Szépség és remény az elmúlásból - II. Ottó örökös királyunk bécsi temetéséről

Sokan kérdezték tőlem az elmúlt napokban, hogy milyen volt a királyi temetés Bécsben. Én gyakorlatilag mindig rámondtam, hogy "nagyon szép". Minél többször mondtam ezt, annál kevesebbszer korrigáltam magamat azzal, hogy "persze, csak a szomorú tény mellett, hogy a trónörökös meghalt". A temetés ugyanis valóban nemes, szép és megható volt. Méltó egy olyan emberhez, mint a meg nem koronázott törvényes királyunk, Ottó herceg. Minden elemében azt sugallta ez a délután (2011. július 16), hogy nézzünk magunkba azért, amiért egy ilyen ember ment el közülünk. Nézzünk magunkba, hogy milyen esélyt szalasztottunk el, ki lehetett volna a magyarok királya és meddig adott neki az Úristen életet és nekünk lehetőséget, hogy megengesztelődve a sorsunkkal a trónra segítsük őt.

Írta: Pánczél Hegedűs János.

Mindenki tudja nagyjából, hogy nem így történt és vergődésünk ebben a politikai laboratóriumban, amelyet a köztársaságok uralnak mérhetetlenül hosszúra nyúlt immáron. A temetés ezért volt szép; ami ebből a hazából kiveszett, egyetlen délutánra valóra vált. Királyi és császári prezentáció, valódi nemes pompa és mély tiszteletadás. Alázat a szívekben és minden mozdulatban és őszinte, önzetlen igyekvés. Hiszen a kegyeleten kívül mindennek semmilyen evilági privilégiuma már nem lehet. Valaki azt mondta, hogy a levágott láb sem elég indok, ha valaki nem jött el és királyságpártinak tartja magát. Kemény, de igaz beszéd. Én sem mentek fel senkit sem, akinek itt kellett volna lennie és nem volt igazi oka arra, hogy nem volt itt. Fájjon neki évek múlva is, hogy nem kísérte el az örökös királyát, aki annyit dolgozott és szenvedett ezért az országért és soha nem kormányozhatta mégsem azt. Fájjon neki legbelül, vagy érezze most azt, hogy abban, amiben "hisz" köze sincsen a magyarok királyságához, csak a saját rögeszméihez és önzéséhez. Ahogyan a mennyek országa, a magyarok királysága is tettekben áll elsősorban és szolgálatban, nem üres szavakban.

Szerencsém úgy hozta, hogy a Szent István dómban foglalhattam helyet maroknyi magyar között. Egyik társam magyar huszárruhában jött, oldalán a Boldog Károly király szentté avatására kapott díszéremmel többek között, amelyet büszkén visel hívő evangélikusként is. Messzi balatonfelvidéki faluból jött, hosszú hajával, vastag bajuszával, délceg járásával a bécsi utcán mindenhol elismerést keltett. Ő pedig németül a legnagyobb természetességgel dicsérte a legszebb katonai ruházatot, a magyar huszárért, majd kitért arra, hogy édesapja kísértené, ha nem jönne el a királya temetésére, nem lenne méltó a hagyományaihoz és saját magához sem. No lám. Dinasztiahűség, a jogfolytonosság igenlése és eleven magyar tradíció a XXI. században - nem egy tanulmányban, hanem egy élő magyarban.

A templomba egy nagyon hosszú és alapos beengedési procedúra után jutunk be. A dóm előtt három magyar huszár hagyományőrzőcsoportot látunk, az egyiket máriás zászlóval. Nem állom meg és hangosan odakurjantok nekik; "Dicsőség a magyar huszároknak!". Zászlólobogtatással válaszolnak nekem. Most már tudom, hogy többen is voltak álljon itt a nevük örök tisztességül: Esterházy huszárok Kismartonból, a cs. és kir. 9-es Nádasdy huszárok Sopronból, a m. kir. 7. Honvéd huszárok Pápáról, a cs. és kir. 9-es Miklós huszárok Vácról, a cs. és kir. 10-es Vilmos huszárok Székesfehérvárról, a m. kir 29-es Honvéd gyalogosok Szolnokról és egy gyalogos csapat Tapolcáról és négyen gyászhuszár egyenruhában Salgótarjánból. Köszönet a lelkes, csak szórványosan helyet kapó magyar monarchistáknak is, főleg azoknak, akik szerveztek is utat, annak ellenére, hogy kevesen éltek a lehetőséggel. Zászlójuk magasan lobogott a dóm bejáratánál.

Bent a templomban a bal oldalon kapunk helyet, mellettem Kovács Gergely történésztársam, illetve a magyar tagozata a Károly Király Imaligának, Hittig Gusztáv úr vezetésével. A társországok és az örökös tartományok zászlóinak bevonulásakor először szorul el a torkom. Mindegyiket az országnak, tartománynak megfelelő hagyományos katonaruhában hozzák be, elől pedig a dinasztia zászlaja, a császári gárdistákkal kísérve. A főpapi menet igen hosszú, méltóságos és fenséges. A dinasztia tagjai már ekkor az első sorban várják a requiem kezdetét. Azt hiszem itt is ide kívánkozik egy felsorolás azokról, akik részt vettek a gyászmisén: Károly, Ferdinánd-Zvonimir Antal, György, József Árpád, Mihály magyar királyi főhercegek mellett jelen volt még több, mint húsz főherceg a Habsburg-Lotaringiai dinasztiából. Különösen szerencsés, hogy a magyar nádori ág és a királyi ág ilyen szép összhangban volt itt, Mihály herceg egész végig nagyon aktív volt, egyfajta mozgató volt a rendezvényen. A homíliát Ferdinánd-Zvonimir Antal herceg, és édesapja Károly herceg mondta, míg a könyörgéseket Ottó herceg összes gyermeke felváltva; Károly, György, Andrea, Mónika, Michaela, Gabriela, Walburga.

A requiemet Schönborn bíboros celebrálta, a koncelebrálásban (amellyel nagyon nehezen tudok megbarátkozni, de most talán indokolt volt) az Osztrák-Magyar Monarchia összes részéből jelen volt klerikus, leginkább püspök vagy érsek, Magyarországról Horváth Béla plébános. Őszinte tisztelet Horváth atyának ezért, de ugyanakkor elszorult a szívem, hogy a magyar királyi hercegnek - akinek a bíboros is nevezte Ottót, a mellett, hogy minden rangnak felsorolta a pontos címét a requiem elején - nem jutott magyar főpap, meglehet a koporsójának a jobb oldalát a Szent Korona országainak középcímere díszítette. Szabóki Tünde szoprán énekesnő volt még magyar származású az énekkarban, akinek hangja megpendített sokunkban érzékeny szálakat a szertartás során.

A gyászmisén részt vettek az európai uralkodóházak tagjai, többek között a svéd királyi pár, a luxemburgi nagyherceg, a liechtensteini herceg, a bolgár uralkodó is. Külföldi politikusok közül az osztrák kancellár, a horvát miniszterelnök, az Európa Parlament jelenlegi lengyel elnöke, Schwarzemberg Károly herceg cseh külügyminiszter és vitéz Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes (a magyar kormány egyetlen tagja volt, aki a megemlékezések közül nemcsak Bécsben, hanem a Szent István Bazilikában és Pannonhalmán is jelen volt, a szervezésben is aktívan részt vett, szinte egyedüliként a kurrens magyar politikusok közül). Megjelentek az Osztrák-Magyar Monarchia egykori területéről érkezett arisztokraták, így vitéz Esterházy Antal herceg is huszárjai kíséretében, más magyar nemesek, lovagrendek (a legnagyobb létszámban a máltaiak, de itt volt számos Szent Sír lovag és a teutonokat is láttam kis számban) közöttük a Történelmi Vitézi Rend bácsmegyei tagjai, de jelen volt Budaörs alpolgármestere is.

Valahol szánalmas volna a requiem minden részletét zsurnaliszta-módra visszaadnom, bevallom nem is annyira kívülre, mint belülre igyekeztem figyelni egész végig. Nekem az esemény elejét és végét a híres Pummerin jelentette, amely a főszékesegyház nagyharangja, ritkán szólaltatják meg, nagyobbrészt korábban csak akkor ha uralkodó vagy főpap távozik. Elnyújtott, mélyen komor és méltóságos hangját aki egyszer hallotta, az sohasem felejti el. Bennem is megmarad egy életre. A requiem fenséges méltósággal zajlik, kiváló szervezésben, a máltaiak hideg vizet is osztanak közben, de minden szervező kifogástalan eleganciával és udvariassággal intézkedik. Protokoll és etikett magas fokon. A zsakettek, a fejkendős hölgyek, a kifogástalanul öltözött urak és kalapos dámák és a hagyományos ruhákban a legnagyobb természetességben mozgó gyászolók mellett sok egyszerű ember is jelen van, mindenki néma áhítatban. A szertartás végén tömegek áldoznak, az ezután felcsendelű Salve Regina és a Volkshymne a magasztosig emeli a szertartás fokozatát bennem. Hiányt csak a Boldogasszony Anyánk elmaradása okoz bennünk magyarokban, jóllehet a szövegét mindenki megkapta a füzetben.

A tömegben úgy alakult, hogy társaimmal az osztrák katonai delegáció és a máltai lovagrend hivatalos csoportja közé kerülünk maroknyi magyarok. A lovagok buzgón mondják a zsolozsmájukat mögöttünk, előttünk kimérten mennek a főtisztek, amelyet csak akkor érzünk át, amikor a burg felé visz az utunk, és ott eget zengő ágyúk fogadnak minket az óriási hőségben. Erre senki sem számított, főleg, hogy az ágyúk többször leadják a lövéseiket még.

A kapucinusok templomához, a Kaisergruftba a híres kopogtatási szertartásra sikerül odaérnünk. Az egyszerű, nemes szertartás végén, amikor a koporsót felemeli a hat marcona hegyivadász egyszerűen elszorult a torkom. A koporsó lassú kimért méltósággal úszott be a templom széttárt nagy vas-fa kapuin és hirtelen nagyon üres lett a tér, meglehet tömve volt emberekkel, katonákkal és csattogtak két páholyból is a fényképezőgépek. Gergely szavai térítettek magamhoz a pillanatnyi révületből: "Hihetetlen, hogy ezt megértük és itt vagyunk.". "Igen, én sem hiszem el. Azt hiszem életünk végéig emlékezni fogunk rá." - mondom esetlenül, de nem hiszem, hogy ez bármit is kifejezett abból amit éreztem, amit hiszem sokan éreztünk, amikor a lobogós koporsót elnyelte a templom.

Mihály magyar királyi herceg áll a templom kapujába és csak a szűk családtagokat engedi be, személyesen válogatja őket. Aztán a becsukott kapuk elé áll a gárda fegyelmezetten a hatalmas tömegben, a dinasztia leengedett zászlója pedig elzárja a kapukat. Spontán módon a tömeg egy emberként még egyszer elénekli a Volkshymne-t, és megtapsolja az uralkodót és még valamit, amit csak szeretnének, hogy legyen, de nem lehet. Mégis pár órára megvalósult hála nekik és Ottó herceg halálának, aki - hiszem - meg is tudta volna személyesíteni ezt. Ez pedig nem szomorúságra, hanem igen nagy reményre ad okot csak mindenkinek. Nekem pedig személyesen erőt, amelyet az esemény magasztosságából nyertem és amelyet csak átadni szeretnék mindenkinek.

[Fotók: BBC News Europe, Pápa-ma.hu]