A demokrata (*)

A demokrácia egy nép saját sorsához való viszonyulása. Egy nép demokráciáján felismerhető, vajon tudja, mit akar. November 9-e (1) után a német demokráciának azt kellett akarnia, amit az ellenségeink akartak. E sorsot saját maga okozta. De vajon tartósan akarja-e majd a német nép azt, amit saját demokráciája is? Illetve ez a demokrácia akar-e majd, ami volt, és ami még napjainkban is: a békeszerződés törlesztője maradni? Talán a nép számára nem jön el a pillanat, melyben az ellentmondás ezzel szemben megállapítja, hogy a nevében történt, amit a demokrácia megtörténni engedett vele. Illetve amíg eddig a demokrácia ellenségeink akaratnélküli szerszáma volt, vajon ezután elvállalja-e majd a nép akaratképes vezetését?

Ettől nemcsak minden pártban jelenlévő demokratáink létjogosultsága függ -
hanem a sajátjáért felelős nép maga választotta sorsa is.

Írta: Arthur Moeller van den Bruck.

II.

A forradalommal már ezért sem jutott nekünk a demokráciából, mivel abban a formában, ahogy a nép megkezdte uralkodását, sem magunkat nem becsültük, és mások sem becsültek minket.

Egy forradalom a fogalmaival győz vagy igazol. A német forradalom demokratikus szeretett volna lenni. Jött az ígéreteivel, hogy a népnek el fogja hozni a demokráciát. November 9-ét követően felforgatta a demokratikusan kialakított sajtót. Minden intézkedést bevezetett, melyek valaha, ha egy nép abba a helyzetbe került, hogy saját maga határozhassa meg alkotmányát, a liberalizmus, és a szocializmus, mint demokratikus intézkedések által kigondoltak és előreláthatóak voltak : a parlamentarizmus, a legszabadabb választójog, az úgynevezett legszabadabb minden alkotmány közül. Maga számára nagyon radikális, de mindenekelőtt nagyon német, azaz alapos és doktriner, aprólékos és program-mániás, szó szerinti és látszat-konzervatív módon tette ezt : de talán eléggé nem német, szofisztikus és racionalista – ám mégiscsak demokratikus módon is.

Németországban mégis néhány év után még túl messze vagyunk attól, hogy a népben, annak hangulatában, érzett és nem eléggé érzett várakozásaiban a demokratikusnál nincs tönkretettebb fogalom. Ezen felül nem szabad megtévesztenünk magunkat arról, hogy a tömegek továbbra is a köztársaságban ismerik fel: hogy minden egyes alkalommal ezt tették, mikor számukra úgy tűnt, hogy a köztársasági államforma veszélybe kerül – egyedüliként a forradalom után a proletariátust még felingerelni képes egyértelműséggel, amely a nemzetnek más, súlyosabb, és számos eldöntendő kérdést megelőzve rendkívül hiányzott.

Ez a köztársaságban való felismerés nem annyira politikai, mind inkább pszichológiai jelentőségű. A nép régóta tudja, hogy forradalma ostobaság volt, ahogy ez más néppel nem annyira egyszerűen esett meg. Szóval, csak nekünk németeknek kell tennünk valamit! Ha egymás közt vannak, és nem hallgatja őket semmiféle pártvezető, a németek pedig személyesen is elismerik, ebben eléggé egyetért mindenki még a legradikálisabb pártirányzat híveit is beleértve. Mindenekelőtt jól elzárt vagy nem aggasztó és mindenesetre felületes kísérletet tett az ember arra, hogy a szokott optimizmussal könnyedén elfogadja ezt az ostobaságot. Az elején úgy mondták, fel fogunk mi még emelkedni újra! Vagy amilyen szólásmondások még voltak akkor. Ám mögötte fokozatosan felderengett a felismerés, hogy a butaság, melyben hagytuk magunkat elcsábulni, a történelmünkben többet jelentett csupán egy újabb ostobaságnál - ahogy ilyesmi a jóhiszemű német néppel ugye meg szokott esni – ugyanis a hosszú szenvedésből keletkező szörnyű fordulatot, melyről senki sem tudja, vajon valaha véget ér vagy nem a nemzet bukásához, feloszlásához, teljes megsemmisüléséhez fog vezetni. A nép viszont most azt szeretné, hogy minden, ami megtörtént, ne legyen hiábavaló. Egy olyan államformától szabadult meg, melyről azt mondták neki, hogy meg kell változtatnia. Nem látta előre a következményeket, de hagyta megtörténni a forradalmat, és ezzel kiprovokálta a politikai állapotokat, amelyekbe eljutottunk. Tehát egy olyan lelkiállapotban törekedett erre, melyben nagyon sok tisztességgel együtt több kétségbeesés van, mint az ember sejtené, és mely tartja magát a forradalom ismételt igazolásához, melyben a fenti politikai állapotokban felelős részét magára vállalta és abban az államformában ismerte fel, melynek akaratáért feladta a korábbiakat. Úgy tűnik, a nép most már saját tulajdon erejére van utalva, és így a legkevésbé sem szeretne egy lehetőséget sem nyitva tartani, melyben ezen erőkkel fejlődhetne, azért hogy élettel tudja megtölteni egyszer azt, ami most üresség, semmi és halál volt. Számára a köztársaság lesz ezen utolsó lehetőség szimbóluma.

A köztársaság felismerése egyáltalán nem tud mit kezdeni a demokráciával. A nép egészen pontosan tudja, hogy ha még egyszer újra „máshogyan” kell megvalósulnia, ez minden esetben újra csak külön részletként lehetséges, mely irányba állítja a tömegeket és képes újra „változást” hozni. Ha a nép látná ezeket az új részleteket, ha meggyőződne jelenlétükről, és lenne bizalma az országban élő vezető akármilyen irányába, akkor egy saját maga által felszabadított nép örömével bízná rá önnön irányítását – és hogy törődjön a demokrata és a szociáldemokrata pártvezetők körül ólálkodó ördöggel, akiket a nép segítőkészségükben, és haszonlesésükben már régtől fogva több mint gyanúsnak tart. Ám a nép nem látta ezeket a részleteket. Vezetés és remény nélkül elhagyatottnak érezte magát. Látta és elismerte, hogy aminek jónak kellene lennie, az egészében rossznak bizonyult. Bevallotta szintén, hogy november 9-e nem volt egyenes út. De talán nem kerülőút ahhoz, hogy eljussanak dolgokhoz, melyekhez Németországban még nem juthattunk el? A nép pedig törekedett rá, hogy ezt az utat fejezze be, melyen az általa demokratának tartott köztársasági út haladt. A minket körülvevő kilátástalanságban a köztársaság a népnek csak egy biztosíték, és nem bizonyosság volt. Ahogy a nép gondolta, az egyedüli számára megmaradt biztosíték volt, amely ugyan nem kezeskedik a külpolitikai megmenekítés bizonyosságáért, de a belpolitikai szabadság lehetőségét nyitva tartja. A nép szerint annak előfeltétele volt, hogy magukat népként érvényesítsék, és végül, hogy helytálljanak. Keretet adott számára, mely később egyszer –egy egészen más, ma még nem ismert tartalommal töltődhet ki. Egyelőre úgy vélte, hogy egészen bele kell nyugodnunk, hogy az okokon kívül, melyek megváltoztatására ekkor még, ha akarnánk, sem lehetnénk képesek, Németországban csak egy, nem előrelátható időben lehetséges a keret, melyet köztársaságnak nevezünk.

Nem kizárt, hogy a nép egyszer képes lesz majd a dolgok követelésére, melyek még nagyon köztársaságiak, de mégsem egészen demokratikusak (undemokratische Dinge).

Amelyet a nép számára lehetséges a köztársaságon belül : és a demokrácia ellen is követelni.

III.

Nem az államreform, hanem a népnek az államhoz való viszonyulása oltja ki a demokráciát. A nép emiatt érzi becsapva magát : nem jobban, mint valaha, minden körültekintése ellenére – és így kezdődik ez máris a köztársaság és a demokrácia közötti megkülönböztetéssel.

Amikor előre látjuk egy sajátosan jelentésnélküli, magát demokratikusnak nevező pártról, és nem számítjuk a demokrácia szocializmusban való szám szerinti támasztékát, akkor a magukat, „demokrataként” ismerők lesznek politikai összeomlásunk haszonélvezői. Ezek a típusok mindenhol ott vannak, nem csak a tudatosan demokratikus módon irányítottakban, hanem minden, bármilyen liberális elemet beengedő német párt soraiban is. Ők azok, akik a forradalommal politikailag és nem csak politikailag magasba emelkedtek : ha az új birodalmakra, az eladott párthívőkre (Parteigänger) vagy a parlamentarizmus megalkuvóira, a pártvezetőkre és az újságírókra gondolunk. Ők azok, akik kiegyeznek a jelenlegiekkel. Köztük is a különösen értéktelenek most is még abban keresték dicstelen örömüket, hogy élvezzék ezt, amennyire nyomorúságosan vagy ocsmányul csak lehetett. Szakítottak a háború kitörése óta a Németországról, mint egy nagy és szabad birodalomról való elképzeléssel. Minden egyes lemondáshoz többször is nagy hajlandósággal csatlakoztak, az életkedvüket kivéve. Megérdemelték az olcsó pénzt, amelyet a demokratikus állam nyomtatni engedett. Fenntartására ügyeltek is, nem azért mert egy ideált tiszteltek benne, hanem mert pozíciójukat köszönhették neki.

Ezzel szemben a népben mindenhol, konzervatív területben éppúgy, ahogy a proletár tömegekben nagyon hamar újjá éledt egyfajta felháborodás, mely ellene fordította, illetve nemzeti és szociális nyomorunkért okolta a demokráciát: felindultság, mely szeretne véget vetni a demokrácia szépítgetéseinek, hogy ismét egy kezdetet teremtsen – ennek lehetőségeiről való elképelések pedig annyira sötétek, merészek, és bizonytalanok szerettek volna lenni. Magától értetődő volt, hogy a fiatalság érezte, mennyire sebezte meg a demokrácia a nemzet géniuszát. Szokatlanra való érzéke, mely most újra előjoga lett, majdnem még erősebben érzékelte annak banalitását, mint a korruptságait. Emellett lelkendezve és szigorúan ítélkezett. De ott is, ahol az ember letagadja ezt, ahol szemben vele a forradalom szellemét és szellemnélküliségét részesíti előnyben, és mindemellett a népünk másik erejét hordozó munkásságban is a kiábrándultság, a forradalom lefolyását illetően, egy másik irányba alakult át, mely világosan a demokrácia ellen fordult. A proletár tömegek szocialisták, nem demokraták. Akkor is azok, amikor a szocializmus alatt újra és újra a demokráciát értik. Soha nem azt gondolják, ami a miénk, hanem valami egészen mást, újat, távolit, jövőbelit, és talán lehetetlent. És a népben, ebben a sokrétegű halmazban személyesen is, melyhez mindenki valahogyan hozzátartozik, és amely nem egy párthoz való tartozásban fogható fel, és sem életkor, sem az osztályok, rangok, foglalkozások szerint nem határolható be, a demokratikus intézkedésekhez hozzánőtt a csömör, mely az országban csakhamar befolyásolta a közhangulatot. Mindenekelőtt a hanyatlás érthető érzéséből származott, onnan, ahol az ember nappal szemügyre vette, amit éjszaka már megtett. Természetesen értelmetlen mindig összehasonlítani, ami 1914 előtt voltunk, és ami 1918 óta vagyunk. Ezek az utólagos, túlságosan közel fekvő, teljes mértékben visszafordított megállapítások olyan mélységből jöttek elő, mely nem az okokra, és ráadásul a gazdasági és nem politikai megfontolásokból, a rossz oldalára kérdezett rá. Illetve az összehasonlító elgondolásokban a nagy történelmi átélés hajlama szerint még felvetődött a kérdés, mely nem csak az életfeltételekre és a gazdasági kapcsolatokra kérdez rá, hanem a nemzet tisztességére, magatartására, és rendeltetésére is. A német nép elég lassan, de most megtanulta megérteni a sors összefüggéseit, melyeket önmagán tapasztalt meg. Elsajátította más népek megvetését, amelyek demokráciák voltak és mindemellett a német demokráciát tükrözték. Ám az így kifejlődött politikai szemlélet nemzeti önszemlélethez vezetett (nationale Selbstanschauung). Ennek síkján vetett számot a nép a demokrácia felett, mely saját államformája volt.

Ki a csuda volt ez a demokrácia? Jelenleg világszerte ez a liberalizmus volt. Természetesen a világban nagyon elővigyázatos volt ahhoz, hogy többé magát ne liberálisnak nevezze. Németországban „haladó szellemnek” hívták. A liberalizmus mindkettőt megígérte : szabadságot és haladást. Nem tartoztak a jelenleg Németországban viselt terheinkhez, Németország marasztalta a demokráciát. Tehát nem igaz az, hogy maradt még demokráciánk? Újra felvetődött tehát a kérdés : ki birtokolja? Amikor a nép felülvizsgálta, és megállapította, hogy mint eddig, úgy ezután is közte és az állam között egy réteg helyezkedett el, mely nem annyira a régi rendszer, természetesen politikai elemként , valamint szintén a helyén maradó bürokratikus rétegként - most már az államot jelentette, a kormányt képezte, illetve a hivatalokba, a sajtóba és a szervezetekbe terjesztette szét : egy olyan réteg, mely a népre hivatkozott, de egyúttal távol is tartotta azt magától. Igaz, hogy a nép ezt a réteget, a képviselőházakban kuksoló, innen a rendszerből helyeselő, és az új költségvetést engedélyezőkből, saját maga választotta meg : férfiak, nők, és a serdülők által - 1918 óta teljes egészében – amely forradalmi volt és demokratikusnak is kellene lennie. Ám éppen a „választás” lett a csömör kifejező eszköze, melyet a nép új állapotunkban még inkább érzett, mint a régiben. Értelme azt súgta, hogy szédítés volt, amikor a felől biztosították, hogy az egyén a szavazólap által az anyaországának (Vaterland) történelmével való átadott rendelkezés lehetőségét szerzi meg. A valóság az volt, hogy ehhez semmivel nem járult hozzá, és természetesen nem is „változott” semmit sem. Láthatóan a pazarlás semmilyen kapcsolatban nem állt a választási eljárás eredményével, amelyből ismeretlenül kibocsátva származtak, melyeket a pártállásponton keresztül eleve kötötten és egy minden eshetőségre felkészült irányelvvel ruházták fel. Ez a parlamentarizmus nem egy nemzet politikájának megbilincselését jelentette valójában? A népben az ember ezt nem elméletekben teszi világossá magának. De azért érzi az ostobaságot.

A Reichstagot Németországban a nép mindig is megvetette. Megvetett volt, mivel a népet a vele összekötő hagyomány annak emlékezetében nem az államférfiként cselekvő Bismarck ellen keletkezett, és amiről mások mindig csak beszéltek, és ebben inkább csak megakadályozták őt. II. Vilmos idejében a Reichstag-nak csak az ellenőrzés maradt meg, melyet ő mérsékelten elégséges és mindig csak akadályozó módon folytatott. Ám még nagyon sok megvető ember van a forradalmi parlamentarizmus népében, akik a weimari alkotmány révén november 9.-e után jöttek. A Reichstag a törvényeket szereti befejezni, illetve nem befejezni, ez a nép számára teljes mértékben megvetett marad. Tárgyalásai teljesen közömbösek. Az ember semmit sem várt tőle. Nem bízott benne. Nem volt hite.

Amennyire a parlament és a nép élete szétválnak, tapasztalat útján azt ismerhetjük fel, amit mindig is újra cselekszünk : azt, hogy ez a tapasztalat emberi, és sokszor egy pártvezető és a választó típusa között feszülő ellentétek nélküli. Ha egy választót saját véleményéről kérdezünk, akkor kimutatható, hogy egészen mást gondol, mint amit az adott párt hangoztat. Továbbá a pártok másrészt nagyon gyakran hangoztatnak mást, mint amit gondolnak. Ez teljes egészében átverés, mellette szélhámosok és megtévesztettek vannak. Ráadásul az áldozat mindig a nép .

Csak ott van akaratképes (willensmäßig) egység, ahol pártok az ellenzékben foglalnak helyet. A pártoknak csak a háborúban van meggyőződésük, abban az esetben, ha jobb- vagy baloldalon állnak. Illetve hogyha ők a kizárólagos erő (Kraft).

De pontosan ezek a pártok küzdenek a parlamentarizmus – és a demokrácia ellen.

IV.

Kicsoda nos hát ez a liberális kaméleon : a demokrácia?

Ki ez a Moloch(2) , aki emberek tömegeit, rétegeit, rangjait és a köztük lévő összes különbséget felzabálja?

Ki ez a Leviatán a csillogó szörnyűségében, melyek keresztül a felfuvalkodott beszédkészség még a kézrázó becsületességet sem tévesztheti meg, mellyel a demokraták mutatkozni szoktak?

A demokrácia egy nép saját sorsához való viszonyulása. Sőt a nép sorsa, azt kellene egyenesen gondolnunk, hogy a nép ügye. A kérdés mindig csak az: hogyan lehetséges ez?

A népek, ahogy az emberek is, saját maguk irányítják a sorsukat, de ez a sors a kiskorúak (Unmündige) számára készül. A nagykorúság (Mündigkeit) korán kezdődhet, későn állhat be, és mindig késleltethető. Ez azonban a népek között nagyon különböző. Vannak, akiknél a nagykorúság, illetve következésképpen a demokrácia is, történelmük kezdetén áll, és vannak mások, akiknél pedig a végén helyezkedik csak el.

Vannak olyanok is, akik újra elveszítették nagykorúságukat, és ezen keresztül a demokráciát is újra fel kellett adniuk, mivel az uralom, uralkodás és az önuralkodás egy más formája ajánlkozott fel alkalmasként az ország, az állam és a nemzeti karakter számára. Illetve ekkor újra egyfajta látszatnagykorúság jött létre, amelyben a népek mintha pótlékkal az elveszített népiség számára, és nem annyira a politikai szükségességből, mint inkább doktriner és irodalmi, és demagóg okokból a demokráciával hagyták tévútra vezetni magukat, melyben végül a bukásukat találták meg.

Nem mondhatjuk, hogy az ilyen esetek egyike teljes egészében a miénk volna : a német inkább az összes elképzelhető eset vonásait hordozza magában. Sőt az alapvető ok hiányzik számára, mely alapján a legbelsőbb akarat megléte a demokrácia iránt az egész történelmünkön keresztül húzódik. Illetve a demokrácia jogosultságát nem abból tudjuk levezetni, hogy megvalósításában ekkor történelmünk beteljesülését láttuk volna. Sokáig hagytuk, hogy a „demokrácia” „demokrácia” legyen, voltak a „mi” demokratikus formáinkon kívül más elfogadottak is, és mivel minket egy nagy ívű és kedvező sors egy olyan, máris alkotmányos időszak politikai ellenzékében kötött össze ezekkel, amellyel mindenekelőtt olyan terméketlen és felesleges gondolatok jártak együtt, hogy a továbbra is monarchikusan meghatározott sorsunk legalább egybeolvadjon a demokratikus formákkal, azért hogy a végén egészen áttérjen ezekbe. A német demokrácia kérdése nagyon összekuszált, és amikor ki akarjuk bogozni, akkor ezt nem a történelmünk ideiglenes kijáratainál, hanem annak távolban fekvő eredeténél kell megtennünk.

Eredetileg mi egy demokratikus nép voltunk. Ahogy előtörténetünkből átléptünk korai történelmünkbe, minden egyes kérdésre máris magunkkal hoztunk a választ, hogyan lehetséges a nép saját sorsához való viszonyulása – nem természetjogi alapokra fektetett választ, hanem a legtermészetesebbet, ami létezhet : a nép saját maga volt a demokrácia. A véren alapult, és nem pedig egy szerződésen. A nemzedéki köteléken alapult, mely maga részéről egészen a családig nyúlt vissza és innentől kezdődően a nemzedékeken át a népközösséget (Volksgemeinschaft) kötötte össze. Tulajdonképpen szövetségeken alapult, és olyan közösségeken, melyekben a népközösség szociálisan és politikailag, békeidőben a földközösségektől kezdve, háborúban pedig egészen a sátras közösségekig tagolódott. Életfeltételeinek megfelelően a demokrácia a nép önkormányzata volt. A német népek állama visszahozta életünk felépítését : és ez volt maga a szerkezet. Az önkormányzatból pedig a nemzetségi jogban a jogok nagy megosztása és az élet kötelességei következtek.
Ebből adódott a jog a hatalom felemelkedéséhez , befelé és kifelé, mely származásból adódóan, saját fenntartása érdekében szükséges volt. Ebből eredt a vezetés és az engedelmesség (Führerschaft und Gefolgschaft), a szabad emberek az irányú szabad gondolatai, hogy a hadjárat számára a győzelem érdekében herceget válasszanak. Mindez olyan mértékben következett be, ahogyan a törzsek a terület révén elkezdték magukat nemzetként érezni, és egy király választása, az egyetlen, aki az időn át is összefüggő politikát garantált és királyságát végül pontosan eme összefüggés biztosításáért egy meghatározott és megőrzött nemzetségnek tartotta fent. Ez mind valódi demokrácia volt. A nép szövetségein keresztül szabta meg a jogrendet. És a vezető, aki most lett, a nép megbízásából a szövetségek vezetőjétől egészen a népek uralkodójáig, a neki kölcsönzött hatalom révén megvalósította ezt a jogot. A német állam a népközösség összefoglalása volt, és ha ezt a fogalmat már itt alkalmazni akarjuk, az íratlan alkotmánya volt az állapot összefoglalása, amelyben a nép még a magatartást, az erkölcsöt és magát a szokást érezte : saját önkormányzásának minden területen meglévő szövetségi köteléke, amelyek kifejeződésüket még sokáig a népgyűlésben találták meg, amelyben a nemzet politikailag képviseltette magát és ahhoz a bizonyos sorshoz való viszonyulás minden egyes nemzethez tartozó emberben személyesen ment végbe.

Eme állam legsajátságosabb vonása tulajdonképpen a lekötelezettség volt: egyfajta kötöttség (Bindung), amely maga újra az megosztásig, a tagolódásig, és a sejtig ment vissza – ellentétben az antik államokkal, melyek hatalmon és törvényen és államjogon alapultak. A német demokráciát megteremtették és elfogadták, megszületett, majd kifejlődött. Testként tette ezt, melyben az összes testrész együtt élő kapcsolatban állt. Minden egyes tag a saját helyén érezte magát, soha közülük egynek sem jutott volna eszébe, hogy összecserélje a szerepeket, inkább a fej a fej szerepét játszotta, a kar a karét, és minden más testrész is tette saját külön kötelességét és vállalta a felelősséget azért, ahogyan ezt tette. E tagolt megosztás, és egyúttal kötöttség, amely megörökölt jóként raktározódott el a nép megérzésében, és életének azt a súlyos alapzatot adta, amelyet a nemzet korai történelmében már megszerzett: illetve adott neki az erőből, hogy államát és alkotmányát is még történelmi időszakban őrizhesse meg – egészen addig a legnagyobb korszakig, amikor a császáreszmét (Kaisergedanke) vetette fel és a nemzeti területéről a nemzetközi politika sokkal messzebbre mutató színterére lépett ki. Emellett ebben a megosztásban még a veszély is benne volt, melynek akkor kellett bekövetkeznie, amikor ezek a részek egymástól túl messzire távolodtak el, tehát a szövetséget többé már nem, vagy csak elégtelenül fogták fel. Ez volt a részek önálló cselekvőképességének a veszélye. Belpolitikailag már benne volt a nemzetségi állapotban is, és egyfajta lovagi, más rendek felett kiterjedő rendként, itt lépett be. A feudális alkotmányban bizonyosan még a hűség kapcsolta össze szilárdan a vezetést a kísérettel, de ez az időszak idézte elő a nagy nemesség (große Adels) a kisnemestől való elkülönülését is, akiken keresztül a családi közösségi eszme legalább a szociális kapcsolatokban lazult meg, és mindenekelőtt eredetileg a nemzet demokratikus erejét képező paraszti rendet hívta életre, amely most már proletár erőtlenségbe, helytelen cselekvésbe és megvetésbe süllyedt le – ugyanis egy mulasztás, amely ezután a parasztháborúk csapásaihoz vezetett, és mely ennek következtében lassan először újra visszarendeződött, kijavítódott, majd fel is gyógyult. Mindamellett ennek a feudális fejlődésnek csak belpolitikai megrázkódtatásokhoz kellett vezetnie: először végzetessé vált, amint egyidejűleg ezek a megrázkódtatások belső gyengeségeket jelentettek, melyek később újra külső gyengeségekbe fordultak át. A népet nép már a középkorban megmutatta, hogy mégis milyen apolitikus (unpolitisch) a külpolitikai követelésekkel szemben. A királyságot hatalommal ajándékozta meg: de azt nem ruházta fel vele. Azoknak a királyoknak, akik császárok akartak lenni, ezért egyszerűen felesleges maradt, hogy az országban udvartartást teremtsenek. Ez az udvartartás-gondolatot (Hausmachtgedanke) úgy sem lehetett megakadályozni, hogy Itália elveszett, hogy a birodalom csak a törökök bajával védekezhetett, illetve hogy ezt Svájc és a hollandok, és emellett újra Elzász elvesztése is követte, ráadásul a rendi államot sem tartotta meg, így tehát az osztrák ház (österreichische Hausmacht, t.i. Habsburg-Lotharingiai dinasztia) történelme végül a birodalom felbomlásával ért véget. Sőt belül éppúgy egy udvartartás-gondolat (Hausmachtgedanke) volt az, amely most újra részhatalmakból származó felépítéshez, a fejedelmek egymás közti versengéséhez, a területi államhoz, és végül az abszolutizmus időszakában a kisállamisághoz vezetett.

Mindemellett ezekben a változásokban még a testületi-gondolat (Körperschaftsgedanke) is életben maradt. Ez most a városok javára vált, amelyek a német kultúra mind számosabb hordozóivá lettek, illetve csak tovább tudták fejleszteni a középkori csodájukat, mivel ugyanazok voltak, amelyek a közösség elemeiként a sejtből fejlődtek ki, és mert ebben a hagyomány közreműködött, tehát a kötelék (Bindung) megvolt és kultúrává (Bildung) lett. A testületi-gondolat (Körperschaftsgedanke) a városok szociális küzdelmeit nem osztályharcokként (Klassenkämpfe) engedte lezajlani, melyekben a zúgó tömegek a saját követeléseiket érvényesítették, hanem inkább csoportküzdelmekként tette ezt, melyeknek szövetségei, gildéi(3), és céhjei a jogaikat köszönhették. Tehát ez az eszme vezetett el a városoktól, a szövetségektől, egészen az eleinte köztársasági kezdetekig és külpolitikailag előkészített egyesülésekig, melyeken keresztül a polgárság saját erejéből, és a kincs megszerzésére törekedett, melyek közül kettőnek a birodalom saját tehetetlenségében nem volt képes ezt megadni - és most itt a Sváb Szövetségre (4), vagy a Hanza (5)-ra gondolunk. Sőt, a testületi eszme az abszolutizmusban, nem a rendszerben, hanem némelyekben még mindig továbbélt. Poroszország sokkal demokratikusabb volt a királyaira aggatott hírénél. Karddal és vérpaddal vetettek véget a feudalizmusnak, hogy ettől kezdve a nemest e helyett aztán a korona, másrészt így azon keresztül a nemzet iránti kötelezettségbe állítsák. Miben tér el vajon az általa használt „Én szolgálom” az uralkodó feljebbvalóságáról szóló vallomástól, nem a francia királyok Istenhez való hasonlatosságától, hanem a porosz monarchák néphez kötöttségétől: amiben ez más, mint egy vallomás, az, az állam és nép közötti szövetség, mely az antik előképek után a kicsiben kialakított abszolutizmus révén szétszabdalódott, hogy ezt majd egy megtestesült megváltó révén újra helyreállítsa!

Németországban ezen az úton haladtunk tovább – meg nem is. Messze eljutottunk rajta, addig hogy a nép monarchikusan kötött erőit egy új birodalom alapzatába tudtuk beágyazni – de még sem vagyunk következetesek. Nem alapoztuk meg a birodalmat. Már akkoriban nem voltunk azok, amikor Freiherr vom Stern (6) pompás kísérletét csak félig vettük át, hogy az államot egyszerre konzervatívan és demokratikusan alapozzuk meg, majd egy nagy önkormányzatba foglaljuk össze. E felemásság következményei ellen Bismarcknak az egész életén keresztül küzdenie kellett, melyben a műve végül össze is roskadt. Nem gondoltunk végig a legjellemzőbb törekvéseinket és ezért számunkra a legidegenebbeket tartottuk csak meg magunknak. Nem alakítottunk ki rendi államot, hanem utánoztuk a parlamentárist, mely a Nyugat ideája volt. Az előkép Anglia volt. De ott a parlamentáris állam mindig rendi maradt, sőt a nagy családok erősen arisztokratikus berendezkedése, akik maguk számára lehetőséget teremtettek arra, hogy a hatalmukat egy adott időszakban a jelentéktelen uralkodó az országéval együtt megőrizze. Amikor Montesquieu (7) ezt a zsarnoki és korrupt berendezkedést kevésbé szemügyre véve fogadta el, akkor mindazonáltal még német eredetét is elismerte és erről a „szép rendszerről” – ahogy nevezte - azt mondta, hogy „az erdőkben találták ki”(„in den Wäldern erfunden“). A „képviselet” (Vertretung) eszméjét ragadta meg és felismerte benne a képviseleti rendszer fő előnyét, hogy a képviselők - úgy gondolta - alkalmasak lennének arra, hogy az államügyeket tárgyalják. A nép - úgy vélte - éppenséggel viszont nem alkalmas erre, és persze ez lenne a demokrácia legnagyobb hiányosságainak egyike. A „demokratikus” színezetet először Rousseau (8) adta meg. Ő az, aki azt tanította, hogy minden hatalom a néptől ered, és aki mindig gyakran meghagyta a különbséget az „általános akarat” (allgemeine Wille) és a „mindenki akarata” (Wille Aller) között, és olyannyira fáradozott azon, hogy mindkét akaratot elválassza egymástól. A természeti törvény a természetet irányította: és az államról való felfogás kétségtelenül, mint szerződésintézmény szeretett volna megfelelni a korszaknak, amelyben a népek elveszítik saját természetüket, és amelyre az ember éppen ezért hivatkozik olyan hangosan. Azt mondjuk, hogy egy olyan időszaknak szeretett volna megfelelni, amelyben az ember az államot számjegyekre, összegzésre, gyökértelen választótömegre helyezte, és amelynek érdekében ekkor a demokrácia nevét vette igénybe. Ám az angolok és a franciák rögtön kitalálták az ehhez szükséges védelmet, minden egyes nemzet egy fajta védekezési módot - az angolok a kabinetet és az első minisztert, amelyeket az Alsóházból állítottak ki és csaknem szuverén szokásjoggal láttak el, a franciák pedig a klikket (Klüngel), mely a kamarát saját maga privát, de ugyanakkor Franciaország céljaira is igénybe tudta venni. A németek számára evvel szemben ki volt kötve, hogy a parlamentarizmust szó szerint értelmezzék, kontrollként, tehát csupán tagadó és akadályozó módon alkalmazzák. Még Görres (9) vélte úgy, hogy Németország most „minden tagjában egy test” legyen. Ám eleinte ezt követően egyáltalán nem tettünk kísérletet arra, hogy államunkat a tagokból testként építsük fel: az önkormányzatból, a városok kövével együtt, illetve a tájegységeket szabadon mozgatva és egyúttal életerősen megalkotva, hogy egy önképviseletet (Selbstvertretung) fejlesszen ki, amelyen keresztül nemzetként saját erőink megválasztásával politikai területre is el tudjunk jutni. Nem a tagok szervi összekapcsolásában kerestük az államot, hanem a szavazatok mechanikus összeszámolásában. A választójog kérdésével egy évszázadot töltöttünk el. Végül nem kérdeztük magunktól többet, vajon ez adott esetleg olyan politikai ideákat, melyeket a meglévő választójoggal nem tudtunk megvalósítani. A választójogot a választójog kedvéért akartuk. A következmények nem maradtak el. Semmilyen kiválasztáshoz nem jutottunk el, hanem az átlagba, vagy még inkább alá estünk vissza. Az alkotmányosságban hittük, hogy megtaláltuk a középső utat a két princípium között, melyek meghatározták politikai életünket, a monarchikus elv, amellyel felemelkedtünk, és a demokratikus elv között, amely felé pedig annak parlamentáris formájában törekedtünk. De ez az átlagosság útja volt. És az volt a legborzasztóbb, hogy egyáltalán nem éreztük a csökkenést, mely már ott feküdt a középút, a közbenjárás és a középszerűség fogalmaiban, azon a módon, ahogy ezeket a fogalmakat alkalmaztuk és mindmáig alkalmazzuk is. A politikával való foglalkozás eközben egészen alárendelt maradt. Nevezetesen a nemzet erős gazdasági élete a parlamentáris mellett haladt tovább, mintha nem is létezne semmilyen összefüggés a kettő között. Ennek nyomában éppúgy megbosszulta, mint ahogyan meg is büntette saját magát, hogy a monarchia elvesztette a népekkel való kapcsolatát – ám ez egyik oldalról az emberekhez mérten, akik a parlamentben ültek, ugyanúgy ahogy a másik oldalról ahhoz az emberhez mérten, aki a trónon ült, tehát mindannyijuk számára elkerülhetetlen volt. A pártok most átvették a rendek feladatait, de általuk volt érvényben az, ami az országgyűlésekben is: azoktól, akik minden szellemi által elhagyatottak voltak. A parlamentarizmus, amelyben a nemzet pártokra történő osztása rendszerré emelődött volna, és nevezetesen a német Reiachstag-gá, amelyre nekünk mindenekelőtt, mint legszembetűnőbb képviseletre kell gondolnunk, a politikai közhelyek nyilvános fogalomba hozatala számára egy szolgáló intézménnyé vált. A bölcsességeket, melyek örökös bölcsességen, biztosított emberi tudáson, és személyes tapasztalaton alapultak, még leginkább az úri házakban értette meg az ember, ezek pedig a rendi gyűlések maradtak. Ezzel szemben a nemzet szellemi képviselői, a nagy vállalkozók, minden egyes, valamilyen formában alkotó és tevékeny ember - ők, akik mindannyian tudták, hogy egy nemzet történelme nem vitákban teljesedik be, ami viszont az országgyűlésekből egyre többször és többször látszott. Amikor ennek következtében a parlamentarizmus, mint rendszer, szellemileg értéktelen maradt, szintén a nemzetért kezdett létezni, rokonszenve újra a nép által elfogadott értékektől függött, nem valami tiszteletreméltó dologtól, mely a nemzet tudatában hosszú távolságokat hagyott maga mögött, hanem inkább egy megvetésre méltótól, melyre az ember semmilyen figyelmet nem vetett, és a napi munkájával tudott tovább haladni. Ugyanígy egyes pártok egyes programkövetelései, dacára minden fáradságnak, melyet az ember a reklámozásukkal töltött, nem váltak magával ragadó ideává, hanem semmiség maradtak, amik tulajdonképpen eredetileg is voltak. Ezt ki kell egészítenünk azzal, hogy az adott időszakban, a világtörténelemben erre sodródott ügyek, amelyekkel politikailag foglalkoztunk, pártpolitikaiként mindig belpolitikai ügyek maradtak, illetve hogy a külpolitikaiaknak is mindig olyan belpolitikai fordulatot adtunk-e, melyek a pártpolitikaiaknak feleltek-e meg? Ezt nekünk jól kell ismernünk : mert amennyire Németországban megváltoztatott, addig ez a sors maga nem változott meg – és a belpolitikával való foglalkozás továbbra is saját nemzeti terhünk maradt.

Összeomlásunk akkor érkezett el, amikor elhozta nekünk a „legszabadabb köztársaságot”, és a tiszta parlamentarizmust nyújtotta. Most aztán a mindkettőtől eredő kapcsolatot nevezzük a saját „demokráciánknak”– és némelyek még mindig haladásnak hívják ezt. A köztársaságról a monarchiával való kapcsolatban beszélnek, összefüggésben a „reakciósok”, és a ”konzervatívok” problémájával. Ezzel szemben a parlamentáris felett a „demokratikus által” nyilatkoznak, nem azért, mert a fogalmak azonos értelműek lennének, hanem épp ellenkezőleg, mert egy tévedés teszi őket azzá. Nem akarunk tovább amellett időzni, hogy a parlamentarizmus azonos értelmű a párturalommal, a politikai hivatali szereposztással és posztok elosztásával, a fiókminiszterek helyetti pártminiszterekkel és a belpolitikán keresztül az ország immáron befejezett megfertőzésével. Németországban, erkölcseiben igaz volt az, amit Arisztophanész (10) a „Lovagok”-ban demokráciaként gúnyolt ki: azaz, hogy a demagógot csak a kétszeresen mohó demagóg válthatja fel. Úgy tűnik, a politikában is igaz lehet, amit Mommsen (11) Rómáról megállapított: „A demokrácia mindig azáltal semmisült meg, hogy elveinek legkülsőbb konzekvenciáit vonja le.” – ez úgy látszik, németként nem akadályozta meg őt abban, hogy személyesen demokrata legyen. A „demokraták” önfelbomlasztásának szimptómájánál nekünk inkább fontosabbnak tűnik a parlamentarizmus ellen a népben zajló ellenmozgás (Gegenbewegung), mely közvetlenül a forradalom után adott hangot. Ennek az ellenmozgásnak minden kijelentése együtt van, hogy újra kapcsolatot keressen a sejtnél, a csoportnál, az ügyek iránti természetes elkötelezettségnél is.

Fordította, a jegyzeteket készítette: Roboz Erika.

[A teljes szöveg a Miles Christi Évkönyv 2012-es számában jelenik meg.]

JEGYZETEK

(*) Az alábbiakban a nagy német konzervatív gondolkodó, Arthur Moeller van den Brucktól (1876-1925) közlünk részeket, talán az egyik legtöbbet hivatkozott, de Magyarországon szinte egyáltalán nem ismert, könyvéből, a Das Dritte Reich-ből (A harmadik birodalom) [1923]. A kultúrtörténészként, íróként, Dosztojevszkij első teljes német fordítójaként egyaránt életében és halála után is elismert van den Bruck a német ifjú konzervatívok egyik legnagyobb hatású gondolkodója volt. Később a "harmadik birodalom" kifejezést azonban a nemzetiszocialista államra használták többen, annak ellenére, hogy az elnevezést Hitler 1941-ben megtiltotta, mint hivatalosat (e helyett: Großdeutsches Reich, a Nagynémet Birodalom volt használatban). Van den Bruck személyesen, életében nem volt elragadtatva a nemzetiszocialistáktól, Adolf Hitlerről kifejezetten nagyon rossz véleménnyel volt.

A Das dritte Reich-ben politikai alaptípusokat vesz sorba, amelyek fontosak lehetnek a porosz-német - eljövendő - harmadik birodalom tekintetében, így a liberálist, a konzervatívot, a forradalmárt, a reakcióst is például. A szerző is a Kr. u. 962 és 1806 között fennálló Német-római Birodalmat (illetve; Szent Római Birodalom, amely majd a XV. századtól - az itáliai területek elvesztése után - A Német Nemzet Szent Római Birodalma - Heiliges Römisches Reich deutscher Nation) első, míg az 1871 és 1918 között fennálló Német Császárságot második birodalomnak tartja. Monarchikus keretek között képzeli el ennek - a közel ezer éve folyamatosan fennálló és megújuló - birodalomnak az eljövetelét, megalkotását is, a korszakában keletkezett republikánus és polgári demokrata weimari köztársaság átmeneti időszakával szemben.

(1) A szerző az 1918. november 9-iki berlini forradalomra, egyúttal II. Vilmos lemondásával az alkotmányos monarchia végét jelentő, és a német szocialista weimari köztársaságot kikiáltó eseményekre utal, melyek innentől alapjaiban meghatározták Németország történelmét. A weimari köztársaság Hitler 1933. január 30-iki kancellári kinevezésével ért véget. November 9-ét gyakran nevezik Németország Schicksalstag-jának (azaz sorsnapjának) a történelmén végighúzódó 1848-ban, 1918-ban, 1923-ban, 1938-ban, és 1989-ben lezajlott események miatt.

(2) Moloch, vagy Mólek (a héb. melek, azaz király szó megfelelője, az eltérő írásmód valószínűleg a korabeli föníciai kiejtést tükrözi; LXX és Vg: Moloch), Fönícia nemzeti istene, tágabban az alvilág istene. A Kr. e. 8-7. században Izraelben is megjelent Moloch kultusza (2Kir 23,10; Jer 32,35), olykor gyermekeket is áldoztak neki a zsidók, a Kidron-patak völgyében (mely a Hinnom (Gehenna), a Tófetnek nevezett kultikus helyen: „tűzbe küldték”, azaz áldozati ajándékként elégették őket (2Kir 16,3; 17,17; 21,6; 2Krón 33,6; Ez 16,21; 20,26.31).

(3) Gilde: kereskedő céh középkori elnevezése, különböző kereskedelmi monopóliumokkal és kiváltságokkal rendelkező, városokkal és közösséggel, néhol neves családokkal összekapcsolódó (ld. Fuggerek, Welserek, Mediciek stb.), olykor ezek révén politikai hatalomra is szert tevő, kereskedelmi érdekvédelmi szervezet. Az első gilde-k megjelenése a VIII. századra tehető, melyek egészen a XV. századig jelen voltak Európa történelmében, és később is számos kereskedelmi társulás alapjait képezték. Az egyik legfontosabb közülük a Németországban működő Hanza-szövetség, melynek virágzása a XIV. századra tehető.

(4) Sváb Szövetség: sváb városok önvédelmi szövetsége a Sváb Hercegség területén, elődjét a területi háborúkban a Württembergi grófok ellen a kisebb sváb urak az u. n. Schlegler-szövetséget alapították, ami véres háborúra vezetett (1367). Végül III. Eberhard württembergi gróf a Döffingen mellett vívott csatában megtörte a városok erejét (1388), Vencel király pedig mindennemű önsegélyen alapuló fegyveres szövetkezést birodalmi átok súlya alatt eltiltott. A 17 svábföldi városból álló szövetség mindamellett a középkor végéig fenntartotta ezt, sőt 1488-ben 22 város Zsigmond osztrák herceggel és Eberhard württembergi herceggel, még pedig a közbéke fegyveres fenntartása céljából, szintén szövetséget kötött. Ez az ún. nagy sváb szövetség 13.000 katonával rendelkezett. 1495-ben a württembergi grófság hercegség rangjára emelkedett s bizonyos tekintetben a S. helyébe lépett. (ld. Württemberg).

(5) Hanza (ném. die Hanse) kereskedővárosok szövetsége a középkorban, amely Észak-Európában és a Balti-térségben működött a XIII-XVII. században, ld. még 3 Gilde

(6) Freiherr vom Stern, azaz báró Heinrich Friedrich Karl vom und zum Stein (1757-1831) porosz tiszt, államférfi és reformer, első gyakorlati tapasztalatait Ruhr-vidék bányászati- és a nyugati-porosz tartományok közigazgatásban szerezte (1787-től), nevéhez fűződik a közlekedés fejlesztése, utat létrehozása, majd gazdasági miniszter és a pénzügyminiszter Berlinben, neve szerepet játszott a porosz államrendszert érintő reform és kezdeményezésben, és a politikai közigazgatást illetően.

(7) Charles-Louis de Secondat, La Brède és Montesquieu bárója (1689-1755), a francia felvilágosodás jelentős írója, filozófusa és gondolkodója, neve az állam szerkezettel foglalkozó újkori viták fő tárgyát képező, az alkotmány megtervezéséhez világszerte használt hatalmi ágak megosztásának elméletéről vált ismertté.

(8) Jean-Jacques Rousseau (1712-1778), francia felvilágosodás kori filozófus, író. Politikai eszméi nagy hatást gyakoroltak a francia forradalomra, a kommunizmus és szocializmus eszméinek fejlődésére, és a nacionalizmus megjelenésére is. Meggyőződése radikális és forradalmi, és fő művének, A társadalmi szerződés (1762) egyik legismertebb sorával tökéletesen bemutatható : „Az ember szabadnak született, de mindenütt láncokat visel.”

(9) Johann Joseph Görres (1776-1848) a katolikus politikai újságírás atyja, Napóleon bukása után alapította meg a Rheinische Merkur c. első nagyhatású német politikai lapot (1814), melyet nyílt állásfoglalásai miatt a porosz kormány betiltott (1816), ezt követően a háború utáni nyomorúságos időkben szervezett nagyszabású segélyakcióival a Rajna-vidéki Caritas-mozgalom egyik alapítója lett. Az erőszakos rendőrállammal szemben kifejtette egy hivatásonként tagolódó keresztény állam, a hivatásrendiség eszméjét (1820-21), harcolt az egyházszabadságért és annak jogaiért. Az újonnan alapított müncheni egyetemről kiinduló tudós kör tagjaként adta ki az Eos c. lapot (1828-32), mely az általános racionalizmus és liberalizmus ellenében terjesztette a katolikus világnézetet. Az ún. Görres-körnek nemcsak Németországban, hanem egész Európában hatása volt a katolikus egyház újjáéledésére.

(10) Arisztophanész (Kr. e. 450-385) athéni komédiaköltő, az attikai ókomédia legkiemelkedőbb alkotója, itt említett Lovagok c. művében (Kr. e. 424) a főszereplő Kleón Paphlagón („Pöfögő”) néven, a Démosz (a megszemélyesített nép) mindenható szolgája. Rabtársaival azonban rosszul bánik, ezért azok felbiztatnak egy hentest, Agorakritoszt, aki lepipálja őt az ígérgetésben és ezzel kiüti a nyeregből.

(11) Christian Matthias Theodor Mommsen (1817-1903) német történész, a Római Birodalom és római jog történetével foglalkozóként a XIX. sz. leghíresebb ókortudósainak egyike, a Römische Geschichte (Római történelem 1854-56) c. leghíresebb művében, ahol római köztársaság történetét tárgyalja, és Julius Caesar uralkodásának példáján haladva a politikai konfliktusokat a XIX. sz. politikai fejlődésével hasonlítja össze.