John Lukacs előadásairól

„Mindenki előre él; de csak a múltból tudja, amit tud. Előre élünk, de csak visszafele tudunk gondolkozni. S ez nemcsak történelem- vagy társadalomtudósok, hanem mindannyiunk kötöttsége. S az ebből fakadó problémák, félreértések nem csak hivatásos történészek között jelentkeznek, elérték a tömegeket is. Ez a demokrácia, a közvélemény, a népfelség talán legmélyebb problémája.”

Írta: v. Uhel Péter Ágoston

Az idézet talán kiragadottnak tűnhet, nem állítom, hogy a két előadás ezen gondolat körül forgott, hiszen a témájuk is más volt, viszont egy fontos vezérszál a történész munkáiban, különösen A történetírás jövője című, magyarul tavaly megjelent kötetében. Ezen elmúlt héten mi konzervatívok el lettünk kényeztetve, tekintve, hogy Roger Scruton pénteki előadása mellett John Lukacs, a nagy amerikai-magyar konzervatív triász – John Lukacs, John Kekes, Molnár Tamás – legismertebb tagja két alkalommal is megosztotta velünk gondolatait.

Az első előadás a második előhangjaként a nyugat-kelet dichotómia és a dualizmus kora köré szerveződött. John Lukacs egyértelművé tette Szent István államalapító tettéről alkotott véleményében, hogy királyunk, hazánk otthonául a nyugatot választotta. Elmondta, hogy a magyar szellemnek a nyugati kereszténység felvételének köszönhetően lehetett egy sajátos íze, mely keletet mindig visszautasította. A professzor a „híd kelet és nyugat közt” szerep ellen nem lépett föl, ám amellett ki sem állt, így – kimondatlanul – ez az elképzelés is csak egy karakteresen nyugati magyar szellemmel, hozzáállással támogatható az ő rálátása szerint.

Kijelentette, hogy a kuruc és labanc jelzők nem ősiek, a Rákóczi-polgárháború idejéből származtathatóak és használatuk sokszor helytelen. Megjegyezte, hogy „Kossuth nem volt kuruc, Széchenyi aztán minden, csak nem labanc”. Elemezte, hogy nyugat-fogalmunk és Európa-fogalmunk is változott sokat az évszázadok során, Szent István korában például egy széttöredezett nyugatról beszélhetünk, míg ma pedig egy mesterségesen egyesítettről. Előadásának ezt a részét azzal zárta, hogy a Nyugat számunkra Európa, még akkor is, ha sokszor cserbenhagyott, inspirált, de nem segített minket. A Nyugat az nekünk, mint Jézus Krisztusnak a kereszt; „egyszerre tragédia és remény”.

A kiegyezés koráról szólva John Lukacs elmondta: a két világháború közt ugyan vegyes érzelmekkel viszonyultak ehhez a fél évszázadhoz, viszont az ő számára egy egyértelműen pozitív időszak volt, melyben az ország rengeteget fejlődött. Túlzottnak tartotta a magyar kivándorlásnak tulajdonított jelentőséget, elmondva, hogy ez máshol Európában is tapasztalható volt, sőt, a magyar Észak-Amerikába kivándorlók száma arányaiban még kevesebb is volt, mint az Itáliából kivándoroltaké. Az előadó kifejezetten hangsúlyozta, hogy a hatalmas kulturális és művészeti fejlődés miatt különösen „is hibás, […] káros és bűnös, a kiegyezés korszakának magyarok által ma is létező elmarasztalása, sőt elvetése”.

Előadását azzal zárta, hogy aranykor sosem volt a történelemben, csupán szerencsés kor és a dualizmus ötven évében is előfordultak marasztalások, ezek közül az egyik legfontosabb, hogy a nemzetiségekre kevés figyelem terelődött. Bár az 1868-as nemzetiségi törvény a legmegengedőbb volt Európában, a magyarországi kisebbségek sokszor jóval többet követeltek, ám a nacionalizmus jelentősége miatt Lukacs szerint, ha megértőbb és szabadelvűbb a kisebbségek kezelése, akkor sem biztos, hogy nem szakadnak el egy kataklizma esetén. Természetesen, ennek megtörténtét tudjuk most már, hogy egy adott nemzeti kisebbségen belüli agresszív ideológiai kisebbség számlájára lehet írni.

A történelmi Magyarország léte az Osztrák-magyar Monarchia lététől függött, ez egyértelmű és ezt gróf Tisza István miniszterelnök látta a legtisztábban akkor. Így – mint ahogy az meg is történt – a Habsburg Birodalom elpusztítása az antanthatalmak részéről Magyarország elpusztítását is jelentette. Zseniális zárásként – melyet a második előadásában is megemlített John Lukacs – a mai magyar politikai közélet és beszédmód alacsony minőségére hívta fel a figyelmet, mely nem méltó a – teljes egészében – 1904-ben átadott Országház épületéhez, ahogy már a harmincas években ordítozás és minőségalatti ’párbeszéd’ folyt. Ez a mi gondolatainkkal teljes mértékben egybeesett: nem csak a közéleti, hanem a magánéleti beszéd és úgy általában a kommunikáció egy hatalmas alászálláson ment át az elmúlt száz évben, elég csak megnézni egy nyolcvan évvel ezelőtti filmhíradót és egy mai tévés műsort.

Az első előadás utáni kérdések során játszódott le egy érdekes jelenet, hiszen kedvencünk, az „Ön szerint helyreállítható Magyarországon a királyság a jövőben?” örökérvényű kérdés is felmerült, mégpedig a hallgatóság és az e-mailen föltett kérdést az előadónak közvetítő Botos Máté dékán derültsége közepette, ahogy azt megszokhattuk. Ezzel állt erős kontrasztban John Lukacs kimért válasza, mely azzal kezdődött – mint mindig, ha a jövőről kérdezik –, hogy ő nem jós és jelenleg ugyan nem látja lehetségesnek a restaurációt, viszont érdekesnek tartja a királyság, mint államforma iránt megnövekedett érdeklődést. Ezen túl érdekes megfigyelni, hogy az „emberi jogokat” a nyugati alkotmányos monarchiákban tartják a leginkább tiszteletben (ez sem mindig ilyen egyszerű - szerk.) és két kivétellel – Spanyolország, Belgium – mindegyik protestáns. Ezzel együtt úgy véli, hogy az alkotmányos monarchia egy becsülendő konstrukció. A kérdés közvetlenül kapcsolódott John Lukacs Chestnut Hill College-beli tanári elődjével, kedvenc Erik von Kuehnelt-Leddihnünkkel tartott kapcsolatára, amire válaszul megjegyezte, hogy von Kuehnelt-Leddihn – aki első tanári állását szerezte neki – egy hatalmas koponya, ki rendkívül olvasott volt és egy reakciós, nosztalgikus monarchista, melyhez hozzátette, hogy ő ugyan reakciós, de nem nosztalgikus monarchista – amihez meg mi tesszük hozzá: véleményünk szerint pedig von Kuehnelt-Leddihn nem volt nosztalgikus.

A második előadás, mely megtöltötte a Gólyavárt Magyarország XX. századi tragédiáiról szólt. Lukacs a bajok csíráit 1914 elé tette, melyeket az új szellemi áramlatokban látott, majd kifejezte a judeofóbia (antijudaizmus) és antiszemitizmus közti különbséget és kijelentette, hogy ez a kettő – bár sokszor összefonódott – valójában két külön jelenség volt, és az első világháború után az utóbbi jellemezte is a korszellemet.

Ezzel kapcsolatban utalt az előadó a magyar karakter egy, a korra igen jellemző problémájára, melyet a magyar önbizalom túltengése jellemzett 1919 előtt, és egyfajta félelem és önbizalomhiány utána. Jellemző volt még a korra szerinte, a Nemzeti Hadsereg gyatra teljesítménye, valamint Horthy nem kiemelkedő államfői volta. A „Horthy-rendszer” „monarchikus és nacionalista” korszakát Lukacs szerint két jobboldal vitája uralta. Egyik a hazafias – inkább, mint nacionalista – jobboldal, melynek vezetőegyéniségei közül sokan volt fajvédők, és akik tisztán látták, hogy Magyarországra a legnagyobb veszélyt a hitleri Németország jelenti. Ők angolbarátok voltak, és kisebbségben a politikai színpadon.

Az 1939-es választásokon, melyeket az előadó az első általános és titkos választásoknak nevezett (valójában csak a városokban volt titkos, és egyáltalán nem volt általános - szerk.), harminc nyilas képviselő jutott be az Országgyűlésbe, és a magyar mérsékelt baloldal és liberalizmus teljesen megszűnt létezni. A két jobboldal elhatárolását a „patrióta” és „nacionalista”, „hazafi” és „nemzeti” fogalmak menték képzeli el az előadó, melyek viszont nyilvánvalóan átfedték egymást. Fontos distinkció létezik még a közvélemény és a néphangulat között is. A végső lezárás előtt megemlítette, hogy a magyaroknak a soá tragédiáját még nem sikerült megemésztenie

Előadásai lezárásaként, mint történelemszemléletének egy hangsúlyos részét említette, hogy véleménye szerint a XX. század legnagyobb forradalma nem a kommunizmus és nem a fasizmus volt, hanem bizony a nemzetiszocializmus és az elmúlt idők legnagyobb forradalmára bizony nem Lenin vagy Sztálin, hanem Hitler volt. Ezzel, mint ahogy mi monarchisták is tettük számos alkalommal, a helyére – a baloldalra – sorolta a nacionalista szocializmust. Ezt többek közt a hitleri Németország legyőzéséhez szükséges hatalmas erők, valamint az elbukását követő öngyilkossági hullám miatt látja alátámasztottnak.

Az 1945 utáni szovjet megszállásról szóló részt történelmünkben károsnak és elnyomónak ítélte meg és megjegyezte, hogy ha nincs az „orosz hatalmi uralom”, Magyarországon a kommunisták sosem győznek, választásokon maximum pár százalékot lettek volna képesek szerezni. A Churchillt sajnos nagy államférfinak tartó előadó pár, a kommunizmusra tett helyes meglátását idézi a brit miniszterelnöknek, mely alapján egyértelművé válik, hogy Közép-Kelet-Európát a Szovjetunió nem fogja tudni megemészteni, valamint vitatja, hogy a nyugati hatalmak Magyarországot odadobták volna a kommunizmusnak.

Az egész lezárásaként John Lukacs a legitimista és királyságpárti ügy legnagyobb árulóját, így a címeres kollaboránst, Varga Bélát idézte hosszan, akit legnagyobb sajnálatunkra barátjának vallott és nagy magyarnak tartott… A kettős előadás legvégén egy Jézus-példabeszéddel Szent Lukács evangéliumából, valamint egy megindult köszönetmondással búcsúzott a nagy történész.

John Lukacs karakteres, szuggesztív személyisége nem nélkülözte az igazán nagy intellektus súlyát, amelynek jelenléte határozottan „benne volt a levegőben” előadások során, ugyanakkor mindezt szimpatikus módon szerényen és alázattal interpetálta. Az embernek lehetett olyan érzése, mintha egy régebbi, és sok szempontból élhetőbb világ utolsó élő tanúinak egyikével találkozna, egy úrral, aki talán éppen dualizmus korának egyik pesti kávéházából lépett elénk, hogy kalapját kicsit megigazítva tisztelettel figyelmeztessen a „haladás” ideológiájának nevetséges voltára és arra hogy a „felvilágosult” modern ember milyen képtelen babonákban képes hinni, ha az ideológusok megfelelően előkészítik számára a terepet.