A rend és a szabadság pártján

Monarchistaként abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy közösségünk vallási szempontból többnyire egységesnek mondható (keresztény). Az úgynevezett "jobboldal" vagy akár a "szélsőjobb" már korábbi írásomban tárgyalt ideológiai zavarainak egyik forrását a vallási szempontból való következetlenségben is látom. Ennek velejárója az, hogy maga a keresztény, mint szó mostanság bár gyakran előfordul a politikai kommunikációban (csak úgy, mint Európa vagy Magyarország keresztény voltával való érvelés), azonban egy hívő ember számára gyakran valóban kellemes szavak mögött általában sajnos csak ürességet találni. Ha túl gyakran, túl sok helyzetben túl sokan használnak bizonyos szavakat jelentsenek azok bármennyire is fontos és nemes dolgokat, sajnos könnyen kiüresedhetnek, hiteltelenné válhatnak - legalábbis bizonyos szájakból.

Írta: Bérces Ádám.

A másik probléma, hogy különösen a "nemzetinek" nevezett táborban gyakran a dolgokat nem az alapján különítik el, hogy mi a jó és mi a rossz, hanem úgy, hogy mi az, ami magyar és mi az, ami nem. Így történhet, hogy a kereszténységgel érvelő politikusaink a mindenféle rendezvényeken gond nélkül keverednek a különböző ősmagyarnak vélt újpogány szerzetekkel. Még rosszabb, amikor megpróbálják a két ellentétes nézetet összeházasítani és a sámándobok mellett máris megfér Szűz Mária és az "ősmagyar Jézus" is. Ez a fajta káosz biztos, hogy igen távol áll a valódi jobboldaliságtól. A modernizmus egyik legnagyobb fegyvere, hogy összemossa a határokat, így nekünk csak a következetesség, a tisztaság és tudatosság lehet az alapállásunk: mindenről tudni, hogy hogyan és miért. Így kell hogy legyen ez a vallási orientációval is.

A szabadkőművesektől kölcsönzött "Szabadság, Egyenlőség, Testvériség" hármas a francia forradalom óta kedvelt jelmondata az egyszerűség kedvéért "bal-liberálisnak" nevezhető politikai köröknek. Ezek közül különösen a "szabadság" szó az, amivel gyakorlatilag napi szinten találkozhat a politika világban tájékozódni próbáló ember. Úgy tűnik ez a haladók kedvelt vesszőparipája, szeretnek mindenféle összetett szavakat képezni belőle (szólásszabadság, szabadságjog), amelyeket aztán úton-útfélen hangoztatnak. Nem is beszélve arról, hogy maga a liberalizmus, mint szó töve is a latin szabadság (libertas). Sőt, az emberi szabadságba (és persze egyenlőségbe) vetett hitük egyfajta modern vallásnak is felfogható, a végletekig ragaszkodnak hozzá annak ellenére, hogy társadalmi hatásuk korántsem egyértelműen pozitív és ennek ellenkezőjét gyakran még saját maguknak is jelentős "foltozások" után tudják csak bizonygatni.

Ezért is gondoltam úgy, hogy tollat ragadok és írok pár sort a szabadság teológiai értelmezéséről, amely remélem hasznos munícióként és megerősítésként szolgálhat ebben a szinte reménytelen ideológiai közegben. Ebben a kérdésben talán a legjobb, ha a kereszténység egyik legnagyobb hatású gondolkodójához nyúlunk vissza, aki nem más, mint Hippói Szent Ágoston, aki A szabad akaratról (De libero arbitrio) című művében már sok száz évvel előre választ ad a mai, téves szabadságértelmezés által felvetett kérdésekre. Hitvalló élete során volt alkalma megtapasztalni a bűn mélységeit is, amelyből a sokak által ismert Vallomásaiban leírt csodálatos módon tért meg, illetve megjárta a gnosztikus manicheista szektát is (ezért is volt műveiben fontos a szekta ellen való küzdelem). De először is nézzük, mit értünk e téves szabadságértelmezés alatt. Elsősorban azt, hogy összekeverik a szabadságot a szabadossággal és azt hiszik, hogy ha valamit elvileg megtehetnek azt meg is kell tenniük. Számukra a szabadság azt jelenti, hogy szabadon követhetnek el bizonyos bűnöket, vagyis amire intellektuálisan lehetőségük van azt ha úgy tartja kedvük bármikor megtehetik egészen addig, amíg az "nem árt mások jogainak".

Csak elméletileg persze.

Gyakorlatban persze a nagy egyenlőségben is mindig vannak egyenlőbbek. (No meg amit itt most bűnnek nevezek ők azt sem élik meg feltétlenül bűnként: ez is a jó-rossz közti határ elmosásának az eredménye.) A modern ember alapvetően büszke arra, amit megtehet. A szabadság nevében elkövetett tettek számukra a hit, az Egyház által évszázadokon át megszabott korlátok és a "zord erkölcs" feletti győzelem. Pár száz éve az emberek büszkék voltak arra, aki létrehozott egy csodálatos, mai napig halhatatlan zeneművet, festett egy képet, amit ma is mindenki megcsodál vagy felépített egy monumentális épületet. A 20. században megjelenik egy új embertípus, az "életművész", aki megbotránkoztató öltözködésével, szabados, nemileg kicsapongó viselkedésével hívja fel magára a figyelmet és vívja ki az ideig-óráig tartó tiszteletet és lesz a bűnös, "felvilágosult" torz társadalmunk jelképe.

Szent Ágoston a szabadságot kétfelé választja, az egyik az ember szabad akarata (liberum arbitrium) a másik pedig a valódi, Isten kegyelméből a megváltással kapott Szabadság (Libertas). Nála a szabad akarat egy alsóbbrendű dolog mivel az ember a bűnbeeséskor a szabad akarata folytán dönthetett úgy, hogy a bűnt választja és ez hozta a rosszat a világba. A bűnbeesés előtt az ember a Libertas, vagyis a bűntől való szabadság állapotában élt, a bűnbeeséssel ez elveszett és az ember átlépett a szabadság elkorcsosult, szolgai formájába és egyedül a veleszületett szabad akarat maradt meg. Ez azonban nem elég, csak ahhoz, hogy az ember ne a jót cselekedje. A szabad akaratról írt művében kifejti, hogy a rossz önmagában nem létezik csak olyan szinten, mint a jó hiánya. A rosszat így tanulni sem lehet, ugyanis a tanulás (az Isteni törvény tanulmányozása) már szükségszerűen jó. A rossz Isten törvényétől való elfordulás, a Tan, a tanítás hiánya. A rossz cselekedetek mind az anyagi világ élvezetei, az anyaghoz, a mulandóhoz való vonzódás és aziránt való vágyakozás következményei.

Jogos a kérdés, hogy ha Isten a világot jónak teremtette (amelynek ugyanúgy része az ember, illetve az ember szabad akarata is) akkor miért teremtette meg a lehetőséget, amely a világot kizökkentette a paradicsomi állapotból. A kérdést nyitva hagyva tulajdonképpen Isten teremtésének tökéletlenségét és így bölcsességének korlátoltságát feltételeznénk. Azonban ha nem létezik a szabad akarat az ember számára nem létezett volna különbség a jó és a rossz (vagy a törvény és a bölcsesség léte és nemléte) között. Annak érdekében, hogy az ember visszatérhessen a jóhoz, Isten az által kiválasztottaknak kegyelmi ajándékát, az igazi szabadságot (Libertas) adja. Ezáltal visszatérhetünk a bűnbeesés előtti Libertas állapotába, amelyben már megvan a lehetőségünk a jót cselekedni. Itt következik egy igen fontos pont, amely a korban virágzó (és a mai, önmegváltó és new age irányzatokban tovább élő) gnoszticizmus elleni küzdelem miatt is fontos szerepet tölt be Szent Ágoston műveiben: a hit Isten kegyelmi ajándéka, amit annak ad, akinek Ő akar. Nem lehet tudással hinni és hittel sem tudni. Vagyis fő gondolatmenetünkre visszatérve: az ember szabad akarata nem terjed ki a hitre. Senki sem döntheti el, hogy ő márpedig hinni akar, hiszen ettől még nem fog. Természetesen az intellektuális keresést Isten megjutalmazhatja, de hitet és megváltást csak Isten adhat.

A kortárs liberalizmus egyik fontos elemek és alapállása a humanista, pontosabban újhumanista eszme. Gyakori tévedés, hogy a kereszténység a humanizmus (mint emberközpontúság) ellentétesek egymással. Igaz, a reneszánszban megjelent humanizmus, mint eszmeáramlat valóban hordozott egyfajta egyházellenességet, amely nyomdokain alakult ki a felvilágosodás is. Viszont jobban kibontva a kérdést mindez ugyanúgy hazugság, mint ahogyan a szabadsággal kapcsolatos értelmezéseik is. Molnár Tamás a témával részletesen foglalkozó kitűnő könyvében, a Keresztény humanizmusban is olvashatjuk, hogy a kereszténység a pogánysággal szemben, ellentétben egy humanista vallás. Krisztus ugyanis az embert megváltotta, felszabadította nem csak a bűnök súlya alól, hanem a pogány istenektől is, amelyek a keresztény Istennel ellentétben e világ részei, tulajdonképpen egy-egy természeti erő megtestesítői voltak. A mi Istenünk viszont mindenható, parancsol a természetnek, sőt még annál is több dolog felett rendelkezik és az Ő teremtésében az ember van a középpontban (antropocentrikus teremtés). Ez természetesen nem egyenlő azzal, amit a humanisták tanítanak, miszerint az ember mindennek a mértéke, amely – mint a liberalizmusra általánosan jellemző relativizálás – mindig hamis következtetésekhez vezet. Az ember tökéletlen, így csak hamis mértéke lehet bárminek is, az ember méltósága nem ebben rejlik, hanem abban, hogy Isten minket a saját képére teremtett, és e teremtés, a gondoskodás középpontjában az ember áll. De a mérték csakis isteni lehet.

A pogányság tulajdonképpen nem is nevezhető vallásnak, inkább csak hitvilágnak, de talán még annak sem, ugyanis mivel istenei a materiális világ részei így pár pontot (például a halál utáni életben való hit és a túlvilágról alkotott elképzelések) leszámítva csak anyagi dolgokat ruház fel hatalommal. Az ember tehát egyedül a természet erőitől függ, illetve csak azok viszontagságainak van kitéve. Ezzel szemben a keresztény világképben Isten gondoskodása óv minket. A felvilágosodás, amely kimondta, hogy a világ matematikai és fizikai törvényszerűségekkel megismerhető és leírható és csak a természettől függünk, így semmi újat nem hozott, az ember így igazából csak visszatért a kereszténység felvétele előtti állapotába. Mindezekből az is következik, hogy a pogány hagyományok a kereszténységgel egyenrangú vagy alternatívájaként jelentkező vallásként való deklarálása is irracionalitás.

Az “emberi méltóság” hamis szelleme sajnos mára megfertőzte az Egyházat is, amely teljesen feladta a keresztény harcos eszményét és a hit fegyveres védelmét is, elfogadva és megelégedve a szekularizálódott államokban neki jutó sokadlagos szereppel (persze nem szabad figyelmen kívül hagyni a szabadkőműves behatásokat sem). A legrosszabb, hogy még a saját történelmétől is gyakran elfordult, amelyet a kor szemüvegén át, a mostani hamis értékrenden keresztül szemlélnek, így lettek például “terhesek” a kereszteshadjáratok története is. A liberalizmus célja azonban alapjaiban eltér a kereszténységétől, az ő céljuk eltüntetni a jó és a rossz közti határt, szerintük minden relatív, bizonyos szempontból minden lehet ugyanúgy igaz, mint hamis is. Az egyedüli bűn a politikai inkorrektség. Bár az emberi jogok első hallásra egy vidám, humánus és szeretettel teli világ képét festik le, azonban emögött hazug eszmék állnak, amelyek pusztító volta a királyság pozíciójából szemlélve teljesen nyilvánvalóak. Sőt, azt sem szabad elfelejteni, hogy a XX. század borzalmai, amelyekben az emberi élet teljesen értéktelenné vált mind ezen hazugságok következményei. (Hiába határolódnak el vagy mutogatnak másokra: a módszeres népirtások is valahol mind köztársaságiak műve az örmények lemészárlásától a kommunista Gulagokig vagy akár a recensebb, Közel-Keleti eseményekig.) Fel kell ébredni: nincs olyan, hogy közép, nincsenek pártok, nincs harmadik út. Csak “jobb” és “bal”, legitim és illegitim van. Nincsen lényeges különbség népuralom, köztársaság, liberalizmus vagy bármilyen szocializmus között, valahol mind ugyanazt a sátáni rombolást és kárhozatot testesíti meg. A jobboldal pedig csakis az isteni rend pártján állhat, amely csak egy lehet: a királyság.