A dinasztia mellett

Az alábbi írásban a Regnum! Portál, a Monarchista blog és általánosságban a Magyar Királyság témájában az egyik legvitásabb kérdést szeretném kicsit feszegetni. Több gondolat, tény az oldalainkon már korábban megjelent írásból, illetve hozzászólásokból származik, mégis úgy érezzük, vannak dolgok, amiket nem lehet elégszer ismételni. Gyakran előfordul, hogy folyamatosan bővülő olvasói körünkbe frissen csatlakozó látogatóink egy-egy hozzászólásban olyan kérdéseket szegez nekünk, amelyekre a válasz már évek óta megtalálható az oldalon, ezért ezt az írást tekintsék inkább egyfajta összefoglalásnak.

Írta: Bérces Ádám

Ez a kérdés nevezetesen a magyarság Habsburg-Lotharingen dinasztiához fűződő "viharos" viszonya. Ennek elsődleges oka az a sok tekintetben tévedésekkel terhelt történelemszemlélet, amely az uralkodóházat egyértelműen és teljesen igazságtalanul negatív színben tünteti fel. Ez jórészt a marxista történetírástól származik, amelytől jóllehet már valamennyire sikerült megszabadulni, de ez leginkább azt jelenti, hogy a kommunista diktatúra és történetének legfontosabb eseményei (például a Tanácsköztársaság vagy 1917-es októberi szocialista forradalom) ma már természetesen más megítélés alá esnek. Viszont a királyságot, mint rendszert ma is sokan egy idejétmúlt, elnyomó hatalomnak tekintik vagy például a szélsőjobboldali (vagy tévesen annak tartott) autoriter rendszerekre még mindig a "fasizmus" gyűjtőszót használják a sztálini terminológia szerint, így kerül egy kalapba például a baloldali Hitler az inkább jobboldalinak mondható Mussolinivel és fájdalmunkra a monarchista és katolikus Francoval. Egy ilyen téves történelemszemlélet áldozata tehát uralkodócsaládunk is. Ebbe a hibába persze nem csak az Ő megítélésüknél esik a történelemoktatás, általánosan jellemző, hogy személyiségeket a jó-rossz sémába kényszerítenek bele, pedig a kép ennél mindig árnyaltabb, ráadásul így az összefüggéseket is nehezebb látni (persze lehet, nem is cél, hogy lássák). Az egyik ilyen - napjainkra már általánosan elfogadott dogma - hogy ami demokratikus az a jó és ami nem - legyen az akár monarchia, akár diktatúra - az a rossz, pedig mi persze tudjuk, hogy a valóságban a mai demokratikusnak mondott köztársaságok ideológiailag jóval közelebb állnak a szinte minden esetben a baloldalhoz kapcsolható diktatúrákhoz.
 

A 20. század királyságunk szempontjából igen sötét időszak volt, de nem csak a kommunista diktatúrából itt ragadt ideológiai zavar az, ami a dinasztiaellenességet táplálja, sokszor még ennél is nagyobb gondot okoz a szélsőjobboldal, amely hazai "műfajai" gyakran meg vannak fertőzve egy sokszor teljesen indokolatlan, inkább érzelmekre, mint tényekre alapuló Habsburg-fóbiával. Ott van például az ún. "pagan" vonal, akik a Habsburgokat egyenesen az őstörténetünk meghamisításával vádolják, pedig ez csak egy nagyon gyönge lábakon álló összeesküvés-elmélet. Keresztények, és különösen katolikusok esetében végképp nem tudom megérteni a sokszor féktelen gyűlöletet, miközben a Habsburg család története során mindvégig a hit védelmezője volt és hosszú évszázadok után ez az uralkodócsalád adott nekünk ismét szent életű királyt, Boldog Károlyt, akinek egyébként párja, Zita királyné is hitvalló életet élt, boldoggá avatási eljárása már folyamatban van. (Vallásos életéről bővebben ezen az oldalon olvashatnak, itt egy imát is találhatnak eddigi utolsó királynénk boldoggá avatásáért.) És ott volt még Ferenc József is, aki az országot Jézus Krisztus Szentséges Szívének oltalmába helyezte, a történelemben utolsóként élve császári vétójogával megakadályozta, hogy a szabadkőműves Rampolla bíboros pápa legyen (így lehetett helyette Szent X. Piusz a pápa) és osztrák oldalon sikerült elnapolnia a szintén keresztényellenes polgári házasságkötés bevezetését, amit itt Wekerle Sándornak "köszönhetünk". (Minderről bővebben itt.).

Egyébként is úgy érzem, hogy az Habsburg-ellenességnek az a kevés alapja, ami van, olyan, a magyarság szempontjából negatív vagy annak tekintett eseményekre épül, amelyeket indokolatlanul, a jó kárára nagyítanak fel és így túloznak el bélyegezvén pár ballépés miatt egy egész dinasztiát. Pedig hibákat egy király, ugyanúgy, mint a kedves olvasó és persze minden ember elkövethet. De még ha a vádak igazak is lennének: tegyük fel, hogy az Ön apja köztudottan nagyon rossz ember volt és emiatt magát lenézik, megbélyegzik. Igazságos, helyes lenne ez? Nem! Attól még Ön lehet nagyon jó ember, hogy az apja nem volt az? Hogyne lehetne! És mi van, ha nem is az apjáról, hanem dédapjáról, ükapjáról vagy még távolabbi rokonáról van szó? Szerintem nem kell tovább ragozni.
 

A végére hagytam a nemzeti király kontra idegen király kérdését, amit nem is akarok nagyon fejtegetni, hiszem már elégszer kifejtettük, hogy a király egy nemzetek felett álló személy, így nem a nemzetisége a lényeg. Erre az Árpád-ház kihalása után, az elmúlt 700 évben sosem volt igény, ez nem faji, etnikai kérdés, nemzeti király nem az, aki etnikailag magyar, hanem aki a magyar érdekeket képviseli és persze a Kárpát-medence minden népének érdekét. Ugyanis egy ilyen soknemzetiségű vidéken mégis ki jelentheti ki magáról, hogy márpedig ő magyar? Bárki elkezdhet kutakodni saját családfája után és biztosan rájön majd, hogy van valamilyen szláv, német stb. vér az ereiben. Szokták mondani, hogy ez persze nem számít, hanem hogy „magyar érzelmű” legyen. És mondjuk egy osztrák vérű király nem lehet magyar érzelmű? Főleg, hogy uralkodócsaládoknál végképp teljesen irreleváns osztráknak, magyarnak, bárminek tartani valakit az egész Európán átívelő bonyolult vérségi kapcsolataik következtében. A történelem során nagyon hosszú ideig nem a vér számított, hanem az anyanyelv, népszokások, esetleg vallás, ami különbözővé tette például a Kárpát-medence népeit is. És csak különbözővé, nem ellenséggé! Az a fajta nemzeti, nemzetiségi öntudat, ami a mai Európát jellemzi a nemzeti romantika eredménye, ekkor vette elő az irodalom például Mátyás király alakját is akit az utolsó igazán magyar, így utolsó jó királynak tartottak, aki után már csak a hanyatlás jött. A nemzeti romantika eredménye az a fajta széthúzás, ami a nemzetállamok létrejöttét is szorgalmazta, aki tehát magyar nemzeti király után áhítozik az ha akarja, ha nem, de elfogadja Trianont, amely bár igazságtalan, nem etnikai határok mentén, de „modern európai” nemzetállamokat hozott létre. Aki pedig hisz abban, hogy a Kárpát-medence egy oszthatatlan, a nemzetiségektől független egységet képez a Szent Korona alatt annak el kell fogadnia, hogy a király nem csak a magyar, hanem minden nemzetiség uralkodója, így lényegtelen, ő maga milyen nép fia. Aki mégis Árpád-verű királyt látna szívesen a magyar trónon annak pedig ajánljuk ezt az örök érvényű írást!

Záróakkordként még egy ironikus történetet, persze minden személyeskedést félretéve: egy facebookon magát a szabad királyválasztónak deklaráló "csoport" oldalán a dinasztiát becsmérlő sorok alatt az ezeréves királyságunk valóban egyik legszebb tárgyi emléke, a Clark Ádám téri címer képe virított, rajta természetesen a Habsburg-Lotharingen dinasztia címerével és I. Ferenc József apostoli magyar királyunk mottójával (Bizalmam az ősi erényben - Virtuti confido). Ebből is látszik, hogy aki a királyság témakörével vagy egyáltalán a történelmünkkel, hagyományainkkal foglalkozni szeretne az nem tudja megkerülni a Habsburgokat, bármennyire is szeretné. Történelmünk, múltunk összefonódik az övékével. És őszintén reméljük, a jövőnk is. Hogy szintén egy korabeli mottót idézzek: "Oszthatatlanul és elválaszthatatlanul".