A „benső monarchia” jelenlegi zsákutcája

Sokszor a magányos meg nem értettség állapotában vannak azok a világban, akik királyságpártinak, monarchistának vallják magukat. Ez egy reménytelibb pillanatban is a magányosság menetelése, ami erőt és éberséget adhat bizonyos helyzetekben az embernek és egy közösségnek is, de ugyanakkor képes egyedi koncepciók, világok és rendszerek megalkotására is ösztönözni azokat, akik erre amúgy is hajlamosak. Sokszor elmondtuk már, a monarchizmust – amelyet a megvalósítás igénye és nem egyedi (pre)koncepciók határoznak meg – nem kell újra kitalálni, tekintettel arra, hogy nem egy politikai ideológia, hanem inkább aktualizálni kell. 

Írta: Pánczél Hegedűs János.

Idehaza is azt kell helyreállítani, ami egykoron már megvolt; az alkotmányos királyságunkat. Ezzel a helyreállító folyamattal – amely gyakorlati, össztársadalmi és politikai tett is egyszerre! – kapcsolatos viszonyrendszerünket fejezi ki az, amit ma monarchizmusnak vagy monarchistának hívhatunk Magyarországon, anélkül, hogy belemennénk olyan részletkérdésekbe, mint például a szabad királyválasztás, a legitimizmus vagy a király személyének kérdése, melyek népszerű vitatémák, de legjobb esetben is csak másodlagosak. A viszonyrendszert persze megszabják a monarchisták eszközei is, ezek eléggé behatároltak jelenleg és legtöbbször a gondolatokhoz van közük. De ettől még nem kell (mert nem is lehet), hogy egy eszmerendszerré álljanak ezek össze, és arról sem beszélhetünk, hogy a monarchizmus egy filozófia lenne. Sokkal inkább arról van szó, hogy a (politikai) filozófia sokban segítség lehet a helyreállítás (restauráció) szellemi megalapozásában, érvrendszerünk megszilárdításában. 

A helyreállítás szempontjából ugyanis kívánatos, hogy a gondolatot cselekedet is kövesse. Van erre saját példánk is, a győztes magyar ellenforradalom (1918-1920), amely helyreállította királyságunkat (ha nem is teljes egészében) szinte semmilyen filozófiával nem rendelkezett, eszmeisége is nagyobbrészt lelkesítő szónoklatokból és aktualizált politikai-közjogi nézetekből, de semmiképpen sem politikai filozófiából állt. Elkötelezett, kombattáns gyakorlat azonban annál jobban jellemezte a résztvevőit, egy korábban, de később is alig tapasztalt egység mellett. Amire akkor lehetőség volt, manapság persze ugyanolyan formában már nincs esély, hiszen királyságunk emléke és gyakorlata sokkal jobban szertefoszlott azóta, de az alapállás, amiért valaki magyar monarchista lesz nem változott azóta sem.

Természetesen a gondolat kifejezése, a beszéd, az írás is sokszor önmagában politikai tett, persze csak akkor, ha ezt megfelelő politikai térben és időben, egy jól pozícionált politikai aktor teszi meg. Semmi esetre sem akarjuk leértékelni tehát a gondolat termékenyítő erejét, már csak azért sem, mert jelenleg sokkal többre nem vagyunk képesek magyar monarchistaként és ennek a hatása is felemelő. 

Csak gondolatokból nem lesz a magyaroknak apostoli királyuk, de királyságuk sem, sőt a restauráció is csak vágyálom marad pedig végső soron ez az, amit akarunk. Ezért nem lehet megfeledkezni arról, hogy a gondolat nem minden, nem a teljesség és legfőképpen nem menedék és nem indok a mentegetőzésre. A gondolat lehet tápláló eledel, de nem lesz kard és nem lesz pajzs sem, és nem lesz belőle sem uralom, sem hatalom.

Persze könnyű itt, a gondolatnál megállni, tekintettel a körülményeinkre és a szegényes lehetőségeinkre. Tény, hogy jelenleg mindenki szeretne királyi módon élni, vagy éppen ’király lenni’, bármit is jelentsen ez. Van, akinek ez talmi hírnevet és gazdagságot jelent, kicsikart politikai vagy gazdasági hatalmat, de van, aki ezt (élet)filozófiának és egyfajta szellemi azilumnak tartja, ezért a királyságot és a „királyiságot” tudatállapotnak tekinti, amely egy belső kvalitásrendszeren alapul, az egyén szellemi kondícióival kapcsolatos feltételekhez kötődik.

Mindez valahol érthető, magam is hajlok arra, hogy legyen a királyaink minősége, szavaik, cselekedeteik, műveik, emlékezetük inkább a mércénk, mint a jelenlegi másodperc-emberkék dolgai. De ennek a gyakorlatnak a hajszolása, hovatovább filozófiai kifejtése azonban inkább altat, szellemi bebábozódásra késztet, mint felráz és a gyakorlati tettek mezejére vezet. Arról nem is beszélve, hogy mindez érdek- és dacszövetséget alakíthat ki azok között, akik saját mellőzöttségükben, kívülállóságukban eredményesen képesek egymásra hangolódni, és a népszerűtlenségből saját maguknak erényt akarnak fabrikálni.

Ez azonban csalfa ábránd és önámítás, és nem esik nagyon messze egy szellemi hübrisz csapdájától sem, pedig csak egy minden ízében modern félreértésen alapszik. Ugyanis mindenkinek, sőt sokaknak sem kell „királyinak” lenni, egyszerűen erre nincsen szükség és nem is lehetséges a természet törvényei szerint sem, sőt hosszútávon ez ellentétes mindazzal, amin az uralom és az uralkodás alapszik. De ennél nagyobb veszély is van ebben, mert ez a gondolkodásmód rejtett módon kiegyezik a modernek egyik legveszedelmesebb tanával, az egalitarizmussal. Ha ugyanis sokan meg tudják valósítani a ’királyi’ tudatállapotot és minőséget, akkor mindenki egyenlő nemcsak születésében, hanem lehetőségeiben és feladataiban is, ez pedig egy hierarchiában nem támogatott állapot és ellentétes azzal, hogy a királyok inkább születnek és e mellett még kiválasztódnak egy ország, egy nép illetve egy nemzet számára. 

Itt most nem arról van szó, hogy a király ne legyen minta, mert legyen az, sőt példaértékűnek kell lennie személyében és cselekedeteiben is. De mihez kezdünk a ’királyi minőség benső, személyes kialakításánál’, akkor, amikor a felkent, megkoronázott király Isten kegyelméből származó uralmára gondolunk?

Az állításunk egyszerű: királyságra nincsen azoknak szükségük most, akiknek van már egy uralkodójuk ’belül’. Biztosan léteztek ilyen személyek korábban is, nemcsak most, akár tudatosan, akár ösztönösen, de rendelkeztek vele. Azonban ők mindig is nagyon kevesen voltak és nem kell ezen változtatni, nem is érdemes, mert akkor a helyreállításra sincsen szükség. Úgy meg főleg nincsen erre szükség, hogy uralkodónk jelenleg nincsen ’kívül’. Eltéríthet célunktól, ha csak egy fajta képlékeny szellemi pozíció a királyság, mert ha valaki ezt valójában vagy képzelt módon megvalósítja, akkor nem lesz igénye egy tényleges, létező monarchiára, amelyben élhet. Vagy ami még rosszabb, ha be is következne egy restauráció, akkor azt a saját ’benső monarchiájához’ mérné, ami gyakorlatilag a fikció non plus ultrája lenne. Manapság az ilyen személy lenne az, aki azon mélázna, hogy milyen ember lett a király, kiknek a királysága ez, és egyáltalán micsoda képtelen helyzet ez az egész, nem is így kellene lennie.

„A királyság egy rendezett és magasrendű tudati világ szimbolikus kivetülése és megjelenése a földi világban […] annak, akinek önmagában, önmagával kapcsolatban szellemi céljai vannak, aki emelkedettebb, és nem pusztán az evilágiság és a földi világ körében megragadható, semmitmondó életcélok jegyében próbálja az életét leélni, annak számára egy benső, szellemi monarchia kialakítása vagy helyreállítása elengedhetetlen. […] A királyság teljesen elképzelhetetlen és botrányos egy olyan ember számára, aki mindenféle gondolatfoszlányoknak és uralatlan emócióknak korlátlanul és öntudatlanul odadobva magát a spontán asszociációk, tudati örvénylések, áramlások és infernális ösztönök valamint általa nem is sejtett eredetű szuggesztiók kaotikus világában él.” - írta Baranyi Tibor Imre például nem is olyan régen[1], jellemezve a „benső monarchiát”, miközben kijelentette, hogy a helyreállítási lehetősége gyakorlatilag megszűnt mindenhol a királyságnak.

A fentebbi írás jól mutatja azt a szubjektív idealista ismeretelméleten nyugvó gondolatiságot, mely abból indul ki, hogy a szubjektumtól függ az objektum, vagyis a mindenkori „külső” az a mindenkori „bensőnek” a reprezentációja. Ez a gondolat józan és logikus is lehet önmagába zártan, mert azt állítja esetünkben, hogy a király mintegy akkor jelenik meg a külső világban is, amikor az ember olyan minőséggel bír, hogy ennek a társadalmi valóságban a király felel meg. Mindez inverzben indokolja meg a világunk süllyedésének, zuhanásának szükségszerűségét, ami persze sántít, hiszen erre pontosan fordítva lehet szükségünk. De emellett a zuhanás, a világ romlása ma már nemhogy tény, hanem közhely is, amellett, hogy mindezt nem biztos, hogy tudatosítottuk magunkban, a temérdek gondolkodó figyelmeztetése ellenére, akik már legalább háromszáz éve folyamatosan megteszik a maguk jelzését a témában.

Mindemellett nem releváns egy egyéni szinten konstruált aranykor sem, amikor az emberek elméletben olyan szellemi nívón álltak, hogy mondjuk egy királyság meg tudott valósulni, akár számunkra, magyaroknak is. Ugyanis ha az uralkodókról, elitekről valamit tudunk is (korántsem mindent és nem mindig a legfontosabbat!), azokról szinte semmit sem, akik egyszerűen a király alattvalói voltak, rang, cím és bármilyen kiváltság vagy különösebb perspektíva nélkül. Ők éltek a királyságban, ők voltak a királyság teste, és ma pontosan olyan emberek volnának ehhez a szinthez a legközelebb, akik pusztán a királyságban test lennének, gyomor és kéz és láb. Ezért a fenti gondolatsor azt gondolom nem releváns a mai időszakra, mert a tömegembernek nem lesz meg a belső uralkodója sohasem, ahogyan korábban a többségnek sem volt meg. A helyzet logikája ugyanis azt diktálta, hogy amije nincsen meg belül (és könnyen meglehet: soha nem is lesz), azt megkaphatja kívül majd, és ezáltal is gazdagabb és teljesebb lesz az élete.

Ha a „benső királyság” mai koncepciójának volna érvénye, akkor az alattvalók jelentős része mindig is birtokolta ezt a magasrendűséget. Ha azonban ez így volna (véleményünk szerint nincsen), akkor is felvetődhet a kérdés, hogy mindezt érdemes és lehetséges-e rekonstruálni egy posztmodern korszak tömegemberében? Mi lenne az, az ezzel elérhető reményteli eredmény a királyság szempontjából, amiért ezt támogatnunk kellene?

Mindez absztrakt politikai konstrukciókat von maga után, amelyek pontosan azoknak a sajátja, akik mindig is a monarchia lerombolására törekedtek, a moderneknek, a progresszíveknek, a felbomlás forradalmi erőinek. Ez az út benső, azaz gondolati vagy éppen gyakorlati utópiákhoz vezet csak, a filozófiai örök eretnekségekhez, ahogyan arra például Molnár Tamás többször rávilágított írásaiban. De legenyhébb esetben is egy egyéni hübrisz tápláléka lesz egy ilyen szellemi praxis, melyet a nagy kétségbeesés, a megvetés és az önsajnálat követhet majd.

Metafizikai, és általában véve is, ismeretelméleti problémákat ugyanis nem lehet alkalmazni azonnal gyakorlati, társadalmi- és politikai síkon, mert mindez eljárásában és végeredményében több mint kontraproduktív és hipotetikus. A kettőt nem lehet elválasztani teljesen, nemcsak nem elegáns és alapvetően prekoncepciózusan torz mindez, hanem a megvalósítástól eltávolít. A tett politikájába nem szerencsés, vagy inkább káros belekeverni tisztán ismeretelméleti problémákat és azokat megoldásként, magyarázatként tálalni. De fogalmazhatunk gyakorlatiasabban is: mégis hány kereső, intelligens és nyitott, értelmes embernek kell a metafizikát tényleges mélységében értenie, mondjuk egy helyes államszerkezet megállapításához vagy a jó kormányzás gyakorlatához? És mi lesz azokkal, akik még nem ilyenek és nem is lesznek soha? És mi lesz akkor, hogyha a politikai értelemben vett nemzet döntő többsége sem lesz ilyen? Le kell, hogy mondjunk minden tervünkről és nemzetünk boldogulásáról és várni, amíg a gödör fenekére érünk és a Sátán unottan kinyitja bűzös pofáját megromlott lelkünkért?

Akaratra és igényre van szükségünk egyéni szinten inkább. Akaratra a küzdelemért, igényre azért, hogy másra is képesek vagyunk, mint a materiális jólétünk. Mind a kettőre azért, hogy önmagunkat képesek lehetünk meghaladni, jelenlegi állapotunkban.

A királyságra pontosan azért volt és van szükség, mer tökéletlenek, bűnösök és esendők és sokszor gondolatainkban és tetteinkben is infernális ösztönöktől vezéreltek vagyunk. Az ember ugyanis tökéletlen lény, nem tud tökéleteset létrehozni. Sokszor nem is látjuk, nem is érezzük, vagy ami még rosszabb és nem is ritka, élvezzük ösztöneink megélését és pontosan arra törekszünk, hogy ezeket vakon kiélhessük, azt gondolva mindez jár nekünk és még ennél több is. Nem érdekel minket más nyomora, úszunk az anyagelvűségben, hatalmas, saját szemétdombot szeretnénk, élvezzük a hús bűneit és csaholva imádunk egy demagógot, akinek a kedvéért rátaposunk felebarátunkra is, ha kell. Nem ismerünk mértéket, mércét és korlátokat, nincsenek jó mintáink és mindent megteszünk az egónk növelésére és elismertetésére. Mindemellett – nem kisebbítve ezzel saját felelősségünket – vezetőink, sugalmazóink mindezt folyamatosan táplálják bennünk és gondoskodnak arról is, hogy soha ne felejtsük el ezeket és, hogy mindez a világ legtermészetesebb dolga.

Kell ezért valaki és valami, ami ezzel szembe helyezkedik idea szinten és a gyakorlatban is, kell valami, ami (nemcsak) abból szerzi meg a legitimitását, amik most vagyunk, és hatalma van e felett. Igazi, elvitathatatlan hatalma van felettünk, amit jóra használ. Aki képes változtatni és mégis a folytonosságot és az egységet, a stabilitást jelképezi. Aki a részünk, de mégis felettünk áll. Rendet ad, a rendet jelképezi és az arra irányuló igényünket, amire minden körülmények között törekednünk kell.

A rend hiányában nem rejlik ugyanis szabadság, csak a káosz gyakorlata. A tömeg nem hordoz magában minőséget, egyenlőség pedig soha nem is létezett, csak Isten előtt. Kell valaki, aki egyedül szuverén, aki a rend lehetőségét magában hordozza, így pedig a szabadságunk megélésére is lehetőségünk van.

Ennek a valakinek, aki a királyunk, léteznie kell, nemcsak a ’minőségét’ kell megvalósítani bennünk – főleg nem nélküle.

Általános értelemben most uralom és hatalom nélküli az életünk, és elveink hierarchia- és autoritás ellenesek. Önmagunkhoz sem vagyunk hűek, nemhogy uralkodónkhoz hűek tudnánk lenni. De, mégis egy igazán elveszett pillanatban felvetődhet a kérdés majd, teljes érvényével; valóban nem akarunk és nem is tudunk hűek lenni rendelt uralkodónkhoz, aki önmagunk meghaladásért, boldogulásunkért, Isten kegyelméből uralkodna országunkban? Ez a szabadságunkhoz való hűségünk biztosítéka is lehetne egyben.

Ma, a modernségen túl, újra lehet definiálni magunkat, a híres platóni tanítás alapján is. A görög filozófus az államról értekezve ugyanis megjegyzi, hogy akinek nincsen belső királya, jó, ha legalább van egy külső. Ma igény sincsen egy belső uralkodóra, nemhogy lehetőség. A külső uralkodó és uralma azonban meghozhatja ezt, de csak akkor, ha lesz rá újra igényünk, vagy ha már semmi más nem segíthet majd rajtunk.

(Köszönet Pető Zoltánnak.)