Keserű, de egészséges: Adalékok Habsburg uralkodóink mai megítéléséhez.VI. rész (1867-1918 és tovább)

„A régi iskola utolsó uralkodója vagyok. A feladatom, hogy a népeimet megvédjem a politikusaiktól.” (Ferenc József)

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem páratlanul sikeres, gazdasági fellendülést és társadalmi fejlődést hozó szakaszát nyitotta meg. Országunk egy nagyhatalmú államszövetség (az osztrák felfogás szerint egy szövetségi állam) egyenrangú társországa, amelynek „ezeréves” határait a csak kisebb részben általunk finanszírozott közös hadsereg védelmezte. Amelynek belpolitikáját viszont teljesen önállóan intézzük, biztosítva ezáltal a saját hazájában kisebbségbe szorult magyarság uralmi helyzetét és egyben számarányának növekedését is. De a birodalom külügyeit is 8 éven keresztül (1871-1879) magyar államférfi, id. gróf Andrássy Gyula irányította és legfeljebb csak a magyar politikusok ambíciója szabott határt, hogy mennyire akarunk aktív szerepet játszani a Monarchia irányításában. Senki sem írta elő számunkra, hogy mit és hogyan kell csinálnunk. Senki sem tudott fenyegetni, zsarolni, megvesztegetni minket. Sem területért, mert hiszen mindenünk megvolt, sem hitelért, mert pénzügyileg sem szorultunk a birodalmon kívül érdekcsoportok támogatására. Bár alkotmányjogilag nem, de a gyakorlatban mégis teljesen függetlenek voltunk.

Írta: Csizér Márton.

Történetünk másik pillére az 1918-20-as összeomlást követő évtizedek. Ekkor már mindennel rendelkeztünk, amely addig hiányzott. Volt önálló külügyminisztériumunk (1918-tól), önálló követségeink világszerte, saját Nemzeti Hadseregünk (1919-től), Magyar Nemzeti Bank (1924-től), teljesen magyar, önálló és itthon lakó, ráadásul protestáns államfőnk, Horthy Miklós személyében 1920-tól 1944-ig. (Az őt követő államfőkre nem érdemes sok szót vesztegetni, mert nem tudták lényegesen alakítani az események menetét.) Trianon óta mindenünk megvan, amelyet az önálló államiság fontos jellemzőinek tekintünk, és amelyek hiányát annyira fájlaltuk, amíg nem voltak meg. Mindezek ellenére azonban több mint ezeréves államiságunk történetében sosem voltunk annyira kitéve a „külső körülmények játékának”, a nagyhatalmak döntéseinek, szomszédjaink rosszindulatának, mint az utóbbi száz évben.

Az első világháború során kétszer is idegen csapatok törtek be Magyarországra. 1914-15-ben az oroszok és 1916-ban a románok. Mindkét alkalommal sikerült kiverni az ellenséget. 1918-19-bn, amikor már szabadok és függetlenek voltunk és a Habsburgokat is „elkergettük”, a románok, a szerbek és a csehek szinte ellenállás nélkül tudták elfoglalni az ország túlnyomó részét. Majd a második világháború során 1944 márciusában a németek ellenállás nélkül szállták meg az országot, hogy aztán hosszú és kegyetlen csatákat követően az oroszok kiverjék őket és immár az új keleti birodalom rendezkedjen be. Ezekben a harcokban a szabad és független magyar királyi Honvédségnek csak a „segédcsapat” szerep jutott.

1944/45-től 1991-ig szovjet megszálló csapatok állomásoztak nálunk, melynek terheit az országnak kellett viselnie, de amelyre semmilyen befolyásunk nem volt. Mindeközben persze „szabadok” és „függetlenek” voltunk, önálló külügyminisztériummal, hadügyminisztériummal, nemzeti bankkal. Sőt szabadságunkat és függetlenségünket minden évben meg is ünnepeltük. Ferenc József uralkodása alatt március 15-e nem volt nemzeti ünnep, de mégis lehetett ünnepelni, lehetett Kossuthot bálványozni, sőt – amíg élt – még országgyűlési képviselővé is meg lehetett választani. Leveleivel és cikkeivel a száműzetése alatt is egyik főszereplője lehetett a magyar közéletnek. Hívei bármikor szabadon kiutazhattak Torinóba, meglátogatni a „kormányzó-elnök urat”, megvitatni vele aktuális közéleti kérdéseket, majd utána hazatérve itthon kovácsolhattak politikai tőkét a „nagy ember” barátságából. (Az már csak a függetlenségi párt belső viszonyait jellemzi, hogy vezetőik ezt a politikai tőkét sokszor egymás rovására kovácsolták.)

1945 után volt Kossuth-díj, Kossuth és Petőfi rádió, de az ország vezetői jobbnak látták, ha március 15-e mégsem lesz nemzeti ünnep. Majd amikor 1956 után mégis az lett, csak hivatalosan lehetett ünnepelni, aki spontán akart ünnepelni még verést is kaphatott. Az emigránsokkal („disszidáltakkal”) való kapcsolattartást, a szabad külföldi utazást erősen korlátozták. Az emigráns politikusokra való itthoni hivatkozás, ünneplésük, azok közvetett közéleti szerepelése teljesen lehetetlen volt.

A kiegyezést követően nem csak a hazai gazdasági- polgári fejlődés kapott nagy lendületet, hanem a tudományos élet is. Ami a történettudomány területén azt jelentette, hogy bárki bármikor kiadhatott Habsburg-ellenes műveket. Virágzott a Rákóczi-kultusz, a Habsburg uralom ellen harcoló, a törökkel szövetkező erdélyi fejedelmek protestáns centrikus dicsőítése semmilyen korlátba nem ütközött. Természetesen a korszakban írtak Habsburg-párti műveket is. A nemzeti-romantikus függetlenségi irányzat történelemszemlélete bár jelentős volt, de nem kizárólagos. Ugyanis akkor még komolyan vették a szólásszabadságot és a pluralizmust. Az 1945-ös „felszabadulás” és a szabadság győzelme után bár törvénybe iktatták a szólásszabadságot, de arról éppen a történettudomány területén – legalábbis az érzékenyebb XIX-XX. századi témák tekintetében és külön a Habsburgok tekintetében – szó sem volt.

Talán a fentebbi példák bőségesen elegendőek annak belátására, hogy a Habsburg uralkodók alatti részleges függetlenségünk mennyivel inkább szolgálta a magyar nemzet érdekét és mennyivel jobban biztosította az ország területi integritását és a Szent Korona alattvalóinak szabadságát, mint az 1918-20-ban megszületett gyenge, független ország. Mert hiába a függetlenség, ha erő nélkül az ország mozgástere az 1930-as évek második felétől fokozatosan szűkült és a német megszállással, majd a nyilas hatalomátvétellel 1944 októberében a függetlenség is teljesen megszűnt, és amely természetesen a szovjet megszállás évtizedeiben sem éledt újra.

A I. világháborút megelőzően szóba sem került, hogy hazánk területeket veszítsen. A török hódoltság területét a Habsburgok által vezetett keresztény koalíció visszafoglalta számunkra. Az ország területi integritása helyre állt és két évszázadon keresztül nem került veszélybe. Miután azonban az 1918-as „őszirózsás forradalom” során leráztuk a „Habsburg igát” az ország azonnal összeomlott. Már nem volt olyan nagyhatalmú személy, mint a mi királyunk, aki ausztriai császár is volt, aki a béketárgyalásokon (sem az I. sem a II. világháborút követően) a mi érdekeinket is képviselte volna. Vesztes államként, szövetségesek nélkül, meg egyszerűen csak az következett, ami ilyenkor szokott: területi veszteségek, népünk jelentős részének idegen országok uralma alá kerülése és a szomszéd államok ellenünk kötött rosszindulatú szövetsége. Trianon igazságtalan volt, de azzal, hogy ezt tudjuk, sőt még ha mások számára is be tudjuk bizonyítani, egyetlen egy múltbeli hibát nem tudunk kijavítani. Igazságtalan és jogtalan, de 1918-20 óta realitás. Nem az igazság határozza meg a népek sorsát, hanem a valóság.

A trianoni bukásunknak nem a Habsburgok voltak az okai, éppen ellenkezőleg, a Habsburgok nélkül már korábban bekövetkezett volna. Másrészről viszont kétségtelen, hogy a bukás okai már a Habsburg uralom idején megvoltak. Vegyük sorra a legfőbbeket ezek közül.

A nemzetiségek öntudatra ébredése, a nemzetiségi kérdés megoldatlansága az egyik. A kiegyezés biztosította az ország belügyi önállóságát. Ferenc József a nemzetiségekkel kapcsolatos kérdésekben az ország alkotmányát tiszteletben tartva, közvetlenül nem szólt bele. 1892-ben a román nemzetiségi vezetők által hozzá eljuttatott – a román nemzetiségi jogok kiterjesztését kérelmező – memorandumot minden kommentár nélkül továbbította a magyar belügyminiszternek. A nemzetiségek és a külföldi propaganda által erősen bírált 1907-es Apponyi-féle népiskolai törvényt, mint az általa kinevezett kormány által beterjesztett és az országgyűlés által szabályszerű eljárás keretében elfogadott jogszabályt, amely uralkodói felségjogait nem sértette és nem csorbította, gond nélkül szentesítette. Közvetlenül nem avatkozott be a horvátországi magyar nyelvű vasúti feliratok kérdésébe sem. A példák sorát még hosszasan folytathatnánk. Összességében megállapítható, hogy a nemzetiségi kérdés kezelése a maga egészében a magyar politikai elit kezében volt. Az uralkodó csak a birodalom (és egyben Magyarország) politikai egységét, területi integritását veszélyeztető politikai kezdeményezésekkel szemben lépett (volna) fel. A kérdés megoldatlansága nem tekinthető Habsburg bűnnek.

A külpolitikai tájékozatlanság kérdése. Hosszú évszázadokon keresztül a magyarság számára a külföld Bécset jelentette, annál messzebbre ritkán tekintettünk. Ebből következően a külpolitika sem jelentett többet, mint Magyarország és a Birodalom többi része közötti viszony szabályozását. Hozzá kell tennünk – jelen sorozat előző részeire visszagondolva –, azon kevesek, akik önálló (szabadságharcos) külpolitikát akartak folytatni, rendre tévútra vezették az országot. A külpolitikai érzék eltompulásának végzetes következményei elsősorban nem is a Monarchia fennállása alatt jelentkeztek, hanem annak megszűnésekor, 1918 őszének végzetes hónapjaiban. Amikor a Habsburg uralomtól megszabadult az ország, a saját lábunkra kellett állnunk. A „nép” forradalmat csinált, összeomlás lett a következménye. Beérett a több évszázados Habsburg-ellenes propaganda. A tömegek forradalmat akartak, sokaknak nem kellett IV. (Boldog) Károly király. A következményeket viszont mindannyiunknak viselni kell és a felelősséget sem háríthatjuk át másra.

Kapcsolódva az előzőhöz megállapíthatjuk azt is, hogy súlyos problémák származtak abból, hogy a közös ügyek mindig is népszerűtlenek voltak a dualizmuskori magyar politikusok szemében. Vezérségre csak a magyar országgyűlésben, népszerűségre csak a hazai közvélemény előtt vágytak. A birodalom ügyei iránt nem érdeklődtek, a közös miniszteri posztok iránt éppen az ország legnépszerűbb politikusai nem éreztek ambíciót. Egyetlen kivételként említhetjük id. gróf Andrássy Gyulát, de jellemző, hogy az éppen idén megjelent életrajza (Kozári Monika: Andrássy Gyula, 2018) 8 éves külügyminiszterségét mindössze 4 (!) oldalban tárgyalja. A többi magyar közös miniszter (pl. Kállay Béni, gróf Burián István, gróf Kálnoky Gusztáv) sajnálatos módon teljesen ismeretlen a történelem iránt érdeklődő magyar közvélemény számára. Még Lónyay Menyhért életének is kevésbé ismert fejezete a közös pénzügyminiszterség (a kormányfővé való kinevezése előtt), pedig grófi címét éppen ennek köszönheti. Megállapíthatjuk, hogy az a gyanakvás, amely a birodalmi miniszterek tevékenységét itthon kísérte megakadályozta, hogy a magyarság nagyobb és aktívabb szerepet játszhasson a Monarchia politikai döntéshozatali rendszerében, másrészről meg a hazai közvélemény így nem értette meg a közös ügyi rendszer gyakorlati működését és nem tájékozódhatott azokról a tényezőkről, amely nemcsak a birodalom, hanem benne Magyarország jövőbeli lehetőségeit kijelölték, befolyásolták, illetve veszélyeztették. Az ebből fakadó tudatlanság következményeivel szintén 1918 őszén kellett szembesülni.

A kiegyezés politikai rendszerével szembeni egyik legsúlyosabb kritika az, hogy bár az 1867. évi XII. számú törvénycikk szó szerinti értelmezése azt nem zárta ki, de még sem került sor a közös hadsereg magyarországi részének magyar nemzeti szellemű (vezényleti nyelv, nemzeti színek) átalakítására. Ferenc József mindvégig ragaszkodott a közös hadsereg egységes szervezetéhez. Az ebből származó konfliktus okozta a véderő-fejlesztési törvényjavaslatokat kísérő – és a parlament hatékony működését aláásó – obstrukció elharapózását, azt, hogy a világháború kitörésekor az osztrák-magyar haderő nem volt annyira felkészült a küzdelemre, mint kellett volna és végső soron ez okozta a Monarchia háborús vereségét és Magyarország megcsonkulását. Ugyanebből kiindulva viszont mások éppen ellenkező következtetésre jutnak: mivel a közös hadsereg magyar nemzeti jelleggel egyáltalán nem rendelkezett, ezért az összeomlás kulcsfontosságú hónapjaiban nem volt olyan haderő, amely képes és kész lett volna az ország határainak megvédésére. Éppen ezért elsősorban Ferenc József (kisebb részben IV. Károly) felelős Trianonért is. A tények alapján az utóbbi gondolatmenet egyáltalán nem tartható. Hasonló ahhoz az utóbbi években különböző cikkekben többször felbukkanó spekulációkra, amelyeknek lelkes, de rövidlátó kiötlői szabályszerűen levezetik, hogy 1918 novemberétől kezdve mely ezredeket milyen sorrendben és hová kellett volna vezényelni ahhoz, hogy az ország területét meg lehessen védeni. Be kell azonban látni, hogy egy hadsereg ütőereje csak marginálisan függ a vezényleti nyelvtől, vagy a zászlók színétől. A két világháború tömeghadseregeinek ereje azok létszámától, fegyvereinek korszerűségétől és a támogató logisztika hatékonyságától függött.  Az I. világháború végére éppen az utóbbi tényező hiányzott végzetes módon. A legtöbb utólagos okoskodás éppen ezzel a tényezővel nem számol. Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a közös hadseregre vonatkozó nemzeti követelések megvalósítása, miközben a hadsereg egységét és ezzel együtt a hatékonyságát is aláásta volna, nem tudott volna éppen a Monarchia megszűnésekor egy azonnal harcba vethető nemzeti hadsereget produkálni. Minden ezzel ellenkező állítás illúziókon alapszik.

A gondolatmenetet tovább folytatva azt lehet mondani, hogy még ha a fentebbiek mind igazak is, meg kell állapítani, hogy az obstrukció oka nem csak – és nem elsősorban – a katonai követelések elutasítása volt, hanem a választások során a kormánypárt részéről kifejtett közvetlen vagy közvetett erőszak, amely megakadályozta a választói akarat szabad megnyilvánulását. Ennek hátterében pedig az ellenzéki pártok által vagy a maga egészében elutasított, de legalább részben megkérdőjelezett ’67-es kiegyezési rendszerhez való ragaszkodás állt. Mivel Ferenc József szemében nem volt kormányképes az a párt, amely a kiegyezést elutasította, ezért nem is juthatott hatalomra. Vagyis ténylegesen az uralkodói akarat volt az oka a választási visszaéléseknek és az ebből fakadó obstrukciónak is. Ennek a vádnak maga a kiindulópontja a gyengéje. 1867-től kezdve olyan gyors, robbanásszerű társadalmi és gazdasági átalakulás indult meg, amely jól definiálható részérdekek egész sorát termelte ki. Így egyáltalán nem volt szükségszerű, hogy a közjogi törésvonal mentén különüljön el kormánypárt és ellenzék. Ehhez persze a választójog fokozatos kiterjesztésére lett volna szükség, amelyre viszont a dualizmus fél évszázada alatt egyáltalán nem került sor. Az ország népének túlnyomó többsége (kb. 90%) nem rendelkezett választójoggal, így politikai érdekeik nem tudtak a pártpreferenciák szintjén megjelenni. Így végig uralkodó maradhatott a közjogi viták mentén meghatározott pártstruktúra.

Ki a felelős a választójogi reform, a fokozatos jogkiterjesztés elmaradásáért? Anélkül, hogy túlságosan elmerülnénk a dualizmus korának pártpolitikai sűrűjébe, megállapítható, hogy a magyar politikusok szinte egyetemesen erősen tartózkodtak nemcsak az általános választójogtól, de még a választásra jogosultak körének fokozatos bővítésétől is. Úgy tekintették, mint egy „ugrás a sötétbe”. A nemzetiségek magas aránya és a szervezett munkásság megjelenése miatt tartottak attól, hogy a magyar országgyűlés éppen magyar nemzeti jellegéből veszítene. Ferenc József természetesen – birodalma és népeinek (beleértve a magyar népet is) békéje és biztonsága érdekében – nem tette magáévá az egyoldalú magyar álláspontot. Így bár személy szerint idegenkedett a demokratizmustól, de aligha utasította volna el a választói jogosultság kiterjesztését, amennyiben az arra vonatkozó döntést az országgyűlés képes lett volna meghozni. Feltehetjük, hogy hasonlóképpen járt volna el, mint az egyházjogi törvények esetében.

Másrészről arra is rá kell mutatni, hogy valamennyi miniszterelnöke közül senki sem állt annyira közel a királyhoz, mint báró Fejérváry Géza a „törvénytelenül kinevezett” darabontkormány miniszterelnöke és éppen ő volt az első, aki zászlajára tűzte az általános választójog bevezetését. Ez még akkor is figyelemre méltó, ha tudjuk, hogy célja a „nemzeti ellenállás” túllicitálása volt, hogy az 1905. évi januári választásokon nyertes koalíciót kezesebbé (kormányképessé) tegye a nemzeti jellegű katonai követelések feladása árán.

Sorba vettük azokat az okokat, megoldatlan kérdéseket, amelyeket a történészek általában a bukás legfőbb belső okainak tekintenek. Még két további megoldatlan problémát szokás emlegetni: a földkérdést és a kivándorlást. Az utóbbit azonban önmagában nem tekinthetjük problémának, inkább csak az előbbi tünetének. Az ország lakossága a kivándorlás ellenére dinamikusan növekedett, ráadásul a kivándorlók között a magyar nemzetiségűek aránya a teljes népességhez viszonyított arányhoz képest kisebb volt. A kivándorlás közvetetten a magyar etnikumot erősítette. A földkérdés meg messze nem volt annyira fontos ügy, mint az agrárpolitikusok és az arra ráépülő baloldali propaganda és történészek állítják. A XIX-XX. század fordulóján már a falusi népesség jelentős része sem a földművelésben látta saját és családja jövőjét. Az ipar és a szolgáltató szektor erősödése, a városi népesség részarányának növekedése folyamatosan elszívta a falusi „népességfelesleget”. A parasztság részéről sosem fenyegette forradalom a fennálló rendszert.  

Aki esetleg a fentebbi gondolatmeneteket türelmesen végigolvasta, és még ha el is fogadja, ezen a ponton rámutathat arra, hogy a Monarchia és Magyarország bukásának leglényegesebb oka nem az előbb említett problémák akármelyike volt, hanem maga a világháború. Ferenc József megakadályozhatta volna a hadba lépést Ki akadályozhatta volna meg, ha még ő sem? Mivel ezt nem tette, végső soron ő – vagyis a Habsburgok – felelősek Trianonért.

A gondolatmenet lényegében úgy tekint az uralkodóra, mintha még mindig a középkorban vagy legfeljebb a kora újkorban lennénk. Akkoriban az uralkodó döntése egyben az ország döntése is volt. Külpolitikai ügyekben általában még akkor is, ha az adott országban már kialakult parlamentáris rendszer volt. Azonban 1914-ben, alkotmányos uralkodóként, már csak látszólag volt kizárólagosan Ferenc József kezében a döntés. Valójában a két miniszterelnök és a közös ügyi miniszterek együttesen és egyhangúan döntöttek. Tudjuk jól, hogy a magyar miniszterelnök, gróf Tisza István volt az egyetlen, aki, legalábbis eleinte, ellenezte az ultimátum „keményebb” változatát, és ha kezdeti ellenállásához végig ragaszkodott volna, valószínűleg nem tör ki a háború, legalábbis nem akkor. Ha tényleg Ferenc József döntött volna, Tisza állásfoglalása teljesen mellékes lenne. Azonban mivel a trónörökös meggyilkolásának „eltűrése” végzetesen aláásta volna a Monarchia nagyhatalmi állását és egyben Magyarország stabilitását, valamint a Német Birodalom támogatását magunk mögött tudva végül, Tiszát is meggyőzve, létrejött a konszenzus az ultimátum szövegéről, amelynek teljesítését Szerbia, az orosz cár védelmében – nem hiába – bízva visszautasított. Minisztereinek egyhangú döntését az uralkodó nem söpörhette le. Elvileg persze dönthetett volna másképpen is, de ezek bel- és külpolitikai következményei – az összes miniszter lemondása, a Monarchia presztízsének szertefoszlása és az ebből következő belpolitikai instabilitás – könnyen kezelhetetlen helyzetet teremthetett volna, miközben szinte bizonyos, hogy a háború nem sokkal később egyébként is kitört volna. A gyengeség nyilvánvaló jelei természetesen csak növelték volna a mohó szomszédok (a papíron szövetséges Olaszország és Románia, valamint Szerbia és Oroszország) étvágyát, akik ettől kezdve kifejezetten keresték volna a konfliktus lehetőségét.

A történelmet tanulmányozva úgy tűnhet, hogy a nagy uralkodócsaládok sorsa mintha azonos mintát követne. A nagy, dicsőséges dinasztialapítót általában kevésbé sikeres, de életerős és büszke utódok követik, majd végül a kései leszármazottak „elkorcsosulása” (se siker, se életerő) következik, amely elkerülhetetlenné teszi a dinasztia bukását illetve a család kihalását. Talán egyetlen Habsburg uralkodó sem volt annyira sikeres, mint a család első kiemelkedő történelmi személyisége Rudolf német király (1273-1291). Ennyiben a sztereotípia első része itt is érvényes. Másrészt viszont a XIX-XX. századi utódokat látva mindenről beszélhetünk, de az életerő elapadásáról semmiképpen sem. A trónörökös Ferenc Ferdinánd személyével a magyar történetírás nem tud mit kezdeni. Ebben a tekintetben talán éppen ugyanaz a bizonytalanság jellemző, mint amilyennel a korabeli magyar közvélemény tekintett rá. „Mindenki tudta”, hogy nem magyarbarát, de azt, hogy magyarellenes lenne komolyan senki sem állíthatta. Mivel a magyar nemzet pozíciója a birodalmon belül megfelelően biztosítva volt és az utolsó évtizedekben fokozatosan erősödött is, a trónörökös úgy látta, hogy a „magyar kérdés” rendezve van, további igény ebből az irányból már nem érkezhet. Másrészről viszont a Monarchia stabilitása érdekében a német és a magyar mellett a szlávok pozícióját is erősíteni kell. Ez volt a trialista elképzelése, amelynek részleteit konkrétan, realizálható tervben sohasem dolgozták ki, így nehéz meghatározni, hogy a dualizmus trializmussá fejlesztése mennyiben sértette volna a magyarság pozícióit Magyarországon belül. Ellenben egészen biztosan mérsékelte volna az oroszok által irányított pánszláv propaganda hatását. Részben éppen ennek elkerülése motiválta Gavrilo Principet és társait a merénylet elkövetésére.

Ferenc Ferdinánd sosem volt különösebben népszerű, de életét látva mégis több olyan jellemvonását is felfedezhetjük, amelyet mindenképpen megbecsülésünkre méltóak. Rangon aluli, morganatikus házasságot kötött egy egyszerű grófnővel Chotek Zsófiával. Nyilvánvalóan szerelemből és választottjához még Ferenc József tiltakozása ellenére is ragaszkodott. Végül kompromisszumos megoldás született: a házasság megköthető, de Ferenc Ferdinándnak születendő gyermekei trónörökösödési jogáról esküben le kellett mondania. Sokan akkor azt sejtették, hogy Ferenc József halálát követően, a trónra lépése után, mint a Habsburg-Lotaringiai ház új feje, ezt a „családi törvényt” meg fogja változtatni. Azonban nagy bizonyossággal kijelenthetjük, hogy ahogy a házassági esküjét, ezt a lemondó esküt is komolyan vette és uralkodóként sem vonta volna vissza.

Ferenc Ferdinánd bátor ember volt. A szarajevói utat minden előzetes figyelmeztetés és a nyilvánvaló veszélyre való tekintet nélkül vállalta, sőt még a felesége is elkísérte. Az meg mai szemmel szinte már megdöbbentő, hogy az első sikertelen merényletkísérlet után sem hagyta el a várost. (Jellemző a korra, hogy a kézigránátos támadó, Nedeljko Čabrinović, az út szélén állva a közelben posztoló rendőrt kérdezte meg, hogy a közeledő autókonvojból melyik a trónörökös kocsija.) A támadásban senki sem halt meg, de többen megsebesültek és Ferenc Ferdinánd programját megváltoztatva elhatározta, hogy meglátogatja a kórházba szállított sebesülteket. Melyik mai politikus viselkedne hasonlóan bátran? Ezen utolsó útján érték őt és feleségét a halálos lövések.

A sok hiba, bűn, mulasztás, könnyelműség, szalmaláng lelkesedés és értelmetlen pesszimizmus, kudarcok és sikerek mellett milyen szép a magyar történelem, hogy első és utolsó királyunk is nemcsak történelmi tetteikben (és azok következményeiben) élnek tovább, hanem égi közbenjáróink is. I. Szent István király 38 évig uralkodott, IV. Boldog Károly mindössze 34 évig élt és csak 2 évig uralkodott.  Ez a két év azonban a történelem addigi legpusztítóbb háborújának második felére esett.

Történészek gyakran kiemelik Károly király fiatalságát és tapasztalatlanságát, uralkodásának végső kudarcát legalább részben erre vezetik vissza. Pedig ez a feltételezés indokolatlan. Olyan korban született és nevelkedett, amelyet már a keresztényszociális gondolat hatotta át. (XIII. Leó pápa „programadó” enciklikáját 1891-ben adta ki, Károly akkor 4 éves volt.) Ennek és a gondos nevelésnek köszönhetően a szilárd katolikus vallásosság, szívjóság és emberség voltak legfőbb tulajdonságai. Uralkodói hivatása gyakorlásában kitűnő társa volt felesége Bourbon-Pármai Zita. Károly saját szülei házasságának kudarcát a bizalom hiányának tulajdonította.  Éppen ezért saját házassága a kölcsönös bizalmon alapult és ezt a bizalmat nem csak elrejteni nem akarta, hanem éppen ellenkezőleg, a külvilág felé is nyíltan mutatta: Zita gyakran jelen volt még a bizalmasabb politikai megbeszéléseken is. Nem azért, hogy ő is intrikálhasson, hanem, hogy támaszt nyújtson férjének.

 A 29 évesen trónra került uralkodó a kor felfogása szerint sem számított éretlennek és politikai döntései, de még egyes gesztusai is egy tudatos, érett személyiség megnyilvánulásai voltak. Említhetjük, hogy az udvari etikettet részben félretéve nem egymagában, hanem feleségével és 4 éves fiával Ottó főherceggel együtt vett részt Ferenc József temetésén: nem csak gyászát fejezte ki, de egyben vigaszt nyújtott népeinek és az újrakezdés reményt is felmutatta. A budapesti koronázáson (1916. december 30-án), a szokásoknak megfelelően aranysarkantyús vitézeket is avattak: valamennyien hadirokkantak voltak. Ezzel egyértelműen jelezte, hogy tisztában van a háborús szenvedések mértékével és véget kíván azoknak vetni.

IV. (Boldog) Károly volt az egyetlen államfő a hadviselő országok vezetői közül, aki ténylegesen kívánta a békét, de nem csak szavakban, hanem tettekben is. Volt bátorsága, hogy ezért kockáztassa a szövetségesei bizalmát, népei elszántságát és saját uralkodói presztízsét is. A háború mielőbbi befejezésének lehetőségéért azonban még ezek feláldozása sem lett volna túl nagy ár. Ráadásul felesége Zita királyné rokonaira épített terv sikerrel is kecsegtetett. Egy évszázaddal, vagy csak néhány évtizeddel korábban, de talán még 1914-15-ben egy hasonló, személyes politikára épített kezdeményezés sikerrel is járhatott volna. Azonban a világháború 3-4. évében a háborús propaganda már olyan tökéletesen működött, az antant államok közvéleményét már olyan fokban sikerült a „feudális népek börtöne” („Pusztítsátok el Ausztria-Magyarországot!”) ellen fordítani, hogy azzal szemben már egyik vezető politikusuk sem léphetett fel. Még akkor sem, ha akart volna, de senki nem is akart. (Egyébként Wilson amerikai elnök békekezdeményezését, 14 pontját, is csak annyira vették komolyan, amennyire propaganda célokra fel lehetett használni.)

Mindeközben Károly király a belpolitikai stabilitás biztosítása érdekében is fontos lépéseket tett. A kormányban – a magyar történelem során először – népjóléti és munkaügyi minisztériumot is alakítottak. Vázsonyi Vilmos miniszter irányításával előkészületek történtek a választójog kiszélesítése érdekében. Szimbolikus, de nem elhanyagolható lépés volt az Ausztria és Magyarország egyenrangúságát hangsúlyozó – 1915-ben véglegesített – középcímer hivatalos használata. Károly ígéretet tett arra is, hogy Budapest ténylegesen a Birodalom társfővárosa lesz: a kormányzással kapcsolatos feladatok/idő legalább felében Budapesten fog tartózkodni. A közös hadsereg tekintetében is nemzeti engedményekre tett ígéretet. Mindezek ellenére nem sikerült elkerülni a háborús vereséget, a Birodalom és Magyarország összeomlását és a Habsburgok trónjának elvesztését. A fentebbiekből viszont legalább annyi kiderülhetett, hogy az összeomlás nem Ferenc József, Ferenc Ferdinánd vagy Károly hibájából, hanem éppen ellenkezőleg az ő egyenességük, okosságuk, bölcsességük, jó szándékuk és bátorságuk ellenére következett be.

A közvélemény jelentős Habsburg-ellenes része általában nem feledkezik el a Habsburgok utolsó történelmi bűnéről: IV. Károly király visszatérési kísérleteiről („Miért nem Ausztriában próbálta visszaszerezni a trónját? Látszik, hogy ezzel is csak ártani akart!”) és a nyugat-magyarországi területek Ausztriához csatolásáról.

Az első vádra a válasz megtalálható a király 1918. november 13-án kiadott eckartsaui nyilatkozatában:

„Trónra lépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb a háború borzalmaitól megszabadítsam; a mely háború keletkezésében semmi részem nem volt. Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet szabad fejlődésének, mely iránt változatlan szeretettől vagyok áthatva. Ennélfogva minden részvételről az államügyek vitelében visszavonulok és már eleve elismerem azt a döntést, mellyel Magyarország jövendő államformáját megállapítja.”

A kulcs az utolsó mondatban van. 1918 novemberében mind Ausztriában, mind Magyarországon kikiáltották a köztársaságot (nálunk a népköztársaságot). Köztársaságban nincs helye a királynak, aki népei döntését tiszteletben tartva Svájcban telepedett le és nem szólt bele a politikai események alakulásába. Ausztria meg is maradt köztársaság, így ott a helyzet nem is változott. Ellenben itthon a tanácsköztársaság bukása után a politikai konszolidáció keretében helyreállították a királyságot és még kormányzót is választott a nemzetgyűlés. A kormányzó a király helyettese, amikor az kiskorúsága vagy akármilyen egyéb okból nem képes uralkodói jogait gyakorolni. Károly számára ez logikusan nem jelenthetett mást, mint hogy visszatérhet a magyar trónra. Azt nem tudta, hogy sokan komolyan király nélküli királyságban gondolkodnak. Ezért próbálta meg nálunk és nem Ausztriában a trónja visszaszerzését. Tegyük hozzá, hogy erőszakmentesen. 1921. húsvétján titokban Budapestre utazott és megkérte Horthy kormányzót, hogy adja át a hatalmat. Októberben már sereggel (pontosabban egy kisebb csapattal) érkezett, de mivel nem meglepetéssel és nem erőszakkal akart célt érni, ezért a nyugati határszéltől direkt lassabban utazott (lehetőséget adva azoknak is hűségük kinyilvánítására, akik egy meglepetésszerű támadás esetén ellenálltak volna). Ez a taktika Budaörsig eredményes is volt. Itt a Gömbös által összetrombitált egyetemi ifjúság megakadályozta az uralkodó továbbhaladását. A budaörsi csata során a király volt az, aki – tanácsadói tiltakozása ellenére – parancsot adott a harc beszüntetésére és tárgyalásokba kezdett. Ennek eredményét ismerjük: a madeirai száműzetés és a korai halál. A történészek rendszerint kihangsúlyozzák, hogy visszatérési kísérletei során milyen taktikai hibákat követett el. Ezek a kritikák egyrészt igazak másrészt viszont csak azt bizonyítják, hogy (eddigi) utolsó királyunk nem „vérrel és acéllal”, hanem békés úton kívánt trónjára visszatérni: akármelyik magyar ember egy csepp vére fontosabb volt számára, mint a világi hatalom.

Nyugat-Magyarország (későbbi nevén: Burgenland) elcsatolásának felemlegetésekor a Habsburg-kritikusok csak tudatlanságukat árulják el. Ezek a területek már a középkorban is német többségűek voltak. Ennek ellenére a 400 éves Habsburg uralom alatt sosem merült fel, hogy ezt a német lakosságú, amúgy is Ausztriával határos területeket Ausztriához kellene csatolni. Pedig még akár logikus döntés is lehetett volna, büntetésül, valamelyik „szabadságharcot” követően. IV. Károly 1918 novemberében lépett vissza a hatalom gyakorlásától és a hatalomra került Osztrák Szociáldemokrata Párt (minden nacionalizmus elutasítója, ugyebár), azonnal területi követelésekkel lépett fel velünk szemben. Mindez tehát nem a Habsburgok bűne, hanem az ő dicsőségük, hogy korábban ilyen területi változtatás szóba sem kerülhetett.

Két dátum, két döntés: 1921. november 6. a Habsburg-ház trónfosztása és 2004. október 3. IV. Károly királyunk boldoggá avatása. Az első döntést nagyhatalmi nyomásra a magyar nemzetgyűlés hozta meg. A törvény megszavazása után a képviselők egy csoportja „Győztél!” felirattal koszorút helyezett el Kossuth Lajos sírján. Még ma is sokan állítják, hogy Trianon katasztrófájának egyetlen pozitívuma, hogy legalább a Habsburgoktól is megszabadultunk. Két oka lehet annak, aki ilyet állít. Vagy egy természetes reakció, amely a legnagyobb bajban is a pozitívumokat próbálja megtalálni. Ebben az esetben meg kell állapítani, hogy bár a reakció természetes, de tudatlanságból fakad.  Ennek a 6 részes cikksorozatnak a legfőbb célja éppen ennek a tudatlanságnak a csökkentése. Vagy pedig a másik lehetőség, hogy jobban gyűlöli a Habsburgokat, mint amennyire saját hazáját szereti. Ez meg elszomorító és büszkeségre aligha ad okot. Ellene tenni nem sokat lehet, a józan érvek ilyenkor nem hatnak. Egyetlen megoldás a türelem.

A második dátum az a nap, amikor II. (Szent) János Pál pápa (Polgári nevén szintén Károly. Apja királyunk iránti tiszteletből adta fiának ezt a nevet.) boldoggá avatta utolsó uralkodónkat. Persze ez sosem megy egyik napról a másikra, hanem hosszú több évtizedes eljárás végeredménye. Kijelenthetjük, hogy a magyar történelem egyetlen XX. századi alakjának az életét sem vizsgálták meg annyira alaposan, mint IV. Károlyét. 1994-re készült el a hatalmas terjedelmű 13 kötetes vizsgálati anyag, amelyből egy közel 3000 (!) oldalas összefoglaló készült. A továbbiakban ezt vizsgálta felül egy teológusokból, papokból és történészekből álló bizottság, amelynek eredményeként 2003. április 12-én ismerték el hősies erénygyakorlatát és életszentségét. 2003. december 20-án jelentették be, hogy az Egyház hivatalosan elismeri Károly égi közbenjárására egy 1960-ban (ez sem ment különösebben gyorsan) történt csodás gyógyulást. Ezzel teljesült a boldoggá avatás utolsó feltétele is. Boldoggá avatott királyunk emléknapja október 21-e. Nem halála (égi születésnapja), hanem Zita hercegnővel kötött házasságának napja. Elvesztettünk egy királyt, de nyertünk egy égi közbenjárót. „Szent X. Piusz pápa mondta róla, hogy halála után Isten ajándéka lesz ő népei számára azért a hűségért és azért a sok jóért, amit ezek a nemzetek az egyház számára gazdag történelmük során jelentettek!” (Kovács Gergely: Fogadd a koronát! Károly magyar király hitvalló élete, Új Ember Kiadó, Budapest 2004. 167. oldal)

Végére értem ezzel a Habsburg illetve a Habsburg-Lotaringiai ház magyar történelemben betöltött szerepének bemutatásáról szóló sorozatomnak. Remélem, érveim kellően meggyőzőek voltak ahhoz, hogy legalább elgondolkoztassanak, és hosszabb távon belássuk és elismerjük e nagy uralkodócsalád történelmünkben betöltött egyértelműen (nem „egyrészről, másrészről”) pozitív szerepét. Ezzel persze együtt jár az is, hogy néhány túlságosan is dicsőített nemzeti hősünket viszont valamelyest le kell értékelnünk. A becsület és az igazság tisztelete azonban ennyit mindenképpen megér.