A királyság bitorlása és annak következményei

Szokták mondani, hogy a történelem ismétli önmagát, ami nem igaz, mert az univerzumban nem lehet két létező vagy két esemény, amely minden tekintetben pontosan ugyanolyan. Ha ez fennállna, már nem kettő lenne, hanem – mivel teljesen egybeesnének – egész egyszerűen összeolvadnának oly módon, hogy a kettő egy és ugyanaz a létező, vagy egy és ugyanaz az esemény lenne.1 Egyébiránt az azonos lehetőségek ismétlődése az egyetemes és totális lehetőség korlátozásának téves feltevését rejti, és – ahogyan máshol már a kellő részletességgel kifejtettük2 – ez teszi lehetővé, hogy olyan nézeteket cáfolhassunk, mint a „reinkarnáció” és az „örök visszatérés” elméletei. De nem kevésbé hamis az ezzel szöges ellentétben álló másik vélekedés, miszerint a történelmi tények teljesen eltérőek, és semmi közös nincs bennük.

Írta: René Guénon.

Az igazság az, hogy bizonyos viszonylatban mindig akadnak különbségek, máshonnan nézve pedig hasonlóságok, és ahogyan különféle létezők vannak a természetben, ugyanúgy – itt és minden más területen – különféle tények is fennállnak; más szóval léteznek tények, amelyek – eltérő körülmények között – egy és ugyanazon törvény megnyilvánulásai vagy kifejeződései. Ezért lehetséges az, hogy az ember néha olyan hasonló szituációkkal találkozik, amelyek – ha figyelmen kívül hagyja a különbségeket, és csak a hasonlóságokat tartja szem előtt – az ismétlődés illúzióját keltik; valójában a történelem különböző korszakai között soha nem azonosság áll fenn, hanem megfelelés és analógia, ugyanúgy, ahogy a kozmikus ciklusok vagy egy létező sokféle állapota között; és ahogyan a különböző létezők hasonló fázisokon mehetnek keresztül – azzal a megszorítással, hogy vannak természetükre sajátosan jellemző modalitások –, ugyanez érvényes a népekre és civilizációkra is.

Ily módon – miként fentebb jeleztük – a nagyon jelentős különbségek ellenére kétségbevonhatatlan analógia áll fenn – és eddig talán nem szenteltünk kellő figyelmet ennek – India társadalmi szerkezete és a Nyugat középkori társadalmi szerkezete között; az előbbi kasztjai és az utóbbi osztályai között csak megfelelés áll fenn, nem azonosság, ez a megfelelés azonban döntő jelentőséggel bír, mivel arra szolgálhat, hogy teljesen világosan megmutassa, minden valóban tradicionális jellegű intézmény ugyanazon természetes alapokon nyugszik, és végül is csak a hely és idő változó körülményei által megkövetelt adaptációk tekintetében különbözik egymástól. Egyébiránt megjegyzendő: egyáltalán nem áll szándékunkban azt állítani, hogy Európa ebben a korszakban közvetlenül Indiából kölcsönözte e gondolatot, hiszen ez elég valószínűtlennek tűnik; csupán azt mondjuk, hogy ugyanazon princípium két alkalmazásáról van szó, és alapjában véve csak ez számít, legalábbis jelen nézőpontunkból. Ezért nem foglalkozunk most egy közös eredet kérdésével, amelyet csak akkor lehetne megtalálni, ha a legtávolabbi múltba nyúlnánk vissza. E kérdés a különböző tradicionális formáknak a nagy primordiális tradíciótól való filiációjának kérdésével függ össze, és – könnyen érthető módon – rendkívül összetett. Ha mégis felvetjük e lehetőséget, ennek oka egyrészt az, hogy úgy gondoljuk, ilyen pontos hasonlóságokat teljesen kielégítő módon nem lehet egy reguláris és effektív transzmisszión kívül mással magyarázni, másrészt pedig az, hogy a középkorban sok más egybevágó jelet találunk, amelyek nagyon világosan megmutatják, hogy abban az időben Nyugaton létezett még – legalábbis némelyek számára – tudatos kapcsolat a valódi „világcentrummal”, az összes ortodox tradíció egyetlen forrásával, míg a modern korban ez megszűnt.

Európában a középkortól kezdődően a ksatriyák lázadására is találunk analógiát; legfőképpen Franciaországban, ahol a modern korra jellemző deviáció egyik fő értelmi szerzőjének tekintendő Szép Fülöp idejétől kezdve a királyság csaknem folyamatosan azon munkálkodott, hogy függetlenítse magát a szellemi tekintélytől, mialatt azonban – különös logikátlansággal – fenntartotta eredeti függő viszonyának külső látszatát, hiszen, mint már jeleztük, a királyok felkenése pontosan ezt képviselte. Szép Fülöp „jogtudósai”, jóval a reneszánsz „humanistái” előtt, már a jelenlegi „laicizmus” előfutárai voltak; és ez az a korszak, tehát a XIV. század eleje, amelyre visszavezethető a nyugati világ saját tradíciójától való tulajdonképpeni elszakadása. Bizonyos okokból kifolyólag, amelyeket túl hosszú lenne kifejteni itt, és amelyekről más tanulmányokban egyébként már említést tettünk,3 úgy gondoljuk, hogy ezen elszakadás kiindulópontját pontosan jelzi a Templomos Rend elpusztítása; csak emlékeztetünk arra, hogy ez a rend egyfajta kapocs volt Kelet és Nyugat között, kettős – vallási és harci – jellegéből következően pedig a szellemi és az időbeli bizonyos fajta egyesítője Nyugaton, még akkor is, ha e kettős jelleget nem szabad a két hatalom közös forrásával való közvetlen kapcsolat jeleként értelmezni.4 Ez ellen esetleg fel lehetne hozni, hogy a rend elpusztítását, még ha a francia király kezdeményezte is, legalábbis a pápaság egyetértésével hajtották végre; az igazság azonban az, hogy rákényszerítették a pápaságot erre, ami teljesen más megítélés alá esik; ettől kezdve, a normális viszony ilyetén megfordításával, az időbeli hatalom saját politikai uralmi céljaira használta fel a szellemi tekintélyt. Kétségtelenül fel lehet hozni ellenvetésként a következőt is: az, hogy a szellemi tekintély engedte hogy ily módon  alávessék, azt bizonyítja: már nem volt az, aminek lennie kellett volna, és képviselői már nem voltak teljesen tudatában a szellemi tekintély transzcendens jellegének. Ez igaz, sőt ez magyarázza és igazolja Dante időnként heves kirohanásait kora klérusával szemben; de továbbra is tény, hogy az időbeli hatalom viszonylatában mindenek ellenére még mindig ők képviselték a szellemi tekintélyt, és az időbeli hatalom ettől nyerte legitimitását. Az időbeli hatalom képviselői mint olyanok nem rendelkeznek azzal a képesítéssel, hogy felismerjék, az eredetüket képező tradicionális formának megfelelő szellemi tekintély rendelkezik-e effektív valóságának teljességével vagy sem; sőt, definíció szerint képtelenek erre, hiszen kompetenciájuk egy alsóbb rangú területre korlátozódik; de akármilyen legyen is e tekintély, azzal, hogy semmibe veszik a neki való alárendeltségüket, pontosan saját legitimitásukat vonják kétségbe. Éppen ezért nagy elővigyázatossággal kell különbséget tenni azon két kérdés között, hogy mi a szellemi tekintély önmagában, exisztenciájának egy-egy adott korszakában, illetve milyen az időbeli hatalommal való viszonya. Ez utóbbi kérdés független az előbbitől, amely kizárólag a szacerdotális funkciókat ellátókra vonatkozik, vagy azokra, akik normális körülmények között kvalifikáltak lennének arra; és e tekintély, még ha képviselőinek hibái miatt teljesen el is veszítené doktrínájának „szellemét”, a „betű” letéteményének és azon külső formáknak a puszta megőrzése, amelyek e doktrínát valamilyen módon magukban foglalják, továbbra is biztosítanák számára a szükséges és elégséges hatalmat ahhoz, hogy az időbeli feletti fensőbbségét érvényesen gyakorolja.5 Mivel e fensőbbség magához a szellemi tekintély lényegéhez kapcsolódik, és egészen addig hozzá tartozik, amíg az reguláris módon létezik, így akármennyire csorbult legyen, a spiritualitás legkisebb eleme is mérhetetlenül felette áll mindannak, ami az időbeli rendhez tartozik. Ebből következik, hogy miközben a szellemi tekintély mindig uralkodhat és uralkodnia is kell az időbeli hatalom felett, addig önmaga semmi más uralma alá nem kerülhet, legalábbis külsőleg;6 bármennyire megdöbbentőnek is tűnhet egy efféle állítás legtöbb kortársunk szemében, habozás nélkül kijelenthetjük, hogy ez csupán egy cáfolhatatlan igazság kimondása.7

De térjünk vissza Szép Fülöphöz, aki különösen jellemző példaként szolgál arra, amit e helyütt szükséges kifejteni. Megjegyzendő, hogy cselekedeteinek hajtóereje Dante szerint a „kapzsiság”,8 ami nem a ksatriya, hanem a vaivya erkölcsi hiányossága; azt lehet mondani, hogy a ksatriyák a lázadás állapotába jutva bizonyos tekintetben degradálják magukat, elveszítik saját karakterüket, és egy alacsonyabb kasztét öltik magukra. Még azt is hozzá lehet tenni, hogy e degradáció elkerülhetetlenül a legitimitás elveszítésével jár együtt: ha a ksatriyáknak saját hibájuk miatt nélkülözniük kell az időbeli hatalom gyakorlásához szükséges normális jogaikat, az azért van, mert nem igazi ksatriyák, ami alatt azt értjük, hogy természetük már nem olyan, hogy alkalmassá tegye őket valódi funkciójuk betöltésére. Ha a király már nem elégszik meg azzal, hogy a ksatriyák között első, azaz a nemesség feje legyen, és hogy a „reguláló” szerepet játssza, amely címénél fogva hozzá tartozik, akkor elveszíti azt, ami lényegi létjogosultságát képezi, egyszersmind szembehelyezkedik a nemességgel, amelynek ő csak egy emanációja és mintegy legteljesebb kifejeződése. Azt látjuk tehát, hogy a királyság – azáltal, hogy „centralizálja” és magába olvasztja az együttesen az egész nemességhez tartozó hatalmat – küzdelembe bocsátkozik a nemességgel, és makacsul éppen a feudális rendszer elpusztítása irányába hat, amelyből maga is származik. Egyébiránt ezt csak a vaivyáknak megfelelő harmadik rendre támaszkodva tudja megtenni; és ezért látjuk azt is, hogy – pontosan Szép Fülöp idejétől kezdve – Franciaország királyai úgyszólván folyamatosan a burzsoáziával veszik körül magukat, különösen olyan királyok, mint XI. Lajos és XIV. Lajos, akik a „centralizáció” munkájában a legtovább mentek, s ami egyébként később a burzsoázia malmára hajtotta a vizet, amikor a forradalom alatt magához ragadta a hatalmat.

Egyébiránt az időbeli „centralizáció” általában a szellemi hatalommal való szembefordulás jele, amelynek hatását a kormányok igyekeznek semlegesíteni, hogy sajátjukkal helyettesítsék azt; ez az oka annak, hogy ugyanakkor a feudális forma – az, amelyben a ksatriyák a legtökéletesebben tudják gyakorolni normális funkciójukat – tűnik a legmegfelelőbbnek a tradicionális civilizációk reguláris szerkezetéhez, amilyen például a középkori is volt. A modern kor, amely a tradíciótól való elszakadás kora, politikai nézőpontból a feudális rendszer nemzeti rendszerrel való helyettesítéseként írható le; és a XIV. század az, amelyben a fent említett „centralizáció” közreműködésével a „nemzetek” kialakulása elkezdődött. Helytálló megállapítás, hogy a „francia nemzet” létrejötte főleg királyainak műve; és ezáltal, tudtukon kívül, saját vesztüket idézték elő;9 s ha Franciaország az első olyan európai ország, ahol eltörölték a királyságot, annak oka az, hogy Franciaország volt a „nacionalizáció” kiindulópontja. Azonkívül aligha kell emlékeztetni arra, hogy a forradalom milyen brutálisan „nacionalista” és „centralista” volt, és az úgynevezett „nemzeti eszme” milyen szerepet játszott a forradalmakban végig a XIX. század folyamán.10 Igen különös ellentmondást hordoz tehát a „nacionalizmus”, amelyet a forradalom és művének egyes nyílt ellenségei manapság hirdetnek. De a legérdekesebb pont számunkra a következő: a „nemzetek” kialakítása lényegében csak egy epizód az időbelinek a szellemivel szembeni küzdelmében; és ha a dolgok mélyére akarunk hatolni, akkor azt mondhatjuk, hogy pontosan ezért bizonyult végzetesnek a királyság számára, amely csupán a vesztébe rohant még akkor is, amikor úgy tűnt, minden célkitűzését megvalósítja.11

Létezik egyfajta politikai, következésképpen teljes mértékben külsőleges egységesülés, amely semmibe veszi, ha nem egyenesen tagadja azokat a spirituális princípiumokat, amelyek egyedül képesek megteremteni egy civilizáció igazi, mélyreható egységét – és a „nemzetek” ennek az egységesülésnek a példái. A középkorban Nyugaton mindenütt létezett valódi, a szó szoros értelmében vett tradicionális alapokon álló egység, amelyet mi „keresztény világnak” nevezünk; amikor e másodlagos, tisztán politikai – vagyis időbeli, és már nem szellemi – rendű egységek, azaz a nemzetek kialakultak, akkor a Nyugat e nagy egysége helyrehozhatatlanul megbomlott, és a „keresztény világ” effektíve megszűnt létezni. A nemzetek, amelyek csak a hajdani „keresztény világ” szétszóródott fragmentumai, és az időbeli hatalom uralmi akarata által létrejött, az igazi egységet helyettesítő hamis egységek, éppen kialakulásuk körülményei miatt csak úgy tudnak fennmaradni, ha minden területen szembehelyezkednek és szüntelenül küzdenek egymással;12 a szellem az egység, az anyag a sokaság és a megosztottság, és minél nagyobb az eltávolodás a spiritualitástól, annál több ellentét éleződik ki és erősödik fel. Senki nem tagadhatja, hogy a szigorúan lokális és egyébként a szellemi tekintélyből eredő megszorító regulációnak alávetett feudális háborúk eltörpültek a nemzetek közötti háborúkhoz képest, amelyek a forradalommal és a [napóleoni – A ford.] Birodalommal együtt a „felfegyverzett nemzetekhez” vezettek,13 és hogy napjainkban olyan új fejleményeket látunk, amelyek rendkívül aggasztóak a jövőre nézve.

Másfelől, a „nemzetek” létrehozásával igazi kísérletek történhettek arra, hogy a szellemit alávessék az időbelinek, ami a két hatalom közötti hierarchikus viszony teljes megfordítását foglalja magában; ezen alávetés leghatározottabban a „nemzeti” egyház gondolatában fejeződött ki, vagyis az államnak alárendelt és annak határai közé szorított egyházéban. Maga az „államvallás” terminus szándékos kétértelműség, amely végső soron a következőt jelenti: az időbeli kormány a vallást mint eszközt használja saját uralmának biztosítása végett; ez tulajdonképpen a vallásnak a társadalmi rend egyszerű elemévé való csökkentése.14 A „nemzeti” egyház gondolata először a protestáns országokban jelent meg, vagy akár azt is mondhatnók, hogy e gondolat megfoganása hívta életre a protestantizmust; nyilvánvaló ugyanis, hogy Luther aligha volt több – legalábbis politikai értelemben –, mint néhány német herceg ambíciójának eszköze, és nagyon valószínű, hogy e támogatás nélkül a Róma elleni lázadás ugyanolyan jelentéktelen lett volna, mint sok más egyedi elszakadási kísérlet, amelyek mind csupán rövid életű incidensek voltak. A reformáció a legszembeötlőbb tünete annak, hogy a „keresztény világ” spirituális egysége megbomlott, noha nem ez kezdte – Joseph de Maistre kifejezésével élve – „elhasogatni a varratlan köntöst”; e szakadás régóta kétségtelen tény volt, hiszen kezdetei, miként említettük, két évszázaddal korábbra nyúlnak vissza; és hasonló megjegyzést lehetne tenni a reneszánsz témájában is, ami egy korántsem véletlen egybeesés folytán majdnem a reformációval egyidejűleg jött létre, és csak akkor, amikor a középkor tradicionális tudása már jóformán teljesen elveszett. A protestantizmus e tekintetben tehát inkább következmény volt, mintsem kiindulópont; noha valójában legfőképp olyan hercegek és uralkodók műve volt, akik elsősorban politikai célokra használták fel, nem kellett sok idő ahhoz, hogy individualista tendenciáik ellenük forduljanak, hiszen közvetlen módon készítették elő az utat a jelen korszakra jellemző demokratikus és egalitáriánus elgondolásokhoz.15

Visszatérve a vallás állam általi alárendelésére – abban a formában, ahogyan itt leírtuk –, hiba lenne azt gondolni, hogy a protestantizmuson kívül nem lehet más példát találni:16 miközben VIII. Henrik anglikán szakadása a „nemzeti” egyház megteremtésének legteljesebb sikere, lényegében maga a XIV. Lajos által elgondolt gallikanizmus is pontosan ez volt; ha ez utóbbi mozgalom sikerrel járt volna, a Rómával való kapcsolat elméletben legalábbis kétségtelenül folytatódott volna, a gyakorlatban azonban a politikai hatalom közbelépése semmissé tette volna hatásait, és a helyzet nem lett volna észrevehetően más Franciaországban, mint Angliában, ha az anglikán egyház „ritualista” frakciójának tendenciái végérvényesen uralkodóvá váltak volna.17 A protestantizmus – különböző formáiban – kiélezte a dolgokat: a királyság azonban nem csak a protestantizmust befogadó országokban rombolta le saját „isteni jogát”, azaz legitimitása egyedüli alapját és ugyanakkor stabilitása egyetlen garanciáját. A fentebb vázoltak szerint a francia királyság anélkül, hogy a szellemi tekintéllyel való nyílt szakításig elment volna, más kerülőutakon lényegében ugyanúgy cselekedett, sőt az is teljesen világos, hogy az első volt, amely erre az útra lépett. A támogatói, akik valamiképpen dicsőítik ezt, nyilvánvalóan nincsenek tisztában azzal, hogy ez az attitűd milyen következményekkel jár, és hogy e következmények elkerülhetetlenek. Az igazság az, hogy ezáltal a királyság öntudatlanul utat nyitott a forradalomnak, amely pedig – elpusztítva a királyságot – még inkább fokozta a felfordulást, amely mellett a királyság fokról fokra elkötelezte magát. Valóban, a polgárságnak a nyugati világban mindenütt sikerült megragadnia a hatalmat, amelyet a királyság először helytelenül megosztott velük; nem sokat számít, hogy a polgárság eltörölte-e a királyságot, mint Franciaországban, vagy hagyta-e névleges fennmaradását, mint Angliában és máshol; az eredmény minden esetben ugyanaz: a „gazdasági” győzelme és nyíltan proklamált elsősége. Ám a materialitásba való süllyedés mértékében fokozódik az instabilitás is, és a változások egyre gyorsabban következnek be; így a polgárság uralma meglehetősen rövid életű lesz az őt megelőző uralmi rendszerhez képest; és mivel a bitorlás bitorlást követel, a vaivyák után most a vudrák azok, akik uralomra törnek, és pontosan ez a bolsevizmus értelme. Nem kívánunk itt jóslásokba bocsátkozni, de a fentiek alapján nem lenne túlságosan nehéz bizonyos következtetéseket levonni a jövőt illetően; miután a legalacsonyabb rangú társadalmi elemek hatalomhoz jutnak, regnálásuk valószínűleg a legeslegrövidebb lesz, és ez az adott történelmi ciklus utolsó fázisát jelzi, mivel ennél nem lehet mélyebbre szállni; és ha az eseménynek nem is lenne egyetemes jelentősége, azt azért lehet feltételezni, hogy ez – legalábbis a Nyugat számára – a modern korszak vége lesz.

Kétségtelen, hogy a fenti tényeket alaposan ismerő történész képes lenne szinte határtalanul továbbvinni e gondolatokat, mélyebben megvizsgálva több részleges tényt, amelyek még világosabban hangsúlyossá tennék, amit itt principiálisan fel akartunk mutatni:¹⁸ a királyi hatalom túlságosan is kevéssé ismert felelősségét minden modern felfordulás eredetét illetően, a szellemi és időbeli viszonyaiban végbemenő első deviációt, amelyből kétségtelenül az összes többi következik. Ami minket illet, ez nem lehet a feladatunk; csak példákat akartunk hozni, hogy világossá tegyünk egy szintetikus értelmezést; meg kell elégednünk a történelem főbb vonalainak áttekintésével és azzal, hogy az események sorából kiemelkedő, alapvető jelzésekre szorítkozunk.

Fordította: Kvintesszencia Kiadó

Forrás: René Guénon: Szellemi tekintély és időbeli hatalom. (Kvintesszencia Kiadó, Debrecen, 2012.)

JEGYZETEK

1 Ez az, amit Leibniz a „megkülönböztethetetlenek elvének” nevezett; ahogyan már volt alkalmunk rámutatni, Leibniz – más modern filozófusokkal szemben – rendelkezett némi tradicionális ismerettel, amely azonban töredékes és elégtelen volt ahhoz, hogy megszabaduljon bizonyos korlátoktól.

2 L’Erreur spirite. II. rész, 6. fejezet.

3 Lásd különösen Dante ezoterizmusa.

4 E témával kapcsolatban lásd Szent Bernátról szóló tanulmányunkat; ott bemutattuk, hogy mind a szerzetes, mind a lovag karakterisztikuma megvolt Szent Bernát személyében, aki az általa később „Isten hadseregének” nevezett Templomos Rend regulájának szerzője volt; ez magyarázatul szolgál arra, hogy folytonosan békéltetői és döntőbírói szerepet töltött be a vallási és a politikai hatalom között.

5 Ez az eset hasonló azon emberéhez, aki egy lezárt ládában kincset örököl, de mivel a ládát nem tudja kinyitni, annak valódi természetéről mit sem tud; mégis ez az ember a kincs valódi birtokosa; a kulcs elveszítése nem fosztja meg őt a tulajdonjogtól, és ha e tulajdonjoghoz bizonyos külső előjogok is kapcsolódnának, akkor meglenne a jogcíme ezek gyakorlására; másfelől azonban nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között közvetlen személyes vonatkozásban nem tudná megfelelő módon hasznosítani kincsét.

6 Ez a megszorítás a szellemi és az időbeli legfőbb, minden partikuláris formán túl lévő princípiumára vonatkozik, amelynek közvetlen képviselői nyilvánvalóan mindkét terület feletti uralmi joggal rendelkeznek; a világ jelenlegi állapotában e legfőbb princípium akciója azonban nem látható módon megy végbe, úgyhogy azt lehet mondani, hogy minden szellemi tekintély külsőleg mint a legfőbb jelenik meg, még akkor is, ha ez csak egy – ahogy azt fentebb neveztük – relatív szellemi tekintély, és akkor is, mint jelen esetben, ha az általa megőrizni hivatott tradicionális forma kulcsát már elveszítette.

7 Ugyanez áll a „pápa tévedhetetlenségére”, amelynek proklamációja oly nagy tiltakozást váltott ki, egyszerűen a modern értetlenség miatt, amely egyébként az explicit és hivatalos megerősítést annál inkább szükségessé tette: egy tradicionális doktrína autentikus reprezentánsa szükségszerűen tévedhetetlen, amikor e doktrína nevében beszél; és világosan meg kell érteni, hogy e tévedhetetlenség nem az individuumhoz, hanem a funkcióhoz kötődik. Ily módon az iszlámban minden mufti tévedhetetlen, mint a shari’a, vagyis az alapvetően a valláson alapuló törvénykezés felhatalmazott tolmácsolója, még akkor is, ha kompetenciája nem terjed ki egy bensőbb rendre; a keletiek meglepődnének, nem azon, hogy a pápa saját területén tévedhetetlen, ez nem okozna számukra problémát, hanem inkább azon, hogy ő az egyedül tévedhetetlen egész Nyugaton.

8 Ez nemcsak a Templomos Rend elpusztítására ad magyarázatot, s még szembetűnőbben arra, amit pénzhamisításnak neveztek, hanem két olyan tényre is, amely talán sokkal szorosabb összefüggésben áll egymással, mint azt első pillantásra vélnők. Mindenesetre, ha Szép Fülöp kortársai e hamisítást bűncselekménynek tekintették a király részéről, abból arra kell következtetni, hogy az érme fémösszetételének saját kezdeményezésre történő megváltoztatásával túllépte a királyi hatalom elismert jogait. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az ókorban és a középkorban a pénzverés e problémájának voltak olyan aspektusai, amelyek teljesen ismeretlenek a modernek előtt, akik pusztán a „gazdasági” nézőpontra szorítkoznak. Ahogyan az már megállapítást nyert, a kelta pénzérméket díszítő szimbólumok csak a druidáknak fenntartott doktrinális tudás összefüggésében magyarázhatók, ami arra utal, hogy e terület tekintetében közvetlen irányításuk volt; a pénzverés szellemi tekintély általi ellenőrzése majdnem a középkor végéig fennmaradt.

9 A királyság és a feudális nemesség küzdelmére pontosan illenek az Evangélium szavai: „És ha egy ház önmagában meghasonlik, meg nem maradhat az a ház” (Mk 3:25).

10 Meg kell jegyezni, hogy a „nemzeti eszmét” különösen a pápaság és a Szent Római Birodalom örökségének utolsó maradványát jelentő Ausztria ellen játszották ki.

11 Ahol a királyság „alkotmányossá” válva fenntartotta magát, nem több önmaga árnyékánál, és léte alig több, mint nominális és „reprezentatív”, ahogyan azt a jól ismert mondás is kifejezi, amely szerint „a király uralkodik, de nem kormányoz”; ez valóban nem más, mint a korábbi királyság karikatúrája.

12 Ez az oka annak, hogy a „nemzetek szövetségének” gondolata csakis egy realitást nélkülöző utópia lehet; a nemzeti forma esszencialiter élesen szemben áll bármilyen, nála magasabb rangú egység elismerésével; azonfelül a mai elképzelések szerint nem lenne másról szó, mint egy kizárólagosan időbeli és ebből eredően annál inkább hatástalan egységről, amely az igazi egységnek csupán paródiája lehet.

13 Mint azt máshol megjegyeztük (A modern világ válsága. 5. fejezet), megkülönböztetés nélkül minden embert rákényszeríteni a modern háborúkban való részvételre a társadalmi funkciók megkülönböztetésének teljes figyelmen kívül hagyását jelenti; ez egyébként az „egalitarizmus” logikus következménye.

14 E koncepció ezenkívül más formákban is megvalósulhat, mint a voltaképpeni „nemzeti” egyház; erre egy eklatáns példát hozunk egy olyan rendszerből, mint a napóleoni „konkordátum”, amely a papokból állami tisztviselőket csinált, ami valóságos agyrém.

15 Meg kell említeni, hogy a protestantizmus eltörli a papságot, és noha állítása szerint megőrzi a Biblia tekintélyét, a „szabad vizsgálódással” valójában lerombolja azt.

16 Itt nem vesszük figyelembe Oroszország némiképp sajátos esetét, mert olyan megkülönböztetéseket tenne szükségessé, amelyek feleslegesen bonyolítanák magyarázatunkat; nem kevésbé igaz, hogy ott is fellelhető az imént meghatározott értelemben vett „államvallás”, ám a szerzetesi rendeknek sikerült legalább bizonyos mértékig elkerülniük a szellemi időbelinek való alárendelését, míg a protestáns országokban az eltörlésük tette a lehető legteljesebbé azt.

17 Nagy a hasonlóság egyébként az „anglikanizmus” és a „gallikanizmus” kifejezések között, ami ugyancsak megfelel a valóságnak.

18 Érdekes lenne például ebből a nézőpontból megvizsgálni Richelieu szerepét, akinek eltökélt szándéka volt eltörölni a feudalizmus utolsó nyomait is és aki, míg Franciaországban a protestánsok ellen harcolt, külföldön szövetséget kötött velük a Szent Római Birodalom, vagyis az egykori „keresztény világ” maradványai ellen.