A helyreállításról az örökös király halála után

Ottó halála után ez a monarchizmusosdi tulajdonképpen egy álom kergetése már csak, nem? Nem sok esélye van már a dolognak, nem gondolod? - kérdezte tőlem egy ismerősöm, aki fiatal srácként három éve felfedezte, hogy ő monarchista, de mivel három év alatt sem jött el a királyság, és a trónörökös is meghalt, most inkább harcos jobbos lett. Kacagtam egyet a felvetésen, főleg mert megjósoltam két éve, hogy ez lesz, a fiatal keresők korában járók pedig nem híresek a hűségről és az alázatról sem. Néhány nap múlva azonban elgondolkodtam az egész kapcsán, talán vannak, akik válaszokat várnak azzal kapcsolatosan, hogy az államformaváltás lehetőségei változtak-e Ottó örökös királyunk halála után. Nagyon megdöbbentem, hogy még "a témában" jártas emberek számára sem egyértelmű, hogy mennyire nem.

Írta: Pánczél Hegedűs János.

Eltemettük, ha nem is méltón, de tisztességgel örökös királyunkat, Ottót. A gyász nem múlt el igazán, az űr nagyon is megmaradt bennem is, de talán nem haszontalan egy kicsit rendszerezni a gondolatainkat. Megállapíthatjuk, hogy az államformaváltás alapvető feltételeinek kialakulásában nem sok változás van most sem.

A helyzet - minimálisan

A II. Magyar Köztársaságnak van egy új alaptörvénye, amely mellett nem tudunk elmenni csak úgy, amellett, hogy nem a történeti alkotmány aktualizált helyreállítása történt meg. Az új alaptörvény preambuluma (Nemzeti Hitvallás) joggyakorlat szempontjából nem sok mindent jelent (hiszen nem tartalmaz törvénycikkelyeket), de alapelveket igen, amelyekről nem tudjuk,hogy mennyire tartják be és mennyire nem, de mivel rögzítettek, elmenni nem lehet mellettük. Számunkra reményteli részei a következők: "Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét. Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését. Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését. Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét. (...) Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.". Illetve ez is fontos lehet: "A) cikk - HAZÁNK neve Magyarország.".

Az államforma ugyan maradt, de a haza nevében nincsen benne a mostani államforma maga. A Magyarország kifejezés pedig, ahogyan korábban is említettük kellemes kicsengésű olyan összetételekben, hogy "Magyarország Apostoli Királya", "Magyarország Kormányzója" és legutóbb "Magyarország hercegprímása". Magyarul a királyságban is az állam neve a legfontosabb közjogi méltóság, az állam feje tekintetében csak ennyi volt: Magyarország. Az államforma ezzel az egyszerű húzással - nem tudjuk szándékosan vagy sem - de mintegy alkotmányjogi zárójelbe került, nem a legfontosabb dolog, a kormányzat számára nem érintett, koncepcionálisan nem beemelt. (A jelenlegi köztársasági kormányzat is "Magyarország Kormánya" néven szerepel, mindebben az ország szuverenitását erősítő jelleg van, egy nem tudni milyen eredménnyel és koncepcióval bíró egységesítő üzenet mellett is.)

Az államformaváltás lehetőségeit tekintve két nagyon fontos elv előtt - ha csak résnyire is - de elvben kinyíltak a kapuk. Az egyik a Szentkorona-tan, a másik a jogfolytonosság igénye és annak helyreállítása. Ezek két nagy pillérei a királyságunknak, bármilyen mód nyílik ezek revideálására, az pozitív. 1944. március 19-én nemzeti szuverenitásunk megszűnt és nem állt helyre 1990-ig, de ekkor kezdődött a jogfolytonosságunk elvesztésének az időszaka is, amely folyamatot pontosan annak az "alkotmánynak" kihirdetése fejezett be 1949-ben, amelyet elvet immáron a II. Magyar Köztársaság (meglehet e mentén jött létre és nagyon jól megvolt vele 21 évig).

A problémafelvetései azonban ennek a nonszensz szituációnak mégis reménykeltők; közjogi-politikai zárójelbe került immáron hatvan év, abban két magyar köztársasággal is e nemzet életében. Ha ez törvénytelen volt, akkor mi volt törvényes? Csak ami előtte volt: a királyság. A Szent Korona melyik - a preambulum által jelzett - állami folytonosságot jelképezi? Az 1946-1990 közötti köztársaságokét nem, hiszen azokat 2011-ben törvénytelennek minősítették, zsarnokinak pedig azt az "alkotmányt", amelyet 1949-ben hoztak és amelyre az 1989-es II. Magyar Köztársaság is alapult. Két köztársaság de facto kipipálva ezzel (1946, 1949) a magyar múltból, a jelenleginek a forrását pedig saját maga minősítette zsarnokinak, ez legalábbis megint a magyar republikánus gyökértelenség és abszurditás ékes bizonyítéka. Olyan ez, minthogy a Károlyi szobor maradjon, de legyen mellette pár méterrel Tisza szobor is. Okos monarchista, azonban ezek mentén érvel, a helyzet abszurditása jó alap a tabula rasanak mindig, amely államformaváltást jelenthet.

A helyzet - maximálisan

Ottó trónörökös halála sokakban a bizonytalanságot hozta meg, akik eddig is királyságban gondolkodtak. Tudom, hogy kevesen vagyunk, de mégis. Hirtelen megéreztük, hogy mit jelenthetett, mekkora fájdalmat és bizonytalanságot egy magyar király halála a nemzetnek korábban. Kilencvennyolc évet adott az Úristen neki, ami kevésnek bizonyult arra, hogy a viharvert XX. században trónra lépjen abban az országban, amelynek végül szívét adta. Emlékében is figyelmeztet arra, hogy abban jussunk egységre, amiben vagyunk és ne pedig a múlt történésein keseregjünk oly sokat. Nézzük meg az űrt, amely utána maradt, milyen támpontok maradtak azok számára, akik dinasztiában is gondolkodnak távlati célként.

Ottó magyar királyi herceg, a magyar trón egyetlen legitim örököseként és örökös királyként egyszerre nehezítette és könnyítette azoknak a feladatát, akik itthon a királyság helyreállításáról beszéltek. Itthon ugyanis Ottó leginkább egy jóravaló polgár politikus volt az emberek szemében. Tisztességes, tekintélyes, negatívumot nem nagyon tudtak róla mondani és ezért alkalmas lehetett arra, hogy a rossz beidegződések mellett és után a Habsburg-Lotaringiai dinasztia pozitív színben tűnjön fel itthon. Ottó halála után nem tudtak elmarasztaló szavakat mondani sem a bal-, sem a jobboldali sajtóban, ellenkezőleg több olyan cselekedetéről (1956-os aktív kiállásáról, 1943-45 között a magyar államiság megmentésére irányuló kísérleteiről, 1980-as évektől aktív lobbi tevékenységéről Magyarország mellett, stb.) írtak bővebben, esetenként különszámokban is, amelyekről nem beszéltek egyszerűen. Az országgyűlés is megemlékezett haláláról. Ottóról halála után látszik ezért többek számára is, hogy jó királya lett volna az országunknak és hosszú élete bizonyítja, a XX. század nagyobbik felében vezethette is volna országunkat, ha nincsen a vörös veszedelem.

Az utódlásáról beszélni, azonban több, mint problematikus és talán nem is aktuális. Amíg ugyanis Ottó élt, addig sok minden - a magyar történeti alkotmány talaján állva - automatikus volt, halálával azonban több minden kétséges. Létezett az örökös király (rex haereditarius) az 1791. III. tc. alapján, amely az 1921-es trónfosztás ellenére is de facto közjogi személyek (Horthy Miklós kormányzó, Mindszenty József hercegprímás) által elismerésre került, nem is beszélve a történelmi szükségszerűségről (nem lehetett más). Az örökös királynak vannak jogai (például összehívhatja az országgyűlést is), de nincsenek az örökösödésben olyan hagyományozódásai, mint az apostoli magyar királynak. Ottó utódai közül ennek megfelelően nem jelölhető ki, csak önszándékúan egy újabb "örökös király", a közjogi-politikai feltételei pedig nem adottak (Nemzetgyűlés, kormányzó vagy helytartó) egynek a megválasztására.

Ottóra az örökös királyság rászállt automatice; édesapja apostoli magyar király volt, ő volt a legidősebb és az elsőszülött fiú utód is, e mellett még a felkent és megkoronázott király a koronázásán trónörökösnek jelölte ki. Minden magyar alkotmányos jog szerint Ottó ezért örökös király volt. Utódai azonban megváltozott helyzetben vannak, hiszen Ottó nem került a magyar trónra, igaz le sem mondott róla soha (csak az osztrákról, de ez minket nem érint, ahogyan ezt sokszor kifejtettük már). Önmagától beálló örökösödés azonban ezért nem állhatott be, amelyben további gátló tényező a köztársasági államforma is.

Jelenleg azonban, ha a magyar történeti alkotmány alapján maradunk továbbra is, megvannak annak a személyes elvei, hogy ki lehet magyar király (1723:II. tc.): katolikus vallású, törvényes házasságból származó utódnak kell lennie, a Habsburg-Lotaringiai ház adott főágából (III. Károly, I. József, I. Lipót) származó főherceg (ez utóbbi alapfeltétele a ház mindenkori fejének - aki legutóbb Ottó volt, de még életében elsőszülött fiára Károlynak adta át ezt a tisztséget - a családfő beleegyezésével kötött egyenrangú házasság, vagy egyenrangúvá vált, de eredetileg morganatikus házasság). A helyzetet csak az nehezíti, hogy ahogyan Magyarországon a királyság intézménye, úgy a történeti alkotmány is a folytonosságra épül, ami ugye momentán megszakadt.

Egy ilyen extra interregnum helyzetben a korábban, organikus módon létrejött szabályok, jelenleg csak irányjelzők lehetnek, de arra biztosan nem elégségesek, hogy címeket és jogokat vindikáljanak bárkinek is. Ha a magyar trónöröklést megszabó legutóbbi törvényhez akarjuk magunkat tartani és számba vesszük a két legfontosabb alapelvet is (idoneitas, primogenitura), amelyet évezredig követett a magyar királykoronázás előtt, akkor azt mondhatjuk, hogy adott azok köre, ahonnan a trónra hívhatnánk királyt, de nincsen igazi de iure és de facto trónörökösünk most, ahogyan Ottó személyében volt. Nem mondhatjuk például a fiára, Károlyra nagy bizonyossággal, aki a háznak a feje, hogy ő "V. Károly örökös király", vagy "a magyar trón jogos örököse". Azért nem, mert az első nem igaz, a második esetben pedig ez nemcsak rá igaz, hanem a dinasztia több tagjára is.

Jelen esetben ugyanis úgy állunk, hogy mindennél fontosabb lett az idoneitas (rátermettség) kritériuma a jogszerűség mellett (és nem a helyett!). Az, hogy egy nemzet legalább, de igazából még jobban és több szempontból elfogadja, mint Ottót, elfogadja, mint trónörökösét. Elfogadja, hogy létezik a magyar trón, hogy felismerje, hogy helyre tudja állítani azt. Mert a kérdést egyre többen, egyre inkább rosszabbul teszik fel; nem az a fontos, hogy ki lesz a király, hanem, hogy meglesznek-e a feltételei annak, hogy lehessen újra magyar király! Ennek a feltételeit nem a trón örökösének kell megteremtenie, hanem a nemzetnek. Kádár népéhez illő gondolkodás, hogy ha kell királyság, akkor teremtse meg egy trónörökös.

A magyar trón örökösének méltónak kell lennie a nemzet bizalmára és vezetnie kell, ő az egyetlen, aki nem alattvaló ebben az országban, az állam szerkezetének aktív része, valóban kormányoz és egységet teremt. Alternatívát kell képviselnie a mostani köztársasággal szemben, mentesnek kell lennie mindattól, amit ez a köztársaság leginkább képvisel; a kudarctól és az abszurditástól, a trükkök százaitól. Szellemisége kikezdhetetlenül szentkoronás, személyében népszerű és közvetlen, de inkább a felemelkedést és nem a lealacsonyodást szolgálja.

Vannak tehát jogos kritériumaink, de leginkább feladatunk van, amíg eljöhet a király.