A szuverén mibenlétéről – másképpen

XVI. Lajos király kivégzésének 225. évfordulójára

Többször felmerült oldalunkon, írásainkban a „reakciósság” kérdése, mely fogalommal kapcsolatos viták sok szempontból Arthur Moeller van den Bruck, A harmadik birodalom könyvében található, a reakciós típusról szóló írásához köthetőek. Bár több esetben nem tartjuk ördögtől valónak az ellenségeink által ránk aggatott jelzők (ellenforradalmár, autoriter etc.) önmagunkra való alkalmazását, de sokszor azoknak pontatlansága vagy helytelensége (e.g. „fasiszta”, náci) miatt vissza kell azokat utasítanunk. A reakcióssal azonban nem elsősorban a pontatlansága a baj.

Írta: Uhel Péter.

A jobb-bal dichotómia jelenléte is már egy sebzettséget mutat a társadalom testén. Maga a baloldaliság mindig deviáció, a normalitástól, hagyományostól és törvényestől (de nem feltétlenül a jogszerűtől) való eltérés, legkorábbi formájában forradalom, a legitim autoritás, a társadalmi hierarchia elleni lázadás. Amíg a jobboldaliság uralkodott, szuverén volt; nem kellett reakciósnak lennie, még nevet sem adott magának és mások sem neki – természetes, elfogadott és meg nem kérdőjelezett rendként létezett. Akkor kezdtünk el veszíteni, mikor elkezdtünk reakciósak lenni, mikor elneveztek minket jobboldalinak, mert már nem mi voltunk a rend, amelyhez viszonyultak; mi kezdtünk el viszonyulni a forradalomhoz, a devianciához, a baloldalisághoz. Elkezdtük konzerválni, amit a forradalom az adott korban épp itt hagyott nekünk. Megszűntünk szuverénnek lenni.

A forradalmak kora óta csak loholunk a baloldal és a szabadelvűek után, és egy nagy zűrzavaros halomban próbáljuk a kezünkben egyensúlyozni azokat az értékeket melyeket, egyiket a másik után, dobálnak ki az ablakon (nemesség és az Egyház társadalom feletti uralma, helyi közösségek, szubszidiaritás, társadalmi hierarchia, meritokrácia, természetes egyenlőtlenségek, monarchia) és ott tartunk, hogy míg ők megalkottak egy progresszivista szekuláris-politikai vallást, a maga dogmáival, papságával, védett kasztjaival, mely uralkodó és szuverén, addig nekünk azt kell magyaráznunk, hogy miért ne gyilkoljanak meg embereket az anyjukban[1] és ha péniszed van, akkor miért ne járj a női mosdóba. De persze csak úgy, hogy senki érzékenységét ne sértsük.

Nem csoda, hogy ezen ellenállás röhejes. Duplán röhejessé teszi a tény, hogy a progresszív-szekuláris leviathán ellen ellenbaloldali barátaink ugyanúgy a felvilágosodás eszköztárával küzdenek, mint relatív ellenségeik: a szólásszabadságot kérik számon a kulturális marxizmus behemótjain, elfeledve azt a tényt, hogy minden közösségben, mely valaha is méltó volt az állam névre, volt cenzúra, így minden hagyományos társadalomban is; a szólásszabadság ellen az Egyház is számos alkalommal felszólalt. A hazugságnak és a csúsztatásnak soha sem lehetnek egyenlő jogai az igazsággal, a média megzabolázása szükséges. Az úgynevezett „melegházasság” ellen a „polgári házasság” védelmében érvelnek, melyet itthon a szabadkőműves Wekerle vezetett be, kifejezetten katolikusellenes éllel, mely pont úgy nem házasság, ahogy az azonos neműek „házassága” sem az, hanem egy bármikor felbontható polgárjogi szerződés, vagyonjogi vetülettel. Mind a szólásszabadság, mind a „polgári házasság” a felforgatók eszköze volt a természetes rend elleni harcban, és most a mienk; mit mondd ez el, ha nem azt, hogy továbbra is csak reagálunk, viszonyulunk és nem mellesleg, kullogunk a baloldal után? „Haladunk” mi is, csak lassabban, mint ők.[2] A kortárs konzervativizmus (sőt, a legtöbb kor konzervativizmusa, cf. Oakeshott, persze nem kimondva) annak az alapállása, hogy minden engedmény, amit eddig a progressziónak tettünk, az rendben van és szükséges volt, de minden további koncesszió az rossz és szükségtelen. Ami tegnap még újdonság volt, az ma már a konzervativizmus elfogadott elve (szólásszabadság, egyenlőség, polgári értékek, pozitivista értelemben vett joguralom/jogállam etc. ismerős?).

Ez elég egyértelműen a vesztesek útja, a megalkuvás, az alkalomszerűség, és nem az elvek konzervativizmusa. Elénk dobott koncokon vitatkozunk, miközben a forradalom erői röhögnek a markukba – és uralkodnak.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem szabad neki menni a baloldalnak; korántsem. Sőt, pont azt mondjuk, hogy ha ellenzed a baloldaliságot, akkor ellenezd, ne engedj neki, az már megalkuvás. Ennek is megvan, megvolt a maga helye, ezzel kapcsolatban azonban azt vesszük észre, hogy amikor erőskezűnek kellett volna lenni, akkor voltak a természetes rend védői engedékenyek; Luther és VIII. Henrik forradalmával leálltunk tárgyalni, az eredmény: cuius regio, eius religio valamint az anglikán „egyház”, Anglia első saját NGO-ja. A vallás, mint a politika eszköze, a politikai vallás csírái. Cromwell és 1688, a „dicsőséges forradalom” gyalázata már csak hab a tortán. A francia forradalom szörnyűségei, terrorja és rémuralma, valamint a napóleoni császárság „felvilágosult” hódításai (a Szent Római Birodalom vége!) után egy langyos restauráció (a Bécsi Kongresszus remek munkája ellenére), a kicsit túl sokat tanult Bourbonok vezetésével, melynek a vége a júliusi forradalom, a „polgárkirály” és a köztársaság, a párizsi kommün, laïcité és 1905. Jön 1848, és Vilmos herceg, a későbbi I. Vilmos német császár megállapítása sokatmondó; egy 1848. március 28-án, Londonba írt levelében az alábbiakat beszéli el, a berlini márciusi forradalom kapcsán, mint szemtanú:

„Az első jelei egy eleddig elképzelhetetlen, politikai természetű demonstrációnak a liberális írástudók gyülekezése volt a sátrakban, mely 8-án kezdődött egy kisszámú hallgatóság előtt, ez azonban 9-ére és 10-ére már ezerfősre duzzadt. A forradalmi beszédekből elkezdtek előtűnni az általános követelések. Ezek 11-én bemutatásra kerültek a helyi hatóságnak, az visszautasította azokat, mely nagy izgatottságot szült, és még a mérsékelteket is a királlyal szembeni gyanú felé terelte. 11-én, 12-én és 13-án a sátraknál újból gyülekeztek mesteremberek, iparosok, kiket ugyanazon emberek oktattak ki hátrányos helyzetükről és bujtottak fel lázadásra a törvény ellen. És így tovább. Mindezen tüntetéseket a hatóságok nem akadályozták meg, hogy miért, nem tudom megérteni; ugyanis az volt az elterjedt nézet, hogy mindez ártalmatlan volt, hogy nem kell fontosságot tulajdonítani az ügynek, hogy igazából nem is volt nekik ügyük, hogy csak nevetségessé teszik magukat etc. Ezek olyan kifogások voltak, melyek ellen én kitartóan küzdöttem, de sehol nem volt senki, aki osztotta volna nézetemet; én ugyanis egy percre nem csaptam be magamat azzal kapcsolatban, hogy hova vezet mindez.”[3]

Bizony, az engedékenység…

Talán olvasóinknak sem kell leírnunk, hogy a II. Miklós alatti Oroszország sem valami sötét diktatúra volt, ahol elnyomták a szegény munkásokat és parasztokat, pedig a közvélemény a mai napig ezt vallja. Természetesen ez a valósággal köszönőviszonyban nincsen. Forradalmár terroristák több mint 4500 cári tisztviselőt (többségükben rendőrtisztet) végeztek ki csak 1904 és 1907 közt, tehát 3-4 év alatt. Ehhez képest összesen csupán 6321 halálbüntetést hajtottak végre 1825 és 1917 között Oroszországban (legtöbbjüket köztörvényes bűnözőn). A felsőoktatásban tanuló hallgatók száma 1913-ban (127.000) két-háromszorosa volt a francia- és németországi átlagnak. Négy mecset épült a késői birodalom idején Moszkvában, három állt Szentpéterváron. Az orosz avant-garde, a koedukáció bevezetése a közoktatásban mind-mind olyan dolgok, melyek általában nem jutnak az ember eszébe, mikor az Orosz Birodalomra gondol.[4] Lenin szibériai „száműzetésébe” magával vitte édesanyját, feleségét, és még egy cselédet is alkalmazott lakhelyén, ahonnan levél útján más forradalmárokkal is tartotta a kapcsolatot.[5] Az a gonosz, elnyomó diktatúra, csak ne lett volna ilyen engedékeny. Természetesen ne hagyjuk magunkat becsapatni „történelmi szükségszerűségek”, és hasonló sületlenségek emlegetése által sem. Hazánkban sem a „dialektikus történeti fejlődés” tette elkerülhetetlenné a proletárdiktatúrát. A tömegmozgalmak mögött mindig egy kisszámú demagóg áll és az sem segít ugye, ha a régi rend védelmére kötelesek sajnálatos ideológiai behatás nyomán „felvilágosulnak”. És sajnos, sok tekintetben van olyan, hogy túl késő.

Amikor már nekimentünk a felforgatóknak, az már sajnos reakció volt. Ez természetesen nem von le semmit az általunk is nagyra tartott francia, orosz, spanyol és magyar ellenforradalmárok hősiességéből, ám azt be kell látnunk, hogy az a csoda, hogy az ellenforradalmak közt két győztes volt (spanyol, magyar), és nem az, hogy a többinek szinte esélye sem volt.

Szeretjük bár, de az ellenforradalmár sem a legjobb kifejezés. Ne mi viszonyuljunk a forradalomhoz. Mi vagyunk a normalitás, a természetes rend harcosai, a szuverén védelmezői a forradalmi erőkkel szemben. Az, ami az ellenforradalmiság tartalma, főleg egyes elokvens gondolkodóink megfogalmazásában, már inkább kifejezi a lényeget. Itt érdemes, immár sokadszor, Molnár Tamást idéznünk: „Az ellenforradalmárok feladata egyszerűen az, hogy megvédjék a társadalmat és a rendezett közösség elveit. Ez nem látványos feladat, s teljesítése során nincs végső győzelem; sikereit inkább elmékben és lelkekben aratja, mint fórumokon. Véget nem érő munka, mindennapos teher. És így is kell végezni, nap nap után.” Semmi reaktív, semmi a pusztítást középpontba helyező nincsen ebben az álláspontban. Ez az alapállás egy termékeny létszemlélet alapja, melyet nekünk is magunkénak kell vallanunk, főleg a mai nyomasztó időkben. Másik megfontolni való idézetünk Lehár Antal bárótól származik, aki már jóval inkább a tett embere volt: „Én az ellenforradalmat csak a király visszatérését elősegítő folyamatnak tekintem!” Helyreállítás, restauráció, esetünkben már inkább egy kidobott (közjogi) hagyomány aktualizálása. Az alap a régi rend, ahhoz viszonyuljunk, ne a forradalomhoz, pontosabban kifejezve mi jobboldaliak hagyjuk, hogy hozzánk viszonyuljanak, ne mi reagáljunk a forradalmi erők megnyilvánulásaira. Ha ugyanis a felforgatást és forradalmi állapotokat tekintjük viszonyítási alapnak, már vesztettünk is. Elkezdődött a feladás; innentől kezdve már csak azt konzerváljuk, amit meghagynak nekünk. Esély sincsen arra, hogy szuverének maradjunk, és így arra sem, hogy helyreállítsunk. Ennek a mentalitásnak a terméke a magát rendkívül realistának tekintő, valójában simán megalkuvó kirakat-monarchizmus,[6] melynek az „eltelt 70 év”, „most nem aktuális”, „ennek most semmi realitása nincsen” és hasonló lózungok a válaszai a királyságpártiságra, a jogfolytonosság helyreállítása iránti igényünkre.

Ezt a hozzáállást mi sok szempontból már indulásunktól magunkénak vallottuk és ez sok értetlenséget is váltott ki. Álláspontunkat bejegyzésekben, sokszor hosszabb tanulmányokban fejtettük ki, előfordult, hogy az esetlegesen feltett kérdésekre is korábbi írásokkal válaszoltunk. Ez nem flegmaság volt részünkről, hanem egy olyan módszer alkalmazása, mely meggyőződésünk szerint a leghatásosabb. Innen fakadt az értetlenség is, hogy nem állunk ki vitára, pedig álláspontunk mindig is következetes volt; az obskúrus szélbalos ideológiát valló, semmilyen szinten nem tényező mikromozgalmakat csak vindikáljuk, lélegeztető gépen életben tartjuk,[7] azok létezését igazoljuk, ha leállunk velük perlekedni. Érvényt adunk álláspontjuknak. Megnyilvánulásaink mindig is a valóságból indultak ki, annak céltáblái a köztársaság, a demokrácia, a minket immár több mint hetven éve körbevevő forradalmi rendszer, igyekezve azt a természetes rendhez viszonyítani, és nem magunkat a forradalomhoz és annak „értékrendjéhez” mérni. Mert ez (sajnos) létezik, a nyilasok viszont már nem.

Térjünk vissza van den Bruck definíciójához:

„A reakciós ember konzervatív társának egy elfajzott formája. Racionalista, magát a tényekhez tartja, csak a közvetlen hatásokat ismeri. Így tehát a forradalom tényeihez is tartja magát, annak okaival azonban nem törődik. Már ezért is múlt időben tekint a forradalmakra, mivel nem személyként, hanem típusként ő maga is, mint együttható és ok egyszerre szerepel bennük.

A konzervatív eszmét a reakciós többé már nem tartja elevenen, és belülről sem érti meg. Lényegében egy olyan időszakban vallja már magáénak, amikor még nem volt forradalom, ezért annak a helyén hagyja, hogy egyfajta konvencionális gondolkodás keletkezzék. Közvetetten és gyanútlanul vallja magáénak ezt mindenféle olyan szellemi elhanyagoltsággal együtt, melyek később politikaihoz is vezettek, ezzel elősegítve olyan események előkészítését is, melyek forradalmi kitörését akkor még nem tudta megakadályozni. Ezt a forradalmat most még nem értette meg, egyáltalán nem élte át, csak elutasította. Legjobb esetben is csak azt mondja, hogy a forradalmon keresztül fogja majd megtanulni. De újra csak kívülről, és nem belülről tanulta azt meg! Nem talál viszonyítási alapot a forradalomhoz, mivel lényegében a mellett helyezkedik el. A konzervatív ember ezzel szemben ismeri a forradalom problémáit. Olyan időérzékkel [Zeitempfinden] rendelkezik, mely vele közvetlenül ismerteti meg ezeket. Illetve van egy világképe, ahová a problémákat a maguk jelentőségében vagy jelentéktelenségében újból be tudja illeszteni.

Így tehát a konzervatív ember egyfajta forradalmiságban való részességben él, mely a reakcióssal szemben, számára azt a jogot biztosítja, hogy ne a forradalomért, hanem a forradalom ellen létezzen.”[8]

„A forradalom tényeihez is tartja magát.” Örökérvényű szavak. Következményeit látjuk is magunk körül. A mai „jobboldali”, avagy „konzervatív” is csupán reakciós; mindent a jelenleg fennálló közjogi renden belül tud elképzelni. A „demokratikus játékszabályokat” elfogadja, a négyévenkénti bohóckodásban részt vesz. Tulajdonképpen erősíti a rendszert. Életben tartja azt. „Már ezért is múlt időben tekint a forradalmakra, mivel nem személyként, hanem típusként ő maga is, mint együttható és ok egyszerre szerepel bennük.” A reakciós helyzetét természetesen nem segíti a demokrácia totális jellege,[9] így ezen viszonyulása sokszor önkéntelen, tulajdonképpen legyőzetésének egyfajta nem tudatos elismerése; a létező koordinátarendszert nem bírálja felül. Hiszen mit hall mindenhonnan (főleg választási évben): szavazz! Menj el szavazni, az „állampolgári kötelességed”! Menj el szavazni, hogy megvédd az eredményeinket! Menj el szavazni, hogy leváltsuk a kormányt! És természetesen, ami a legjobban kifejezi a nyomasztó valóság totalizáló mivoltát: „Ha nem mész el szavazni, azzal a kormányra szavazol!” és „Ha nem mész el szavazni, azzal az ellenzékre szavazol!” Nem menekülhetsz. Bármit csinálhatsz, valahova állsz, a „független, demokratikus köztársaság”, a többpárti demokrácia nem enged.

Nehéz ettől szabadulni. Ezen viszonyulásunkat remekül fejezi ki ez a – több változatában – Szent Ágostonnak és Tiszteletreméltó Fulton J. Sheen érseknek is tulajdonított[10] idézet: „Az Igazság olyan, mint az oroszlán. Nem kell megvédened. Engedd szabadjára, és majd megvédi ő saját magát.” A mondás remekül kifejezi a szuverén kötelességét, és sugall egyfajta mozdulatlanságot, monolit erőt, a sas nem kapkod legyek után szellemében. Fontos azonban ez a hozzáállás azért is, mert nem szabad folyamatosan a rosszal, a gonosszal foglalkoznunk, még ha ez annak folyamatos támadását, kritizálását jelenti is.

Tartsunk ki az igazságban, tartsunk ki a jó és a helyes mellett, és hirdessük azt. Ha szuverén akar lenni, a jobboldal csak így cselekedhet. Mozdulatlan mozgatóként, engedve, hogy hozzá viszonyuljanak. Ez erőt, biztonságot is sugároz, és akit meg az Igazság maga nem győz meg, azt nincsen az a mennyiségű emelkedett racionális érvelés, mely észhez téríthetné. Mi meg csupán erőinket vesztegetjük, magunkat röhejessé tesszük, ellenségeinket meg erősítjük, hisz vindikáljuk létezésüket.

Ez a hozzáállás elősegíti azt, hogy ne legyünk csupán ellenbaloldaliak. Meg kell ugyanis értenünk a baloldaliság, a forradalom természetét ahhoz, hogy lássuk, miért fontos ez a viszonyulás. Miért volt akkora sikere a forradalmaknak mindig? Miért tűnik megállíthatatlannak a „haladás” eszméje? Miért lenne törvényszerű, hogy ritka a győztes ellenforradalom?

Ismerős számunkra a Fábiánus Társaság[11] módszere; forradalmi változások nem forradalmi módszerekkel, a „demokratikus szocializmus” elvei érvényesülésének fokozatos, reformista úton történő elősegítése a demokráciákban. Ez az Új Élet Szövetségéből kialakult értelmiségi gyülekezet a saját progresszivista és aufklérista elvei alapján akarta átalakítani a társadalmat és rendkívüli hatással volt a brit Munkáspártra. A társaság első jelképe, a báránybőrbe bújt farkas remekül leírja ezt a hozzáállást. A marxista Antonio Gramsci kulturális hegemóniát hirdető politikai hozzáállása is ebből táplálkozott; uralni kell a kulturális közeget, a közéletet, hiszen a politika az a kultúra folyásirányába esik. Ha uralod a kulturális közeget (sajtót, egyetemeket), irányítod a politikát. A történelem tele van sikereikkel, amiben nem kis szerepe van a fentiek mellett egy olyan hozzáállásnak, amit ideigvaló visszatartásnak nevezhetnénk. Ez, a progresszívnél majdhogynem természetes reflex azt jelenti, hogy képesek addig, „míg nem jön el az idő,” jobboldali közegben, intézményekben (királyság) küzdeni forradalmi célokért, visszatartva egyes hagyományos intézmények elleni támadásaikat, másokra koncentrálva. Az idő természetesen akkor jön el, mikor a kulturális közeg „megérett” rá (értsd: átformálták már annyira), hogy egy új célt lehessen kitűzni. A graduális folyamaton persze itt-ott forradalmak löknek. Ha meg nem, a végeredmény Anglia és Svédország.  

Ám a módszer csak egy tényezője drága haladóink sikerének, van ennek egy másik vetülete is. A forradalom, mivel alapvetően szembemegy a törvénnyel és természetes renddel, annak elpusztítására tör, entrópikus, a bomlás felé tart, tehát alászállás. Ezt lehetséges lassan, fokozatosan is, de hirtelen is.[12] A természetes rend hívei a törvény és a hagyomány pártján állnak, feladatuk az építés, a helyreállítás, amely természeténél fogva nehezebb, mint a pusztítás. A gonosz útja mindig könnyebb, mint a jóé. A helyreállításért tenni kell, a gonosz diadalához elég tespedni.

Ezt az állapotot, melynek törvényei alól itt a földi világban nincsen menekvés, több gondolkodó is remekül leírta. Edmund Burke,[13] Szent V. Piusz pápa,[14] G. K. Chesterton[15] és még számos más gondolkodó figyelmeztetései jutnak az ember eszébe, melyeket mindig könnyebb elvetni, mint megfogadni. Aki viszont a politikai intézmények tekintetében megfogalmazta ezt a valóságot, az Robert Conquest, 2015-ben elhunyt brit gondolkodó[16] volt. Conquest három törvénye közül a második: „Minden szervezet, mely nem kifejezetten jobboldali, előbb vagy utóbb baloldalivá válik.”. Lehet alkalmazni intézményre is. Gondoljunk vissza, csak az elmúlt 150 évre, hogy hány szervezetre igaz ez az állítás. Igazságát empirikus úton könnyen bizonyítjuk, ám most már talán beláthatjuk, hogy Conquest második törvénye miért igaz: a baloldaliság, a forradalom, a „progresszió” jellege miatt.     

Úgy hiszem, egyértelművé vált a viszonyulás fontossága. Azt ugyanis talán nem nehéz belátnunk, hogy jelenleg a fegyveres ellenforradalom nem opció; a forradalom túl régóta győzött, az értelmezési keretet, a koordinátarendszert uralja, az ellenforradalmár, a reakciós nem fér bele az Overton-ablakba.[17] Ezt persze eddig is tudtuk, nem is kívánunk beleférni; a szélsőségesség mindig is relatív, és gumicsont fogalom volt. Az ellenforradalmár kifejezést bár szeretjük és használata sem okoz gondot, nem ideális, a reakciósról meg kifejezetten le szeretnénk mondani, ne a baloldalhoz viszonyuljunk. Ne legyünk reakciósok; aki szuverén, az sosem az. A restauráció, a helyreállítás hívei legyünk, a természetes rend harcosai – ehhez képest uralkodnak ex lex állapotok a világban. Az, hogy nem vagyunk reakciósok, nem jelenthet természetesen tespedést. Tennünk kell a restaurációért, még ha nagyrészt láthatatlanul, Molnár Tamás leírása szerint is kell ezt végeznünk. Az építkezés mindig lassabb és nehezebb, mint a pusztítás.

Tartsunk ki, tegyük a dolgunkat, és a természetes rend lesz újra a viszonyítási alap.

 


[1] Cf.: http://regnumportal.hu/regnum2/node/26 (Utoljára megtekintve: 2018. január 19.)

[3] Hänchen, Karl: ’Kaiser Wilhelms I. Bericht über die Berliner Märzrevolution 1848.’ https://kaisertreuejugend.wordpress.com/2010/03/07/kaiser-wilhelms-i-bericht-uber-die-berliner-marzrevolution-1848/ (Utoljára megtekintve: 2017. december 27.)

[4] Cf.: http://www.unz.com/akarlin/progressive-russian-empire/ (Utoljára megtekintve: 2018. január 10.)

[5] Cf.: http://www.unz.com/akarlin/lenin/ (Utoljára megtekintve: 2018. január 10.)

[6] Cf.: http://regnumportal.hu/regnum2/node/78 (Utoljára megtekintve: 2017. december 28.)

[8] Van den Bruck, Arthur Moeller: Das dritte Reich. Hanseatische Verlaganstalt, Hamburg, 1923. 130. p. (Az 1933-as kiadás oldalszámai.)

[9] Cf.: http://regnumportal.hu/regnum2/node/463 (Utoljára megtekintve: 2018. január 10.)

[11] Cf.: https://en.wikipedia.org/wiki/Fabian_Society (Utoljára megtekintve: 2018. január 19.)

[13] „A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak.”

[14] „A világon minden gonoszság a langyos katolikusok miatt van.”

[15] „Az ember úgy-ahogy meg tud maradni a jó egy szintjén, de a gonoszság egy szintjén nem. Az az út lefele és lefele tart.”

[16] Cf.: https://en.wikipedia.org/wiki/Robert_Conquest (Utoljára megtekintve: 2018. január 19.)

[17] Cf. https://en.wikipedia.org/wiki/Overton_window (Utoljára megtekintve: 2018. január 19.) 

Hozzászólások