Örökös király helyett csak európai - In memoriam Habsburg Ottó (beszámoló egy hivatalos magyar megemlékezésről)

A Habsburg Történeti Intézet szervezésében 2011. szeptember 8-án az Európai Unió Házában (Lövőház u. 35.) In Memoriam Habsburg Ottó címmel tartottak megemlékezést. Annak ellenére, hogy előzetes regisztráció kellett a részvételhez, tele volt a terem, sokaknak még ülőhely sem jutott. A meghívott előadók és a rendezvény helyszíne miatti prekoncepcióim azt sugallták, hogy ez nem lesz egy legitimista gyűlés. Azonban kíváncsi voltam, hogy más nézőpontból tekintve, vajon miképpen látták Ottó főherceget a magyar köztársaság volt külügyminiszterei, Jeszenszky Géza, Balázs Péter valamint Gerő András a Habsburg Intézet igazgatója.

Írta: Szávoszt-Vass Dániel.

Balázs Péter ugyan nem jött el, helyette viszont legnagyobb meglepetésemre két sorral elém ült le az Amerikai Egyesült Államok nagykövete. Ő ugyan félidőnél távozott, a Svéd Királyság magyarországi követségéről érkezettek viszont a pogácsákat is megvárták. Az előadásokból nem sok minden maradt meg bennem, a moderátor hölgy ugyanis elkövette azt a hibát, hogy közölte: az előadások szövegét, videófelvételét közzéteszik a habsburg.org.hu honlapon (még nincs fönn). Volt diavetítés a háttérben, így Jeszenszky Géza frissen kinevezett oslói magyar nagykövet történeteiből mindössze azt tudnám visszaadni, hogy 1989, MDF, Páneurópai Piknik. Szinte már közhelyszámba megy, hogy magyar előadó a Habsburg családról nem tud anélkül előadás tartani anélkül, hogy bele ne szőné mennyit ártottak nekünk 400 év alatt.

Ez a motívum visszaköszönt Balázs Péter előadásából is, melyet papírról olvasott fel a moderátor hölgy. Így olvasva egészen lendületesnek hatott a ’80-as években frissen kinevezett megrögzött republikánus találkozása Brüsszelben a trónörökössel. Aki nem mellesleg egyedül beszélt magyarul az egész Európai Parlamentben. Összefoglalásképpen a két volt külügyminiszter elsősorban az európai politikusra, az „Elnök úrra” emlékeztek ezen a napon, amely Habsburg Ottó személyiségének mindössze egyetlen szelete volt.

Gerő András előadásának gerincét a Rubicon magazinban augusztusban megjelent cikke adta, melyet személyes történeteivel és videobejátszásokkal tett élvezetesebbé. Az ő előadásában egyaránt elhangzott a „Horthy az esküszegő”, valamint a „királypuccs” kifejezés. Természetesen ez nem egy monarchista esemény volt, így is nagy dolog, hogy szó esett bizonyos történelmi mítoszok megkérdőjelezéséről. Ilyen volt az a pillanat is, amikor egy hozzászóló felemlegette a híres „osztrák-magyar-ki-ellen-játszunk?” anekdotát. Tudni illik, hogy a két országnak a Monarchiában külön focicsapatai voltak és az olimpián is külön indultak. Pont Ottó főherceg ne tudta volna ezt?

Számomra az egész megemlékezés legmeghatóbb pillanata az volt, amikor a hozzászólások végén, amikor már mindenki ment volna haza egy idős nénike emelkedett szólásra. Sírástól remegő hangon mesélte, hogy sajnos legitimista édesapja már nem érhette meg, hogy a trónörökös magyar földre léphessen. Minden szem rá figyelt, hiszen ő volt az egyetlen, aki szemmel láthatóan nagyon mélyen érintett Habsburg Ottó halála. Az idős hölgyre emlékezve másoltam ide ezt a történetet, mely megmutatja a mai kor emberének: egykor a királyhűség milyen mélyen ivódott a nép lelkébe.

„Később kedves elbeszélőm, Móra Ferenc egyik novellájában olvastam róla. Egy tanyasi néni beállít hozzá a szegedi múzeumba. Hallotta, hogy a “Madarak” szigetére hurcolták és kegyetlen sorsba tartják a szegény királyi családot. Hallotta azt is, hogy Ottó milyen derék legényke lett. Elhatározták az urával, hogy örökbe fogadják. Jó sora lesz náluk, hiszen csak a juhokat kell majd õriznie… “Édes néném — mondja Móra—, csak egy nagy baj van.” “Micsoda lelköm?”— kérdezi a néni. “Egy királyfi csak aranygyapjas bárányokat õrizhet”. Az asszony sírva fakad, de kibontja a kosarát; sajtot, vajat és túrót vesz ki belőle és kéri Mórát, hogy juttassa el a szegény királynénak és a gyerkőceinek…”