A Közel-Kelet és a monarchista hagyomány

Uzi Rabi professzor előadása az „arab tavasz”-ról és az azt követő változások hatásairól a Közép-Európai Egyetemen érdekesnek ígérkezett, de eszembe nem jutott volna, hogy a Regnum! Portál olvasóinak is be fogok majd számolni róla. A professzor a Tel-Avivi Egyetemen tanszékvezető, fő kutatási területei a Közel-Kelet és Afrika. Ezen a keddi napon egy lelkesen előadott, korrekt és kiegyensúlyozott előadást halhattunk tőle, mely nem csupán ideiglenes tanulságok megállapítására korlátozódott, hanem a térség múltját és jövőjét is számba vette.

Írta. v. Uhel Péter Ágoston

Az előadás először is elhatárolta az (egyébként helytelenül)[1] „arab tavasznak” nevezett eseménykör felkeléseit a XX. században bekövetkezett forradalmaktól, kihangsúlyozva, hogy míg azoknak egy értelmiségi forradalmi kisebbség volt a katalizátora, addig az arab felkelések esetén sokkal inkább szerepet játszott a fennálló rendszerekkel, diktatúrákkal szemben érzett elégedetlenség és az, hogy „az emberek” már nem félnek annyira az elnyomó rendszerektől (például Líbiában) mint amennyire korábban. Az előadó a jelenséggel kapcsolatban kifejezetten a tömegek szerepét hangsúlyozta a politika és a közélet alakításában, mely tömegeknek az erős nyugati hatás miatt a követelései közt a demokrácia és a szabad választások voltak. Említette azt a furcsa (bár én inkább úgy gondolom, hogy igenis általános és esetenként kikerülhetetlen) helyzetet, hogy a szabad választások után a nép a Muszlim Testvériséget választotta meg Egyiptomban, ahol így maradhat a központosított stílusú hatalom, ami ellen persze újabb tömegek tiltakoznak. Ez a visszásság fölmerült a kérdések során is, amikor is az előadó ezt a helyzetet annak tulajdonította, hogy az események, melyeket az „arab tavasz” elindított, még nem értek végett. Senkinek nem jutott eszébe, hogy a demokrácia bizony totális is lehet.

Az előadása során Uzi Rabi professzor az érintett államokat három kategóriába sorolta: az egyikbe kerültek azok, így főként Tunézia és Egyiptom, ahol az előadó a politikai iszlám, főként a Muszlim Testvériség feltámadásától és térnyerésétől tartott. A második csoportba olyanokat sorolt, mint Libanon és Szíria, melyeket a Sykes-Picot egyezmény nyomán kialakított mesterséges államoknak nevezett többek között Irakkal és Jordániával együtt. Ecsetelte, hogy mennyire káros volt ezen régióban az Oszmán Birodalom területeinek fölosztása a határok önkényes megvonásával és, hogy milyen károsan érintette ez a térség lakosságát, különösen a kurdokat. Bemutatta röviden Szíria és Libanon tarthatatlan helyzetét a teljes kulturális széttagoltság miatt. A kérdéseknél szintén fölmerült itt a visszatérés gondolata: az előadó ugyanis kifejezetten jobbnak tartotta az Oszmán Birodalom megoldását, mely szerves fejlődés eredménye volt és egy Európával szemben kevésbé ellenséges klasszikus muszlim berendezkedést valósított meg. A harmadik csoportba Szaúd-Arábiát, Jement és Katart sorolta, mely országok még azonban egymástól is nagyban különböznek. Szaúd-Arábiában a professzor állítása szerint igen tarthatatlan a helyzet, a wahabita uralkodócsalád csak az USA barátságának és olajvagyonának köszönhetően tudja mérsékelni a problémákat. A csoportban még Katar monarchiája a legkiegyensúlyozottabb, viszont a köztársasági Jemen hatalmasat csúszott, mely egyértelművé vált a hallgatóság számára, ahogy a professzor az ország teljes széttagoltságát ecsetelte.

Említette, hogy az egyébként több ezer éves hagyománnyal rendelkező népek és országok nagyon büszkék kultúrájukra, és sokszor ez is szerepet játszik aktuális politikai céljaik meghatározásában. A térségben mint két új lehetséges felső-közép- vagy nagyhatalmat Iránt és Törökországot jelölte meg. Érdekes módon a zsidó-muszlim szembenállással kapcsolatban megemlítette, hogy nagyon komoly muszlim-muszlim ellenállás is létezik és, ha a leginkább Irán-ellenes tényezőt a térségben meg kéne határozni, akkor ő azt mondaná, hogy Szaúd-Arábia az. Az ellentétet érzékletesebbé Ahmadinezsád elnök ellenséges egyiptomi fogadtatásának felelevenítésével tette.

Különösen üdítő volt a professzornak az izraeli-palesztin konfliktushoz való hozzáállása, mellyel kapcsolatban a két-állam megoldást támogatta, amit előbb-utóbb mindkét félnek el kell fogadnia. Kifejezetten elítélte hazája Európához való vonzódását, európaizálódását és határozottan kiállt amellett, hogy Izrael egy közel-keleti (elő-ázsiai) állam és kultúra, és jobb lenne ezt tudatosítani az állampolgárok szintjén is. Felmerült a modern szekuláris állam és a politikai iszlám dichotómiája is, mellyel kapcsolatban az előadó megjegyezte, hogy sok helyen fennáll még, hogy a döntéshozók úgy vélik, hogy az iszlám a megoldás mindenre. Egy kérdés azt firtatta, hogy ha a szekuláris állam témája szóba jön, akkor a professzor mit gondol arról, hogy Izraelnek zsidó államnak kéne meghatároznia magát. Az előadó kiállt amellett, hogy Izrael zsidó államként definiálja magát, hiszen ez nem csak egy vallási jelző, hanem kulturális és identitásképző tényező is egyben. A két-állam megoldással kapcsolatosan kijelentette azt is, hogy a zsidóknak van joga egy saját államhoz.

A záró megjegyzések során az előadó kiállt amellett, hogy egy átmeneti folyamatban vagyunk így csak átmeneti értékelést lehet végezni, és akár még több évtized is eltelhet addig, míg a forradalmi hullámok elcsitulnak. Ezek után némileg szerencsétlenül, az eseményeket a sötét francia forradalomhoz hasonlította, jelezve, hogy ott is több mint száz évbe telt, míg Franciaországban egy „kiteljesedett demokrácia” tudott működni…

A zárás ellenére az előadás korrekt és kiegyensúlyozott volt, ahol a professzor felhívta a figyelmet az általánosítás és abszolutizálás veszélyeire, és kijelentette, hogy a közel-keleti térség az, ahol mindig számos tényezőt egyszerre kell figyelembe venni ahhoz, hogy megfelelően értékelni tudjuk az aktuális helyzetet.

Mi ehhez csak annyit tennénk hozzá, hogy nem véletlenül találja egyre több kutató jobb megoldásnak azt, ami hagyományos és egy szerves fejlődés eredménye (esetünkben az Oszmán Birodalmat) és ítéli el a mesterségességet és az egyes politikai kultúrákra felülről ráerőszakolt rendszereket. Továbbá azért izgat a gondolat, hogy az észak-afrikai felkelések utáni szabad választások során hatalomra kerülőkkel kapcsolatban tényleg senkinek sem jutottak eszébe a monarchák, mint stabilitási tényezők? Különösen Líbiában, ahol még a trónörökös képével is járkáltak tüntetők az utcákon, és ahol a trónörökös még érdeklődik is a helyzet iránt… Hiába, addig jár a korsó a kútra…

[1] Cf. Maróth Miklós írása: http://www.hiia.hu/pub/default.asp?y=2012&t=3