Német megszállás, magyar szuverenitás – szájbarágás, tények és konzekvenciák

„Nehogy már megszállás legyen az, amikor a szövetségesek bejönnek!” – mondja komolykodó hangsúllyal a fiatalember és elszántan megigazítja a napszemüvegét, meg az oldalán a nadrágszíjat, hogy az elkötelezett márkás póló jobban feszüljön rajta. „Balliberális maszlag ez, nem kell bevenni. Akkor a tündék is megszállták a Helm-szurdokot, igaz?” – és röhögve megveregeti a társa vállát, aki díjazza az egészet. A tündéket persze hívták és kötelességüknek érezték a katonai segsítségnyújtást, és ezért Theoden király alatt szolgáltak (és mind meghaltak a csatában ugye), míg a németekre ez nem lenne igaz, ők hajlandóak lettek volna az országunk ellen is harcolni és a mi Theodenünk (Horthy kormányzó) tiltakozott is ezért a megszállás ellen. De ez úgy látszik nem fontos, mert a képzelt bajtársiasság és leginkább a III. Birodalom rejtett (?) csodálata mindent legyőzhet, mint a bolsevizmus elleni szent harc magánvíziója is.

Írta: Bódvai László.

Van persze másik véglet is, amely szerint nagyon is hibásak vagyunk ebben a megszállás-dologban, mert a tűzzel játszottunk korábban és rémületes az, hogy egy ország nem háborodott fel azon, hogy megszállnak minket. Ebben a végletben persze agitálnak a német megszállás szobra ellen (!), annak szimbolikája miatt, merthogy nem vagyunk angyalok. Ez persze tényleg a régi kommunista teória aktualizálása; bűnös nemzet, utolsó csatlósok, szégyelljük magunkat, pfuj. Egyik térfélen sem kellene, hogy pattogjon a labda, Magyarország még mindig nem tantermekben, könyvekben, meg konferenciákon vívja meg a történelmi vitáit, ezért itt van egy szájbarágó alább azoknak, akik tétlenül nézik a dolgokat és sanszos, hogy bedőlhetnének akár a szélsőjobbos akár a korszellem aktualizált kommunista gyökerekkel bíró maszlagjának.

1. Magyarország katonai fegyvertársa volt a Német Birodalomnak, de szerződés ezt nem szabályozta és főleg nem olyan tartalommal, hogy a katonai szövetség kiterjed arra is, hogy a Magyar Királyság belügyeibe beavatkozhat a német fél. Ami történt tiszta Machtpolitik volt.

2. A megszállás kényszer volt, a magyar fél nem kérte, indokolatlannak és felháborítónak tartotta azt, hivatalosan is. Ahogyan a Magyar Királyság szuverén államként döntött a katonai szövetség mellett, szuverén államként, annak legitim vezetője – Horthy Miklós kormányzó – utasította el a megszállást a Német Birodalom vezetőjének Adolf Hitlernek, személyesen, lényegében kétszer vagy háromszor is. (A megszállásra vonatkozó terv már 1943-ban elkészült, Olaszország kilépése után elkészítette a német vezérkar Romániára és Magyarországra is a megszállás pontos tervét; Margarethe I. és II. néven. Magyarország elismerte egyébként az olasz kilépést és diplomáciai kapcsolatot tartott fenn a Badoglio-kormány vezette Olasz Királysággal, elítélte a német bábállam, Olasz Szociális Köztársaság több rendelkezését is, többek között Ciano volt olasz külügyminiszter kivégzését.).

3. A magyar királyi kormány szuverén államként cselekedett (fontolgatta nyugati katonai misszió fogadását, sürgette, hogy a magyar csapatokat vonják vissza az országhatárok mögé, honvédelemre), amelyek a Német Birodalom gyanakvását váltották ki. A magyar királyi kormány célja egyértelműen a szuverenitás megőrzése volt – ezt tudatosították a magyar diplomatáknak is az 1944 márciusában eljuttatott bizalmas üzenetben, amelyet a nyugati hatalmaknak is el kellett juttatniuk. A kormány el akarta kerülni mind a szovjet, mind a német megszállást, ennek alapját az önálló határvédelemben látta meg, amely a háború befejezése kapcsán és az önvédelem kapcsán is indokolt lépés lett volna. A nyugati támogatás azonban elmaradt (a nyugati szövetségeseknek érdeke volt, hogy német csapatokat kössenek le Délen és Keleten, így Magyarországon is, hogy a második front megnyitása lehetséges legyen számukra Normandiában).

4. A németek nem akartak magyar katonai ellenállást, főleg azért, hogy ne kelljen csapatokat lekötni és az országban és az államigazgatást ezután újraszervezni, az ország működőképes maradjon, az erőforrásokat, haditermelést mozgósítani lehessen. Német érdek volt, hogy a kormányzó ezért maradjon a helyén, a magyar csapatok felhasználhatóak legyenek a fronton. Hitler katonai és politikai fellépést egyszerre tartott fontosnak, ahogyan az erődemonstrációt is – szó sem volt így „segítségnyújtásról”, amire a magyar félnek nem is volt szüksége. Kicsit olyan lett volna ez, mint amikor a töketlen magyar vezetés beengedte a török janicsárokat a budai várba, hogy turistáskodjanak, azok meg elfoglalták 150 évre. Szerencsére ez nem ismétlődött meg, nem egyetértéssel szállták meg az országot.

5. A német követelések politikai és a katonai jellegűek egyaránt voltak (nem beszélve arról, hogy a honvédelem mindenkor egy szuverén állam belső, nemzetvédelmi ügye). A végrehajtó hatalmat irányítani akarták, egy új kormányt akartak, amely tagjainak – és a fejének is (Imrédy aztán Sztójay) – kinevezésébe beleszóltak. Az alapkoncepció sem volt az, hogy csak katonai megszállás legyen (amilyen az orosz intervenció volt mondjuk 1849-ben). A honvédelem közvetlenül a német parancsnokság alá került (ezzel az alkotmányos kormányzói jogkör is sérült), beleértve azt is, hogy a hadműveleti területen lévő magyar csapatoknak a Wehrmacht parancsolt. A haditermelést a német igények szerint alakították át és a vasútvonalakat a német katonai forgalom rendelkezésére bocsátották.

6. Horthy kormányzó azért ment Klessheimbe tárgyalni Hitlerrel, hogy a magyar csapatok hazahozataláról egyeztessen. Hitler a tárgyalásokon (három is volt) azonban fenyegető volt, semmibe vette az ország szuverenitását, felelősségre vonta a kormányzót, és kijelentette, hogy nem fog eltűrni újabb „árulást”, mint amilyen Olaszországban is történt, ezért katonai erővel fog érvényt szerezni akaratának, és ezért – megalázva Magyarországot - első körben horvát, román és szlovák katonai erőket is be akart vonni (Horthy ekkor szakította meg először a tárgyalásokat vele). Horthy a tárgyalásokon személyét is felajánlotta garanciaként, hogy az ország német szövetségben marad, csak azért, hogy a megszállást elkerülje – hiába. A kormányzó azonban visszautasította – lényegében kétszer is – annak a nyilatkozatnak az aláírását, amelyben arra utaltak volna, hogy a megszállás az ő beleegyezésével történik, pontosan arra hivatkozva, hogy ez nem valóságos és nem is alkotmányos lépés lenne a részéről, így elfogadhatatlan. Hitler a megbeszélés végén jelezte, hogy ideiglenesnek tartja a megszállást, ugyanakkor kész ténynek is, amely mindenképpen bekövetkezik. A kormányzó ezért tartotta meg a hivatalát csak, tudomásul vette így a megszállást, de semmilyen konkrét ígéretet nem tett, sem pro, sem kontra az így beállt állapottal kapcsolatosan.

7. A magyar honvédség nem állt ellen, mert erre parancsa volt (kivételt csak az jelentett volna, hogyha közvetlenül a honvédség létesítményeit, laktanyáit érné német támadás). Ennek ellenére komolyabb fegyveres ellenállás, tűzharc kialakult helyenként (újvidéki híd, Ferihegyi és Budaörsi Repülőtér, Sopron, Győr, Székesfehérvár). Átfogó fegyveres ellenállásra nem volt reális esély és megfelelő, az országban tartózkodó magyar katonai erő, hiszen még az egyharmada sem volt itthon a teljes honvédségünknek.

8. A Kállay-kormány azonnal lemondott a megszállás után, nem ismerve el ezzel a helyzetet, a támogatott (pl. lengyel) menekülteket elengedték egyhavi élelemmel a táborokból. A koronatanácson a kormányzó a magyar katonai ellenállás megtiltását azzal indokolta, hogy ellenkező esetben a román csapatok is bevonultak volna, Hitler fenyegetőzésére. Hangsúlyozta, hogy meg kell őrizni az országot a háború utánra, amely reményei szerint hamarosan véget ér. A német megszállásnál rosszabbnak a szovjet megszállást tekintette, amelyet mindenképpen el akart kerülni, magyar (polgári) életeket nem akart kockáztatni. Hiba volt azonban, hogy Horthy kormányzó legalább nem vonult vissza az államügyek intézésétől (ezt megtette korábban Boldog IV. Károly király a népköztársaság törvénytelensége kapcsán, de a német megszállás kapcsán megtette ezt a dán király is). A kormányzó egyszerűen abban hitt, hogy a német megszállás rövid lesz, vagy azért mert elvesztik a háborút, vagy azért mert Hitler magától kivonul és akkor az ő feladata lesz a helyreállítás.

9. A Gestapo és más német biztonsági szervek a megszállás napján kivettek minden rendőri funkciót a magyar belügyminisztérium kezéből (élére Otto Winkelmann SS tábornok került). Két magyar királyi miniszter is börtönbe került, báró Bánffy Dániel földművelésügyi miniszter és a belügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc, aki a honi szélsőjobboldal ellen több rendészeti intézkedést is tett korábban. Az új német követ Veesenmayer a magyar kormány összetételére tervet, nemcsak javaslatot nyújtott be a kormányzónak már március 20-án, katonai fenyegetéssel kísérve azt (a Királyi Vár elfoglalása, a kormányzó elfogatása). A megszállás alatt létrejövő Sztójay-kormány összetételében legalább 70%-ban a németek által javasolt személyeket tartalmazott (Rátz Jenő, Kunder Antal, Jaross Andor, Endre és Baky államtitkárok, Szász Lajos, stb.), a korábbi kabinetből is csak a nyíltan németbarátok maradtak pozícióban, akár államtitkári szinten is (a kormányzó egyetlen igazi sikere, hogy Imrédy nem lett kormányfő, sem igazi siker, mert Sztójay lelkesen végrehajtott mindent, amit a megszállók parancsoltak neki).

10. A megszállás után nem igaz, hogy csak baloldali politikus kerültek letartóztatásra. A fenti miniszterek letartóztatása mellett – akik konzervatív magyar politikusok voltak, a kormányzó elkötelezett hívei – vezető katonákat (Ujszászy István, Kádár Gyula), arisztokratákat és a gazdag, befolyásos polgárokat, köztük szép számmal elkötelezett legitimistákat (gróf Sigray Antal, Csekonincs István, Gratz Gusztáv, Szapáry Antal, Baranyai Lipót, gróf Apponyi György, Bródy Ernő, Huszár Aladár, Laky Dezső, Szentiványi Lajos) is elfogtak, több esetben a felső- vagy alsóházi mentelmi jogot is semmibe véve. Háromezer főt lecsuktak, körülbelül tízezer főt internáltak, saját hatáskörben a megszálló német erők. Áprilisban megjelentek az első zsidó gettók és a zsidókat megfosztották minden – még létező – állampolgári joguktól, májusban pedig megindultak a tömeges deportálások, a magyar rendvédelmi erők segítségével. Két hónap alatt megduplázták a német megszálló katonai haderő létszámát (összesen kb. 120.000 fő).

11. A magyar gazdaság fokozott ütemben német igényekre termelt 1944 március 19-e után, sok esetben közvetlenül német irányítás alatt álltak a magyar üzemek, de minden esetben a német gazdasági hivatal kiküldöttei, tanácsadói, intézői szervezték meg a munkát.

12. A megszállás árát megfizettették az országgal, havi 200 millió pengőt. A klíringhitelünket emelték havi 80 millió pengőre, e mellett pedig 50.000 magyar ingyenmunkást kellett biztosítani birodalmi munkálatokra, a magyar határokon kívül.

13. A német megszállók beszüntették a magyar pártok működését, néhány szélsőjobboldali párt kivételével. Két hónap alatt 1900 (!) társadalmi-, vallási - és kulturális szervezetet szüntettek meg. Lényegében az összest. Betiltották a külföldi rádióadók hallgatását, általános médiacenzúrát vezettek be (ami korábban még a háború ideje alatt sem létezett itthon, csak részleges és időszakos maximum), az indexre került (nemcsak zsidó szerzők) műveit pedig bezúzatták és a könyvtárakból kiselejtezték.

14. Az állam- és közigazgatásban két hónap alatt, középvezetőkig ható elitcserét hajtottak végre, amely sokszor kihatott az állami vállalatokra is. Közjogi méltóságok egész sorát váltották le, a főispánok 70%-át (akik szintén kormányzóhűek voltak) és a polgármesterek 60%-át isönhatalmúlag, a mandátumuk lejárta előtt, akik szintén elkötelezett hívei voltak a kormányzósági rendszernek (hiszen a cenzusos választási rendszer ezt erősítette).

15. A kormányzó hivatalában maradt (és ezzel sajnálatosan legitimizálta, ha nem is aktívan, de passzívan mindenképpen sokáig a megszállás rendszerét), de korlátozták jogosítványait. Hadúri jogait nem gyakorolhatta azonban, a tábornoki karban bekövetkezett cseréket sem tudta megakadályozni. A közélettől elvonult / elzárták, a zsidósággal kapcsolatos intézkedéseket azonban nem hagyta jóvá, de csak későn lépett fel ellenük. A passzív rezisztencia, amelyet legkésőbb két hónapig folytatott helytelen taktika volt mindenképpen.

16. Összegezve: az ország szuverenitása jelentős, nem elhanyagolható részben, intézményeit tekintve is, sérült a német megszállás esetében. A jogfolytonosság felszámolásában, amely több lépésben következett be 1949-ig, jelentős lépés volt az 1944. márciusi német megszállás és lehetőséget teremtett, főleg gyakorlati téren, a következő törvénytelen helyzet megteremtésére, a nyilas puccsra is. A németek nem szövetségesként, hanem megszállóként viselkedtek, hiszen több ponton és a politikai akaratot tekintve is, súlyosan beavatkoztak az országunk belügyeibe és operatív módon sokszor közvetlenül vagy közvetve, de irányították az országot. A magyar államiság megkérdőjeleződött aktivitásában, hatalmi intézményei ha nem is szűntek meg, önállóságuk jelentősen csorbult, a jogbiztonság, az alkotmányosság, a törvényesség érvényesülése – tehát azok az elemek, amelyek egy ország számára a szuverenitás zálogai lehetnek – akadályoztatva volt, több szinten is. Amennyiben „önálló” lépések is voltak a magyar kormány lépései forma szerint, azok mindenben a megszállók elvárt direktívái szerint történtek, amely jelen esetben inkább kollaborációnak, mint szuverén lépésnek tekinthetőek, beállt szép lassan a Quisling-szindróma. (Hasonló diagnózis kimondható a szovjet megszállás alatt működő 1945-1947-es magyar kormányokra is.)

17. És érdemes erről megemlékezni egy emlékművel? Nos, a magyar emlékezetpolitikának mindenképpen része kell, hogy legyen egy mementó az ország német megszállásáról, hiszen a szuverenitásunk elvesztése mindig figyelmeztető jel kell, hogy legyen minden magyar nemzedék számára. A művészi koncepció mindig éppen lehet befolyásolt a politikai (financiális) divatok által, de egy mementó hasznos, ahogyan a török megszállásnak, a mongol megszállásnak és a szovjet megszállásnak is kell, hogy legyen ilyen, akár több is országszerte. Az ország szégyene és abszurd közjogi helyzetünk lenyomata, hogy a német megszállás emlékművével szemben egy, a „szovjet felszabadítást” dicsőítő emlékmű áll majd, tiltott önkényuralmi jelképpel, egy olyan pusztító folyamatot jelképezve, amely atrocitásaiban, politikai és közjogi következményeiben felülmúlta a német megszállást is és a mai napig érezhető a hatása, árnyékán pedig nem sikerült átlépnie ennek a nemzetnek.

Hozzászólások