Az antimonarchikus mítosz

Azokban az európai országokban, ahol a monarchia a jelen periódusban is fennmaradt, [1] sajnos aligha beszélhetünk komolyan vehető monarchikus hatalomgyakorlásról. Az esetlegesen felmerülő ilyen igényeket általában anakronisztikusnak szokás bélyegezni – attól függetlenül persze, hogy egészen pontosan mire is vonatkoznak. Minden olyan felvetés, amely a király kormányzásban való jelentősebb szerepvállalására irányul, általában már az előtt diszkvalifikálódik, hogy egyáltalán az adott országgyűlés komolyan fontolóra vehetné. Nekünk, monarchistáknak szembe kell néznünk a nyilvánvaló ténnyel, hogy – dacára annak a számos pozitívumnak, amelyek ezek a parlamentáris monarchiák máig megőriztek – sokkal inkább „koronás köztársaságokkal” mint valódi királyságokkal állunk szemben. [2]

„Mi a jövő gyermekei, hogyan is találhatnánk otthonra a jelenben? Nem hiszünk egyetlen ideálban sem, amelyekre támaszkodva valaki ebben a törékeny, képlékeny, átmeneti időszakban kicsit is otthon érezhetné magát; ám ami e korszak realitásait illeti, nem hisszük hogy tartósan fönnállnának.”

Friedrich Nietzsche: A vidám tudomány. V. könyv, 377.

Írta: Pető Zoltán

Az ok, amiért a trónjukat megőrző uralkodók ma általában nem élvezhetik azokat a természetes jogokat, amelyeket minden, az első világháborút megelőző király számára magától értetődőnek tűntnek egyáltalán nem a monarchia valamiféle „demokratikus megszelídülésének” köszönhető. Sokkal inkább arról van szó, hogy a tágabb értelemben vett jelenkor politikai klímája egyszerűen nem tolerálja az olyan politikai megnyilvánulásokat, amelyek neki ellentmondanak, vagyis a „történelem irányával” ellentétesen hatnak. Azt persze, hogy mi a történelem feltételezett iránya, vagy, hogy beszélhetünk-e ilyesmiről egyáltalán, már nem szokásos különösebben feszegetni. Reálistaként fontolóra véve a jelenlegi helyzetet, mi csupán annyit mondhatunk: kevesebb dolog lehet irreálisabb, sőt anakronisztikusabb, mint a XXI. század elején is a haladás bűvöletében élni, és valamiféle elkerülhetetlen, marxi vagy hegeli fejlődésről spekulálni. Számunkra éppenséggel a politika világának jelenlegi helyzete, és annak komoly, és érzelmi-ideológiai motivációktól mentes megfontolása az, amely a legerősebb érveket szolgáltatja a köztársasági kormányzás ellenében és a monarchikus államforma mellett.

A monarchiával kapcsolatban persze rengeteg féle félreértés, ideológiai torzítás vagy éppen szándékos hamisítás él éppúgy a közgondolkodásban, mint az elvontabb politológiai és politikai-filozófiai gondolkodás területén. Azt azonban aligha jelenthetjük ki, hogy a kortárs uralkodók lehetőségei egy, a monarchikus államforma hibáit kielégítően megvilágító érvelés, (vagy történelmi tapasztalat) miatt korlátozottak a jelen mértékig, sokkal inkább az tűnik valószínűnek számunkra, hogy az általános antimonarchikus érzelmek mögött egy mítosz áll. Egy olyan mítosz, amely azt sugallja, hogy a köztársaság (demokrácia) jó, a monarchia viszont rossz (anakronisztikus, idejétmúlt, stb.) állam és kormányforma. A félreértések, de még inkább a rosszindulatú sugalmazások általában azzal kezdődnek, hogy dolgokat nem neveznek a nevükön, elhallgatnak, vagy éppenséggel különböző értelmű kifejezéseket hagynak összemosódni. A monarchiát például gyakran összemossák a diktatúrával – ezt megtehetik úgy is, hogy nem definiálják kellőképpen a kettő közötti választóvonalat – és e gondolatot továbbvéve gyakran egészen odáig elmennek, hogy abszurd, történelmietlen vagy éppenséggel mindenféle pozitív alapot nélkülöző, pusztán az egyéni fantázián nyugvó állításokat tesznek a monarchikus államforma természetével kapcsolatosan. Ha a republikánus kritikusok eljárása legalábbis is tisztességes lenne, fenn kellene tartaniuk, hogy a monarchia egy, a köztársaságtól (oligarchikus, arisztokratikus vagy demokratikus) illetve a diktatúrától (értve ez alatt, egy monolitikusan vezérelt, gyakran totális formát öltő, a közbeeső autonómiák által nem korlátozott államhatalmat) pontosan elkülönített entitás, összhangban a politikai gondolkodás klasszikus hagyományaival.

Azt természetesen mi sem vitatjuk, hogy szükség lehet a hatalom valamiféle korlátozására: egyetlen ember nem élvezhet valósággal korlátozhatatlan hatalmat; ez nem csak, hogy nem lenne kívánatos, de nem is lenne lehetséges. A monarchiát vizsgálva azonban rendelkezünk azzal az előnnyel, hogy nem kell utópisztikus feltételezésekből kiindulnunk, egy olyan államformáról van ugyanis szó, amely bőséges, történetileg is megragadható pozitív adalékkal szolgálhat számunkra. Ha komolyan vesszük a monarchiát, és megvizsgáljuk a történetét, könnyedén ráébredhetünk, hogy korlátlan hatalmi igényekről – legalábbis ha a germán-római hagyományokon nyugvó európai kormányzási gyakorlatokat tekintjük – sohasem volt és lehetett szó. A történelem folyamán ritkán jöhetett létre valóban korlátlan hatalom, olyan, amely minden (pozitív jogi és természetjogi) normát képes volt felülírni. Ilyenről az esetek elsöprő többségében nem is monarchikus rezsimek, hanem éppenséggel köztársasági díszletek előtt fellépő katonai diktátorok esetében beszélhetünk, mint például Cromwell, Robespierre, Sztálin vagy Pol-Pot uralma alatt, de korlátlan hatalmukat még ők is alkotmányellenesen gyakorolták, a saját maguk által „oktrojált” alkotmány ellenében. Még a XVI-XVII-XVIII. század (főként ideológiai szempontból később felvetett) királyi abszolutizmusának esetében is felettébb ritkák voltak az ilyen típusú „királyi diktátorok”. Ha elő is fordult alkalomadtán ilyesmi, mint VIII. Henrik vagy Rettegett Iván esetében, az államnak okozott kár meg sem közelítette a republikánus diktátorok alatt történteket. Érdemes összehasonlítani VIII. Henrik közel negyven éves uralmának általános légkörét Cromwell alig tíz éves regnálásával. Baloldali irányultságú történészek I. Károlyt azóta is megpróbálják „zsarnokként” ábrázolni. Érvelésük csupán ott hibádzik, hogy éppenséggel Cromwell, a királyság intézményének legeltökéltebb ellenfele élvezett korlátlan hatalmat, méghozzá ezt rendkívül véres kézzel megvalósítva, és ezen az sem változtat, hogy egy általa létrehozott báb-parlament által uralkodott. A mítosz hívei azonban sohasem zavartatták magukat a tények miatt.

Egy, republikánus részről gyakran hallható antimonarchikus ellenvetés a királyi hatalom szabályozásával kapcsolatos: ki vagy mi az, aki/ami megszabja a királyi hatalom pontos korlátait és funkcióit? A válasz nem túlságosan bonyolult: az adott állam és az adott dinasztia alkotmánya. A király – főként, ha dinasztikus uralkodóról van szó – természetesen nem a semmiből, egy hipotetikus „tabula rasa” által érkezik a hatalomba, (mint egy antimonarchikus forradalom vezetője), éppenséggel ebben áll a dinasztikus legitimitás egyik legkézenfekvőbb jótéteménye, hagyományt és kontinuitást teremt, a múltból táplálkozik a jelen és a jövő érdekében. Ha egy már létező államalakulatban fellépő új királyi dinasztia kezdő láncszeméről beszélünk, a helyzet még mindig nem változik meg drasztikusan. Természetesen ez a dinasztia sem a semmiből jön létre, hanem úgy kell tekinteni, mintha maga is egy „nemzet” lenne, amelynek saját törvényei és szabályai vannak, és amelyet az államokat alkotó népekhez hasonlóan a generációk láthatatlan láncolata fűz egybe. [3]

Alkotmányokról természetesen nem csak egyféle értelemben beszélhetünk. Minden, a történelemben valaha alakot öltött államnak volt alkotmánya, azonban ennek nem kellett feltétlenül írottnak lennie. Az ezzel kapcsolatos félreértés sok esetben abból a XVIII-XIX. századi radikális hagyományból származik, amely az amerikai és francia „emberi jogok nyilatkozata” hatására szökkent szárba: ettől kezdve minden olyan alkotmányt tagadni kellett, amely nem hasonlított valamiképpen ezekre, holott Nagy-Britanniának például a mai napig nincsen efféle alkotmánya. Ha az ország ma szemlátomást számos problémával küzd is, biztosan nem egy új alkotmány lenne, amely megoldást jelentene ezekre. Az alkotmány természetesen lehet „történeti,” az állam sarkalatos, és államjogra vonatkozó törvényeinek korpuszaként kezelve. Ez már önmagában elégségesen szabályozhatja a személyeket és testületeket megillető hatalom korlátait. Sok esetben ez sokkal „egészségesebb” tájékozódási pontul is szolgálhat a törvényesség kereteinek megállapításánál, mint azok az írott alkotmányok, amelyek mindig magukon viselik azon korok és azon személyek előítéleteit, akik megfogalmazták őket. Az állam felépítését szabályozó törvényeket persze meg lehet és néha meg is kell változtatni, a változó történelmi körülményekkel összhangban, azonban ez sohasem történhet egyik pillanatról a másikra: hosszas és körültekintő mérlegelést igényel, a legjobb pedig minden esetben az, ha csak a legszükségesebb változtatásokat tesszük meg, elkerülendő bonyolult, szerves és kifinomult szervezetek hirtelen beavatkozásra történő összeomlását. A király feladata persze sohasem merülhet ki abban, hogy a törvényt – főként az állami élet rendjét szabályozó törvényt – egyik napról a másikra változtassa. Mivel a hagyományos európai monarchiákat leginkább a regimen mixtum kifejezéssel lehetne jellemezni; a törvényhozás tekintetében királynak mindig ajánlott – és mindig is érdemes volt – kikérnie a parlament házainak, vagy az adott állam jogtudósainak véleményét.

Arra az antimonarchikus érvre válaszul, amely a „tehetségtelen,” „gyenge” vagy a „zsarnok” király lehetőségét veti fel, a következőket válaszolhatjuk: természetesen ezt nem lehet kizárni, de ha a monarchikus államformákat történetileg vizsgáljuk, akkor azt is elmondhatjuk, hogy ezek az esetek sokkal inkább kivételt, mint a szabályt képezték. Ezek a lehetőségek csak akkor jelentenek valódi gondot, ha a királyi jogkör nincsen törvényileg szabályozva, illetve nincsenek az alkotmányban olyan biztosítékok, amelyek az ilyen esetekben használhatóak. Választott miniszterelnökök, elnökök és kormányok szintén lehetnek nagyon károsak a társadalomra nézve, és a lista nem lenne éppen rövid, ha fel akarnánk sorolni azokat a választott kormányzatokat, amelyek kifejezetten az egész társadalom érdekének ellenében működtek. Az elnöknek – szemben a királlyal – muszáj valamilyen értelemben hazudnia a választóinak, mert ahhoz hogy fenntartsa a hatalmát, elsősorban népszerűnek kell lennie, ennek legbiztosabb eszköze pedig mindenkor a gátlástalan demagógia. Ha a vereségtől félve nem tartja fenn a látszatot – vagyis nem hazudik – minden valószínűség amellett szól, hogy leszavazzák. Ez még akkor is így van, ha a dolgok relatíve „jól mennek”, hiszen az ellenzék mindent el fog követni azért, hogy a dolgokat a legrosszabb színben tüntesse fel. Az elsődleges célja ugyanis nem más, mint hogy hatalomra jusson, vagyis kivegye azt a jelenlegi kormányzat kezéből, legyen az relatíve jól vagy éppen katasztrofálisan funkcionáló kormány. Mivel az „utca embere” minden csak éppen nem bölcs, általában a legdemagógabb politikust követi.

Az elnökök mindig a pártjuktól függenek, így valójában sohasem képviselik a „nemzetet” vagy a „választókat” (ki előtt is képviselhetnék, ha egyszer ők is a „nép?”). Ha feltesszük azt, hogy valamilyen érdeket mégis megjelenítenek, akkor az leginkább a saját, vagy legfeljebb a pártjuk érdekeinek képviseletében merül ki. Mivel a király a pártok felett áll, az elnökkel ellentétben nincs rászorulva arra, hogy „népszerű” vagy demagóg legyen. Mivel élete végéig (vagy lemondásáig) uralkodó marad, arról sem kell gondolkodnia, hogy a hatalomelvesztéstől való félelmében a legteljesebb mértékben kizsákmányolja az országot, ahogy ez egy republikánus vezetőnek kifejezetten érdekében állna. Egy király sokkal hosszabb időre tervezhet, mint négy-hat év, és mivel az uralkodás kifejezett hivatása, (amelyre dinasztikus öröklés esetében) már gyermekkora óta készül, sokkal megbízhatóbban válik jó vezetővé, mint azok a „hivatásos politikusok” akik általában demagógia által kapaszkodnak fel a hatalomba.

Véleményünk szerint, amennyiben a komolyan vehető antimonarchikus érveket megfontoljuk, nem találunk egyetlen olyat sem közöttük, amely elegendő meggyőző erővel bírna ahhoz, hogy elvessünk egy olyan ősi, és sokszor bizonyított államformát, mint amilyen a monarchia Különösen egy olyanért nem, amelynek elégtelen volta a szemünk láttára bizonyosodik be nap nap után. Mi természetesen nem tagadjuk a köztársasági államforma létjogosultságát, azonban azt nem látjuk be, hogy miért ez lenne az egyetlen „nem anakronisztikus” lehetőség. Különösen olyan országokban problémás ez, amelyeknek egyáltalán nincsen republikánus múltja, és amelyek alapításuktól fogva királyságok voltak – mint amilyen például hazánk is.

A mai monarchistáknak szerintünk elsősorban egy mítosz ellen kellene küzdeniük. A fegyvereink – a szükséges emocionális és tradicionalista elköteleződésünk mellet – a higgadt, világos és logikus érvelésük a monarchia mellett, illetve a köztársaságpártiság szemmel látható csődjének bemutatása. Habár szkeptikus konzervatívként egyáltalán nem hiszünk a „felvilágosítás” csodaszerű erejében, azt azért fenntartjuk magunkat, hogy érveléssel, legalábbis a népességnek azt a részét, amely még hajlandó megfontolni az érveket, gondolkodásra tudjuk késztetni. A többi már valószínűleg nem az emberi tényezőn múlik.

Jegyzetek:

1 Értve ez alatt az 1918-19-től, vagyis a nagy tradicionális európai monarchiák végleges összeomlásától egészen napjainkig datálható korszakot.

2 Az egyetlen üdítő kivétel e szabály alól, II. János Ádám herceg, és Liechtenstein esete. II János-Ádám 2003-ban beterjesztett egy alkotmánymódosítási javaslatot, amely jelentősen növelte a hercegi jogkört a törvényhozásban. A parlament a javaslatot elfogadta, sőt 2012-ben népszavazás erősítette meg Alois hercegnek, János-Ádám utódjának parlament feletti vétójogát. Liechtenstein gazdag és infrastrukturális szempontból modern ország, az egyik legmagasabb GDP-vel Európában, ugyanakkor számos olyan jellegzetességgel, amely egyedülálló módon köthető az európai ancién régime-hez. Valaki azt írta egyszer, hogy Liechtensteint mintha nem érintette volna meg a francia forradalom szele.

3 A mi esetünkben, akik nemcsak magyar monarchisták, hanem legitimisták is vagyunk, a királyi jogkör szabályozásáról nem kell túl sokat gondolkodnunk. Amennyiben valóban sor kerülne a Habsburg-Lotaringiai dinasztia restaurációjára hazánkban, a királyi jogkör megállapításakor egyszerűen vissza kellene térni, az 1918. november 13-án kelt eckartsaui nyilatkozatot megelőző állapotokhoz. Ez kiindulási pontként szolgálhatna a jogkör esetleges későbbi szabályzásához – bővítéséhez vagy szűkítéséhez – természetesen az azóta jelentős mértékben megváltozott nemzetközi és belpolitikai körülményeket is figyelembe véve.