Igenis megváltoztathatjuk a világot! – a Caritas in veritate alapján

Korábban a Monarchista Gondolatokon fordítással szereplő Érszegi Márk Aurél neve nem biztos, hogy teljesen ismeretlenül cseng az olvasóink számára, hiszen a Miles Christifolyóiratban már egy remek elemzést olvashattunk tőle a XVI. Benedek pápa egyházkormányzatáról. Most a Szentatya legújabb enciklikájának társadalmi tanítása felett elmélkedik, a Vatikáni Figyelő szerzője.

Írta: Érszegi Márk Aurél

Régen részesült pápai megnyilatkozás olyan széleskörű pozitív fogadtatásban, mint XVI. Benedek június 29-én kelt harmadik enciklikája. A Caritas in veritate kezdetű körlevelet már hónapok óta nagy várakozás kísérte, nem utolsósorban azért, mert minden felelős gondolkodó, sőt immár a hétköznapi ember számára is egyre világosabbá vált a fennálló gazdasági és a vele összefüggő társadalmi fejlődési modell válsága.

Politikusok, gazdasági szakemberek, politológusok szinte minden oldalról elismeréssel nyilatkoztak az enciklikáról, ami talán nagyobb visszhangot keltett az egyházon kívül, mint azon belül. Nem is baj, ha a korunk helyzetét, problémáit átfogóan, szinte minden oldalról elemző pápai dokumentumot a világiak, sőt, a nem hívők ilyen lelkesen forgatják.

Az enciklika szövegében mindenki rögtön talált olyan részeket, amelyek a saját elgondolásaihoz jól illeszkednek, mintegy igazolva meglátásait, az általa követett irányt. Noha evidens, hogy XVI. Benedek nem kapitalista, és nem is szocialista, s még kevésbé liberális, az is nyilvánvaló volt, rögtön az elején, hogy mindenki meg fogja kísérelni „a maga oldalára” állítani a Szentatyát. Valójában a pápa nem más mint katolikus. Bármennyire magától értetődőnek tűnik is a jelző, a Caritas in veritate tartalma és fogadtatása nyújtja ennek talán a legjobb tanúbizonyságát.

A pápa katolikus, vagyis egyetemes, és elemzése-útmutatása is egyértelműen egyetemes. Nem csupán azért, mert minden jó szándékú embert meg kíván szólítani, hanem elsősorban módszere miatt. Tudniillik felülemelkedik az egyes gazdasági, politikai és társadalmi irányzatokon, illetve ideológiákon, hogy rámutasson arra, mi teszi egyedül lehetővé az igazi fejlődést, a békés és rendezett társadalmi együttélést, a közjó megvalósulását. S közben tulajdonképpen nem mond újat. Csak azt, amit az egyház kétezer éve hirdet, mert hirdetnie kell: az embert és a világot Isten teremtette és szeretetével vonzza magához; s csak akkor működnek jól a dolgok, ha ennek a hívásnak-hivatásnak megfelelnek.

Így hát a pápa kijelentheti például, hogy a piac, ráadásul a szabadpiac (!) jó, mert hozzájárul újabb gazdagság megtermeléséhez és széleskörű elosztásához, jólétet teremtve. Ugyanakkor rámutat, hogy a piac nem attól szabad, és nem akkor működik jól, ha nincsenek szabályai. Elsősorban erkölcsi szabályai, amelyeket a piaci működés minden fázisában be kell tartani. Ugyanez érvényes a többi gazdasági tevékenységre is: a befektetésekre, a pénzügyi műveletekre, a delokalizált termelésre, az erőforrás- és energiagazdálkodásra, de legfőképpen a foglalkoztatásra.

Hasonló megfontolások vezetik a pápát, amikor a közhatalom szerepéről értekezik. Óva int attól, hogy az államot mint központi szereplőt elhamarkodottan „temessük”, sőt egyenesen az állami funkciók erősödését vetíti előre, méghozzá sajátosan politikai vonatkozásban. Az állam feladata azon őrködni, s azt előmozdítani, hogy az egyes gazdasági, társadalmi és politikai szereplők a közjó megvalósulásán munkálkodjanak. Egyáltalán nem kell tehát az államnak kivonulnia a gazdaságból, és nem lehet a közjóval összefüggő minden célkitűzés megvalósulását a piacra bízni.

Viszont azt sem tartja kívánatosnak az enciklika, hogy az állam rátelepedjen az élet minden területére, vagy akár csak a gazdaságra. Kevesen írtak a pápánál szebben a vállalkozásról, mint az ember Isten-adta szabadságának és felelősségének legjobb kifejeződéséről. A szubszidiaritásnak az államon belül is érvényesülnie kell. Az erős állam mellett jelen levő erős civil szféra az, ami a szabadságot, és a polgárok felelősségvállalását a leginkább szolgálja.

A nemzetközi együttműködésnek szintén a szubszidiaritáson kell alapulnia: ne az erősebb joga, hanem a jog ereje érvényesüljön az államok között. Ugyanakkor az állam sem lehet abszolút ura a területén élőknek, ezért XVI. Benedek (itt csak egy félmondattal, de az ENSZ-ben elmondott beszédében sokkal egyértelműbben) szól a védelmi felelősség elvéről, melynek értelmében a nemzetközi közösségnek felelőssége olyan helyzetben beavatkozni, amikor valamely állam nem tudja, vagy nem akarja lakossága alapvető jogait biztosítani (ld. természeti vagy háborús válsághelyzetek). A nemzetközi közösségnek ezért megfelelő szervezetre van szüksége, hogy a rá háruló közhatalmat hatékonyan gyakorolhassa. Nem világkormányt szorgalmaz XVI. Benedek (mint pedig azt az első felületes kommentárok sugallták), hanem olyan, több központú kormányzati formát/tevékenységet, ami kezelni tudja az egyes nemzetek erejét meghaladó kihívásokat, mint a természetvédelem, a nemzetközi migráció, vagy a természeti erőforrások igazságos kiaknázása. Az ENSZ-et nevesíti is az enciklika, mint arra hivatott szervezetet, hogy a népek családjának, a globális testvériségnek testet adjon. Merthogy a globalizációt irányítani kell, nem pedig megijedni tőle és elutasítani – figyelmeztet a pápa. Hiszen az a népek fejlődését szolgálja, ha jól kezelik, és végső soron nem mást jelent, mint az emberek közötti kölcsönös függések egyre erősödő hálózatát (ha jól meggondoljuk, az egyház is valami hasonló megvalósítására hivatott...).

Az enciklika mindezen kitételeit azonban nem lehet megfelelően, azaz a szerző szándéka szerint értelmezni, s ennél fogva nem is lehet belőle a helyes útmutatást kiolvasni, ha nem abból indulunk ki, miről szól valójában a Caritas in veritate. Nem nehéz, már a címe elárulja: a szeretetről és az igazságról, s e kettő szerepéről az ember teljesértékű (vagyis minden vonatkozást érintő) fejlődésében. Meglepőnek hangozhat, de ha jobban megnézzük, a körlevél kicsit hasonlít Szent Pál szeretethimnuszára. Sorra veszi az emberi tevékenység nagy területeit a gazdaságtól, s annak ágazataitól a politikán át a kultúráig, a környezetvédelemig és a népesedéspolitikáig, hogy mindenütt rámutasson: ez mind jó, de ha szeretet nincsen benne, akkor félresiklik, mit sem ér.

Mindezek alapján a Caritas in veritate enciklikát joggal lehet a jövőbeni keresztény társadalmi-politikai cselekvés alapvetésének nevezni. Nincs mentség: itt a világos útmutatás, hogyan lehet a világot tényleg megváltoztatni. Nem úgy, mint az ideológiák akarták, hanem isteni hivatásának megfelelően. Ez volna ám az igazi forradalom!