Monarchizmus vagy nacionalizmus?

Techet Péter tabudöntögető írással indított vitát a Magyar Nemzet hasábjain. A megszólalók különféle irányokat képviseltek, de talán még senki sem mondta ki egyértelműen: végre! Ezek azok a tisztázó történelmi viták, amelyek hosszú évtizedek óta hiányoznak. Itt az ideje, hogy saját történeti múltunk elemzése ne csupán szakmai, értelmiségi szalonokban, párhuzamos monológokba zárkózva, intellektuális önkielégítés szintjén folyjon. Nyíljanak ki a kapuk, ütközzenek az érvek! Tudva természetesen, hogy az ilyen vitáknak általában nincs lezárásuk, egyszer csak abbamaradnak, mégsem értelmetlenek, mert minden irányzatot a saját álláspontja további tökéletesítésére vagy éppen módosítására ösztönöznek.

Írta: Vona Gábor.

Véleményem szerint a vita kezelhetősége szempontjából célszerű lenne három, eléggé összekeveredett kérdést különválasztani. Máskülönben könnyen előfordulhat, hogy a kérdésfelvetés is helyes, a válasz is, csak a kettőnek semmi köze egymáshoz. Az első kérdés: kell-e, lehet-e királyság Magyarország államformája? A második: ha igen, akkor Habsburg legyen-e az uralkodó? A harmadik: mi hazánk regionális jövőképe?

Az első kérdésre monarchista szemléletű történészként természetesen igen a válaszom. Nagyon szeretném, ha Magyarország visszatérne ahhoz a monarchikus tradícióhoz, amely évszázadokon keresztül – minden vesztesége és hibája ellenére – százszorta sikeresebb volt annál, mint amit köztársaságként fel tudunk mutatni. De ez csupán elméleti válasz, mondhatni vágy. Ha a praxis szintjén vizsgáljuk meg a kérdést, hamar kijózanodunk. A vitában többen adtak hangot szkepszisüknek, de amíg a királyság visszaállításának valószínűtlenségét általában külső okokkal – közjogi akadályok, történelmi avíttság, az uralkodó személye körüli vita stb. – magyarázzák, addig én úgy gondolom, a probléma alapvetően belső. Hiába váltunk államformát, legyőzve a külső akadályokat, ha a belső feltételek nem adottak: sem „királyérett” társadalom, sem „koronaérett” király nincs. A monarchikus berendezkedés pedig ezen alapok nélkül rövid időn belül önmaga karikatúrájává torzulna. Képzeljük csak el, amint a bulvársajtó megkérdezi, mennyi adóforintba került a király kávés csészéje; ahogy éhségsztrájkot szervez a DK az uralkodói elnyomás ellen? Vagy a másik oldalról nézve: lenne ma király, aki fel merné vállalni a monarchia valódi lényegét, vállalva ezzel a belföldi és nemzetközi támadásokat? Mondjuk ki, monarchistaként, őszintén, fájó szívvel: a megmaradt európai királyságok csupán kultúrtörténeti rezervátumok, a királycsaládok pedig gyakorlatilag súlytalan celebek.

Mit tehet akkor ma egy monarchista? Mivel a probléma belső, belső ellenállásba és építkezésbe kezd. Nyilván egy koronaérett királyért keveset tehetünk, maximum bízunk a Gondviselésben, hogy ha lesz királyérett társadalom, akkor megadja nekünk. A királyérett társadalomért viszont tehetünk. Nem agitációval vagy ismeretterjesztéssel, hanem valójában azzal, hogy ki-ki a saját életében igyekszik megélni a monarchikus erényeket. Még akkor is, ha ez a társadalom legszélesebb rétegeitől az értetlenséget és az élcelődést eredményezi. Mit jelent megélni a monarchikus erényeket? Úgy létezni, mintha lenne királyunk. Egyfajta állandó készültségben, feszültségben. Tisztelni a Szent Koronát, a monarchikus eszmét, a hierarchiát, a nemesi lelkületet, az önfeláldozást, a minőséget, mindazt, amitől a demokratikus, egalitárius, republikánus hatások megfosztották az emberiséget.

A vita második kérdésére, vagyis hogy Habsburg legyen-e a király, a fenti sorok fényében nem kívánunk válaszolni. Megjegyzéseket azonban teszünk. A vita eme részét ugyanis meddőnek tartjuk. Az egyik oldalon állnak a dogmatikus legitimisták, a másikon az érzelmi nacionalisták. Bibói értelemben mindketten túlzott lényeglátók. Törvényes királyaink voltak a Habsburgok? Törvényes igényük lehet a koronára? Igen, a legitimistáknak igazuk van. De figyelembe kell-e vennünk a magyar függetlenségi hagyományt? Beleivódott-e a magyar lelkekbe Petőfi és Kossuth? Igen, a nacionalistáknak igazuk van. Pontosabban, egyiknek sincs teljes igazsága: az egyik oldalon, a legitimisták negligálják a magyar közösség történelmi élményeit, a néplelket, a nacionalisták pedig a monarchizmus alapvető lényegét, logikáját és teremtő erejét. Így jön az állóháború, ahol az egyik a nacionalizmusok szűkkeblűségében, a másik a Habsburgok magyarellenességében véli a maga ősellenségét. A nacionalizmus és a monarchizmus egymásnak szegezése helyett mindkettő átszellemítésére lenne szükség. Ez azonban önkritikát feltételez. A legitimistáknak első lépésként el kellene ismerniük, hogy a Habsburg-ház trónutódlása megkérdőjelezhető, a nacionalistáknak, hogy a Habsburg név önmagában még nem ördögi. Félek tőle, ennyit ma el nem várhatunk…

A vita harmadik szintje hazánk regionális jövőjével kapcsolatos. Egyesek a Habsburg Birodalom jelenkori újrateremtésére, mások a visegrádi együttműködés elmélyítésére tettek javaslatot. Itt sajnos többen beleragadtak abba a távlattalan vitába, melyik kor, mennyi pusztítást okozott a magyarságnak. Ki ártott többet, a törökök vagy a Habsburgok? Mindez fontos történelmi kérdés, de ha külpolitikai stratégiáról van szó, tegyük fel a kérdést: a jövőnk szempontjából mi számít jobban, hogy a törökök, az osztrákok (egyeseknél az „osztrák” és a „Habsburg” szinonimaként szerepelt, amely komoly badarság) vagy az oroszok ártottak-e jobban, vagy, hogy melyik irányba lehetünk képesek az érdekeink leghatékonyabb érvényesítésére? Természetesen nem akarom a történelmi emlékezés fontosságát és értelmét elvitatni, de a sérelmekbe zárkózástól óvnám magunk. El kellene gondolkodni, hogy miért az osztrák-német, az orosz és a török ejtette rajtunk a legtöbb sebet. Nem azért talán, mert e nagyhatalmak hármas metszéspontjában élünk mi, magyarok? És ha így van, nem az lenne a dolgunk, hogy ezt felismerve igyekezzünk mindhárom, továbbra is velünk élő erőcentrum felé partneri külpolitikát megvalósítani? Én Világost tudva vagyok tántoríthatatlan monarchista, Mohácsot siratva vagyok meggyőződéses turanista, és Erdélyben orosz találattól elesett nagyapám emlékét tisztelve vagyok az Országgyűlés orosz-magyar baráti tagozatának elnöke. Hogy miért? Mert hiszem, hogy ez a hazám érdeke. És egyetértek: kell egy közép-európai összefogás, hogy ebben a háromszögben sikeresen fennmaradjunk. Ennek lehetőségét viszont én a visegrádi négyek – mondjuk már ki! – kudarcos erőlködése helyett egy történelmileg szintén igazolható és sokkal ígéretesebb lengyel-magyar-horvát államközösségben, a tengertől tengerig tengely megvalósításában látom. Végezetül szembesítsük magunkat egy, eddig a cikksorozatban ki nem mondott ténnyel. Az, hogy ez a regionális jövőnkről szóló vita ilyen különféle irányzatokat is megszólalásra ingerelt, túlmutat önmagán. Ami történt, egy indirekt (talán sokak részéről tudatalatti) beismerése annak, hogy Magyarországnak nincs hosszú jövője ebben az Európai Unióban.

(a szerző történész, országgyűlési képviselő)

[Megjelent nyomtatásban: Magyar Nemzet, 2013. október 3. Itt a szerző személyes engedélyével közöljük.]

Hozzászólások