Kirostált magyar királyi dinasztia? – Habsburg-emlékezet, nemzeti hagyomány

Nem olyan régen a Facebookon a Regnum! Portál oldalán egy kép jelent meg, amelyen Habsburg-Lotaringiai Károly herceg, (Habsburg-Lotaringiai Ottó idősebb fia) és családjának tagjai voltak láthatóak egy pár évvel ezelőtti fotón, rajta a magyar ősökkel rendelkező Bornemissza-Thyssen Franciska feleségével és három szép gyermekével. Pár óra alatt több mint 14 ezren nézték meg, és több mint száz hozzászólást kapott a kép. Töredéke volt azonban pozitív ezeknek, meglehet a hozzászólok nagyobbik része „nagyon magyar” volt és pontosan ezért sértőnek érezte, amiért a kép alatt azt olvashatta; „őket hívhatnánk a magyar királyi családnak”(lásd oldalt).

Írta: Kovács Imre.

A helyzet pedig valahogyan mégiscsak ez, hiszen Károly herceg apja, Ottó volt ezeddig utolsó, szentéletű királyunk Boldog IV. Károlynak elsőszülött fia, ezért nemcsak trónörökös volt, a magyar törvények szerint, hanem „örökös király” is, azaz az a személy, akinek a magyar trónra kell lépnie édesapja tragikus halála után a magyar törvények szerint. Habsburg Ottó azonban egész életében nem tudott trónra lépni sajnos, meglehet a magyar trónról soha nem mondott le, ellentétben az osztrákról, amelyre rákényszerítették azért, hogy ő és családtagjai beléphessenek abba az államba (Osztrák Köztársaság), amelynek államiságát az ő ősei alapozták meg és címerében az ő dinasztikus címerállata, a kétfejű sas van.

A Habsburgokat „utálni” alap dolog valahogyan, annak, aki ma Magyarországon jobboldalinak vagy „nemzeti érzelműnek” vallja magát. Mert ők „nem magyarok”, sőt idegenek”, tehát nem kellenek. Senkit sem érdekel, hogy – ahogyan témánk kapcsán többen is rámutattak már – mindez egy erősen, és gyökereit tekintve baloldali politikai hagyomány egyenes folytatása, helyenként vulgármarxista történetfelfogás gyakorlati alkalmazásával. Aki pedig szívesen nézi a török megszállók mellett harcoló Thököly Imre szobrát a Hősök terén, mondjuk a magyar állami köznevelési rendszert is megalapozó Mária Terézia királynőnk helyett, az jó, ha tudja, hogy ezt az 1945 utáni szovjetizálás szélsőbalos kultúrpolitikájának köszönheti. Több mint hatszáz éven keresztül nem volt „magyar” királya a magyaroknak, legfeljebb kétszer, amelyek közül az egyik jól (Hunyadi Mátyás) a másik kevésbé jól (Szapolyai János) sült el. Mégis ki merné mondani, hogy a magyarul élete végéig alig tudó Károly Róbert királyunk, nem az egyik legnagyobb magyar államférfi, aki a teljes pusztulástól mentette meg az országot és annak lakosait is?

Magyar király ugyanis nem az volt, aki „magyar” származású, hanem az, aki magyar érdekeket tart szem előtt és azért áll ki, az országot gyarapítva. A magyar királyok esküje is pontosan erről szólt, amelynek szövege pontosan a Habsburg (később: Habsburg-Lotaringiai) dinasztia tagjai alatt a XVII. század végétől állandósult és nem változott lényegében 1916-ig. Ez a királyság – Szekfű Gyula kifejezését használva – a magyarság önrendelkezését biztosította mindenkor, ennek az egyik legfontosabb letéteményese az apostoli magyar király, amelyben az „apostoli” jelzőt éppen Mária Terézia királynőnk fogadtatta el a pápával, Szent István-i hagyományra hivatkozva. A király a nemzet egységét jelképezte, amelyre a Habsburg-dinasztia is alkalmas volt, nem utolsósorban azért, mert nem ebből a nemzetből származott. Ezt a szerepet pontosan tudta, Ferenc József is, aki az amerikai elnök, Theodore Roosevelt kérdésére - mit csinál egy király a XX. században? - ezt válaszolta: „Megvédem népeimet a politikusoktól.”. A dinasztikus elv mellett ezért tartottak ki a magyarok olyan sokáig és viszonylag keveset próbálkoztak az egyedül a „rátermettséget” (idoneitas) fontosnak tartó szabad királyválasztással. Egységet csak pártok-, és valamennyire nemzetfeletti pozícióból lehet képviselni, ezt a bölcsességet a mindenkori magyar politikai nemzet tagjai nemcsak tudták, hanem érvényesíteni is akarták.

És ebben nem ellentmondás, hogy volt két szabadságharc is a Habsburg dinasztia királyai ellen és az, hogy háromszor fosztották meg a magyar tróntól a dinasztiát? Azért nem annyira, mert minden szabadságharcunkat elveszítettük, de minden utána lévő békénket nemcsak megnyertük, hanem mélységesen prosperáltunk belőle. III. Károly királyunk – akinek szobrát a Hősök teréről megen csak a kommunista kultúrpolitikai távolíttatta el, helyébe „függetlenségi” hőst állítva – békéltető politikája, Ferenc József gyarapodást elősegítő balansz szerepe ezt mutatja. A történelem ugyanis nem kő, hanem folyó. A 48-as honvédek a mellükön hordták Ferenc József uralkodói képével a jubileumi emlékérmet, Andrássy pedig annak ellenére, hogy halálra ítélte az uralkodó szabadságharcos szerepe miatt, a legkedvesebb külügyminisztere lett, és Kossuth fia is az ő minisztere lett, aki alig és rosszul tudott magyarul. Horthy Miklós, aki lövetett Budaörsnél, az őt kormányzónak elismerő Boldog Károly királyra, az Antant nyomásra történő trónfosztás ellenére, emigrációban kétszer is találkozott Ottó herceggel, és elismerte trónörökösségét, e mellett pedig „fenségnek” szólította. Emlékirataiban világosan kifejti, hogy akkor lenne boldog, ha a Habsburg-Lotaringia-dinasztia uralkodna újra az országban, akinek Magyarországon élő tagjai, magyar királyi hercegekként, alanyi jogon felsőházi tagok voltak a kormányzóság ideje alatt, trónfosztás ide vagy oda. Ez valószínűleg azért sem véletlen, mert politikai példaképe Ferenc József volt, akinek a segédje volt és képet is festett a szobája falára királyáról. A történelem folyama tehát újra és újra belesodorta a dinasztiát a magyar nép életébe, azért is, mert a királyok belátták tévedéseiket és minden jogos követelést az alkotmányba emeltek idővel, melyek a szabadságharcokban szerepeltek, egy organikus konzervatív politika folyományaként, trónusukat és a nemzet egységét egyszerre erősítve meg.

Habsburg-Lotaringiai Ferdinánd Antal Zvonimir magyar királyi herceg egy nyertes versenye után magyar lobogóval.

A Habsburg-dinasztiáról szóló emlékezettörténelem nem állhat meg csupán az emlékek vitrinje előtt, egyenként kifényesítve kis emlékeinket a polcokon, hogy azok még inkább jobban mutassanak egy nemzeti stafirungban. Az a fény, amely belőlük árad, egy alapos takarítás után feszültséget is kelthet a jelennel összehasonlítva és felkeltheti az igényt, hogy a közös emlékezetet miért torzították el az elmúlt évtizedekben, vagy legalábbis tették ennyire egyoldalúvá a Habsburgok kapcsán? A választ sokban megtaláljuk a „400 éves Habsburg-elnyomás” marxista osztályharcos lózungjában, hiszen ezzel egy tényleges (szovjet) megszállást és törvénytelenség erőszakosságát (a jogfolytonosság felszámolása) lehetett fedezni és a forradalmi megoldásokat legitimizálni, hosszú évtizedekre, tetszetős új mítoszokat és szimbolikus politikai megoldásokat létrehozva. A helyzet nemcsak azt hozza, hogy jobban meg kell ismernünk a múltat és érzékenyebben kell látnunk annak egyes eseményeit, hanem folyamatosan össze is kell hasonlítanunk azt a jelennel, párhuzamba állítani az eseményeket és meglátni magunkat ezekben.

Szóval volna magyar királyi családunk, azonban jelenleg ennek nem közjogi akadálya a legnagyobb, hanem inkább az érzelmi. Hiszen mihez is kezdenénk vele úgy Isten igazán? Talán még annak sem tudnak sokan őszintén örülni, hogy annak legfiatalabba tagja, Antal Ferdinánd Zvonimir herceg milyen eredményes gokart versenyző, és nem is volt kérdés, hogy ezt magyar színekben tegye meg férfikora hajnalán. Sisakján arany kétfejű sas van, de mellkasán magyar színek és a nemzeti lobogónkat tartotta olyan büszkén, amikor dobogós helyezést ért el.