Káoszból rend és egység - a spanyol polgárháború öröksége

Jelen írással célom pár gondolat megosztása egy számunkra is jelentős 20. századi esemény kapcsán és a gondolatébresztés, hogy ez az esemény milyen üzenettel bír a 21. századi konzervatív és monarchista gondolkodói és cselekvői számára. A cél nem az események ismertetése, hanem a lehetséges konzekvenciák levonása ezúttal.

Írta: Bérces Ádám.

Először azonban pár pontban tekintsük át a spanyol polgárháborút megelőző időszak ideológiai közegét és azokat a politikai eseményeket, amelyek a harcokhoz vezettek. A 19. század második fele és a 20. század eleje a liberális és baloldali, reformokat sürgető oldal forrongásai miatt igen eseménydús volt Spanyolország számára. A hagyományos monarchia először az örökösödési háborúk (amelyet a legitimista Karlista Mozgalom viselt V. Károly trónra kerüléséért) majd a baloldali felkelések miatt gyakorlatilag már a 19. század közepén megingott, amelyet az első köztársaság utáni restaurációs kísérlet sem tudott újra megerősíteni. A század végén egyre több kisebb baloldali politikai csoportosulás és párt jött létre, ilyen volt például az UGT (União Geral de Trabalhadores – Munkások Egyesült Uniója) és a ma is létező és elég erős PSOE (Spanyol Szocialista Munkáspárt) amelyek ideológiai szempontból még gyakran párton belül is igen eklektikusak voltak. A spanyol politikai élet és így gyakorlatilag az egész ország egysége kezdett veszélybe kerülni. Ennek a kaotikus időszaknak a kegyelemdöfést a Kommunista Internacionálé 1919-es megalakulása adta, amely veszélyeit a mérsékelten baloldali csoportok is felismerték, és ez újabb pártokon belüli megosztó erőként lépett fel.

A rendetlenségben a tehetséges katonatiszt, Miguel Primo de Rivera vette át a hatalmat (1923), aki pontosan látta, hogy Spanyolország egységét legjobban a pártoskodás veszélyezteti. Újszerű gazdasági reformjai azonban nem váltak be és a baloldali és liberális csoportok is egyre inkább a távozását sürgették, így kénytelen volt lemondani. Az 1931-es választásokat a baloldal nyerte meg, így XIII. Alfonz királynak is távoznia kellett. Nem meglepő módon a második köztársaság sem tudta megteremteni a rendet és egységet, ráadásul a kormányzat egy igen rossz, de valljuk be őszinte lépést tett: nyílt harcot hirdetett az Egyház, mint a spanyol nép évszázados elnyomója ellen. Ennek eredményeképpen olyanok is az ellenzék, vagyis a jobboldal mellé álltak, akik egész egyszerűen keresztények voltak és nem tűrték a nyílt antiklerikalizmust.

A baloldal azonban ismét nem tudott egységes maradni a jobboldal pedig egyre erősebb lett. Az 1933-mas választásokat a frissen alakult jobboldali párt, a CEDA (Confederación Espanol de Derechas Autonomás - Autonóm Jobboldal Spanyol Konföderációja) nyerte. Az anarchista munkásbrigádoknak köszönhetően egyre gyakoribbak és gyakoribbak lettek utcai összecsapások, és az ismét erőre kapó baloldal egyesítve erőit megalakította Népfrontot, amely megnyerte az 1936-os választásokat. Innen immár egyenes út vezetett a polgárháborúig: a hagyományos spanyol hadiakadémiákon végzett tábornokok egy csoportja döntött úgy, hogy nem engedhetik meg, hogy ismét baloldali kormány alakuljon Spanyolországban. Egyrészt a kommunizmus előretörésétől való jogos félelem miatt, másrészt pedig a liberálisok katonasággal szembeni hozzáállása, a leépítések miatt, (például Francisco Franco - aki ekkor még a Kanári-szigeteken volt - zaragosai Hadiakadémiáját is a második köztársaság idején zárták be) ami lássuk be, nem volt egy szerencsés dolog egy közelgő világégés előtt.

A polgárháború végül is a végső megoldásként választott katonai puccs közvetlen következménye volt. A történet innentől már valószínűleg tényleg mindenkinek ismerős: Franco tábornok visszatért a kontinensre ahol az ország vezetőjévé nevezték ki és egyesítve a jobboldali (nemzeti szindikalista), királyságpárti és keresztény erőket, elsősorban az 1933-ban színre lépett José Antonio Primo de Rivera (Miguel Primo de Rivera fia) Falangista pártjára (Falange Espanola De Las Jons) és a karlistákra támaszkodva sikeresen legyőzte a baloldali és köztársaságpárti csapatokat, majd 1973-ig Spanyolország teljhatalmú vezetője volt.

A ma elfogadott, „győztesek által írt” történelem szerint Franco egy volt a német és olasz példát követő (általában a teljesen hibás, mégis még ma is gyakran használt kommunista – konkrétan Sztálin által bevezetett - terminológia szerint a „fasiszta” gyűjtőnév alá sorolt) szélsőjobboldali diktátorok közül. Ez a megállapítás azonban korántsem helytálló, ugyanis Franco tulajdonképpen nem „fasiszta diktátor” és a falangista Spanyolország sem egy totális diktatúra volt. A legnagyobb különbség közte és például Hitler vagy a késői Mussolini-éra közt az volt, hogy míg ők a korábbi, legitim rendszer romjain egy teljesen új, így tulajdonképpen illegitim rendet akartak létrehozni, addig Franco nem kívánta megszakítani a legitimitást, éppen ellenkezőleg azon fáradozott, hogy azt újra megteremtse.

Nem gondolt arra, hogy nyomdokain egy végleges, új rendszer fog létrejönni. Mindig is királyságpárti volt, még akkor is, amikor taktikailag a köztársaság ideje alatt megtartotta hivatalát, a rend fenntartása érdekében. Magát az államformát már a háború után nem sokkal, 1947-ben monarchiává alakította, bár királyt, lényegében trónörököst csak a halála előtt nevezett ki, neveléséről személyesen gondoskodott.

A formalitások szintjén sem akart elszakadni a hagyományos rendtől, címei is nemesi, sőt királysági közjogi jelleggel bírtak (Caudillo de España por la gracia de Dios, azaz „Isten kegyelméből Spanyolország vezére”). Ez végül is érthető is volt, mivel ő maga is kisnemesi családból származott – Hitlerrlel vagy éppen Mussolinivel ellentétben. (Bár ezen a ponton szeretném megjegyezni, hogy még őket kettejüket is nagy hiba egy, ugyanazon kalapba tenni, hiszen Benito Mussolini fasiszta rendszere a királyságot és királyt is meghagyta, sőt erősítette több ponton is.) Franco számára az azelőtt már oly sokszor veszélybe került egység és a rend volt a legfontosabb, Miguel Primo de Riverához hasonlóan betiltotta az országot megosztó pártokat, a szabadkőműveseket és a településeken szigorú csendőrség járőrözött, akik ügyeltek a közbiztonságra. A történelem viszontagságai során legyengült spanyol gazdaságot pedig szabadpiaci megoldásokkal a nyugati demokrata államokat lekőrözve sikerült talpra állítania és integrálnia a hidegháborús körülmények között. Gazdasági-, oktatási politikai vezetésben jelentős számban voltak klerikusok is, a mélyen vallásos Franconak, akinek gyóntatója a Szent Josemaria Escriva de Balaguer atya volt, az Opus Dei alapítója.

Minden jel szerint Franco célja az volt, hogy visszavezesse a már fentebb tárgyalt viszontagságoktól meggyengült Spanyolországot a hagyomány és a királyság útjára. Tudta, hogy egy ilyen folyamat nagyon hosszú ideig tart így kihasznált minden időt, ami adatott neki. De a legitimitást se akarta megszakítani, így utódjának I. János Károlyt tette meg, aki viszont sajnos nem tudta megtartani azokat a szilárd alapokat, amelyeket Franco lefektetett, a királyság Nagy-Britanniához hasonlóan inkább egy formális keret kezd lenni. Az országot ma ismét a széthúzás gyengíti, ráadásul a polgárháború előtti, rossz emlékű kommunista párt és más baloldali szervezetek ma ismét legálisan működnek.

De ez már egy másik, meglehet elég szomorú történet.

Ami inkább elgondolkodtató - bár sajnos jelenleg kevésbé aktuális - hogy egy esetleges restaurációt megelőző években nem lenne-e értelme egy hasonló berendezkedésű ideiglenes vezetésnek? A demokrácia napról napra a rendezetlenség, a káosz és a széthullás felé tart, ahogyan az Spanyolországban is volt. Egy ilyen szélsőséges helyzetre „radikális” megoldás válasz lehet-e? Egy katonai alapú rendszer, amely rendet tesz a rendetlenségben vonzó lehet sokaknak. Már csak azért is, mert a visszatérő királynak nem kéne rögtön „összekoszolnia a kezét” és persze nem egy instabil, bizonytalan trónra ülne, hanem egy olyanra, amilyen ténylegesen megilleti őt. Egyszóval, hogy romok helyett egy ország királya lehessen újra, a rendteremtés feladata másra hárulna. Ebben a kérdésben persze a kvalitások és a tényleges kompetenciák legalább olyan szinten kellene mozogjanak, mint Franco esetében, aki kellőképpen elhivatott is volt a kérdésben. A léc tehát meglehetősen magas.

Térjünk viszont vissza magához a polgárháborúhoz, pontosan az azt megelőző pár évhez. A mai történetírás egyértelműen a jobboldalt okolja a polgárháború kirobbantásáért, pedig a baloldali erők számlájára - amelyek haderejét jórészt a saját történelmünkből is ismerős, gyakorlatilag teljesen szervezetlen, fanatizált munkásokból álló, szabadrabló partizáncsapatok alkották - már a polgárháború előtt is több spontán vérengzés volt írható. Már említettem, hogy a polgárháború egy végső megoldás következménye volt, tulajdonképpen a baloldali ellenállás miatt robbant ki, 1936-ban egy Miguel Primo de Rivera katonai puccsához hasonló békés hatalomátvétel volt a cél a kommunista veszély elhárítására, nem egy háború kirobbantása. Ezt alátámasztja, hogy akár a már említett Primo de Rivera-rezsim, akár II. Alfonz inkább szó nélkül távozott, amikor megnőtt a baloldali-republikánus nyomás, pedig meg lett volna az erejük arra, hogy megvédjék a hatalmat, mégis jobbnak látták, ha megmarad a béke. Ezzel persze csak eltolták pár évvel azt, aminek amúgy is be kellett következnie. De annyi biztos, hogy ezek a katonatisztek koránt sem voltak olyan vérengzőek és hataloméhesek, mint ahogyan azt a hivatalosan elfogadott történelem leírta.

A spanyol polgárháború nem egy egyszerű belpolitikai viszály volt, ugyanis mindkét oldalt több külföldi ország is támogatta. A baloldal esetében ez elsősorban a Szovjetuniót, Franciaországot és Mexikót jelentette, de nagyon sok országból, például az Egyesült Államokból is küldtek ún. brigádokat (pl. Abraham Lincoln brigád). Külön érdekesség, hogy olyan országokból is érkeztek szabadcsapatok, amelyek igen távol álltak attól, hogy a köztársasági oldalt támogassák (például a náci Németország vagy a fasiszta Olaszország is). Ide tartozik a magyar önkéntesekből álló Rákosi Csapat is. A jobboldalt Olaszország, a Harmadik Birodalom és Salazar Portugáliája támogatta, illetve még jelentősebb csapatokat küldött a román Szent Mihály Arkangyal Légiója (később ebből alakult a Vasgárda is) Ion Moţa vezetésével.
Itt egy rövid ideig világosan látszott, hogy ki hová is tartozik, amelyet a II. Világháború utáni történetírás (és nálunk különösen a kommunista diktatúra) igyekezett jól megkavarni, hogy a jobboldaliság gyökereit elvágják és identitás nélkül maradva elveszítsék magukat. Ezt a célt el is érték, a magukat jobboldalinak nevező pártokon belül (még ha mi tudjuk, hogy a jobboldaliság és a demokrácia eleve kizárják egymást, ha tényleg jobboldaliak lennének, eleve nem gondolkozhatnának demokratikus keretek között) fejetlenség és fogalmi káosz uralkodik. Nincs konzekvens ideológiájuk. Ami meg van, az csak a felszínt kapargatja és amúgy is hatalmas ellentmondások gyengítik, így igazából ezek mind működésképtelenségre vannak ítélve. Ilyen például a ’48-as forradalmak ünneplésének kérdése is – míg például a francia forradalom elől szép lassan eltűnt a „nagy” jelző, addig március 15-öt még a nemzetinek nevezett oldal is lényegében ugyanúgy szemléli, mint a liberális és baloldal. Ezért kell egy olyan történelmi eseményt keresni példaként, ahol az még világos volt, hogy ki hova tartozik és persze nincs is annyira távol tőlünk. A spanyol polgárháborúban világosan látszott, hogy még a világháború után is fenntartott több évtizedes látszatellentétek és kirakat-fegyverkezés (hidegháború) ellenére, ha a királyság és a jobboldaliság erőre kapott a „nyugat”, a liberalizmus és köztársaság és a „keleti blokk”, a kommunizmus támogatói még csak nem is gondolkoztak, hogy összefogjanak ellene ekkor még. Talán nem azért, mert a két „pólus” annyira nem is áll távol egymástól ebben az adott pillanatban?

Sok szempontból egy vallási háború is volt ez a polgárháború: már említettem a köztársasági oldal vallásellenes politikáját, amely hatására sokan a jobboldal mellé álltak. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Spanyolország már a középkortól az egyik leginkább katolikus állam volt, a vallás az ország életében egy nagyon fontos összetartó erő volt, így tulajdonképpen kulcskérdés volt annak korábbi formájában való fennmaradása. Sokszor említik a polgárháború kapcsán, hogy a Katolikus Egyház is az ellenforradalmi „felkelők” mellé állt, amely persze részükről egyfajta elmarasztalás is az Egyház felé. Pedig ez ismét csak egy válasz volt arra a nyílt és agresszív, tettleges harcra (gondoljunk arra, hogy szent mártírok tömegét adta az Egyháznak a polgárháborúban a köztársaságpárti terrorakciók!), amelyet a köztársaság kezdeményezett a vallás ellen és ne felejtsük el, hogy ekkorra a Szovjetunió már több, mint tíz éve állt és negatív példának épp elég lett volna az is.