Szelep a magyar köztársaság fenekén

Turner Gábornak, bajtársiassággal.

A magyar emberek az elmúlt két évben hozzászokhattak ahhoz, hogyha valamilyen kisebb-nagyobb évforduló, nemzeti ünnep van, akkor éppenséggel „balhé is lesz”. A gond csak az, hogy a balhét nem kell megszokni, és balhé semmiképpen sem kell. Senkinek sem. Egyszerűen ez nem jó. A balhé nem harc, a balhé nem küzdelem, a balhé csak balhé. Nem nemzeti, nem nemes, nem hasznos.

Sokan azt mondják, hogy ez egy „nemzeti ellenállás” része, meg ilyenek. Fenét az. Azon egyszerűen túlmentünk barátaim már. 2006. őszén volt a második magyar köztársaság legsötétebb napjai, és ebben a jelenlegi paprikajancsi nem tévedett, amikor ezeket mondta. Valóban azok voltak. Ott és akkor volt helye a népharagnak, ott és akkor volt helye az ellenállásnak, ott és akkor volt helye az erőszaknak is a törvénytelen, becstelen, szánalmasan nyamvadt hatalom ellen. Ott a második magyar köztársaság kimutatta teljes gennyes pucérságát; ilyen volt, pont ilyen, amilyennek akkor láttuk. Gyomorforgató, cinikus és szánalmasan nyamvadt. A jobb érzésű embereknek alanyi módon és ösztönösen szorult ökölbe a keze és eresztett meg egy szitkot és azt kiáltotta, hogy ezek innen takarodjanak. Akkor voltak ilyenek. Azonban ők, azóta is itt vannak. Nemcsak a pirosak, mindenki itt van még. A köztársaság hosszú sötét éjszakáján 1989 és 1990 számító politikai alkuja és kártyavára esett szét darabjaira. Azóta az álom-köztársaságnak immáron nincsen semmilyen érvénye és érve sem. Legkésőbb azóta nem. A látszat sem maradt.

De ezután eltelt két év és nem népharagról beszélünk immár, hanem intézményesülő balhéról csupán. A 2006-os népharag ugyanis – kár lenne ezt letagadni – nem volt akkora, mint mondjuk 1956-ban. Messze nem. Nem volt olyan tisztító erejű és elementáris. Az emberek nagyobb része este az utcára ment, aztán másnap álmosan dolgozni. Felháborodott volt, de ugyanakkor nem annyira, hogy az egzisztenciát veszni hagyja. Nem ment el az elkeseredés az emberek lelkének mélyéig. És ami még ennyire fontos; nem tudott politikai térbe lépni a népharag, nem volt egységes, és nem tudta mit akar az elégedetlen magyar. Az, az egészen természetes követelés, hogy a böszméző, az országot kurvának nevező „miniszterelnök” húzzon el a vérbe, is kevésnek bizonyult, mert ez sem sikerült. A köztársaságot kialakító erők (a parlamenti pártok) összezártak és nem engedtek 1989-ből, a köztársasági elnök meg bebizonyította, amit minden monarchista álmából felkeltve is tud; csak egy báb a gazdasági-politikai lobbi kezében és még önös egzisztenciális célok vezetik, fényévekre van attól, hogy egy nemzetet képviseljen pártatlanul. 2006 őszének egyetlen igaz követelése sem valósult meg, ami inverzben bebizonyította, hogy ez a köztársaság valóban köp a nemzetre magas ívben és hosszú távon is, a pártokrácia valóban tombol ebben az országban, de azt is, hogy a magyar nép tunya és nem képes arra, amelyre mindig is képes volt eddig a Kárpát-medencében; elsöpörni azt, amiből igazán elege van.

Akkor tehát, nincsen igazán elegünk?

Dehogynem.

Veszettül elegünk van, de nincsen semmi, amiért küzdeni lehetne, nincsen egység, amiben küzdeni lehetne és legfőképpen senki sem akart igazán kitartani. Elegünk volt (már akinek, hiszen 2006-ban nem mindenki ment az utcára), kidühöngjük magunkat és megyünk haza, mert melózni kell, meg tanulni, meg akciós csirkét nézni a hétvégére. Amennyire a beszariságban összetartott és bekeményített a republikánus politikai elit 2006-ban és utána még inkább, annyira hátradőlt azóta. Ja, csak ennyi? Majd hazamennek. Nem gond. Mi meg foglalkozzunk a magunk dolgával akkor inkább urak.
2006-nak volt egy igazi nóvuma, az eddigi népharagos felkelésekkel szemben; beérte sokszor egy politikai hide-parkkal, sok kicsi semmitmondó, hőzöngő politikai performerrel és rögtönzött vagy éppen előkészített performansszal. Ezek talán mókásak voltak, de semmiképpen sem eredményesek. És ebben sok kezdeményezés ki is fulladt. Csak példaképpen; ha összejön több százezer ember a Parlament előtt és üvöltözi a paprikajancsi lemondását, akkor miért nem rohanják meg a Parlamentet és hajítják a Dunába? Mert civilizáltak? Mert törvényes útra akarják terelni a dolgot? Fenét. Mert nem annyira dühösek. Kit érdekel az ún. „rend”, ha vérig sértve érzi magát valaki? Senkit, mert ez így természetes. Az ember igazságérzete mindent maga mögé utasít.

A balhé pedig intézményesült, hovatovább program lett. Vannak kemény pólók, klassz fasza kis harcias videók, mindenfajta kripto-militáris alakulatok, klassz kis kapucnis felsők, sőt harcos brand is van, a nemzeti felvarrók eladása biztosan megugrott szépen. Többen olvassák a kurucinfot, mint valaha, sokkal többen keménykednek netről letöltött anyagokkal, az árpádsávos, meg mindenfajta más zászlók is szépen fogynak, és el lehet menni tüntetésekre, megemlékezésekre, öklöt lehet rázni, hangosan zsidózni, „gyurcsántakarodjonozni”, meg úgy általában rekedtre ordibálni magunkat. Két éve immár ez megy és semmi eredmény.

A baj csak az, hogy mindettől azonban senki sem fél már.

Vannak új frankó izraeli vízágyúink, jobban szervezik a rendőröket, jobban is utálja őket sok magyar most már, a miniszterelnök meg velük eszik paradicsomlevest. Hurrá. A köztársaság őrei lenyomnak itt mindenkit. Fel vannak készülve, tudják mit kell tenni, nem éri őket már semmi sem felkészületlenül. Cinikusak végigvárják a rendezvényeken az üvöltözést, aztán egyenként igazoltatva kiengednek mindenkit a kordonon túlra. Komolyan, mint valami hardcore koncerten. Ez már az ellenállás lenne? Ettől az emberek bepipulnak? Frászt. Ettől az emberek idegesek lesznek és közönyösek, merthogy nem tudnak ellene semmit sem tenni. Vagy nem is akarnak. Merthogy kiszámítható mindez. Nincsen benne kraft, nincsen benne igazi harag és nincsen benne igazi tűz, igazi szellem, így igazi harc nincsen. Harc valamiért, valakikkel, valami mellett. Valamiért, ami igazi cél és konkrét. Harc "a rendszer ellen"? Ennyi? És mi lesz után, ha nem lesz meg ez a rendszer, amit nem akarnak? Semmi nem változik akkor, hogyha ez az elit elmegy. Jön valaki más az 1989-es klientúrából, vagy az utáni évjáratokból. Semmi, de semmi olyan, amit a változás szele hajt.

Annak, amit ellenállásnak hívnak itt sokan, és amit valójában művelnek semmi köze nincsen egymáshoz. Én politikai performereket látok legnagyobbrészt, akik ütős tüntetéseket szerveznek a jobb oldalon (röhej, de ez is valami, mert a balosoknak ez nagyon bénán megy) megy a hepaj, a szájkarate, a videó-, meg filmkészítés, egymással versengve mennek fel a posztok, a videók, szállnak ki a tömegkommunikációs médiumok, hogy gondosan szelektált kis tudósításokat készítsenek, keményen megvágva valamit le is adnak belőle. Sokan anyáznak a fórumokon, meg kommentekben és készülnek a következőre és esznek, isznak, dolgoznak, szeretkeznek és vége. Elvannak. Megvan a téma, megvan az esemény, vagy ha nincsen, akkor csinálnak még egyet majd. Ha már nagyon nem tetszik a helyzet, ha már nagyon uncsi, ha már nagyon régen volt.

Ennek így semmi értelme sincsen.

Az igazi ellenállásban egyszer csak megszületik egy egység. Az ellenállás tudja, hogy miért küzd. Az ellenállásban megvan a cél és az eszköz is. Megvannak a vezetők. Nekünk egyik sincsen sajnos. Vannak jó kis jelszavak, vannak letöltött kézikönyvek, néhány molotov koktél csattan, és vannak ilyen-olyan, de leginkább semmilyen emberek, akik kiállnak, és mondani akarnak valami nagyon harcosat és keményet, de nem tudnak beszélni sem legtöbbször. És a tömeg még ezt is visszazengi, mert nincsen más és akkor ez is jó valamire. A valami azonban semmi valójában barátaim. Akik most „radikálisok” (tényleg azok), azok nem tudnak beszélni, nem tudnak cselekedni sem. Nemrég egy radikális vezető így beszélt egy este egy nagy radikális rendezvényen sok ezer ember előtt a székesfővárosban egy nagyon központi téren; „Itt van ez a zászló nálam. Ez lesz a csapatzászló, mert kell ilyen. Kell valamit követnünk! Azt kérem mindenkitől, hogy (..) Amíg a zászló előremegy, valamerre, addig egyszerű a dolog. De ha az ellenség rátámad, a végtelen, fegyvertelen tömegre, ugye, mert természetesen mi nem fogunk semmifélét kezdeményezni, soha nem szoktunk, mindig ők támadnak miránk. Arra figyeljetek, hogy az meg ne történjen, ami annyiszor megtörtént már, hogy szanaszéjjel fut mindenki. Hanem, amíg a zászló áll, addig ti is ott maradtok. És most tegye fel a kezét, az, aki becsületére megfogadja, hogy amíg a zászló áll, addig ő is ott marad és (felteszik többen) nem menekül! És hogyha a zászló hátrál, akkor mindenki arra megy, amerre a zászló és nem összevissza. Ha a zászló elkanyarodik, akkor arrafelé megy és nem szanaszéjjel, mindenfele. Ennyit akarok mondani. (…)”. Aztán a tömeg elindul és megy a balhé, amelyben semmilyen zászló senkit nem érdekel, meg miért is érdekelné, és ellenállásnak nyoma sincsen. Így egy vezető nem beszél, ha eredményt akar. Így egy tizedes beszél 8-10 embernek terepfutás előtt legfeljebb. Csoda, hogy az igazi hatása sincsen meg neki? A legkevésbé sem. A szó politikai tett, aminek hatása van. Éles szónak olyan a hatása, mint az éles tölténynek. Vak szónak olyan, mint a vaktölténynek. És van olyan szó is, amit nem kellett volna kimondani. Én ilyet hallok a legtöbbet. Mintha söröznénk a restiben. Nincsen stílus, így nincsen politikai fenomén sem. Nincsenek hősök. Nincsen meg a harc (a vér?) varázsa sem. Nincsen perspektíva sem így. Aktuális kis dolgok vannak már csak.

A mai radikálisok „vezetői” azonban legfőképpen egyszerűen tévednek; nem fél tőlük a hatalom, nem a rendőrök tartják már meg ezt a köztársaságot, nem kell „kardokat edzeni”, nem érdemes embereket tüzelni, amikor utána csak arra telik, hogy végigmegyünk a körúton, és kukákat döntünk, padokat rongálunk, meg ilyenek. Nincsenek „harcok”, nincsenek „ütközetek”, így nincsenek igazi győztesek sem azok oldalán, akik esetleg komolyan felkelnének ez ellen a képtelenség ellen, ami ma Magyarországon van és ami egyszerűen maga a respublika. Rendőri intézkedések vannak csupán, a köztársaság lesöpör mindent fölényesen és biztosan. Emberek pedig akik 2006-ban őszintén mentek mondjuk esténként a Kossuth térre is akár a gyermekeik mellől is, mert vérig voltak sértve és igazi változást akartak, azok messze nincsenek itt. Unottan lapozzák fel a híreket egy-egy balhé után, mintha csak egy diszkóbalesetről olvasnának, vagy valami más fekete oldalas hírről. „Na, most ki őrült meg?!”. És ebben a hozzáállásban nem az átlagpolgár a hibás.

Félreértés ne essék! Nem értek egyet azokkal az emberekkel, akik azt mondják, hogy nincsen helye utcai harcoknak, akik azt mondják, hogy majd mindent csendesen meg kell oldani, és nyugalomra van szükség. A béke kell, mindenképpen, de nem minden áron. Ha valamit csak vassal és tűzzel érhet véget, akkor fogjunk vasat és gyújtsunk tüzet, azzal a tudattal, hogy győzni akarunk, és áldozatot hozunk és nem azzal, hogy veszíteni fogunk és elbukunk! 1956-ban egészen pontosan ezt tisztelem a legjobban, hogyha a magyar történelemből kell példát hozni; lerombolt mindent, ami a nemzetet gátolta a szabadságában. Az erőszakos módszerek bizonyos helyzeteket igenis megoldanak; sokan befogják a pofájukat, sokan pedig meg sem szólalnak többé. Helye és ideje van az erődemonstrációnak, a harc valóban a tárgyalás folytatása, radikális eszközökkel és radikális eredménnyel. Ideje van tehát a harcnak és a békének is. De sem ideje, sem helye nincsen a balhénak.
Magyarországon, ami legkésőbb egy éve történik, annak már nincsen tétje és esélye sincsen, hogy bármit is kirobbantson.

Miért?

Mert nem vezeti senki, mert e mellett nagyon kevesen vannak, és mert nincsen mellette semmilyen cél sem, nincsen semmilyen étosza sem ennek az egésznek. 2008-ban nem releváns felszedni az utcakövet már. Az nem cél, hogy „Fegyverbe!”, az sem, hogy „Megvédjük a hazát!”, az meg pláne nem, hogy „Mocskos zsidók!”, meg menjen el, meg mondjon le az, aki magas ívben szarik a magyar népre egyébként is. (Majd ha mások mondják, akkor majd elmegy, meg lehet figyelni.) Az aki ellenáll, tudja, hogy hol van a helye. A mostani radikálisok hol vannak egészen pontosan? Az, ami most folyik kiszámítható. A köztársaság így ereszti le a fáradt gőzt a fenekén. A mostani balhék nem mások már csak szelepek a köztársaság fenekén. Ez pedig – akár a 2006-os lehetőségnek is, ami 1956-nak egy kis pici szellője volt csak – lealacsonyítása mindannak, ami egy komoly ellenállástól el lehetne várni. A magyarok tudták ezt jól is csinálni persze; ott van erre a Dunántúl megszállása Lehár báró által 1919-1920-ban, vagy a rongyos gárda, az ellenforradalmi csoportok, ott van 1956 szőrüstül-bőröstől. Ezek minden esetben tudták mit nem, de mit és miért igen. Mert a szervezett utcai harcoknak a szerepe kettős; tabula rasa-t teremteni és aztán valamit helyreállítani. Ezek közül egyiket sem látják el a mostani történések már. Túlmentük azon a ponton, amiből kialakulhatott volna bármi ilyesmi, ezt nagyon tisztán kell látni. Az utcai harcok igazsága – az adott állam gyengesége és igazságtalanságával áll szembe, az állampolgárok szimpátiájával egyesülve.

Jól látta az utcai harc és az utcai harcosok feladatát Italo Balbo, az olasz squadristák egyik vezére, amikor 1922-ben így fogalmazott; „Jobb mindent lerombolni, mindent megtagadni, hogy mindent az alapokból építsünk újjá.”. De ide idézhetjük a Camelots du Roi indulójának szavait is példaként; „Föl Camelots du Roi / A törvényre fütyülnek ők / Föl Camelots du Roi / Éljen a király, le a köztársasággal / Mint oszló kutyatetemek / Úgy tűnnek el képviselőitek…”. Az utcai harcos tudja a helyét és, hogy meddig tart az ideje. Úgy kell lázadni, hogy az ember azzal alternatívát kínáljon fel és nyerjen is. Aki nem így lép fel, az álljon arrébb, mert csak másoktól veszi el a lehetőséget, akik esetleg élnének ezzel az eszközzel és győzelemre is vinnék a sereget, ha úgy adódik.

(Regnum!)