Károly lotaringiai herceg a dinasztia szolgálatában

„Falainak vastagsága, tornyainak és rondelláinak erőssége miatt – hozzávéve a meredek fekvést és sziklás alapzatát – Buda általános vélemény szerint emberi erővel bevehetetlen.” (Semplicero Bizzozero)

„Nem is volt egész Európában ama dicsőséges emlékezetű magyar, Hunyadi János után hasonló keresztény fejedelem, akitől a török nemzet ennyi ízben, szemtől szemben való harcokban ennyiszer megveretett volna, mint attól a nagy, vitéz tanult okos lotharingiai hercegtől.” (Cserei Mihály)

„Szegény ördög.” (Sobieski János)

Lotaringiai Károly a magyar történelem kiemelkedő, de teljesen elfeledett alakja.  Legnagyobb történelmi tettei, győzelmei Magyarországhoz és a magyar történelem egyik legfontosabb időszakához kötik, de mi mégsem emlékezünk rá. Nem csak a magyar nemzeti történelem Pantheonjából, vagyis a hazai történelmi köztudatból hiányzik, hanem más nemzetek fiai sem érzik magukénak. Bár a modern nacionalizmus korszaka előtt élt, de még így is meglepő, hogy tényleg nem tekinthetjük semelyik nemzet fiának sem. Manapság minden országnak, nemzetnek vannak hősei. Károly herceg viszont egyik nemzethez sem tartozván, senkinek sem lehet nemzeti hőse. Bár Bécsben született, osztráknak semmiképpen sem tekinthetjük: szimbolikus, hogy már a születésekor száműzött volt. Francia anyanyelvűként német sem lehetett, de francia sem: egész életében – nem saját akaratából – Franciaország ellensége volt. Tekinthetnénk akár szabadsághősnek is, hiszen saját hazája felszabadításáért is küzdött. Elfeledettségének egyik oka éppen ez. Nemzete nem volt, de hazája igen. Az az ország, amelyet nevében is viselt: Lotaringia. Lothár országa, Nagy Károly birodalmának egyik örököse, amely azonban felmorzsolódott a két nagyobb testvér, a francia és a német szorításában. Lotaringia népe nem tudott önálló nemzetté fejlődni, így függetlenségének végleges elvesztése csak idő kérdése volt. Aztán meg ki emlékezne egy mai országrész egykori önálló uralkodóira? Nemzet nélkül, ország nélkül, száműzetésben, idegen országba születvén Károly herceg teljes hűséggel a Habsburgokat szolgálta. A Habsburgok pedig a mi uralkodóink voltak, így ennek köszönhetően Károly világraszóló győzelmeinek elsősorban mi magyarok lettünk haszonélvezői: megszabadultunk a nemzetet megnyomorító és pusztító ottomán uralomtól. Éppen ezért szembeszökő hálátlanság, hogy még mi sem emlékezünk rá. A nemzeti önismeret szolgálatában, legyen ez az írás egy lépés a jó irányba.

Írta: Csizér Márton.

III. Ferdinánd királyunk már hat éve ült a trónon és még 14 év volt hátra uralmából, amikor Károly 1643-ban megszületett, ahogy említettük, a császárvárosban. Ugyanebben az évben hunyt el XIII. Lajos francia király.  Utódaként – Károly későbbi nagy ellenfele – az ötéves XIV. Lajos lépett trónra, aki helyett azonban közel két évtizedig édesanyja a Habsburg királyné Anna illetve Mazarin bíboros kormányzott. III. Ferdinánd későbbi utóda Lipót herceg még csak 3 éves volt, de egyelőre még csak nem is trónörökös, bátyja Ferdinánd megelőzte a trónöröklési sorban. A harmincéves háború még tartott és éppen a következő évben indítottal el – svéd szövetségeseivel együttműködve – I. Rákóczi György erdélyi fejedelem a felvidéki hadjáratát, ami tovább pusztította az évszázados törökellenes harcokban amúgy is folyamatosan fogyatkozó magyarság sorait.

Születésekor jövőbeli lehetőségei nem voltak túl bíztatóak. Lotaringia addigi utolsó önálló uralkodója a nagybátyja IV. Károly volt, aki a francia udvar intrikus világában tévesnek bizonyuló döntéseket hozott. XIII. Lajos főminiszterével, Richelieu bíborossal szemben, az akkor még gyermektelen király öccsét, a lehetséges trónörököst, Gaston d'Orléans-t támogatta. Pártjuk veresége Richelieu bíboros megerősödését hozta, aki Franciaország teljes erejét a protestáns, Habsburg ellenes oldalon kívánta bevetni. Az első áldozat Lotaringia volt. Büntetésül Gaston támogatásáért 1633-ban francia csapatok szállták meg az országot. Elkerülendő, hogy akármilyen formában egy megalázó szerződés keretében kelljen elismernie a francia uralmat, IV. Károly lemondott a trónról öccse Miklós Ferenc (főhősünk apja) javára. A manőver azonban sikertelennek bizonyult. Végül mindkettejüknek menekülni kellett. Az uralkodó hercegség puszta címmé változott. 1638-ban megszületett a trónörökös, a későbbi XIV. Lajos és ezzel szövetségesük Gaston esetleges trónszerzése is véglegesen meghiúsult. Jelképerejű, hogy a jövendő Napkirály már a születésével is keresztbe tett a Lotaringiaiaknak, akik sorsa és érdeke így véglegesen a Habsburg-házhoz kapcsolódott.  Jellemző a kor viszonyaira, hogy ennek ellenére Károly fiatalon hosszabb időt tölthetett Párizsban. Apja és nagybátyja „bűnét” XIV. Lajos nem rótta fel neki és örömmel üdvözölte volna udvaroncai között. Károly másként döntött, mert nem akart lemondani Lotaringiáról. Végül az 1660-as évek elején kötelezte el magát véglegesen a Habsburg oldalon.

Károly ifjúságáról kevés specifikus információval rendelkezünk. Mivel másodszülött fiúgyermek volt I. Lipóthoz hasonlóan a róla szóló (igen kevés és rövid) írásokban is megtalálhatjuk a „szülei egyházi pályára” szánták fordulatot. Ez legfeljebb csak távlati terv lehetett a részükről, hiszen pap már akkor sem – és korábban sem – lehetett valaki pusztán a szülei kívánságából, pláne nem már kisgyermek korában. A különböző egyházi „kinevezéseiről” szóló utalások legfeljebb azt jelentik, hogy az adott egyházi intézmény (plébánia, apátság, káptalan stb.) jövedelmének haszonélvezője lett. (A magyar nyelvű Wikipédián szereplő mondatok: „Károly Lipót herceget szülei egyházi pályára szánták. 1648-ban kinevezték a Saint-Dié káptalan nagyprépostjának, majd 1649-ben a Gorze-i apátság főapátjának.” teljesen megtévesztő. Természetesen mindkét pozícióra ténylegesen csak felszentelt papot lehet kinevezni és nem egy 5-6 éves gyermeket). Azt, hogy Károlyban egyébként volt-e érdeklődés az egyházi pálya iránt nem tudhatjuk. Bátyja 1659-ben meghalt, így ha szüleinek voltak is eredetileg ilyen irányú terveik, hamar – Károly csak 16 éves volt testvére halálakor – letettek róla. Az biztos, hogy egész életében, még a barokk kor átlagát is meghaladó, mély vallásos lelkület és erős katolikus hit jellemezte. Igazi hivatását mégsem az Egyházban, hanem a katonai pályán találta meg, nemzetünk nagy szerencséjére.

Az 1650-es évek végén még folyhattak a Károly jövőjéről szóló családi viták, amikor már kitört az a háború, amelynek részeseként az első komoly katonai tapasztalatokat szerezte. II. Rákóczi György erdélyi fejedelem uralkodásának idején Erdély a csúcsra jutott. Gazdag, prosperáló és tekintélyes országgá vált, amely már a román fejedelemségekkel szemben is hűbérúrként viselkedhetett. Azonban az elért sikerek nem csak az egymást követő tehetséges fejedelmek (Bethlen Gábor, I. Rákóczi György) ügyes politizálásának volt köszönhető, hanem az Oszmán Birodalom időleges elgyengülésének is. Erdély teljes önálló története során csatlós államként végig török gyámság/ felügyelet alatt állt. Azonban éppen a XVII. század középső harmadában a külső szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy ez a csatlós lét már csak elméletben áll fenn. Például 1636-ban I. Rákóczi György még az őt megbuktatni akaró török sereget is szétverte és a Fényes Porta ezt a komoly presztízsveszteséggel járó inzultust is szó nélkül lenyelte, mert belső problémáival volt elfoglalva. Azonban éppen II. Rákóczi György sikereinek és önbizalmának csúcsán került hatalomra Köprülü Mehmed nagyvezér, aki újra életet lehelt a már hanyatlónak tűnő birodalomba. Reformjai a kezdetektől fogva sikeresnek bizonyultak és utódai (fia Köprülü Ahmed, majd fogadott fia Kara Musztafa) alatt ismét az Európát meghódítani képes világhatalom küszöbére jutott az Oszmán Birodalom. Vele húzott ujjat II. Rákóczi György, amikor a lengyel trón megszerzésének céljával, svéd szövetségben, megtámadta Lengyelországot. A hadjáratról nemcsak az édesanyja, Lorántffy Zsuzsanna próbálta lebeszélni, de még a Bécsi Udvar is. A kezdeti sikerek után a végeredmény Erdély pusztulása lett. A kirobbanó háborúba Bécs (vagyis a mi királyunk Lipót vezetésével az uralma alatt álló valamennyi terület, beleértve természetesen a Magyar Királyságot is) beavatkozott, kénytelenségből, hiszen ebben az időszakban nem keresték a konfliktust a törökökkel.  Ennek oka a spanyol-örökösödés kérdése volt. Spanyolország uralkodója (a Habsburg-dinasztiából származó) IV. Fülöp 1621 óta, immár több mint negyven éve kormányozta országát. A régen várt trónörökös a későbbi II. Károly 1661-ben született, de egészsége szinte születése napjától folyamatosan igen gyenge volt, egyáltalán nem volt biztos, hogy túléli apját. A Habsburgok spanyol ágának kihalása tehát küszöbön állt és Habsburg anyja révén XIV. Lajos is igényt tartott a trónra. Így a későbbi háború a Habsburg Birodalom és Franciaország között elkerülhetetlennek tűnt, csak annak kitörésének időpontja volt kérdéses. A „közismerten” buta és csúnya I. Lipót viszont tudta azt, amit később sem II. Vilmos német császár, sem Hitler nem értett meg, hogy a kétfrontos háborút mindenképpen el kell kerülni. Ezért folytatott Bécs békepolitikát az oszmánokkal szemben. Ezért (is) próbálták lebeszélni II. Rákóczi Györgyöt a lengyel háborúról. Ezért avatkozott be „elkésve”. Mintha bárkinek is kötelező lenne egy olyan háborúba gyorsan beavatkozni, amelyet ellenez, egy olyan uralkodó, II. Rákóczi György érdekében, akit pl. Zrínyi Miklós egyenesen a magyar trónra szánt. Melyik uralkodó támogatna egy háborúban olyan valakit, akinek végső célja éppen az ő trónjának megszerzése? Mindenestre ha „elkésve” is, de Lipót ezt is megtette. A háború sokáig nem alakult kedvezően. II. Rákóczi György súlyosan megsebesült a szászfenesi csatában és rövidesen meghalt. Elesett Várad és Érsekújvár is.

Sajnos a tisztánlátást nagyon megzavarja, ha csak Zrínyi Miklós (1620-1664.) a költős és hadvezér szemszögéből látjuk az eseményeket. Tény, hogy a magyar országgyűlés nem szavazott meg semmilyen adót a háború költségeinek finanszírozására. Tény, hogy Zrínyiújvár nem volt komolyan védhető erősség és így nem is volt értelme védelmezni. Tény, hogy Zrínyi téli hadjárata és az eszéki Dráva-híd lerombolása merész hadművelet volt, amely jól mutatja Zrínyi zsenialitását, de nem volt stratégiai jelentősége. A hidat hamar rendbe tudták hozni. Hosszú évszázadokon keresztül a török hadsereg logisztikája volt a legjobb a világon. Az is tény, hogy Zrínyi stratégiai terveit a felsőbb hadvezetés nem fogadta el. Vitatható, hogy igaza volt-e, sikeresebben alakult volna-e a háború menete. Az viszont vitathatatlan, hogy nem szabadott volna megsértődnie és elvonulnia a harcmezőkről. Így éppen abban a szentgotthárdi csatában (1664. augusztus 1.) nem vett részt, amelyben Lotaringiai Károly igen. Sőt, magyar egységek egyáltalán nem vettek részt abban a csatában, amely az ország területén és elsősorban a mi érdekünkben folyt. Károly először szerezhetett fontos tapasztalatokat arról, hogy kell irányítani a törökök ellen egy soknemzetiségű (még francia csapatok is részt vettek a csatában) koalíciós hadsereget. Az erőviszonyok nem tűntek túl kedvezőnek a keresztény sereg számára. A főparancsnok Montecuccoli amúgy sem hajlott a túlzott kockázatvállalásra. Végül az oszmán hadsereg támadott és a keresztény koalíciós hadsereg hatalmas győzelme aratott. Hatalmas, de nem döntő győzelmet. A Rába hídjainak elpusztulása miatt nem lehetett üldözni a török sereget. Köprülü Ahmed hadvezér nem is hagyta el táborát, nem menekült el a csata után, hanem helyben maradt és csak pár nappal később vonult vissza, de közben még kisebb török támadásokra is sor került.  Alaposan sikerült letörni, de képes lett volna a háború folytatására. A bizonytalan francia-spanyol-Habsburg kapcsolatokra és a magyar rendek passzív – illetve esetenként túlságosan is franciabarát – magatartása miatt az Udvar bölcsebbnek találta a béke mihamarabbi megkötését. A döntés vitatható, de éppen mi magyarok, akik a döntő összecsapáshoz sem pénzt sem katonát nem adtunk, követelhettük a legkevésbé a háború folytatását. Tudni kell azt is, hogy az oszmán hatalom békeszerződésben sosem mondott le olyan területről, amelynek birtokában volt. Így Érsekújvár és Várad visszakövetelésére sem volt remény, visszafoglalásához meg a háború folytatására lett volna szükség. Mindent összevetve a vasvári béke nem „szégyenteljes” volt, hanem reális. A törökök kedvét közel két évtizedre sikerült elvenni az ország területe elleni támadástól. Ez a háború volt a legfontosabb gyakorlati iskola Lotaringiai Károly számára, aki felismerhette, hogy az európai harcászat fokozatosan fölénybe kerül az évszázadokon keresztül szinte legyőzhetetlennek tűnő török fegyverekkel szemben.  

A vasvári békét követő években Károly herceg politikai szerepe felértékelődött. A Lengyel(-Litván) Királyság (nemesi köztársaság, Rzeczpospolita) ekkoriban (még) Európa egyik legjelentősebb országa volt. A XVII. században még ereje teljében, de a háttérben már látszódik az ország gyengesége. A hanyatlás legfőbb alkotmányjogi oka a szabad királyválasztás intézménye. A szabad választás miatt nincsenek dinasztiák, de vannak egymás bénító érdekcsoportok, amely miatt éppen a „szabadon választó” lengyeleknek lesz fokozatosan egyre kevesebb befolyásuk a választásra és az ország egyre kiszolgáltatottabbá válik bármely, elegendő pénzzel rendelkező, külföldi érdekcsoport számára. Azonban a vizsgált korszakban, Magyarország és a kereszténység nagy szerencséjére, ez a folyamat még csak kibontakozóban. Poroszország még nem önálló királyság, Oroszország még nem olyan erős, a Habsburg Birodalomnak meg szüksége van Lengyelországra a törökök féken tartása érdekében. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a mai Dél-Ukrajna területén Lengyelország közvetlenül határos – és általában hadban is áll – az Oszmán Birodalommal.

1668-1669-ben Lotaringiai Károly volt Lipót királyjelöltje a lengyel trónra. Sikertelenül, mert a nemesség a nemzeti jelöltet Wiśniowiecki Mihályt választotta meg. A Habsburg diplomácia rugalmassága ismét megnyilvánult, sikerült alkalmazkodniuk a kialakult helyzethez: Mihály király a korona mellett megkapta a császár húgának, Habsburg Eleonórának kezét is. Ezzel sikerült biztosítani a lengyel szövetséget bármilyen török elleni háború esetére. A siker azonban rövid életű volt; uralkodójuk Habsburg-pártisága nem bizonyult népszerűnek. A nemesség jelentős része a franciabarát Sobieski János mögött sorakozott fel. (Sobieski felesége francia volt.) A megosztott ország nem tudott sikeres lenni és Mihály hamarosan (1673) meg is halt. Károly ismét királyjelölt lett, de ismét sikertelenül. XIV. Lajos jelöltje Sobieski János lett az új uralkodó. A francia király itt is keresztülhúzta Károly számításait. A 70-es évek közepén Lipótnak is minden oka megvolt, hogy borúsan lássa országai jövőjét. A spanyol örökösödés miatt bármikor kitörhet a franciák elleni háború, az oszmán hatalom is megerősödött (a vasvári béke után Krétát hódították meg) és a lengyel trónon is a franciák embere ült. Ha hibáznak, nem is két-, hanem háromfrontos háborút kell majd vívniuk? A tét a Birodalom és Magyarország jövője.

A vasvári békét követő években a magyar politikai elit addig sohasem tapasztalt mélységekbe süllyedt. A Wesselényi-összeesküvés egy konkrétan meg sem határozott cél érdekében, ügyetlenül végrehajtott és maguk a résztvevők által elárult szervezkedés volt. A megtorlás csak a négy évszázados Habsburg-uralom viszonylatában tekinthető túlzottnak, ha azt nézzük, hogy más nyugati országokban hasonló esetekben milyen mértékű büntetésekre került sor, még kifejezetten enyhének is nevezhetjük. A kibontakozó kuruc mozgalom elleni harcokból Károly herceg is kivette a részét.

Az 1670-es években Károly családi pozíciója is megváltozott. 1670-ben meghalt az édesapja, majd 1675-ben a nagybátyja. Így megszűnt a családon belüli törésvonal és vitathatatlanul Károly lett Lotaringia hercege. Uralkodói jogait mindenki elismerte, kivéve XIV. Lajos. Így viszont uralma csak címzetes volt: hercegség nélküli herceg, aki tényszerűen csak egy egyszerű katonatiszt. Katonaként harcok, előléptetések és jó eséllyel a korai halál várt rá.

Először a birodalmi hadsereg lovasságának lett a parancsnoka. 1674-ben a franciák ellen vívott egyik csatában súlyos fejsebet kapott, de szerencsére felgyógyult, majd Montecuccolit követően a birodalmi hadsereg főparancsnoka lett.

1678-ban Károly magánéletében kedvező fordulat történt. Feleségül vette a fentebb említett Mihály lengyel király özvegyét Eleonóra hercegnőt, I. Lipót húgát. A Habsburgok sikeres házasságpolitikája közmondásos, különös, hogy mégis szinte gúnyosan szokás emlegetni. Mint Európa egyik legrégebbi, legnagyobb presztízsű és egyes időszakokban a leghatalmasabb uralkodócsaládja nem házasodhattak „lefelé”. Csak hasonló uralkodócsaládok fiai és lányai jöhettek szóba. Ebből a szempontból, tekintettel Károly családjának ősi és uralkodó mivoltára, a házasság érthető és megmagyarázható. Minden más szempontból azonban érthetetlennek tűnik. Egy száműzött, csak címzetes uralkodó herceg, hercegség nélkül. Egy egyszerű katonatiszt, akinek életét a háborúk mellett csak politikai kudarcok kísérték. A vele való sógorsági kapcsolat minden későbbi kiegyezést a franciákkal lényegesen megnehezít. A Habsburgok számára semmi lényeges politikai előny nem származott ebből a házasságból. A hosszú távú következményeit tekintve mégis mennyire szerencsésnek bizonyult! A házasfelek levelezése alapján egyértelmű, hogy ha a megkötésekor nem is volt szerelmi házasság (de mivel politikainak sem mondhatjuk, lehetett akár az is), később azzá vált. Egy évvel később meg is született a „címzetes” trónörökös Lipót.

 Az 1670-es évek magyar történelmét a kuruc mozgalmak harcai (inkább pusztításai) jellemzik. Némi belső pártharc után végül Thököly Imre lett a vezetőjük, aki új és eleinte úgy tűnt, hogy sikeresebb irányba fordítja a mozgalmat. A kiegyezés érdekében hívta össze – majdnem 20 éves szünet után – Lipót az országgyűlést, Esterházy Pál személyében nádort is választottak. A pozíció Wesselényi Ferenc halála óta betöltetlen volt. Ez kevés volt, hogy Thökölyt békésebb politikára ösztönözze. Az uralkodó (mint később kiderült, csak látszólagos) gyengeségét kihasználva kikiáltotta saját felvidéki fejedelemségét, így az ország már nem is három, hanem négy részre volt szakítva. A négy részből egy ált közvetlen oszmán uralom alatt, két rész meg csatlós államnak tekinthető. Thököly uralmának támasza részben felesége Zrínyi Ilona révén a Rákóczi-vagyon, nagyobb részt viszont a török volt. A sikerek rendkívüli módon megnövelték Thököly és még inkább a török nagyvezér Kara Musztafa önbizalmát. Megszületett a döntés; az Oszmán Birodalom, nem várva meg a húsz éves békeszerződés lejártát, 1683-ban támadást fog indítani, amelynek célja Bécs elfoglalása: Nagy Szulejmán óta mindegyik török uralkodó legfőbb vágyának beteljesítése. Ez persze feltételezi Magyarország teljes elfoglalását, amelynek a szultán által kinevezett báburalkodója Thököly Imre lesz.

Az 1683-as év hadi eseményei rávilágítanak arra, hogy eltűnt a török hadsereg évszázadokon keresztül fennálló harcászati fölénye. A hadjárat első szakasza alapján viszont a logisztikájuk még mindig jobb volt, mint az európaiaké, akik az idővel is versenyt futottak. Sikerül-e egyáltalán felállítani megfelelő erejű hadsereget, mielőtt Kara Musztafa Bécs falaihoz ér? A végveszélyben I. Lipót nagy uralkodóhoz méltó jó döntéseket hozott. Lotaringiai Károlyt nevezte ki a császári haderő főparancsnokává. Mint császár számíthatott a német uralkodók (kvázi birodalmi) haderejére, de 1683 áprilisában az addigi franciabarát Sobieski Jánossal is sikerült szövetséget kötni.  Nem igaz az az állítás, hogy a lengyel király mintegy önzetlen lovagiasságból segítő kezet nyújtott Lipótnak, aki aztán hálátlannak bizonyult. Sobieski döntéseit éppen úgy józan számítás alapján hozta meg, mint akárki más. Az ő országát ugyanúgy fenyegette a török és a szövetségi szerződés kölcsönös segítségnyújtást írt elő. Akármelyikük országát éri támadás, a másik köteles a segítségére sietni. Sokáig nem lehetett tudni, hogy melyiküknek lesz szüksége a másik segítségére. Lengyel szempontból a török veszély még a francia szövetség által motivált Habsburg-ellenességet is zárójelbe tette.

Magyar „sérelem”, hogy Lotaringiai Károly feladta Magyarországot és csak az örökös tartományok illetve Bécs védelmével volt elfoglalva. Ezzel szemben az eredeti szándékai szerint Érsekújvár ostromára készült, de Kara Musztafa seregének ereje és ekkora már nyilvánvaló célja alapján ez ésszerűtlen lépés lett volna. Viszont a lengyelek nélkül a magyar földön megvívott döntő ütközet is nyilvánvaló ostobaság lett volna. A nagyobb végvárak pl. Győr megkerülésével a török előrenyomulás annyira gyors volt, hogy egyes időszakokban a török közelebb volt Bécshez, mint a keresztény sereg. Bár Győr elfoglalása önmagában nagy nyereség lett volna Kara Musztafa számára, viszont akkor nem lett volna elegendő ideje Bécsre. Az ostrom biztosítása érdekében azonban a Csallóközt mindenképpen semlegesítenie kellett. Így Magyaróvár elfoglalására időt kellett szánnia és ez a néhány nap veszteség elegendő időt biztosított Károly herceg számára, hogy gondoskodjon a védelemről: a Csallóközben állomásozó gyalogságot Bécsbe irányította. Lipót és közel 60.000 polgár elhagyta a várost, amelynek parancsnoka Ernst Rüdiger von Starhemberg tábornok lett. A császár Kremsnél majdnem egy portyázó tatár csapat karjaiba futott. Ha nincs a magyaróvári időveszteség, Kara Musztafa Károllyal egyszerre, vagy hamarabb, érkezett volna Bécs alá. Az erősítés július 13-án ért Bécsbe, a török fősereg meg 14-én. Másnap megkezdődött az ostrom. A várost 17-re teljesen körbezárta az oszmán haderő.

Károly herceg elsődleges célja az északi kapu nyitva tartása volt, hogy az ostromlók ne tudják megakadályozni a lengyel és a császári seregek egyesülését. Itt még Lipóttal is szembekerült: az uralkodó azt szerette volna, ha Károly megvédelmezi Ausztriát a portyázó tatár lovasok pusztításától. Ehhez azonban a hercegnek szét kellett volna apróznia erejét, amely viszont lényegesen lelassította vagy lehetetlenné tette volna a későbbi összpontosítást. A herceg mindenképpen együtt akarta tartani seregét. Július végén Thököly serege török segítséggel elfoglalta Pozsonyt. Károly előrenyomult és bár a „kuruc király” – tegyük hozzá, bölcsen – kitért volna a harc elől, de a mellette lévő török parancsnok kierőszakolta az ütközetet, amely a keresztények győzelmével és Pozsony visszafoglalásával végződött. A diadal után a herceg visszahúzódott. A törökök később újabb kísérletet tettek Morvaország megtámadására, de ekkor már a beérkező lengyel erőktől szenvedtek vereséget.

Az egyesített keresztény seregek szeptember elején támadásba lendültek és szeptember 12-én a kahlenbergi csatában vereséget mértek Kara Musztafa ostromló seregére. Ennél egyszerűbb szavakkal nem lehet leírni a történteket, pedig ami történt az nem más, mint a kereszténység döntő győzelme és Magyarország felszabadításának nyitánya. Ehhez képest teljesen mellékes azoknak a rosszízű állításoknak a cáfolata, amelyek a csatát követő napok eseményeivel kapcsolatban szoktak említeni.  Károly életének bemutatásán keresztül jelen írás teljes egészében az előbbiről szól, de legalább egy bekezdésben az utóbbival is foglalkoznunk kell.

Gyakran elhangzik, hogy Lipót császár és király nem mutatta ki kellőképpen háláját Sobieski János irányába, hálátlan volt és súlyosan megbántotta. Ahogy már láttuk a török legyőzése Lengyelország érdekeit is szolgálta. Nem önzetlenségből kötöttek szövetséget Lipóttal. Egyedül ők éppen úgy nem tudtak volna döntő vereséget mérni törökre, mint ahogy Károly sem (ezért is kellett Magyarországot feladni). A lengyel uralkodó lett az egyesített sereg főparancsnoka, de nem azért, mintha ő lett volna a legjobb hadvezér, hanem azért, mert királyként a legmagasabb rangú volt. (Egyes elméletek szerint Lipót azért nem tartózkodott a seregnél, mert akkor, ha csak formailag is, császárként, ő lett volna a főparancsnok, amely a lengyel király lelkesedését és harci kedvét jelentősen csökkentette volna.) Így viszont főparancsnokként a mai napig Jánosé Bécs felszabadításának dicsősége, pedig a hadjárat nagyobb részének terhét nem ő viselte és a haditervet sem ő, hanem a közös haditanács dolgozta ki. Ahogy a feleségéhez írt leveleiből is kiderült a hadizsákmány nagyobb része is neki jutott. Még azt is éppen ezekből a levelekből tudjuk, hogy Károly herceg semmit sem kapott a zsákmányból. Mindezeket megtetézve a bécsi nép szeretete is neki jutott. A csatát követő napon Lipót üzenetben kérte Jánost, hogy a Bécsbe való bevonulással várja meg őt. A király viszont nem akart várni az ünnepélyes bevonulással és saját fontosságát hangsúlyozva, újabb dicsőséget aratott le. Lipót nem vette különösebben zokon, hogy János ilyen nyilvánvalóan vette semmibe a kérését, de érthető módon nem is ölelte keblére sem a parvenüként viselkedő uralkodót, sem annak 16 éves fiát. Ebből származik a mai napig felemlegetett igaztalan vád Lipót „hálátlanságáról”.

Megkezdődött a visszavonuló oszmán haderő üldözése, amely nyilvánvalóvá tette Sobieski János korlátozott hadvezéri képességét. Ő volt legelöl, de az elégtelen felderítés és meggondolatlansága miatt alulbecsülte a Párkánynál állomásozó török sereg nagyságát és október 7-én támadást rendelt el. Súlyos vereséget szenvedett és kis híján a fiával együtt hősi halált halt, de Károly serege idejében érkezett és kimenekítette a királyt szorult helyzetéből. Ekkor a törökök követettek el hibát: az elvonulás helyett a harc folytatását választották. 1683. október 9-én Lotaringiai Károly és Sobieski János egyesített serege elsöpörte az oszmán haderőt. Az esztergomi török őrség szinte páholyból lehetett tanúja a megsemmisítő vereségnek. Ekkor Károly és nem a lengyel király volt, aki ragaszkodott és vezette is Esztergom ostromát. A kínálkozó lehetőség kihasználása fontos hadvezéri képesség és Károly zsenialítását bizonyítja. Még a hónap vége előtt sikerült Esztergomot felszabadítani és így a Budát „fedező” legfontosabb török erősség került keresztény kézre. Esztergom felszabadításának teljes érdeme Lotaringiai Károlyt illeti, de nem lepődünk meg azon, hogy neki nincs ott emlékműve, de Sobieskinek van.   

Bécset sikerült megvédeni, Esztergom felszabadításával tényleges területnyereséget is elkönyvelhettünk, de hogyan tovább? A német szövetségesek egy része már Bécs megvédése után hazaindult, jelentősen gyengítve a keresztény erőket. Lipót hajlott volna az azonnali békekötésre, amelyre az Udvari Haditanács elnöke Badeni Hermann is ösztönözte. XIV. Lajos agresszív terjeszkedési politikája miatt félő volt, hogy egy elhúzódó török elleni háború esetén a Birodalom kétfrontos háborúra kényszerülhet. A helyzet nagyon hasonló volt a szentgotthárdi csata utánihoz. A 20 évvel korábbi állapothoz képest annyival mindenképpen előnyösebb volt a helyzet, hogy a status quo alapján megkötött béke most területi nyereséget jelentett volna. Ráadásul biztos lehetett mindenki, hogy véres, elhúzódó háborúra kell számítani és pusztán az örökös tartományok pénzügyi és katonai ereje aligha lesz elegendő tartós sikerek kivívására.  Viszont Lipót mellett ott volt sógora és egyben fővezére Lotaringiai Károly is, aki a háború folytatása mellett tört lándzsát, pedig Lotaringia visszaszerzése érdekében sokkal előnyösebb lett volna számára a „béke a törökkel, háború a franciákkal”. Lipót hónapokig töprengett, de még idejében új szereplő avatkozott be a politikai folyamatokban. XI. Ince pápa nem csak szóban támogatta Magyarország felszabadítását, hanem egy szövetség létrehozását is kezdeményezte. 1684 márciusában megalakult a Szent Liga: a Habsburg Birodalom, Lengyelország, Velence és a Pápai Állam szövetsége. Később csatlakozott Oroszország, Svédország és több német választófejedelem. XI. Ince pápa komoly anyagi támogatásban részesítette a szövetséget, de nem is ez volt a legfontosabb hozzájárulása a sikerhez. A pápa diplomáciai munkájának köszönhetően XIV. Lajos hajlandó volt szerződésben vállalni, hogy addigi hódításai megtartása fejében húsz évre szóló békét köt a Habsburg Birodalommal. 1684 nyarára minden feltétel adott volt a háború folytatására. A cél immár Buda felszabadítása.

Buda vára (illetve „jogutódja” Budapest) Európa legtöbbet támadott fővárosai közé tartozik. Összesen 15 különböző intenzitású ostromra került sor és ebből 11 sikertelen volt. Különösen éppen a török uralom alóli felszabadítási kísérletek vallottak zsinórban kudarcot. Pedig mindazok, akik a XVI-XVII. században az ostromára indultak, a vár alá érve inkább megkönnyebbülést érezhettek. Az erősség egyáltalán nem számított korszerűnek: buzogánytornyai, kerek rondellái egy elavult kor védelmi rendszerét idézték, ráadásul a környező hegyekről be lehetett lőni a várba. Ám a keresztény vezérek sokszor alábecsülték az oszmán várvédők találékonyságát. A várhegy hiába nem számított magasnak, ha meglehetősen meredek volt és a falakról lehullott törmelékek miatt a támadók nem is tudtak rohamozni, legfeljebb csak botorkálni. Az ostromlók jelentős része még a falak elérése előtt elhullott és akkor még meg is kellett mászni a falakat és sokszor csak ezután szembesültek a támadók, hogy az első után egy második fal is útjukat állja. A sziklás talaj miatt aknát ásni is rendkívül nehéz volt.

Az 1684. évi hadjárat nagyon sikeresen indult: Visegrád és Vác felszabadítása után június 30-án Pestet foglaltuk el, majd Szentendrénél sikerül legyőzni egy nagyobb török sereget. Július 14-től október 30-ig tartott az ostrom. Nem csak sikertelenül, de Buda valamennyi ostroma közül ezt tekinthetjük a legnagyobb kudarcnak. A falak szilárdága, a védők sikeres kitörései, az oszmán mezei hadsereg manőverei és az érsekújvári török őrség akciói együttesen tették tarthatatlanná az ostromlók helyzetét. Mindent elmond az a tény is, hogy Buda történetének leghosszabb ostroma alatt általános rohamra nem is került sor, annak legalapvetőbb feltételeit sem sikerül biztosítani.

Más uralkodók meglehet elcsapták volna Károlyt, de a békés, „buta”, „befolyásolható” Lipót király továbbra is megbízott benne. Az elkövetkezendő két év bebizonyította Lipót bölcsességét és azt, hogy Károly képes volt tanulni pályafutása legnagyobb kudarcából.

Felismerve, hogy Esztergom és a Duna vonalának biztosítása önmagában nem elegendő Buda sikeres megvívásához, Károly herceg az 1685. év hadjárat fő célpontjának Érsekújvárt jelölte ki. Ez volt az a vár, amelyet a törökök 1663-ban foglaltak el és a szentgotthárdi vereség után is megtarthattak. A budai pasa, az 1684-es év győztese, Sejtán Ibrahim bízott Érsekújvár falaiban és feltett szándéka volt, hogy Budáról is aktívan fogja akadályozni az ostromot. Figyelemre méltó, hogy Donat Heissler ezredes vezetésével egy kisebb sereggel már az év elején sikerült körülzárni a várat és sikeresen akadályozni annak utánpótlással (ember, hadianyag, élelmiszer) való feltöltését. Lotaringiai Károly csak július elején érkezett a fősereggel a vár alá. A védők kitartottak és Sejtán Ibrahim úgy döntött, hogy Esztergomot fogja támadni, annak visszafoglalása nagy siker lenne, de ha csak annyit el tud érni, hogy Esztergom felmentése érdekében Károly felhagy Érsekújvár ostromával, az is az oszmánok számára volna siker. Ekkora azonban a herceg vezetésével a keresztény császári sereg fogaskerekei már hibátlanul működtek. Hasonlóan a július előtti helyzethez, egy kisebb sereg is hatékonyan tudta folytatni Érsekújvár ostromát és Károly a fősereggel Ibrahim ellen fordulhatott. Az augusztus 16-án lezajlott táti csatában a két sereg létszáma közel azonos, kb. 40-45 ezer fő volt. A győzelem nem maradt el és ráadásul három nappal később Érsekújvár is felszabadult.

1684-gyel ellentétben 1685-ben egyértelművé vált Károly és seregének harcászati fölénye. A török mindent megtett a béke megkötésére. Magyar bábjukat, Thököly Imrét elfogták és a béke zálogaként ajánlották fel Lipótnak. Thököly személye ekkora azonban már súlytalanná vált. Három-négy évvel korábban az uralkodó mindent megtett azért, hogy a „kuruc királyt” elfordítsa a töröktől, most azonban már nem. A Szent Liga tagjaként Lipót amúgy sem köthetett önállóan békét. A pápa, Velence vagy Sobieski szemében pedig Thököly még kevesebbet ért. (De 1683-ban még Sobieski János is próbált közvetíteni a császár és a kurucok között.) A háború folytatódott.

Badeni Hermann továbbra sem tartotta érettnek a helyzetet Buda visszafoglalására és inkább Székesfehérvárt vagy Egert választotta volna célpontnak. Károly azonban ragaszkodott Budához és akaratát sikerült keresztülvinnie, Lipót is mellé állt.

A pályafutását áttekintve azt látjuk, hogy Lotaringiai Károly legfontosabb jellemvonása, a Habsburg-házhoz való hűség mellett, a történelemben szinte példátlan együttműködési készsége volt. Nála sokkal kisebb kaliberű személyiségek sem adták volna át annyira készségesen és önként a fővezérséget Bécs alatt Sobieski Jánosnak, mint ahogy ő tette. Vagy ha meg is tették volna, nem tűrték volna Károlyhoz hasonló türelemmel, hogy ő arassa le a teljes dicsőséget és vigye haza a hadizsákmányt. Az ebből fakadó sértettség és széthúzás miatt akár Bécs felmentése is kudarccal végződhetett volna, de legalábbis a harc folytatását, a párkányi győzelmet és Esztergom felszabadítását lehetetlenné tette volna. Ezt mindenképpen alá kell húznunk ahhoz, hogy megérthessük Buda ostromát.

Buda várát a hadtörténelemben szinte (de lehet, hogy nem is csak szinte?) példátlan módon ténylegesen két hadsereg egymástól függetlenül ostromolta. Hogy miért? Azért mert a Szent Ligához csatlakozó Bajor Választófejedelemség uralkodója Miksa Emánuel (1662-1726.) saját jogán kívánt hadi dicsőséget aratni és kijelentette, hogy nem ismeri el főparancsnoknak Károlyt, együttműködik vele, de csak mint egyenrangú társfőparancsnok. Lipót számára létszükséglet volt a bajorok részvétele a háborúban. Ha nem fogadják el a választófejedelem feltételét, lemondhatnak hadseregéről is. A császár személyesen nem vett részt az ostromban, így kizárólag a politikai hasznot mérlegelhette, Károlynak viszont nem csak le kellett nyelni a békát, de még jó képet is kellett vágni hozzá. Még azt is megengedte, hogy Miksa Emánuel válassza ki, hogy melyik irányból kívánja ostrom alá venni a várat- a déli oldalt, a palotanegyedet védő falszakaszt választotta.

A keresztény seregek június 18-án értek Buda alá. A császári, bajor és a június végére beérkező brandenburgi csapatok együttes létszáma kb. 75.000 fő volt, amelyből kb. 15.000 fő (felső becslés) volt magyar. Már tekintélyes létszám ahhoz képest, hogy 1683-ban Bécsnél jóformán csak Esterházy Pál és személyes kísérete, pár száz fő harcolt a törvényes uralkodó védelmében. Egyre többen ismerték fel Thököly politikájának zsákutcásságát. 1685-ös török fogsága idején „őfejedelemsége” összeomlott, hívei átpártoltak a király oldalára. Abdurrahman budai pasának kb. 10.000 embere volt és számíthatott a Szulejmán nagyvezér vezette felmentő sereg támogatására is. Bár Érsekújvár már nem volt török kézen, de az egri, a váradi, és a temesvári pasa is tervezte, hogy folyamatos támadásokkal fogja akadályozni az ostromot. Ennek kivédése érdekében Károly a pesti oldalon is sáncokat állított fel, amelyet magyar huszárok őriztek. Július végén pedig Petneházy Dávid és Semsey Pál huszárai együttműködve Donat Heissler (ekkor már tábornok) dragonyosaival és vérteseivel megsemmisítették Oszmán egri pasa támadóegységeit, maga a pasa is holtan maradt a csatatéren.

Közel kétszer akkora sereget sikerült összegyűjteni, mint a két évvel korábbi sikertelen vállalkozás idején, így hermetikusan le tudták zárni a várat.  Ennek a ténynek különösen akkor lett jelentősége, amikor augusztus 8-án Kamaraerdő felől megjelentek a nagyvezér seregeinek előőrsei. Károly haditerve ekkor már készen állt: augusztus első napjaiban az ostromlók védelmére egy hatalmas sáncrendszert építtettek ki a Duna-Sashegy-Svábhegy-Rózsadomb-Óbuda-Duna vonalon. Így a keresztény sereg egyszerre volt ostromló és ostromlott is. A nagyvezér megérkezésekor az ostrom már másfél hónapja tartott. A sikertelen rohamok, a védők kitörései és a korabeli viszonyok között szinte elkerülhetetlen járványok addigra már jócskán leapasztották a támadók létszámát. Azonban Szulejmán nagyon óvatosan irányította létszámában tekintélyes – több mint 60.000 fős –, de saját véleménye alapján is gyengébb harcértékű („Csak a tízezer janicsár és az ötezer szpáhi ér valamit.”) seregét. Nem is mert nyílt támadást indítani, fő célja az volt, hogy kisebb néhány ezer fős csoportokban erősítést küldjön a várba. A külső sáncok és az ostromzár azonban jól működött, csak néhány száz janicsár tudott bejutni.

Az első általános roham még sikertelen volt, de 1686. szeptember 2-án (miért nem emlékezünk meg erről a napról?) sikerült felszabadítani Magyarország ősi fővárosát. 145 évig és 3 napig volt Oszmán uralom alatt.

Szinte példátlan a hadtörténelemben, hogy egy ostromló sereg egy olyan stratégiai jelentőségű és szinte bevehetetlennek tartott várat, mint Buda a vele szinte azonos létszámú felmentő sereg szeme láttára, annak terveit mindenben keresztülhúzva, rohammal vegyen be.

A végső roham vérfürdővel zárult. Erre minden az ostrommal foglalkozó írás utal - mintegy „bizonyítékként” a keresztények kegyetlenségére. (A kereszténnyé lett Csonka bég történetét sokkal ritkábban emlegetik.) Azonban arra már kevesebben mutatnak rá, hogy a kor, a XVII-XVIII. század ostrom-hadviselésének  szokásjoga azon alapult, hogy amikor az ostromlók rést tudtak ütni a falakon és az ostrom sikere már csak idő kérdése volt, a védőket minden esetben megadásra szólították fel. Ha megadták magukat, emelt fővel, fegyvereikkel, lovaikkal, ingóságaikkal bántatlanul elhagyhatták a várat. Amennyiben viszont elutasították a megadást és mégis elesett a vár, akkor a vérfürdő szinte elkerülhetetlen volt. Az akkori viszonyok között ennek megakadályozása lehetetlen volt: nem lehetett parancsot kiadni, de még büntetni sem. Károly herceg annak rendje és módja szerint kétszer is megadásra szólította fel a védőket, amelyet azonban azok visszautasítottak.

Ezzel a győzelemmel Lotaringiai Károly dicsősége teljessé vált és örök időkre beírta nevét a magyar történelem legszebb lapjaira. Megtévesztő, ha Benczúr Gyula híres festményének dölyfös alakjára gondolunk. Mindenki, aki személyesen ismerte és emlékeit az utókorra hagyta, megegyezik abban, hogy csendes, szerény, alacsony és csúnya ember volt, hajlott hátú, arca himlőhelyes. Ez utóbbit viszont csak mi tartanánk problémának. Akkoriban a gyógyíthatatlan himlő rendszeresen „aratott”, viszont azt hamar felismerték az emberek, hogy aki túlélte, immunissá vált. A lakosság jelentős része viselte arcán a himlő nyomait, de mindannyian, ha nem is túl szépnek, de nagyon szerencsésnek tarthatták magukat. Viszont egy keresztes hadjárat nem is szépségverseny. Annak sikeréhez sokkal jobban hozzájárultak Lotaringiai Károly azon tulajdonságai, amelyekről Cserei Mihály, a protestáns, de Habsburg-párti erdélyi historikus így írt: „Csendes, alázatos ember… de az ellenség ellen mint az oroszlán úgy ment, és mása nem volt a mi időnkben hadi mesterségre.”  Vagy idézhetjük Franceso Grimani velencei lovagot is, aki részt is vett Buda felszabadításában: „Ő fáradhatatlan és bizonyos, hogy nálánál sem jobb fejedelmet, sem parancsnokot találni nem lehet, ki személyében figyelmesebb és tevékenyebb volna.”

Márpedig e tevékeny ember Buda sikeres megvívása után sem pihenhetett. A török fősereg még nem volt legyőzve. Buda parancsnokának nevezte ki Leopold Beck tábornokot, társparancsnokul pedig Koháry Istvánt. (Károly nagyon jól tudta, hogy Magyarország fővárosát szabadította fel.) Majd megkezdte a visszavonuló Szulejmán seregének üldözését. Nem sikerült csatára kényszeríteni a nagyvezért, de az 1686-os esztendőt még Pécs, Siklós és Kaposvár felszabadításával sikerült megkoronázni.

Az 1687-es évben bár a szárnyakon még jó pár végvár volt török kézen, Károly már a Délvidéket célozta meg. A fősereggel a Duna mentén vonult déli irányba és augusztus 12-én a nagyharsányi (második mohácsi) csatában sikerült az, ami egy évvel korábban még nem, elsöprő győzelmet aratott az oszmán fősereg felett. Ami ezután történt az már szinte diadalmenet volt: Eszék, Károlyváros, Várpalota, Eger visszafoglalása. A magyarországi török uralom az összeomlás szélére került, IV. Mehmed szultán kivégeztette a kudarcot vallott nagyvezért, de őt is leváltották és – addig a háremben szinte teljes elszigeteltségben élő – öccsét, II. Szulejmánt ültették a trónra. Károly mindeközben Erdélybe vonult és a balázsfalvi egyezményben „jó útra térítette” Apaffy Mihály fejedelmet. Károly elismerte Apaffyt Erdély urának, aki viszont felmondta a török hűséget és visszatért a keresztény oldalra. A teljes sikerrel zárult évet követően, az 1688-as tervek már Nándorfehérvár visszaszerzését célozták. Ezt a harcot azonban már Károly herceg nélkül kellett megvívni.

Az újév elején Károly megbetegedett és Miksa Emánuel már nem is elégedett volna meg a másodhegedűs szerepével.  Lipót így 1688-ra a bajor választófejedelmet nevezte ki főparancsnoknak, aki nem is bizonyult rossz választásnak, mert bár maga is megsebesült, de sikerült Nándorfehérvárt felszabadítania.

Ez már túl sok volt a Napkirály számára. XIV. Lajos megelégelte legnagyobb riválisa I. Lipót sikereit. Megszegte a négy évvel korábban tett ígéretét és támadásba lendült. A hivatalos célja Pfalz volt (pfalzi örökösödési háború). Megtörtént az, amit Lipót mindenképpen el akart kerülni; kétfrontos háborúra kényszerült, kénytelen volt megosztani erőit. Miksa Emánuelt követően Badeni Lajost (1655-1707.) nevezte ki a magyarországi hadiszíntér parancsnokává és Károly feladata lett a franciák elleni háború. Badeni Lajos olyan jelentős győzelmeket aratott a következő években, hogy megkapta a Türken Louis nevet, de a pfalzi háború miatt sokkal kisebb erőket irányíthatott, mint amennyi katonára a győzelmek kihasználása érdekében szüksége lett volna. A török elleni háború dinamikája megtört, a harcok újabb jelentős sikerek nélkül elhúzódtak és a török még Nándorfehérvárt is vissza tudta foglalni 1690-ben. Mindenesetre Lipót birodalma állta a sarat a két akkori leghatalmasabb hadigépezettel, a franciával és a törökkel szemben.

Így az 1689-es év Károlyt már nyugaton találta. XIV. Lajos az előző év októberében elfoglalta Mainzt, majd Phillipsburgot. Aki esetleg úgy gondolhatná, hogy Károly csak a hanyatló Ottomán Birodalom haderejével szemben tudott sikert aratni, meggyőződhet az ellenkezőjéről, ha a herceg utolsó hadjáratát részletesebben tanulmányozza. Volt itt minden és még a diplomáciai képességeit is használnia kellett: megint Miksa Emánuellel kellett együttműködnie, akit sikerült meggyőznie, hogy Mainz legyen a fő célpont. Aztán elterelő támadást indítva elérte, hogy a franciák csapatokat vonjanak ki Mainzból, majd egy gyors hadmenettel sikerült körülzárni az erősséget. Hasonlóan a Buda alatti harcokhoz, egyszerre kellett irányítani az ostromot és akadályozni a francia sereg hadműveleteit, felmentésre irányuló kísérleteit.  Két hónapos kemény harc után szeptember 8-án a védők fegyverszünetet kértek, majd megadták magukat. A hadjárat azonban nem ért véget, októberben még Bonnt is sikerült visszafoglalni. Ez volt Károly lotaringiai herceg utolsó hadi tette.

Adjuk át a szót ismét Cserei Mihálynak: „Bécsbe akarván menni a császárhoz jövendő hadakozásának consultatiojára Felső-Ausztriában Vélsz nevű városban hirtelen fojtó fluxus által kimúlik e világból, nemcsak a római császárnak kinek sógora és fő hadi generálja volt, hanem az egész kereszténységnek nagy szomorúságára.”  A fluxus magyar neve: torokgyík. A jelzett város Wels. Lotaringiai Károly 1690. április 18-án halt meg, alig két héttel a 47. születésnapja után.

Nagy sikerek és a korai halállal egy torzóban maradt életmű? Igen, ezt is mondhatjuk. De Lotaringiai Károly Habsburgokhoz való tántoríthatatlan hűsége még így is meghozta gyümölcsét. A Habsburgok sosem feledkeztek meg róla és családjáról. Károly fia Lipót visszafoglalhatta ősei trónját és azt 1729-ben bekövetkezett haláláig sikeresen kormányozta. Unokája Ferenc István azonban Károlyhoz hasonlóan a nyomasztó francia fölény áldozata lett. Végül elcserélte Lotaringiát Toszkánára. Sosem kötött volna meg egy ilyen alkut, de a „toszkán oldalon” ott volt még I. Lipót unokájának, Mária Teréziának a keze is. Ennek a házasságnak köszönhetően Ferenc István szent római császár (1745-től) és a Habsburg-Lotaringiai uralkodóház megalapítója lett. Lotaringiai Károly, Buda felszabadítója, így bár életében csak egy hercegség nélküli herceg volt, halála után egy nagy dinasztia 1780-tól magyar trónra lépő valamennyi uralkodójának ősapja lett.

„Ellenségeim közül a legnagyobb, a legbölcsebb, a legnemeslelkűbb halt meg.” Ezek XIV. Lajosnak a szavai, amikor hírét vette Károly halálának, legalábbis Voltaire szerint. Így komoly kétségeim vannak, hogy ez így vajon tényleg elhangzott-e, de mégis a kortárs vélemények összegzésének tekinthetjük.  Mi magyarok sajnálatos módon mégis elfeledtük. Ezen írás a maga módján igyekszik a nagy hadvezér emlékezetét felidézni a magyar olvasóközönségnek.

 

Források:

Rendhagyó módon pár szó a forrásokról. Nagyon kevés olyan mű található, amelyben ha csak röviden is, de konkrétan írnak Lotaringiai Károly életéről. A kevesek egyike Nagy László: A török világ végnapjai Magyarországon (Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1986). Szintén Nagy László írta a Károlyról szóló fejezetet a Nagy Képes Millenniumi Arcképcsarnokban (Rubicon-Aquila-Könyvek, Budapest, 1999). Pár évvel ezelőtt egy antikváriumban nagy örömmel találtam rá a História 1986. évi 3-4. számára, amelyben röviden szintén írnak az életéről. Röviden összefoglalja életrajzát Tóth Ferenc is a Hadtörténeti Közlemények 130. évf. 3. számában (2017). Ezzel szemben legfontosabb csatáiról, Bécs felmentéséről, Buda visszafoglalásáról, magyarországi hadjáratairól a nevezett művek mellett számtalan más könyv is részletesen beszámol, amelyek felsorolásától eltekintek. Csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy az önmagát „reklámozni” mindig képtelen Lotaringiai Károly életéről keveset, de tetteiről annál többet tudhatunk. Szerintem ez ellen nem is lenne kifogása. Mi mégis, nemcsak a személyéről, hanem tetteiről is elfeledkeztünk.

Hozzászólások