írásba is foglaltam. A bíboros megjegyezte, hogy a missziókat nagy veszedelem fenyegeti a szerzeteseknek Rómában és Itáliában történt eltörlése és az újoncok számának csökkenése folytán az apostoli munkákra küldendő papok hiánya máris érezhető.

Délután Paar Lajos gróf osztrák-magyar nagykövet látogatott meg, aki jó embernek látszik. A pápát és Antonelli bíborost dicséretekkel halmozta el. Az előbbinek kivált nagy kegyességét és finóm választékosságát említette, mely erények akkor is kisugároznak belőle, ha kellemetlen dolgokról beszél. A bíborosnak okosságát és különösen éleslátását dicsérte; azonban hozzátette, hogy sok az ellensége. A jövő pápaválasztásról is szólt és megjegyezte, hogy legjobbnak és legtanácsosabbnak látná, ha azt Rómában tartanák meg; Bismarckot is szóba hozta, aki bizonyára minden ürügyet felhasználna a választás érvényességének megtámadására. Erre megjegyeztem: Németországban a katolikus ügyek már odáig jutottak, hogy Bismarck többet már nem árthat a katolikusoknak, mint amennyit eddig ártott. Akik az Egyház fáján rossz és romlott gyümölcsnek mutatkoztak, mind le is hullottak; azokból pedig, akik a fán megmaradtak, Bismarck már egyetlenegyet sem fog többé lehullathatni, sőt az elesettekből is többen kijózanodnak és visszatérnek. A katolikusok már tudják, hogy amit Bismarck nem akar, az válik hasznukra, az a katolikum, amit ő támad és nagyon fáj látnunk, hogy még katolikus kormányok is akadnak, amelyek az Egyházat támadják, mert úgy vélekednek, hogy szolgálatot tesznek vele Bismarcknak és a porosz szellemnek, aki és amely az Egyháznak politikai okokból is legnagyobb ellensége.

Este 6 órakor Szoldatics Ferenc műtermébe mentem és több festményét, nevezetesen: a Boldogságos Szűz, Szent Anna, Szent Bernát stb. képét megtekintettem. Később még Fabj József látogatását fogadtam.

Június 21-én, Pünkösd utáni 4. vasárnap ½ 12 órakor nagy pápai kihallgatás volt a Vatikánban. Magam is odamentem Császka György püspökkel és Lipperth József lovaggal. A pápa a bíborosok, érsekek, püspökök és prelátusok kíséretében jelent meg a konzisztórium termében, mely férfiakkal és nőkkel telt meg. A pápa trónjára ülve meghallgatta Angiolotti hercegnek, Massimo-Arcoli herceg fiának az olaszországi, nevezetesen a római katolikusok nevében elmondott, azaz felolvasott beszédjét, amelyben a pápa iránti hódolatuknak és ragaszkodásuknak adott kifejezést. A pápa válaszában nagy ékesszólással emlékezett meg az Egyház üldözéséről és a katolikusokat fenyegető veszedelmekről különösen a rossz és durva sajtó, regények és színdarabok részéről.

Elmondta, hogy pápává választásának e napján történt, hogy Szardínia követe a pápa köpenyét hordja kegyeletből azért, hogy a király 1870. szeptember 20-án Róma városát erőszakkal és hadsereggel elfoglalta.

A Szentatya azután sétára indult a Vatikánban, én azonban nem maradtam ott, hanem a Collegium Germanico-Hungaricumba hajtattam, ahol a Rektort és a növendékeket jó egészségben találtam.

Mielőtt a Vatikánba mentem, Galenzia Generozus oratoriánus atyát fogadtam, aki 3 kötetből álló munkáját hozta el, amely a tridenti zsinat történetével és okirataival foglalkozik. Elmondotta, hogy legközelebb Baronius bíboros életrajzát és évkönyveit fogja kiadni. Másik látogatóm msgr. Nardi Ferenc, a Rota Romána auditora volt, aki az olaszországi katolikusok velencei kongresszusáról most érkezett vissza.

Délután Oreglia bíboros keresett fel, akivel hosszabb ideig elbeszélgettünk. Azután üdébb levegő élvezetére a monte Pincióra mentem.

Akik a pápa koronázási emlékünnepén tartott Te Deumról a Szent Péter bazilikából visszajöttek, beszélték, hogy rengeteg embertömeg volt jelen, amely a templomból kijövet nagy tüntetéssel éltette a pápát.

Június 22-én délelőtt néhány látogatót fogadtam, majd az egész délelőttöt íróasztalomnál töltöttem. Délután 5 órakor vettem birtokba a részemre kiutalt egyszerű stílben épült Szent Bertalan szigeti templomának címét. De Aquila József prelátus, a római Kúria abbreviátora, azaz közjegyzője iratot szerkesztett, melynek aláírása után vele együtt a bazilikába mentünk. Velünk együtt jöttek: Császka György szepesi püspök, Rajner Lajos szertartásmesterem, Lipperth József lovag, egy apostoli szertartásmester, a de Anima rektora, és papjai, valamint más papok is. A templom kapujánál a ferencesek generálisa vagy 26 atyával és testvérrel fogadott. A szentségimádás után a Boldogságos Szűz kápolnájába mentünk, ahol magam leültem és az adományozó bullát felolvastattam, melyet az említett abbreviátor olvasott fel. Azután a generális atyát átöleltem, a többieket kézcsókra, a frátereket pedig bíborpalástom csókjára bocsátottam. Azután a generalis beszédet intézett hozzám, amelyben örömét fejezte ki afölött, hogy a templom címét én kaptam meg. A konventet pártfogásomba ajánlja, mely a misszionáriusok nevelésére szolgál, melynek azonban nagyobbik részét a rabló piemonti kormány elrabolta és három atya s néhány fráter leszámításával a többit kiűzték. A beszéd végeztével én intéztem hozzájuk beszédet, melynek tartalmát ide csatolom.* Ezzel a szertartás véget ért. A guárdián, illetve apostoli vizitátor kezeibe kétszáz lírát adva, Szent Bertalan egyházából visszatértünk.
Az én beszédemet a Flórencben megjelenő Journal de Florence római levelezője, francia pap leírta, de biztonság kedvéért tőlem is elkérte.

Június 23-án reggel nálam járt a ferencrendiek p. generálisa Szent Bertalan konventjének p. vizitátorával. Az előbbivel a bosnyák növendékeknek Diakovárról való elszállítását beszéltem meg. Azután Asquini, Bizarri, Panebianco, Barrini bíborosok, msgr. de Merode, msgr. Pacca és Kanzler pápai tábornok látogatására mentem, akik mind a Vatikánban laknak. Kanzler elbeszélte, hogy látta 21-én a Szent Péter bazilikából kivonuló sokaságot és hallotta a pápa éltetését, aki ablakánál egy pillanatra meg is jelent, hogy lássa a tömeget. De azt is látta, hogy a piemonti fegyveres őrség azonnal ott termett, néhány embert letartóztatott, a többieket pedig a térről fegyverrel elűzte.

Délután a redemptoristák tartományi főnöke, bajor ember és msgr. Vecchiotti jöttek hozzám. 7 óra körül a Borghese villába hajtattam. Este a Rómában tartózkodó Romákó osztrák festő, Fabj apát és Szoldatics festőművész látogattak meg.

Június 24-én felkeresett Cipolla József a római Szent Tamás templom plébánosa, aki egyszersmind a római papnevelő morális tanára, Tausig orvos fiával, aki szintén orvos, a de Anima összes papjai és Nágel Albert báró Westfáliából. Egyébként egész délelőtt otthon dolgoztam.

Délután 5 órákor sétaképp a Marius hegyre hajtattam, visszajövet pedig Szent Péter vatikáni bazilikájába tértem be, ahol éppen az esti ájtatosságot fejezték be, amelyen nagy sokaság vett részt.
Június 25-én Achtermann öreg német szobrásznak műtermét látogattam meg, aki a szenvedő Krisztusnak és a Fájdalmas Szűzanyának szobrán dolgozik, amint a keresztről levett szent Fiát ölében tartja. Gyönyörű antik képe van, mely Krisztus Urunk egész kínszenvedését ábrázolja. Utána a kapucinusoknak a Barberini-téren levő templomába mentem, majd különféle bevásárlásokat eszközöltem.

Később Montel János déltiroli pap, a római egyházi hivatalokban eljáró ügyvivő látogatott meg, aki 1854 óta Rómában lakik s azóta ismerem. Elbeszélte, hogy nemrég Strossmayer József diakovári püspöknek, akit a pápa előtt mindenféle bűnös cselekedeteiért már több ízben feljelentettek, IX. Pius pápa sajátkezüleg si levelet küldött, amelyre a püspök durvahangú levélben válaszolt, amelyet titkárával íratott s ő csak aláírt. Felhozta a zenggi püspök ellen a Szentszék előtt emelt vádakat, amelyekről fentebb már szóltam.— A római Szent Marcellusról nevezett szerviták p. generálisa is nálam volt.

Félhat órakor Szent János és Pál vértanuk, majd Szent Gergely és Szent Sabina templomait látogattam meg. Az első templomban éppen az említett szentek első ünnepi vecsernyéjét végezték, inkább színpadi, mint egyházi énekkel. A templomot igen fényesen világítottak meg és díszítették fel. Ama kérdésemre, ki viseli ennek költségeit, azt válaszolták, hogy a templom bíborosa, Bálint érsek. Megnéztem a keresztről nevezett Szent Pálnak a passzionisták alapítójának kupolás, gyönyörű márvánnyal díszített, hatalmas, de még befejezetlen kápolnáját, melyben az alapító szentnek teste nyugszik. Szent Gergely templomában beszéltem a kamalduliak p. generálisával, majd itt és a szomszéd templomokban megtekintettem Dominichini és Guido Reni festményeit és nagy Szent Gergely pápa és anyja Szent Silveria remek szobrait.
Szent Sabinában megnéztem az ősi templomot, a Boldogságos Szűznek és Szent Domonkosnak Salsoferrato festette képeivel, a remek építésű kaput, a kolostort és a kertet. Beszélgettem a kies fekvésű kertben a jó domonkosokkal s ugyanitt láttam a szél ütötte híres domonkos írót, Ferrari Jácint Mária lepantói c. érseket, aki szinte önkívületi állapotban itt tengeti életét.

Június 26-án megvásároltam Achtermann szobrász híres képét, mely Krisztus kínszenvedését ábrázolja az ószövetség előképeivel és alakjaival s amelyen 150-nél több személy látható. Azután a vatikáni könyvtárt és múzeumot tekintettem meg. Itt msgr. M. megmutatta a Vatikánnak legértékesebb kincseit, ezek között az értékes Breviáriumot, amelyet Antal pap Corvin Mátyás részére írt le 1487-ben s amely nagyszerű képekkel ékeskedik. A múzeumban Massi őr kalauzolt.

Délután a propaganda fide Congregatio könyvkereskedésbe hajtattam, ahol könyveket vásároltam. Onnan a Ponté Molióra, majd Szent Péter bazilikájába mentem.

Késő este Uccellus Péter Antal, tudós bergamoi pap látogatott meg, aki 1872-ben Aquinói Szent Tamás eddig kiadatlan nagyböjti beszédeit adta ki. E pap Szent Tamásnak egyéb kiadatlan műveinek, kivált beszédeinek összegyűjtésével és kiadásával foglalkozik. Sokat fedezett fel belőlük a vatikáni könyvtárban, ahol őt Szent Tamás beszédeinek kézirataival foglalkozva találtam. Ő említette, hogy a Szentatya múlt évben Szent Tamás egyik kéziratát kapta meg a nápolyi domonkosoktól, amelyet ő maga is látott és Martinucci prelátusnál, a könyvtár őrénél bárki megtekinthet. Szent Tamásnak elég rossz írása volt és iratai telvék javításokkal. A szóban forgó kézirat Szent Tamás liber Sententiarum III. része. Június 27-én reggeli 9 órakor templomba, a szigeten levő Szent Bertalanba hajtattam, hogy Szent Adalbert püspök és vértanúnak, az ottani Szent Paulinus oltárában őrzött karereklyéjéből egy darabkát megszerezzek. Úgy a gneseniek, mint a prágaiak azt vitatják, hogy ők őrzik Szent Adalbert igazi testét. A szentnek holttestét Poroszországban szenvedett vértanúhalála után a gneseni templomban temették el. Az ott őrzött ereklyékből III. Ottó császár 1000. évben a szentnek karját Rómába hozta s az általa Tiberis szigetén épített templomban, melyet Szent Adalbert templomának is neveztek, helyezte el. Később a lengyelek és csehek közt kitört a háború, melynek békefeltételei közt az is szerepelt, hogy a gneseniek Szent Adalbert testét adják ki a cseheknek. Az utóbbiak a testet meg is kapták és Szent Adalbert ereklyéiként a székesegyházban el is helyezték. A gneseniek azonban azután is azzal dicsekedtek, hogy Szent Adalbert ereklyéit ők őrzik, amennyiben az említett békekötés alkalmával nem Szent Adalbertnek, hanem más szentnek ereklyéit adták a cseheknek. Most tehát két test, azaz ereklye szerepel Szent Adalbert neve alatt, azt a kérdést pedig, melyik e kettő közül Szent Adalbertnek igazi ereklyéje, sohasem fogják eldönteni. Azt azonban senki kétségbe nem vonhatja, hogy Szent Adalbert karereklyéje, amelyet Szent Bertalan templomában őriznek, s amelyet röviddel a szentnek vértanúhalála után, azaz jóval a lengyelek és csehek közt kitört háború előtt vitetett el III. Ottó császár s amelyet légmentesen elzárt ólomtartányban Róma vikáriusának pecsétjével megerősítve őriznek, — Szent Adalbertnek igazi ereklyéje.

Az esztergomi székesegyháznak két Szent Adalbert-ereklyéje van, fej- és karereklyéje. Az már régóta van birtokában, az utóbbit maga a gnesen-poseni érsek hozta magával 1856-ban Esztergomba, mikor a bazilika felszentelési ünnepére érkezett. Minthogy azonban nem tudni, hogy a koponyaereklye honnan származik és mivel a vita fennállása mellett kétséges, vajon a karereklyét Gnesenből hozták-e, én mindenesetre Szent Adalbert igazi ereklyéjének birtokába jutottam, azaz székesegyházamat vele gazdagítottam ama hatalmamnál fogva, amellyel Szent Bertalan templomában rendelkezem. A bíboros vikárius által kiküldött két ereklyeőrnek, három ferencrendinek és mindkét szertartásmesterem, azaz római és Rajner Lajos esztergomi szertartásmesterem jelenlétében az ólomszekrénykét felnyitottam; Szent Adalbert karját kivettem, s abból egy nagyobb darabot magamhoz vettem. E ténykedésről jegyzőkönyvet vettünk fel, amelyet mindnyájan jelenlévők aláírtunk, s a szekrénykében helyeztünk el, amelyet jelenlétünkben ismét légmentesen elzártunk és Róma vikáriusának pecsétjével láttunk el. Ezek után a szekrénykét Szent Pál oltárába helyeztük vissza, ahol századok óta őrzik. Mindezt pedig azért írtam le ily részletesen, hogy mindenki megtudja, miképp került Szent Adalbertnek az ereklyéje Esztergomba és mindenki lássa, mily gonddal és óvatossággal járnak el Rómában az ereklyék megőrzésénél és fenntartásánál.

Azután Mertel Theodulf, igen tekintélyes és tudós bíborost látogattam meg. Elmondotta, hogy néhány nap előtt az olasz kormány megbízásából egy pap jelent meg nála oly célból, hogy a bíborosok beszéljék rá a pápát a Vatikánból való kimenetelre, amivel teljes szabadságáról tenne bizonyságot; a bíboros azonban a kormány által kiküldött embereknek nyíltan kijelentette, hogy a pápának a Vatikánt elhagynia erkölcsi lehetetlenség. A bíboros érvelése teljesen megerősített hozzá hasonló meggyőződésemben, amely bennem római tartózkodásom alatt még jobban megszilárdult.
Délután a Propaganda könyvkereskedésében néhány könyvet vásároltam, majd a S. Maria de Populo templomába mentem, ahol a litánia végeztével a művészeti emlékeket megtekintettem.

Esti fél 9 órakor a Szentatya fogadott, aki írószobájába vezetett és iratokkal telt íróasztalánál maga mellé ültetve, elbeszélgetett. Felajánlottam neki Dankó Józsefnek Aquinói Szent Tamás ünnepén tartott beszédét a szeminárium nevében a pápához uralkodásának 29. évfordulója alkalmával intézett felirattal együtt, valamint a Szent István-Társulat nevében írt üdvözlő iratomat; végül benyújtottam kérvényemet a) néhány papomnak és b) néhány világi hívemnek pápai kitűntetése iránt, akiknek névsorát e naplóhoz csatolom.

A pápa két főpapra panaszkodott. Egyikük, érsek nemrég Flórencben résztvett a botanikusok kongresszusán, — az olasz királynál is volt anélkül, hogy Róma küszöbéről Rómába is eljött volna a pápa látogatására és üdvözlésére, aki pedig az érseket száműzetése idején atyailag fogadta és istápolta. Az érseknek e megváltozását megérteni nem tudja, aki római tartózkodása alatt oly szeretetre méltónak, engedelmesnek és beszédesnek mutatkozott az osztrák kormány részéről elszenvedett jogtalanságok ecsetelésében. A pápa és mások észrevették, hogy az érsek a vatikáni zsinat kezdete óta elidegenedett a Szentszék és a pápa személyével szemben, aki őt még most is szereti és tárt karokkal kész fogadni. Magas rangú világi férfiaktól, pl. attól a nápolyi hercegtől, aki a spanyol királynő leányát bírja nőül, és a Bécsből visszatért agrigenti gróftól hallotta, hogy Bécsben az általános vélemény az érsekről, hogy a politikával foglalkozik, a mágnások esti összejöveteleit keresi és látogatja s az egyházi dolgokkal nem törődik. Azt is jelentették, hogy az érsek papnevelő intézetét elhanyagolja, kevés és gyanús hitű növendékeket tart és ilyen mesterekkel nevelteti.

Magam részéről kötelességemnek tartottam, hogy a következőket jelentsem: Őszentsége nyugodt lehet abban, hogy a kalocsai szeminárium jó rendben és megbízható kezekben van és a hittudomány tanárai jó emberek és közöttük legjobb Kubinszky Mihály kanonok. Az érsek a politika terén jól, sőt igen jól működik az Egyház javára, teljes szívvel ragaszkodik az Egyházhoz, nagy alapítványokat tesz egyházi célokra, Jézus társaságának pártfogója stb.

A másik püspököt, akire a pápa panaszkodott, nem védhettem, mert nekem is tudomásom van róla, hogy nők társaságában szabadabban, sőt botrányig menőleg forog, amit többek közt Albrecht főherceg is szóvá tett. Ez az a püspök, aki a pápának sajátkezűleg írt levelére hallatlan durvasággal, titkára kézírásával nyersen válaszolt, mindent letagadott és kijelentette, hogy a pápát rosszul informálták. Megígértem Őszentségének, hogy ezekről szólni fogok a királynak.

A pápa atyai hangon elmondotta, hogy amiket egyes püspökökről megtud, hallgatással nem mellőzheti, ő mást nem keres, csak az Isten dicsőségét és a lelkek üdvét, nem kíván egyebet, mint hogy a püspökök példás életűek legyenek és hivatásukat buzgón teljesítsék. Sohasem voltam oly közel hozzá, akiben egy igaz és szent férfiút láttam. Sohasem láttam ily szép és tiszta szemeket, igazi atya volt, aki s amilyen csakis IX. Pius pápa lehet.
Végül felkeltem székemről és elbúcsúztam a pápától, aki szintén felkelve áldását adta a királyra, királynéra, a királyi házra, az országra, egyházmegyémre, papságára és híveire, — és megindultan távoztam e nagy férfiú és nagy pápa szobájából.
Kimenet néhány szót váltottam msgr Randival, a pápai Róma utolsó kormányzójával, msgr. Bricci első kamarással és Marinelli Ferenc Szt. Ágoston rendi atya, porfirisi püspökkel, pápai sekrestyéssel — és fél 10 órakor visszatértem szállásomra.

Június 28-án, Pünkösd után V. vasárnap délelőtt többek között a következők látogattak meg: Liszt Ferenc, a leghíresebb magyar zeneművész, aki Tivoliban tartózkodik és néhány napra Rómába érkezett; továbbá Schaezler Konstantin hittudós író Freyburgból; De Luca Antal bíboros, Bizzarri József bíboros, Massi Herkules, a vatikáni múzeum őre, és Szent Bertalan szigeti templomának vizitátora a plébánossal.

De Luca bíboros említette, hogy a pápa a minap névtelen levelet kapott, amelyben felhívják, hogy a várost hagyja el, máskülönben megölik.

Schaezler a németországi állapotokról beszélt, Döllingerről, Reuschről, Reinkensről, a bajor királyról, aki most már a poroszok karmai közül kiszabadulni szeretne, de az úgynevezett klerikálisok azaz buzgó katolikusok nélkül, akik egyedül igaz hazafiak és nem akarják, hogy a poroszok elnyeljék őket. A király Jörgnek ezeket mondotta: „azon a nézeten vagyok, mint te; azt akarom, amit te akarsz; de a klerikálisok nélkül.” Jörg erre így válaszolt: „Felség! A katolikus plébánosok vezetik, tanítják a népet és a hazafias érzést Ők csepegtetik beléje”. Schaezler elmondotta, hogy Németországban alig valaki végez tanulmányokat; igaz, hogy „háborúban a múzsák hallgatnak”, a háborúval pedig egyértelmű a lelki mozgalmak és a katolikusok üldözése. Elmondotta továbbá, hogy Hefele rottenbergi püspök nem őszintén vetette magát alá a vatikáni zsinat határozatainak és ha a würtembergi király és királyné nem az ország békéjének megóvására törekedtek és a püspököt a szakadástól el nem riasztották volna, Hefele püspök a katolikusellenes mozgalom élére állott volna. A tübingeni theológiai kart oly tanárok foglaltak el, akik sem a vatikáni zsinat határozatai mellett, sem ellenük nem szólanak, hanem hallgatnak róluk; a rottenburgi papság egy része igen jó. A bőbeszédű német pap ezeket és hasonlókat beszélt el. Rómában irodalmi munkálatok végett tartózkodik.

Délután Szent Cicelle szűz és vértanú bazilikáját néztem meg.
Este özvegy Wittgenstein hercegnő látogatott meg, akivel hosszasan elbeszélgettem a zenéről, Liszt Ferencről stb. E nemes hölgynek Liszt Ferenchez kelett volna férjhez mennie, de a tervezett házasságból semmi sem lett. Néhány könyvnek is szerzője, amelyeket Ferrari domonkos atya segítségével írt meg. Mikor azután az atya megbetegedett, a pápa azt mondotta: a hercegnő már nem fog többet írni, mert szent Lelke megbetegedett.
Majd Lichnovszky grófnak, az olmützi káptalan dékánjának látogatását fogadtam, aki elmondta, hogy az apostoli brévét megkapta, mely a káptalanban dívó ama szokást, hogy a káptalanba csak nemes származásúakat vesznek fel, jóváhagyta. Sok egyébről is beszélt. Hogy két párt van a Vatikánban az egyik Antonelli párt, a másik Antonelli ellenes; hogy a pápa Antonellit nem kedveli, hogy a pápa a gratuláló prelátusokhoz intézett beszédében szóvá tette az olasz kormány által kívánt, de lehetetlen megegyezést.

Végül nálam járt msgr. Vecchiotti, aki a prelátusoknak mai pápai kihallgatásáról referált, de más múlt és jelen eseményekről is szólott, nevezetesen felemlítette, hogy Lambruschini bíboros a mai állapotokat előrelátta és megmondotta, hogy az ő kormányzata alatt a forradalom Itáliában ki nem tört volna. „Massai csak önmagát becsüli, tőlem, (t. i. Lambruschinitől) keveset fél.” Soliga bíborosról azt mondta Vecchiotti, hogy az új pápaság alatt ő sem volt az ügynek menetével megelégedve és azért vissza is vonult és a Bold. Szűz szeplőtelen fogantatása dogmájának kihirdetésekor sem jelent meg Rómában — és egyéb hasonló pletykákat tálalt fel.
Június 29-én, miután látogatóimat elbocsátottam, magam is Antonelli és Patrizi bíborosok, továbbá Marini, Gianelli püspökök és a S. R. Congregatio titkárának, Bartolininek látogatására indultam.
Antonelli bíboros ama kérdésemre, kereken tagadta, hogy bármily rendelkezés lenne, mely a jövendő pápaválasztásnál változásokat eszközölne. Szólott a pápa szabadságának megszűntéről, akinek erkölcsileg lehetetlen a Vatikánt elhagynia, amit az e napokban lefolyt hallatlan tüntetések is igazolnak. Elmondotta, hogy az orosz követ kijelentése szerint a porosz kormány minden követ megmozgatott az orosz cárnál, hogy ő is üldözze a katolikusokat, de az orosz cár ellentállott. Elmondotta, hogy Izabella spanyol királyné erősen bízik abban, hogy Serrano herceg, az általa is elűzött királyi házat helyre fogja állítani, akinek a bíboros azt jegyezte meg: nem lehet remélni, hogy az fogná helyreállítani a dinasztiát, aki azt elűzte vagy elűzését elrendelte. A bíboros attól is tart, hogy Franciaországban a köztársaságiak le fogják győzni a monarchistákat. Miután a bíborosnak a ma küldött pápai emlékérmeket megköszöntem, jókívánságaim kifejezésével elbúcsúztam tőle.

Gianelli érsek, a zsinatok Congregatiójának titkára a nápolyi király tulajdonában lévő Farnese palotában lakik, amelyen a német birodalom zászlaja leng, amelynek védnöksége alatt áll a palota, máskülönben az olaszok elkobozták volna.

A város vikáriusa mellett van közvetlenül az evangélikusok könyvkereskedése, a methodisták imaházával. A kirakatban mindenféle rossz könyvek láthatók és hirdetések, pl.: „Volt-e Péter valaha Rómában?” Husznak, Wiclefnek és hasonlóknak képeit is árulják.

A Szent Péter bazilika oszlopcsarnokában fegyveres katonaságot láttam, s azt mondták, hogy a templomban csaknem annyi katona volt elhelyezve, mint a hívek, akik imádkozás végett mentek oda.
Délután a vatikáni Szent Péter bazilikába hajtattam, de be nem mehettem, oly óriási embertömeg törtetett be- és kifelé. A tömeg egyre növekedett úgyannyira, hogy vissza kellett vonulnom, nehogy összenyomjanak, vagy tiporjanak. A vatikáni téren most is láttam fegyveres katonaságot s az oszlopcsarnokokban és lépcsőkön fegyveres őrséget. A bitorló kormány a mérhetetlen tömegben, mely a mai napon Szent Péter templomát meglátogatta, tüntetést látott önmaga ellen, és valóban az is volt: ennélfogva meg akarta akadályozni. Minden rendű és rangú emberek mentek a Vatikánba; — a legpompásabb fogatokat láttam.

A bazilikától az Angyalváron át a milviusi hídra, onnan a nép hídján át a városba és Monte Pinciora hajtattam.

Estére hozzám jöttek: Marini érsek, Uccelli pap és Szoldatics festőművész, akit azzal bíztam meg, hogy Aquinói Szent Tamás képét fesse meg számomra.

Június 30-án, miután az ellátásért, kocsi járatokért, kiszolgálásért stb. járó díjakat kifizettem, a vatikáni Szent Péter bazilikába hajtattam, hogy Szent Péter sírjánál imádkozzam és Istennek adományaiért hálákat adjak. A kanonokok akkor végezték el a hórákat. Itt találkoztam de Merode érsekkel, egyszersmind kanonokkal és elbúcsúztunk egymástól. Majd Szent Péter sírjához mentem, melyet gyönyörűen feldíszítettek. Itt imádkoztam. Szent Péter szobrát szokás szerint főpapi ruhába öltöztették, fején a hármas koronával, de az ujjára tett gyűrű és a mellkereszt nem igaz drágakövekből és gyöngyökből, hanem utánzatokból készült — a városban garázdálkodó rablókra való tekintettel. Szent Pétertől a segítő Bold. Szűz képéhez hajtattam, amelyet a redemptoristák templomában őriznek; itt imában kértem az Isten Anyjának segítségét és közbenjárását. Ezzel akartam római látogatásaimat befejezni.

Délután kifizettem a fizetendőket, elvégeztem a breviáriumot és mindennek becsomagolása után vártam be az indulás idejét az örök városból, amelyről ma joggal elmondhatók Jeremiás szavai: „miképpen ül magában a város, mely néppel volt tele, özveggyé lett a népek asszonya, a tartományok fejedelme adófizetővé” — az olasz szabadkőművesek adófizetőjévé.