A szociális népkirályság eszméje (2. rész)

Az 1930-as évek monarchista eszmetörténetében nagyon érdekes helyet foglal el a szociális népkirályságnak nevezhető eszme kibontakozása. Támogathatja a munkásosztály a királyság visszaállítását? Mennyire egyeztethető össze a monarchia a szociális igazságossággal? A következőkben szeretnénk bemutatni ezt a méltatlanul elfelejtett eszmerendszert. Az első részben a két világháború közötti monarchizmus helyzetét vázoltuk fel, és Pethő Sándor korai munkásságát mutattuk be. A sorozat második részében Pethő munkásságának második felével és Grieger Miklóssal ismerkedünk meg, valamint értékeljük a szociális népkirályság eszméjének szerepét.

Írta: Bánki András.

A magyar Capitoliumon¹ 1932-ben jelent meg, és a magyar legitimizmus számára útmutatóként, programadó értekezésként szolgált a korszak végéig. Pethő a Capitolium alatt a budai királyi palotát értette, tehát a királyság 1932-es helyzetét, lehetőségeit kívánta felvázolni művében. Már a mű legelején leszögezi, hogy nem kíván jogi vitákba bonyolódni, ehelyett megvalósítandó politikaként tekint a legitimizmusra,² mindezzel már az első mondatokban szakított az azt megelőző korszakra jellemző legitimizmus-felfogással. Itt is világosan elkülöníti saját eszmerendszerét attól a felfogástól, amit fentebb aulikus legitimizmusként jellemeztem. A Habsburg uralom helyreállítása semmire sem megoldás önmagában, ha nem jár együtt az állam megreformálásával. Világosan kitűnik, hogy sokkal nagyobb mozgatórugói vannak Pethő meggyőződéses legitimizmusának, mint az egyszerű dinasztiahűség vagy éppen a királyság államformájához való romantikus vágyódás. A helyreállított királyságnak más alapokon kell nyugodnia, mint a népköztársaság kikiáltása előtti államformának, leginkább több társadalmi rétegen. Különben a monarchia napjai meg vannak számlálva, és szükségszerűen újra meg fog szűnni, vagy fel fogják számolni.³

Ezt követően Pethő a sorra veszi a legitimizmus szempontjából korának politikai aktorait és a magyar társadalom csoportjait. A parlamenti pártok az előző évtizedben világossá tették, hogy nem érdekük a teljes restauráció, így helyesen állapítja meg, hogy a parlament nem lehet a megvalósuló legitimizmus kiindulópontja. Két igazán érdekes megállapítást tesz művének ebben a részében.⁴ Egyrészt, bár az ő véleménye szerint is igaz, hogy szociáldemokraták nem a királyság pártján állnak, de nem szabad teljesen lemondani arról a lehetőségről, hogy egy megfelelő történelmi helyzetbe a munkásság ne fogadná el a királyság restaurációját. Pethő tehát továbbra is helyesnek és követendőnek tartotta, hogy az egyik új bázis, amire a restauráció támaszkodhat, a munkásság kell, hogy legyen. Egy másik fontos megállapítása, hogy létre kell hozni egy olyan politikai tömörülést, amely elsősorban legitimista elvek mentén szerveződik. Mindez az 1933-as évben meg is valósult Grieger Miklósnak köszönhetően. Ezt követően az aulikus legitimizmus koporsójába még egy szöget vert, amikor kifejtette, hogy a magyar arisztokrácia, amely „hivatalból” a legitimizmus mellé állt, egyáltalán nem az a társadalmi csoport, amely alapjául szolgálhat egy sikeres restaurációs kísérletnek, illetve az azt követő sikeres konszolidációnak.

Pethő Sándor nem várhatta reálisan, hogy a parlamentből, vagy a társadalom egyes csoportjaiból kiindulva a restauráció végbemegy. A belföldi események teljes passzivitást mutattak, a leglelkesebb legitimisták tevékenysége is kimerült az eszme megőrzésében, gondozásában és életben tartásában. Valaminek mégis aktivizálnia kellett Pethőt, hiszen mi másért öntötte volna ilyen világos formába elgondolásait? A kiváltó okot a külpolitika szférájában kell keresnünk, amelyre tekintve meg kell állapítani, hogy Európa ekkor az egyre nyilvánvalóbb német erőgyűjtés állapotában volt. Pethő már nagyon korán ellenérzésekkel viseltetett a német törekvésekkel, már pályája kezdetét egyértelműen kiolvasható munkásságából, hogy bizalmatlan, előítéletes a mindenkori német állammal szemben.⁵ A világméretű gazdasági válságot lassan kiheverve, egy, a jóvátételektől is mentesült, hatalmas Németország vált a feldarabolt Közép-Európát fenyegető legnagyobb veszélyforrássá. Leginkább az Anchluss-tól, Németország és Ausztria egyesülésétől tartottak a nagyhatalmak, és a Németország közelében elhelyezkedő államok. Pethő is érzékelte ezt, de aggodalmai mellett lehetőséget is látott az európai külpolitika ilyenfajta fordulatában.

Nézőpontja szerint egy újra aktív legitimizmusnak kell felráznia az országot, egy olyan restaurációs politikát folytatva, amely alapján képesek lesznek a világ nagyhatalmai ellensúlyozni a hatalmas pángermán veszedelmet. Ennek érdekében fejtette ki Pethő, hogy a Habsburg-ház az a semleges, de mégis nagy hagyománnyal és kellő tradícióval rendelkező elem, amely képes egyesíteni valamilyen formában a Duna-völgyi népeket. A Habsburg-ház a magyarok számára is elfogadható alternatívát jelenthet csakúgy, mint a más nemzethez tartozók számára, hiszen a bécsi udvarra mindig is számíthattak magyarokkal konfliktusba keveredett nemzetiségek.⁶

Németország és Ausztria összeolvadása nem csak Magyarországot, esetleg más közép és kelet-európai államokat érintett volna negatívan, de a nagyhatalmakat is. Így teljes joggal bízott abban, hogy akár a nagyhatalmak részéről is pozitív eredményeket lehet elérni. A Duna-menti államok között legelőszőr normalizálni kell a kapcsolatokat. Itt elsősorban a gazdasági kapcsolatokra célzott, hiszen egy állam se képes Közép-Európában gazdaságilag felvenni a versenyt a hatalmas Németországgal, még abban az esetben sem, ha az Anchluss nem megy végbe. Az első lépés tehát a gazdasági együttműködésé kell, hogy legyen ezen államok részéről. Nagyon fontos kitétel, hogy Ausztriának is minél nagyobb szerepet kell játszani ebben a folyamatban, hiszen csak így érhető el a kellő hatás a külpolitikában. Szintén nagyon fontos, hogy a német törekvések leszereléséhez szükség van olyan koncepcióra, amely minden vagy a legtöbb Duna-menti állam számára elfogadható. Ez pedig nem lehet más, mint a királyság. Tehát nem a magyar politikai élet, vagy a magyar társadalom által kezdeményezve valósulhat meg a királyság restaurálása, hanem egy külpolitikai szükségszerűség okán. Azonban a legfontosabb, hogy ennek a koncepciónak a felvetéséhez, a szükséges előkészületekhez kell egy legitimista alapon álló, megbízható politikai erő. Nem kell különösen erős, vagy hatalmasnak lennie, de el kell jutnia azokra a fórumokra, amelyek által a megfelelő pillanatban felvetheti a fentebb felvázolt koncepciót.

Pethő művének alábbi tételmondata a magyar legitimizmus egyik legtöbbet idézet jelszavává vált, és tartalmazta azon koncepciók sűrített lényegét, amelyet a belpolitikai szféra számára igyekezett eljuttatni: „Reformért, javításért, haladásért, demokráciáért, szociális igazságért magyar embernek nem kell okvetlenül köztársaságot alapítania.”⁷

Pethő publicisztikájának vissza-visszatérő elemeit többségében már említettem, most egy olyan cikkére hívnám föl a figyelmet az 1930-as évek közepéről, amelyben a szociális népkirályság eszméjének legtöbb jellegzetessége megjelent. Az Egy halottnak élő szavai című cikket⁸ úgy írta meg Pethő Sándor, hogy Deák Ferenc egykori szavait idézte több, a cikk megírásakor is aktuális kérdésben. Mindez pontosan jellemzi azon témák körét, amelyek 1935-ben foglalkoztatták a legitimistákat, a teljesség igénye nélkül felsorolta a birtokviszonyok kérdését, szót emelt az egyszemélyes, vezéri hatalom ellen, és szólt az európai és a magyar érdekek egyezéséről.

Az 1938-as évben bekövetkezett az Anchluss, és a Magyarság című lap, amely addig Pethő szócsöve volt szélsőjobboldali fordulatot vett. Mindezek következtében Pethő az újonnan, és általa alapított Magyar Nemzet főszerkesztőjévé lett, amely lap mögött a zsidó vallású Chorin Ferenc és körei álltak, ők biztosítottak anyagi forrásokat a friss nyomdatermék számára.⁹ Pethő írásainak többsége ezek után kicsit eltávolodott a gyakorlati legitimizmustól, hiszen az általa felvázolt koncepciót nem sikerült megvalósítani, így a külpolitikai nyomásra létrejövő restauráció terve nem járt sikerrel. Az Anchlussot követően cikkei nagy számban foglalkoztak a nemzetiségiekkel, hiszen végbementek a revíziós sikerek, amelyek ezt újra problémaforrássá tették. Ezek közül a Célok, erők, lehetőségek című cikket¹⁰ emelném ki, amely a felvidéki területi revízióval foglalkozik. Nagyon sokat elmond Pethő, és alapvetően a legitimisták hozzáállásáról ez a cikk, amely sokkal borongósabb, higgadtabb képet fest az első bécsi döntés és az ennek következtében lezajló folyamatokról, mint kortársai. Mindez annak köszönhető, hogy szociális népkirályság eszméjének megvalósulása időszerűtlenné vált, és a magyar nemzet egy ettől teljesen eltérő úton indult el.

Grieger Miklós

Grieger Miklós a két világháború közötti monarchista-, valamint a keresztényszocialista mozgalom jelentős képviselője. Körmöcbányán született 1880-ban, tanulmányait pedig a Budapesten fejezte be, a teológiai doktorátus megszerzésével. Németországban is folytatott rövid tanulmányokat, ahol a szociális és antialkoholista mozgalmakat tanulmányozta. Papi hivatását folyamatosan, egész életében aktívan gyakorolta. Körmöcbányán, Besztercebányán, majd Sóskúton és Bicskén viselt egyházi tisztségeket. Először az 1910-es országgyűlési választásokon mérettette meg magát, de nem szerzett mandátumot. 1919-ben a fellépett az őszirózsás forradalom nyomán megalakult népköztársasággal, majd a tanácsköztársasággal szemben az 1919 febuár 3-i székesfehérvári megyegyűlésen. Emiatt a forradalmi kormányok részéről üldöztetésben volt része, hiszen önmagát egyértelműen ellenforradalmárnak nevezte a már említett megyegyűlésen. Az ellenforradalom győzelmét követően nem kis részben ennek következében választották először országgyűlési képviselővé 1920-ban Csornán. A társadalom perifériájára szorultak, a szegények érdekében tevékenykedett, a keresztényszociális eszme áthatotta munkásságát. Ebben a szellemben publikált az Egyházi Közlönyben is szociális témákat érintve. Országgyűlési tevékenységét a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjában folytatta, de onnan is kitűnt a kerezstényszociális elvek megalkuvást nem tűrő képviselete által. Később Haller István vezette Országos Keresztényszocialista Pártban (1923–1925), a Keresztény Gazdasági és Szociális Pártban (1925–1933) tevékenykedett. 1922-ban, és 1927-ben is a csornai kerület mandátumával, keresztényszociális programmal szerzett mandátumot. A gazdasági világválság miatt kialakult társadalmi helyzetre reflektálva többször érzelemdús, nagyívű beszédeket tartott az Országgyűlésben, nem egyszer saját pártjának fősodrával is szembemenve. 1931-ban is csornai kerületben szerzet mandátumot.¹¹ Élete végéig tartotta a kapcsolatot a detronizált Habsburgokkal, személyesen meglátogatta Steenockerzeelben (Belgium) Zita királynét és családját.¹²

A Gömbös Gyula kormányával szemben legitimista programot hirdető Nemzeti Néppárt alapítója volt 1933-ban, de az 1935-ös választási vereséget követően (nem szerzett mandátumot) párton belüli konfliktusok miatt kilépett a pártból. A népkirályság eszméjét, elnevezését is ekkor fogalmazta meg a Gömbös Gyula vezette kormány tevékenységével szembe állítva. Ekkor született két nyomtatásban is megjelent publikációja, amelyekből pontos képet kaphatunk eszmerendszerének felépítéséről: A legitimizmus és a magyar feltámadás. Aktuális-e a királykérdés? (Bp., 1936) és a Népkirályság, vagy diktatúra? (A Korunk Szava Népkönyvtára. Bp., 1937). Az egyik legfontosabb azt kiemelni, hogy úgy gondolta, hogy a munkásosztály nélkül nem mehet végbe tartós restauráció, így azt is érdekelté kell tenni a restaurációban. Ez tükröződik már A Munka című szociáldemokrata lap 1921-es vezércikkében is: „Grieger Miklós nem tagadja, hogy van munkáskérdés, sőt azzal kezdi, hogy a munkásság ügye az ország ügye. De mindjárt utána a vádlottak padjára akarja állítani a szociáldemokrata-pártot, igaz ugyan, hogy egyenesen mellé ültetné az elmúlt idők törvényhozását is.”¹³

1937-ban szerzett újra mandátumot. Érdemes néhány mondatot indéznünk parlamenti beszédeinek egyikéből, amely a Délmagyarország 1937. június 5-i számában is megjelent írásban: „Az ifjú király megkoronázása vis major folytán nem történhetett meg. A Duna völgy kérdését nem lehet elválasztani a magyar királyság kérdésétől. A restauráció végrehajtása időszerű kérdés. Restaurációt követelt a nemzet becsülete érdeke és létjogosultsága [érdekében]. A kisantant reszket a restaurációtól, a restauráció tehát nagy eseményt jelent számunkra. Jelentékeny erőgyarapodást jelentene és a budai királyi vár lenne a Duna-medence Capitóliuma és védekezést jelentene a Harmadik Birodalom imperializmusával szemben. Nem jelentené a királyság a megcsökkent feudalizmus restaurálását, mert az ifjú király szerény körülmények között nevelkedve, a szegények királyává válna. A szabad királyválasztás polgárháború előidézője volna. Mihelyt véglegesnek tekintenők a mai ideiglenes helyzetet, forradalmi térre lépnénk és nem szolgálnánk a nemzet érdekeit.”¹⁴

1938-as halálakor a ravatalnál Pethő Sándor búcsúztatta.

Következtetések

A szociális népkirályság eszméje nem volt egységes, nem lett pontosan, kanonizálva, kifejtve vagy összefoglalva. Különbségek, pontosabban mondva a hangsúlyok máshova helyezése figyelhető meg Pethő Sándor és Griger Miklós koncepciójában. Pethő leginkább az aktivitásra és aktivizálásra, valamint a trianoni-békediktátum revíziójára koncentrált, míg Griger saját koncepciójában a szociális kérdések kaptak nagyobb hangsúlyt.

A sorozat első részében kijelölt három összehasonlítási szemponttal összevetve a következőket állapíthatjuk meg a szociális népkirályságnak elnevezett koncepcióról: a szociális népkirályság eszméje a Habsburgok restaurálására törekedett. Így ebben a kérdésben a legitimista mozgalomhoz köthető, teljesen megegyező nézeteket vallott. A területi revízió kérdése sokkal bonyolultabb. Alapvetően Magyarország egykori területi integritására törekedett, de az összes Duna-völgyi néppel kereste a kapcsolatot, nem zárkózott el egy többnemzetiségű állam létrehozásának lehetőségétől. Ahogyan nem zárkózott el egy lazább föderalizmus vagy éppen egy monarchikus unió létrehozásától sem. A provizórikus rend kiterjesztését ellenezte, de nem csak olyan okokból kifolyólag, mint a legitimista irányzat. Az eszmerendszer társadalmi rend sokkal mélyebb átalakítását célozta meg, mint a provizórikus jogrendszer. Ezen szempontok figyelembevételét követően megállapítható-e, hogy a szociális népkirályság eszméje különbözött a két főáramban elhelyezkedő monarchista irányzattól?

A válaszom igen, de ennek okai sokkal mélyebbre matatnak, mint a fentebb tárgyalt ismérvek összessége. A különbözősége abban áll, hogy a szociális népkirályságnak nevezett eszme sokkal inkább egy eszköz volt a magyarság önrendelkezésének biztosításához. A többi monarchikus eszmerendszer vagy részben öncélú volt, mint az aulikus legitimizmus, vagy nem a teljes magyar társadalom érdekeinek szolgálatában állt, mint a szabad királyválasztás. Pethőre pontosan az a történelmi szemléletmód volt jellemző, amiről barátja, Bajcsy-Zsilinszky Endre így beszélt: „Sándor rakta orrnyergemre a történelmi szemlélet pápaszemét; ennek köszönhetem, hogy mindig a magyarság egyetemes érdekei szemszögéből ítélem meg az eseményeket”.¹⁵ Tehát a magyarság szempontjából gondolkodott a királyság hasznosságáról, és nem a királyság szempontjából a magyarság hasznosságáról. Ez hatalmas különbség, ami pontosan leírja Pethő legitimizmusát. Még nagyobb teljesítmény, hogy a két világháború közötti Magyarország és Közép-Európa zilált viszonyai, szinte kibogozhatatlan diplomai játszmái közepette is egy olyan koncepciót vázolt fel, amely akár életképes alternatívát nyújthatott volna az ismert eseményekre visszatekintve.

Pethő legitimizmusa igyekezett kibékíteni a társadalmi törésvonalakat, egy szóval, a kompromisszumkészséggel jellemezhetjük. Ez volt monarchizmusának, legitimizmusának az a tulajdonsága, a világos cél mellett, amely megkülönböztette oly sok más eszmétől a szociális népkirályságot. Kompromisszumra törekedett a magyar társadalom csoportjain belül, kompromisszumra a nemzetiségekkel, és kompromisszumra az uralkodóházzal, valamint az összes Közép-európai állammal. Ki is jelentette, hogy a restauráció nem mehet végbe, amíg „nem tudja magára ölteni a magyar öncélúság formaruháját”.¹⁶ Leginkább azzal a fogalommal jellemezhető, amit A magyar gironde-isták című művében¹⁷ vázol fel „magyar gironde” név alatt, mely azokra a higgadt értelmiségiekre vonatkozott, akiknek reformszándéka történelmi gyökerekből táplálkozott, és egyszerre ragaszkodott az alkotmányos keretekhez is.

A szociális népkirályság eszméjének eszköz jellegét fejezi ki az a Grieger Miklós ravatalánál elmondott beszéd is, amely rávilágít arra, hogy az eszme két fő hirdetője milyen hasonlóan gondolkodott, és tekintette magát az eszmét csak egy lépcsőfoknak egy nagyobb cél érdekében: „ha nem találta volna meg a korona várományosában a szociális ideát, merem állítani, sosem lett volna legitimista”.¹⁸ Ezt a gondolatot Pethő Sándorra áttranszformálva úgy fogalmazhatjuk át, hogy Pethő sohasem lett volna a királyság és a Habsburg-ház restaurációjának híve, ha nem ebben látta volna legtisztábban az egyetemes magyarság érdekeinek megvalósulását. A szociális népkirályság eszméjében így nem a jogi érvek játszották a fő szerepet, hanem a társadalompolitikai szempontrendszer. Ebben pedig jelentősen különbözik mind az aulikus legitimizmus és a szabad királyválasztás eszméitől.