Nem degradálhatjuk a saját hőseinket!

2010. október 1-jével állt fel a Honvédelmi Minisztérium (HM) Társadalmi Kapcsolatok és Hadisírgondozó Hivatal, amely széleskörű feladatrendszerén keresztül számos tevékenység gazdájává vált. A hagyományőrzés szerteágazó kérdéskörét járjuk körbe a hivatal igazgatójával, dr. Töll László alezredessel és arra is választ kapunk, hogy miért kell és időszerű a magyar hősökre büszkének lenni.

A hagyományőrzés terén a hivatalnak szintén számos feladata van. „Történelmünk miatt a magyar társadalomba mélyen beivódott a fegyver, a honvédség tisztelete, és rengeteg szervezet foglalkozik katonai hagyományőrzéssel”, mondja Töll László. „Mindez nem is csoda: a magyar katonai hagyományok régebbiek az államiságnál, hadseregünk dicsősége egyenértékű más nagy hadseregekével, vitézség terén büszkén összemérhetjük magunkat bármely más ország katonáinak teljesítményével. Ezen a területen a HM HIM-mel közösen rengeteg feladat hárul ránk a szakmai támogatás, a koordináció terén. Mondhatjuk, hogy ők biztosítják a szakmai hátteret, mi pedig a hivatali apparátust.”

A cél a magyar katonai hagyományőrzés nyugat-európai szintre emelése, méghozzá több módon. Egyfelől például alapvető jelentőségű a honvédség hagyományőrzése. „Vissza kell adnunk a ma élő, aktív alakulatoknak azokat a hagyományokat, amelyeket a szocializmus sok esetben elvett tőlük, hiszen megszakította az alakulatok, csapatok elődeikhez fűződő jogfolytonosságát”, mondja Töll alezredes.

„Jó példa erre az MH 5. Bocskai István Lövészdandár, amelynek egyik jogelődje például az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legdicsőbb gyalogezrede, a 39. gyalogezred. Utóbbit 1753-ban alapították, és a Monarchia közel kétszáz ezredéből a negyedik helyen állt az elnyert vitézségi érmek számát tekintve. Az összekötő fonalakat sokszor a szocializmus időszaka szakította el: a legtöbb alakulat több száz éves múltra tekinthet(ne?) vissza. E múlt felidézése, ápolása növeli a hadsereg önértékelését, büszkeségét, és nemzetközi presztízsük szempontjából is sokat jelent.”

Szerencsére számos parancsnok is magáénak érzi az ügyet, aktívan kutatják alakulatuk múltját, és meg is keresik kezdeményezéseikkel a hivatalt.

Nem fantáziavilág

A hivatal természetesen a civil hagyományőrző egyesületekkel is együttműködik, ezen a téren azonban számos feladat vár még rá a jövőben, amelyek néha konfliktusokkal is járnak majd. „Az első és legfontosabb szempont a szakmaiság megteremtése”, magyarázza Töll László. „A magyar hadtörténelem nem fantáziavilág, hanem rengeteg vérrel írt, jól kikutatott történelem, amit csak korhűen szabad megjeleníteni, hiszen így őrzi meg a méltóságát. Főként a népvándorlás kora és a kora középkor esetében jellemzőek a fantáziaruhák, az oda nem illő elemek az egyes hagyományőrző rendezvényeken. Mondanom sem kell, hogy a nem megfelelő viselkedés szintén tekintélyromboló: ha valaki huszárruhában cigarettázik, netán illuminált állapotban jelenik meg, vagy akár csak nem korhű szemüveget visel, azzal olyan disszonáns dolgokat cselekszik, amellyel a saját hagyományainkat tesszük nevetségessé, az pedig a lehető legrosszabb.”

Töll László rámutat: az egyenruhák, felszerelési tárgyak esetében hatalmas szakirodalom áll mindenki rendelkezésére, tehát csakis ennek alapján szabad megjeleníteni a korábbi évszázadok katonáit. Ennek elősegítését szolgálja az a „hagyományőrző biblia”, amely a hivatal és a HM HIM műhelyében készül, és szakmai útmutatást fog nyújtani ezeken a területeken.

„A Honvédelmi Minisztérium nem titkolt célja, hogy csak azokkal hajlandó együttműködni, akik megfelelnek e sajátos minőségbiztosítási rendszernek. Ez sok helyütt így van, például Nagy-Britanniában, Leeds-ben, a Királyi Fegyvertárban is működik hasonló központ az angol hagyományőrzők számára. És persze az is alapvető, hogy aki régi egyenruhát visel, el tudja mondani, mit hord, és miért van rajta az adott uniformis”, szögezi le Töll László.

Mindez a gyakorlatban azt jelenti majd, hogy az útmutatás elkészültét követően például egy olyan állami ünnepen, ahol a tárca vagy a Magyar Honvédség képviselteti magát, csakis olyan szervezetek vehetnének részt, akik megfelelnek a „minőségbiztosítási” elvárásoknak. „Az élő honvédség csak olyan hagyományőrzőkkel jelenhet meg, akiket az erre hivatott intézmény odaenged az adott rendezvényre”, mondja a hivatal vezetője. „Nem degradálhatjuk a saját hőseinket rosszul összeválogatott egyenruhákkal, oda nem illő felszerelési tárgyakkal. Természetesen nem akarunk és nem is gyakorolhatunk nyomást a társadalmi szervezetekre, de őseink emlékét tisztelnünk kell.” Töll László álláspontja szerint e téren viták várhatóak, de úgy véli: aki egy csepp alázattal is viseltetik a téma iránt, elfogadja, hogy létezik egy intézmény, amely jogosult bírálatok, feltételek, segítő jó tanácsok megfogalmazására.

Mindez azért is bír kiemelt jelentőséggel, mert a hagyományőrzés alapvető fontosságú a honvédség társadalmi kapcsolatainak ápolásában. „Genetikailag kódolt, matematikailag le nem írható képlet, ha valaki katona akar lenni”, mondja Töll László. „Akiben ez nincs benne, az egy huszárruha vagy egy harcjármű láttán sem vállalná azokat a kötelezettségeket, amik a katonaélettel járnak. A mi feladatunk, hogy olyan lehetőséget teremtsünk, hogy akiben megvan az érdeklődés, betekintést nyerhessen a honvédség tevékenységébe, a katonai életpályába. A katonák napjainkban nincsenek igazán jelen az emberek hétköznapjaiban, így még egy katonáskodni akaró legény sem biztos, hogy magától rájön arra: ő bizony katona akar lenni. Ehhez meg kell éreznie a lőporszagot, meg kell hallania a harckocsi motorjának hangját, látnia kell, amint a repülőgép elhúz a feje felett.”

Van mire büszkének lennünk

Ami a magyar katonai múlt ápolását illeti, Töll alezredes messzemenően nem ért egyet a hazai társadalom jelentős részére jellemző pesszimista szemlélettel. „Ősi magyar hajlam az a kicsit depresszív, önkorbácsoló hozzáállás, amely szerint mi mindig vesztett ügyekért harcoltunk, tengernyi vért ontva a semmiért. Ez azonban nem igaz. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, hogy 1490-ig Magyarország nagy-, vagy középhatalom volt, évszázadokon át sikerrel tartóztattuk fel a törökök előrenyomulását, és utána is mi voltunk a kereszténység védőbástyája Európában. A Habsburg Birodalom hadseregében szintén százezrek adták életüket az uralkodóért, és a társadalom ezt a katonai teljesítményt – kicsit a kurucos hagyományaink, kicsit a hivatalos történetírás miatt – nem ismeri el. Pedig tegyük hozzá: a Habsburgok mindig törvényes uralkodóink voltak, és a sasos lobogóért végrehajtott magyar vitézi tetteket az ő személyük miatt kidobni az ablakon egyszerűen bűn. Ehhez képest nyugaton jobban ismerik Hadik András vagy Simonyi óbester nevét, világra szóló hőstetteit, mint itthon”, mondja Töll László.

A hivatalvezető hangsúlyozza: a mai történetírás azt tartja, hogy Mátyás király három-, mások szerint négymillió fővel hagyta itt az országot, 1686-ban pedig a régi Magyarország területén már csak 1,5-1,8 millió magyar élt. „És most még ilyen döbbenetes veszteségek után is itt vagyunk 9,5 millióan. Ez bizony mai szóhasználattal »sikertörténet«, hiszen a korábbi évszázadokban valóban ott lebegett a magyarság felett a nemzethalál képe. Ráadásul a Habsburgok alatt is a magyarok adták a katonai erő igen jelentős részét, és újabb hatalmas vérveszteségeket szenvedtünk el az örökösödési háborúkban és a napóleoni hadjáratokban. Mégis itt vagyunk, és ezt a katonatömegeknek köszönhetjük. A vesztett szabadságharcaink is mind azokat a kompromisszumokat teremtették meg, amelyek révén a nemzet tovább tudott élni: ilyen volt a szatmári béke, az 1867-es kiegyezés, de 1956 után is kénytelen volt lazulni a rendszer. Lehet, hogy ezek a szabadságharcok elbuktak vagy féleredményeket hoztak, de mind hozzájárultak a nemzet továbbéléséhez.”

[Forrás: honvedelem.hu]