Keserű, de egészséges: adalékok Habsburg uralkodóink mai megítéléséhez. II. rész (1711-1815.)

Extra Hungariam non est vita, si est vita non est ita.           

A magyar történelmi köztudatban a Rákóczi szabadságharc (amelyet a közbeszéd és a történetírásunk is másfél évszázadig csak Rákóczi-ribilliónak hívott) befejezésétől a reformkor kezdetéig tartó időszak országunk történetének talán a legkevésbé ismert időszaka. Kevés pátosz és romantikus felbuzdulás, sehol népszerűséget hajhászó politikusok, de annál több büszkeség és férfias öntudat. Az 1711-es szatmári békével Magyarország történelmének legbékésebb és leghosszabb ideig tartó felemelkedő korszaka köszöntött be. Ez volt a Ludas Matyi és az Extra Hungariam non est vita, si est vita non est ita korszaka. A magyar büszkeség és öntudat, a nagyobb viharok nélküli csendes gyarapodás időszaka ez.

Írta: Csizér Márton.

            Az 1711-es szatmári kompromisszumos béke megkötésében főszerepet játszó két személy báró (1712-től gróf) Károlyi Sándor (1668-1743.) és gróf Pálffy János (1663-1751.) hosszú ideig történelmünk megvetett figurái voltak. Károlyi neve (Görgey előtt) az áruló szinonimájává vált és az ellene folytatott propaganda annyira hatékonynak bizonyult, hogy még kései leszármazottja a „vörös gróf” Károlyi Mihály is azt írja emlékirataiban, hogy elődje a család hatalmas birtokait a Habsburgoktól kapta jutalmul a béke megkötéséért. Értsd: Rákóczi elárulásáért. Ezzel szemben az igazság az, hogy Károlyi Sándor a grófi címen kívül az uralkodótól semmilyen birtokadományban nem részesült, de a Rákóczi felkelésben részt vevő más nemesekhez hasonlóan a fejedelemtől kapott birtokokat megtarthatta.

            Pálffy János talán még rosszabbul járt, mint Károlyi. Az uralkodójához mindig hűséges kitűnő katonát, hadvezért és politikust az 1945 előtt nagy népszerűségnek örvendő Thaly Kálmán féle függetlenségi irányzat éppúgy árulónak tekintette, mint a ’45 utáni osztályharcos kommunista „történettudósok”. Élete a mai napig nincs tudományosan feldolgozva. Ferenc József személyes ajándékát, a Kodály köröndön felállított mellszobrát az új urak habozás nélkül eltávolították. Visszaállítása még csak a tervekben sem szerepel.

            III. Károly az utolsó férfiági Habsburg uralkodó már trónra kerülése előtt megismerte az élet árnyékosabb oldalát. Lipót császár kisebbik fiaként, mivel a család spanyol ágának kihalása – a beteg II. Károly spanyol király gyermektelensége miatt – már elkerülhetetlen volt, apja őt szánta a spanyol trónra. A spanyol örökösödési háború (1701-1714.) kitörését követően Spanyolországba utazott és az elkövetkezendő évei szakadatlan harcok között telt el. Bár Savoyai Jenő herceg és Marlborough hercege győzelmek egész sorozatát aratták a főhadiszintéren, magában Spanyolországban a francia ellenes koalíciónak sokkal nehezebb dolga volt. Károly bár egy időre Madridot is sikerült elfoglalnia (1706), Katalóniába visszaszorulva, Barcelonából irányítva folytatta a háborút: csökkenő esélyekkel, de elszántan és megalkuvás nélkül. A bátyja I. József halálakor formailag a spanyol és az osztrák birtokok egy kézben egyesültek. Ennek lehetőségét azonban még Károly legerősebb szövetségesei az angolok és a hollandok is nagyobb veszélynek tekintették, mint a francia király, XIV. Lajos unokájának, Fülöpnek spanyol trónra kerülését. Szövetségesei elhagyták, de ez sem tudta elcsüggeszteni. Károly még évekig folytatta a háborút és végül előnyös békét tudott kötni: a spanyol trón Fülöpnek jutott ugyan, de a korábbi spanyol birtokok közül Nápolyt, Milánót, Szardíniát és Németalföldet Ausztria kapta meg (1714).

            A fegyverek azonban nem sokáig pihenhettek. 1716-ban kitört az újabb török háború, amely Savoyai Jenő herceg vezetésével, hatalmas győzelemmel végződött: a Temesköz felszabadításával sikerült visszaállítani az „ezeréves határokat”. Az akkor már a magyar nyelvben is inkább Belgrádnak nevezett Nándorfehérvárt és további szerb illetve román területeket is sikerült felszabadítani, de ezek a hódítások nem bizonyultak tartósnak.

            A felszabadított Bánság egy szinte teljesen elpusztult, lakatlan, mocsaras, gazdasági értékkel nem bíró terület volt, de az uralkodó által kinevezett Mercy tábornagy kormányzása alatt gyors fejlődésnek indult. Alig pár évtizeddel később már Magyarország „éléskamrája” lett. III. Károly országlása alatt különösen sok történt az ipar és a kereskedelem fejlődésének előmozdítása érdekében. Hazánk újabb, egyvégtében haladó és csaknem két évszázadig tartó fejlődésének alapjait ő vetette meg.

            III. Károly élete utolsó percéig reménykedett, hogy idővel fia születik. Két lány (Mária Terézia és Mária Anna) apjaként azonban fel kellett készülnie arra is, hogy leány fogja követni a trónon. Idővel ez vált legfőbb uralkodói törekvésévé: minden európai hatalommal elfogadtatni a Habsburgok leányági örökösödését. A magyar országgyűlés komolyabb ellenvetés nélkül 1723-ban elfogadta a leányági örökösödést és a birodalom közös ügyeinek kezelését szabályozó Pragmatica Sanctiót. Az elfogadás abból a szempontból is meglepő lehet, mert II. Rákóczi Ferenc féle propagandában a felkelés egyik fő oka a Habsburgok fiági örökösödésének „kényszerű” elfogadása volt. Most már a leányág elfogadása is gond nélkül megtörtént. Más országokkal szemben viszont III. Károly komoly engedményekre is hajlandó volt, hogy Mária Terézia trónöröklését biztosíthassa. Az általa alapított és tíz éven keresztül nyereségesen működő Oostendse Compagnie (Osztrák Kelet-indiai Társaság) tevékenysége sértette a franciák elleni hagyományos szövetségesek, a „tengeri hatalmak”, Nagy-Britannia és Hollandia érdekeit. Rájuk való tekintettel III. Károly megszüntette a Társaságot. A francia király XV. Lajos támogatásáért cserébe Mária Terézia vőlegénye, Lotaringiai Ferenc, lemondott ősei földjéről, Lotaringiáról.

            Mellékes eseménynek tűnik, de III. Károly jellemének megítélése szempontjából fontos epizód, hogy az apja (Nagy Péter, orosz cár 1689-1725) szigora elől menekülő orosz trónörökös Alekszej cárevicsnek ő nyújtott menedéket és hónapokon keresztül szabályosan bújtatta.

            Uralkodása utolsó évei nem voltak sikeresek. Már a lengyel örökösödési háború (1733-1735.) is területi veszteséggel zárult, de az Oszmán Birodalom ellen viselt újabb háború (1736-1739.) teljes vereséggel végződött. A húsz évvel korábban felszabadított román és szerb területek Belgráddal együtt ismét török uralom alá kerültek.  Ez a vereség rávilágított a Birodalom gyengeségeire és a korábbi évek valamennyi diplomáciai eredményét is megkérdőjelezte. Amikor röviddel a török háború befejezését követően III. Károly 1740 októberében egy magyarországi vadászatot követően elhunyt, senki sem tudta megítélni, hogy vajon mennyit fognak érni a Mária Terézia trónörökösödését elfogadtató szerződések. Mint hamarosan kiderült, nem sokat.

            A világtörténelemben kevés uralkodó lépett nehezebb körülmények között trónra, mint Mária Terézia. Poroszország elfoglalta Sziléziát, a bajor-francia szövetséges csapatok meg Csehországot és közvetlenül Bécset fenyegették.  Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben kérte Mária Terézia a magyar rendek segítségét. Őseink a kért támogatást megadták: új hadseregeket állítottunk fel, amellyel nemcsak Csehországot sikerült visszafoglalni, hanem még a királynő legfőbb riválisát a császárrá választott VII. Károlyt a saját királyságából, Bajorországból is sikerült elkergetni.  Később csapataink a Rajnán is átkeltek és Franciaországot támadták. A rendek meggyőzésében „régi ismerőseink” – a szatmári béke kovácsai, gróf Károlyi Sándor és gróf Pálffy János – is főszerepet játszottak. Az utóbbit, aki 1741-től már nádor volt, magának a királynőnek kellett lebeszélnie, hogy 80 évesen személyesen hadba vonuljon. Francia oldalról kifejezetten számították rá, hogy Magyarország Mária Terézia ellen fog fordulni. Gróf Bercsényi László (Bercsényi Miklós, Rákóczi főemberének fia, ekkor már francia altábornagy) ebből a célból írt levelet Pálffy Jánosnak, aki viszont ezt a levelet felbontatlanul továbbította a királynőnek.

            Az osztrák örökösödési háborúban (1740-1748.) sikerült megvédeni a trónt. Mária Terézia és a Birodalom helyreállított tekintéllyel került ki a konfliktusból, de Szilézia porosz uralom alatt maradt. Az elveszett terület visszaszerzéséért, hosszas diplomáciai előkészítést követően, immár francia és orosz szövetségben, 1756-ban tört ki a később hétévesnek nevezett háború. II. Frigyes minden katonai zsenialitása ellenére teljes vereséget szenvedett volna és csak nagy szerencsével, Erzsébet orosz cárnő halálának és az utód – a fél év után megbuktatott – III. Péter cár porosz imádatának köszönhetően tudta megmenteni országát és Sziléziát.

             Magyar történészek munkáiban még ma is gyakran felbukkanó – és elsősorban erre a két háborúra utaló – kitétel, hogy ezekhez a háborúkhoz nekünk, magyaroknak úgymond „semmi közünk sem volt”. Tehát, pl. gróf Hadik András (1710-1790) aki nemcsak a magyar hadtörténet egyik legnagyobb géniusza, hanem „mellesleg” egyik legtisztább jelleme is volt, tulajdonképpen nem is magyar, hanem idegen érdekekért harcolt. A legnagyobb fokú szűklátókörűség ilyet állítani. Ki kellett állnunk a dinasztia mellett, mert egyrészről erre kötelezett minket a magyar országgyűlés által is elfogadott törvény a már említett Pragmatica Sanctio, másrészről viszont a törvénytől függetlenül saját önérdekünk is ezt parancsolta. Éppen a fentebb említett, még III. Károly idejében lezajlott és teljes vereséggel végződött török háború mutatott rá arra, hogy az Oszmán Birodalom akkor még nem volt „Európa beteg embere”. Ha a Habsburg Birodalom teljes erejével így tudtak elbánni, akkor egy független Magyarországnak mennyi esélye volna ellenük? Rövid időn belül egy újabb hódoltság köszöntött volna be. Őseink 1740-ben belátták, hogy a teljes függetlenség rövid időn belül az ország bukásához vezetne. Bármennyire is provokatív lehet az állítás, de még a függetlenség sem olyan eszme, amelyért érdemes lenne az ország érdekeit kockáztatni. (A későbbiekben majd látni fogjuk, hogy mennyit ért az 1918-ban megszerzett függetlenségünk.)

             A hétéves háború befejeződésével Mária Terézia nekiláthatott országai újjászervezésének és modernizálásának munkájához. Ezzel kapcsolatban követte el a királynő leginkább közismert magyarellenes „bűnét”, a számunkra kedvezőtlen vámrendszer bevezetését. A XVIII. század második felére már mind az osztrák, mind a cseh nemesek fizettek adót, a magyar nemesek viszont még nem. A modernizálás legfontosabb lépése ezen elavult nemesi kiváltság eltörlése lett volna. Ezt azonban csak a magyar országgyűlés (egy gyarmatnak külön országgyűlése van?) tehette volna meg. Nem tették meg, nem szavazták meg. Ragaszkodtak a nemesség adómentességéhez. Mária Terézia az országgyűlés elutasító magatartásával szemben semmit sem tehetett, de az állam modernizálásához szüksége volt pótlólagos bevételekre. Mit tehetett ebben a helyzetbe? Alkotmányosan nálunk semmit sem, de uralkodó osztrák főhercegnőként Ausztriában teljesen jogszerűen vezethette be a számunkra kedvezőtlen vámrendszert. Amit a magyar nemes nem akart megfizetni adóban, azt megfizette vámban. A cseh és osztrák nemeseket nem sújtotta vám, de ők meg fizettek adót. A vámrendszer számunkra kedvezőtlen volt, de az adórendszer meg nekünk kedvezett. Ha nincs védővám, az azt jelentette volna, hogy Mária Terézia kifejezetten nekünk kedvez osztrák alattvalóival szemben. A vámrendszerre éppen az egyenlő bánásmód és igazság érvényesülése érdekében volt szükség. Azért sem tekinthetjük ezt különleges „nemzeti sérelemnek” mert ha akkor Magyarország és Ausztria két teljesen különálló független állam lett volna, Ausztria akkor is vámmal védte volna ipari termelését, nyilvánvalóan legalább akkor vagy magasabb vámokkal, mint amelyeket Mária Terézia alkalmazott, aki, mivel a mi királynőnk volt, nyilvánvalóan csak a szükséges mértékű vámtételeket alkalmazta. Ahogy nem kedvezhetett egyoldalúan nekünk, ugyanúgy nem kedvezhetett és nem is kedvezett egyoldalúan Ausztriának sem. Ezzel megválaszoltuk az „ország gyarmatként kezelésének” vádját is: egy gyarmatnak nincs olyan országgyűlése, amelynek beleegyezése nélkül nem lehet adót kivetni. Egy gyarmaton pont nem a „bennszülöttek” jómódú rétege adómentes.

            Mária Terézia belpolitikai szempontból is kiemelkedő uralkodónak bizonyult. Mivel a magyar országgyűlés támogatására nem számíthatott céljait „királyi” hatalmából kibocsátott rendeletekkel volt kénytelen megvalósítani, amelyek hazánkban is kifejtették pozitív hatásukat, de éppen a rendeleti forma miatt végrehajthatóságuk egyes elemeiben megkérdőjeleződött.  Persze mivel alkotmányunk egyik fontos sarokköve a megyék széleskörű önkormányzata volt, ezért sokszor még az országgyűlési törvények végrehajtása sem tükrözte teljes mértékben megalkotóik elsődleges szándékát. Ez a gyakorlat egy modern állam esetében elképzelhetetlen, nem is lehetünk büszkék rá. A népnevelés rendszeresítése, a tortúra eltörlése és a jobbágyság sorsának könnyítése az ő érdeme (úrbéri rendelet). A Jezsuita Rend – Mária Terézia számára kényszerű és fájdalmas – eltörlését, a rosszat, igyekezett jó irányba fordítani: a rend vagyonából teremtette meg azt a tanulmányi alapot, amelyből az ország oktatásügyének átszervezését lehetett finanszírozni (Ratio Educationis). A nagyszombati és immár nem jezsuita egyetemet áthelyezte Budára (majd később II. József Pestre) és ezzel nagy lendületet nyert a főváros fejlődése.

            Másik „vádpont” Mária Teréziával szemben az, hogy Bécsbe „csábította” és ezzel „elnemzetietlenítette” a magyar főnemességet. Ez a kritika ma már talán megmosolyogtató. A XVIII. században a magyarok sokkal jelentősebb részt vállaltak a Birodalom irányításában, mint a korábbi évszázadban. Emiatt huzamosabb ideig Bécsben tartózkodtak, gyermekeik is ott éltek, tanultak. Mária Terézia létrehozta a magyar nemesi testőrséget, mely természetesen külön is sok magyar ifjút az osztrák fővárosba csábított. Kétségtelen tény, hogy a XVIII. században a magyar főnemesség magyar nyelv használata háttérbe szorult, de a legfontosabb idegen nyelv nem a német, hanem a francia lett. Viszont ez nem a Habsburg gonoszságnak betudható egyedi magyar jelenség, hanem az egész európai elitet érintette. Még a porosz II. Frigyes és az orosz (de német származású) II. Katalin cárnő is szívesebben beszélt és írt franciául, mint akármilyen más nyelven. A magyar ifjak így ismerkedtek meg a nyugati kulturális vívmányokkal. Ha pedig a testőr-írókra (pl. Bessenyei) gondolunk, akkor azt is kijelenthetjük, hogy közvetve még a modern magyar irodalom megteremtése is Mária Teréziának köszönhető. (Az pedig, hogy a testőr-írók közül sokan szabadkőművesek is lettek, egyszerre utal Bécs akkori szellemi nyitottságára és arra is, hogy a „nyitottságnak” nem csak pozitívumai vannak.)

            Súlyosabb vád – nemcsak Mária Teréziával szemben, hanem valamennyi XVIII. századi Habsburg uralkodóval kapcsolatban –, hogy tudatosan azért telepítettek volna be idegeneket a felszabadított, de a török hódoltság időszakában elnéptelenedett területekre, hogy a magyarság kisebbségbe kerüljön saját országában és a nemzetiségeket a rebellis magyarok ellen fel lehessen használni. A helyzet megítéléséhez tudnunk kell azt, hogy míg 1526 előtt hazánkban a magyarság létszáma a teljes népesség kb. 80%-át tette ki, addig ez az érték a török kiűzésének időszakára kb. 40%-ra csökkent. A török hódoltság pusztító hatása éppen az ország középső részén elhelyezkedő magyarságot érintette a legnagyobb mértékben. 1711-re az Alföld és a Dél-Dunántúl egyes részei teljesen elnéptelenedtek. A feladat a terület újranépesítése volt. Ebben azonban a magyarság nem játszhatott fontos szerepet. Külhoni magyarság nem létezett. A magyar népesség legfeljebb csak az ország egyik területéről tudott volna átköltözni a másikba. Ebben az esetben, ahová költöztek ott növekedett a magyarság részaránya, ahonnan elköltöztek ott viszont csökkent. Ezzel szemben a románok nagy tömegben telepedtek le Erdélyben, viszont ez már egy több évszázados folyamat spontán módon zajló folytatása volt. A Habsburgok ebben semmilyen szerepet sem játszottak, de az olcsó munkaerőt kereső erdélyi magyar földbirtokosok annál inkább. A szerbek betelepülése pedig a török háború következménye volt. Tudatos betelepítési politikáról kizárólag a svábok esetében beszélhetünk. Érdekes módon a XVIII. században betelepített sváb népesség jelentős része hamar elmagyarosodott illetve szimpatizált a magyarsággal, de pl. az Árpádok alatt kiváltságokkal betelepített erdélyi szászok még ekkora sem olvadtak be a magyarságba, sőt még különösebb szimpátiát sem éreztek irántunk.

            Mária Terézia tisztában volt vele, hogy uralkodása kezdetén a magyarság hűsége mentette meg a trónját. Nem is bizonyult hálátlannak, a fentebb már kifejteteken kívül neki köszönhetjük a még Zsigmond király által elzálogosított szepesi városok visszaszerzését, Fiume és a tengermellék Magyarországhoz csatolását, a magyar nemesi testőrség megszervezését, a Szent István Rend megalapítását és a sort még hosszan folytathatnánk.

            Mária Terézia halála rendkívüli történelmi esemény volt: kihalt a Habsburg ház. Rendkívüli és mégis jelentéktelen. Az utódai, férje révén, Lotaringiaiak lettek, de a hivatalos Habsburg- Lotharingiai családnév alatt elvileg is tovább vitték a dinasztiát. Az pedig már a történelmi gyökerek (a Habsburgok sikeres politikájának) erejét mutatja, hogy nem hivatalosan, de gyakorlatilag (uralkodói elvek, katolikus vallásosságuk stb.) ők is Habsburgok maradtak. 

            II. József (1780-1790.) uralkodásának megítélése ellentmondásos. Egyrészt, mint a „legtehetségesebb Habsburg” már trónra léptekor kiérlelt reformprogram megvalósításának tervével rendelkezett. Előremutató pozitív céljait azonban túl gyorsan és türelmetlenül akarta megvalósítani. Egy olyan központosított országban, mint Poroszország vagy Franciaország, sikeres uralkodó lehetett volna. A Habsburgok decentralizált soknemzetiségű birodalmában, ahol minden döntésnél számos partikuláris részérdeket kellett egyeztetni, nem sikerült megteremtenie reformjainak támogató hátországát. Egyedül maradt, amit a „nevezetes tollvonáskor” (a halálos ágyán rendeleteinek visszavonásakor) maga is belátott. Kivételképpen a Magyarországon kevés gyakorlati hatást kiváltó jobbágyrendelete és a vallásügyet szabályozó türelmi rendelete maradt hatályban. Magyar szempontból külön kiemelendő, hogy nem koronázta meg magát („kalapos király”), a történeti alkotmány megkerülésével illetve semmibevételével kormányzott. Mentségére szólva viszont meg kell jegyeznünk, hogy azon rendeletét, amely a németet tette egész birodalma – és így Magyarország – hivatalos nyelvévé sem maradt hatályban, és különben sem a magyar nyelv kárára született, mivel a hivatalos nyelv státuszában nem a magyart, hanem a latint váltotta fel. Visszavonása után ismét a latin lett az ország hivatalos nyelve.   

            II. Lipót (1790-1792) rövid uralkodása alatt rendkívül jó benyomást tett a magyar közvéleményre. Sikeresen lezárta az elődje által elindított újabb, a században immár harmadik török háborút, visszahozta a külföldre vitt Szent Koronát és „mellesleg” ő nem akart „kalapos király” lenni: idejében sor került a koronázásra.

            Néhány évvel ezelőtt egy a Magyar Nemzet hasábjain kibontakozott „Habsburg- vitához” kapcsolódóan a neves történész Hermann Róbert a dinasztia II. Lipótot követő tagjaira vonatkozóan a „genetikai csőd” kifejezést használta. II. Lipót fia I. Ferenc (1792-1835., a Szent Római Birodalom császáraként II. Ferenc) sosem tett jó benyomást a történészekre. Jellemzően leszólják intellektusát, maradiságát, kishivatalnoki uralkodói stílusát, kortársaihoz képest szürke egyéniségét. A francia forradalom és a Napóleoni háborúk időszaka a katonai és politikai tehetségek érvényesülése előtt a származástól függetlenül nyitotta meg az utat. Hozzájuk viszonyítva Ferenc kétségtelenül nem volt sem zseniális hadvezér, sem ravasz diplomata vagy hatalmas törvényalkotó, de ha a tényeket nézzük, be kell látnunk, hogy mint uralkodó egyáltalán nem vallott kudarcot.

            Az 1792-es év némileg párhuzamba állítható 1740-nel, Mária Terézia trónra lépésének évével. Ferenc alig tudott megmelegedni a trónon, az új Francia Köztársaság parlamentje, a „Nemzeti Konvent” hadat üzent „Magyarország és Csehország királyának”. Ferencnek azonban nem csak a csatamezőn kellett megküzdenie a franciákkal, hanem szellemi téren is. A katonai háború mellett, egy ideológia háború is zajlott: a „forradalom exportja”. A francia forradalom ideológiája, bármennyire is a racionalizmuson alapult, minden volt, csak nem a józanész diadala. A forradalommal együtt járó káosz és tömeggyilkosságok elkerülésének szándéka magyarázza nálunk a cenzúrát és a titkosrendőrség kiépítését.

            Hasonlóan a Wesselényi-féle összeesküvéshez a magyar jakobinusok Martinovics Ignác vezette szervezkedésének „hősiességét”, „becsületességét” és „hazafiságát” történetírásunk, jelentősen leértékelve, nagyjából a helyére tett. A kétes jellemű Martinovics sokkal inkább volt saját nagyravágyásának áldozata, mint a Habsburg „elnyomásnak”.

            Ferenc az ideológiai háborúban meg tudta védeni országait, de katonai téren egyik vereség jött a másik után. Elvesztek az itáliai birtokok, aztán Tirol. A Habsburg Birodalom kiszorult a német területekről, ahol Napóleon vette át az irányítást („Rajnai Szövetség”). Vereségét bölcsen belátva Ferenc felvette az ausztriai császár címét (1804-bern, arra a hírre, hogy Napóleon is császár lesz) és 1806-ban megszűntnek nyilvánította a Német Nemzet Szent Római Birodalmát.

            1809-ben Ferenc császár öccse Károly főherceg hiába győzött Aspernnél, a wagrami vereség eldöntötte a háború sorsát. Újabb területi veszteség: Horvátország Száván túli részéből (vagyis immár a Szent Korona területét megcsonkítva) Napóleon létrehozta Illiriát, egy új francia csatlósállamot.

            A háború hosszú évei alatt a magyar nemzet végig támogatta uralkodóját. 1809-ben Napóleon az Ausztriától történő elszakadásra szólította fel a nemzetet, de felhívásának semmilyen hatása nem volt. Ostobán elszalasztottuk volna a függetlenség lehetőségét? Ellenkezőleg, bölcsen döntöttünk. A magyar függetlenség – tekintettel Napóleon néhány év múlva bekövetkező bukására – igencsak rövid életű lett volna: végül vagy komoly arcvesztéssel lettünk volna kénytelenek visszatérni a „közös akolba” vagy pedig egy véres és biztos vereséggel járó háború taszította volna jó időre, a gödör mélyére országunkat.

            Napóleon „elnyerte” Ferenc lányának, Mária Lujzának kezét. Az előbbinek, mint felkapaszkodott parvenünek szüksége volt igazi uralkodócsaládból származó feleségre, az utóbbi meg ezzel biztosított néhány évre békét országai számára.

            1812-ben a Napóleon súlyos kudarcával járó orosz hadjáratot követően Ferenc császár kulcsszereplővé lépett elő. 1813 tavaszán még mindig Napóleon volt az erősebb: a franciák le tudták győzni az egyesült porosz-orosz hadsereget. Ferenc császár és új külügyminisztere a kiváló Metternich herceg egy sikertelen közvetítő kísérletet követően, annak ellenére fordultak a franciák ellen, hogy Napóleon a korábban elvesztett Sziléziát ajánlotta fel. A francia dominancia elfogadásával szemben azonban még Szilézia sem volt megfelelő cserealap. A végeredmény a lipcsei „népek csatája” volt, ahol az osztrák Schwarzenberg herceg főparancsnoksága alatt sikerült döntő vereséget mérni Napóleonra. Alig fél évvel a csata után Napóleon megbukott és csak a „száz napra” tudott visszatérni.

            Az 1809-es győri csatában került először „tűzbe” a következő korszak legnagyobb alakja, a „legnagyobb magyar” gróf Széchenyi István (1791-1860.), aki a következő évek harcaiban is részt vett, a lipcsei csatában fontos futárszolgálatot végzett. A korszak kiemelkedő magyar katonája báró Simonyi János (1771-1832) „óbester” 1789-ben kezdte pályafutását még a török ellen harcolva és az elkövetkezendő 26 év minden Magyarországot érintő háborújában részt vett. Szolgálatai jutalma a báró cím és egy előnyös házasság lett. Simonyi kiemelkedően bátor huszártiszt volt, de brutális jellemű is. A harcokban ez a brutalitás is táplálta bátorságát, de békeidőben bukását okozta: súlyos fegyelemsértés miatt börtönbe került és ott is halt meg.

            A kiemelkedő tehetségű „testőr-író” Bessenyei György 1811-ben úgy halt meg, hogy hosszú háborút és csendes esőt kívánt az országnak. 1711-től nagy utat tett meg az ország: A török háborúkat és Rákóczit követően az ország elpusztított, elnéptelenedett állapota nem ígért fényes jövőt. Ebben a korszakban elmaradtak a „dicsőséges” szabadságharcok, cserébe viszont helyreállítottuk országunk integritását, gazdagodtunk, a magyarság létszámban gyarapodott, az ország fejlődött. Erőnk gyarapodásával párhuzamosan a Habsburg Birodalmon belül is egyre nagyobb lett a szavunk: pl. 1740-41-es válságos időszakban vagy II. Lipót uralkodása alatt kifejezetten döntő szerepet játszottunk.

            Mindeközben az „átlag” magyar nemes, ha nem éppen a megyegyűlésen járt, vagy ha nem választották meg országgyűlési követté békésen pipázgathatott a tornácon. Ilyen Habsburg (illetve Habsburg-Lotaringiai) uralkodók alatt és olyan miniszterek mellett, mint Kaunitz vagy Metternich, minden magyar nyugodtan aludhatott. Biztos lehetett benne, hogy az ország egyetlen négyzetcentimétert sem fog veszíteni, sőt inkább gyarapodik. Milyen kár, hogy a „nemzeti ébredések” véget vetettek ennek a korszaknak. Nemcsak az ország és az uralkodó közötti összhangot zavarták meg, de a nemzetiségek harcával hazánkat is a pusztulás szélére sodorták.