A szavazással kapcsolatos illúziókról

Felmerült bennünk a kérdés, hogy azok számára, akik nem csupán bizonyos aspektusait tekintve, nem csupán némely vonatkozásaiban és alkalmazásaiban, hanem gyökeresen és lényegileg vetnek el mindent, aminek vonatkozása lehet a modern egalizmus szelleméhez, szükséges-e – vagy éppenséggel indokolható-e – egy „demokratikus választáson” való részvétel? Érvek szólnak pro és kontra is, a következőkben pedig a helyzettel kapcsolatos gondolatainkat szeretnénk kissé kifejteni.

Írta: Pető Zoltán.

„A tökéletes demokrácia tehát a legszégyentelenebb dolog a világon.”
(Edmund Burke)

A szavazással kapcsolatos „jogokat” általánosságban úgy szokták tekinteni, hogy azok valamiképpen a politikai szabadsággal, az egyén vélemény-nyilvánításával, vagyis azzal állnak összefüggésben, hogy az egyén a tágabb közösség viszonylatában képes-e befolyásolni, alakítani saját sorsát, ha nem is teljes mértékben, de legalább egy érezhető minimum tekintetében. Álláspontunk szerint nem lenne helyes e tárgyban az abszolút igenlés, de a teljes és totális tagadás álláspontjára sem helyezkedni. A vélemény-nyilvánítással, és bizonyos esetekben a vélemény-érvényesítéssel, kapcsolatos jogokat és/vagy lehetőségeket egy normális politikai közösségben nem volna helyes abszolút módon kétségbe vonni, azonban nagyon körültekintően kell eljárnunk, ha ésszerű megvilágításba próbáljuk helyezni, egészen pontosan ki, mikor és milyen tekintetben lehet jogosult ilyesmire.

Egy kérdést nyilvánvalóan akkor érdemes szavazásra, vagyis döntésre bocsájtani, amikor legalábbis feltételezzük, hogy az az N+ személy, aki jogosult meghozni az illető döntést a lehető legmesszemenőbben kompetens az ügyben. [1] Ilyen lehet például az az eset, amikor egy bizonyos, speciális tudományos problémát nem sikerült egyértelműen tisztázni, és e probléma esetében, végül is a legkvalifikáltabb tudósok konszenzusa dönt. Nagyobb esély van ugyanis arra, hogy N+ az adott tudományterületet igen kiválóan ismerő személy konszenzusa biztosabban jut egy helyes eredményre, mintha csupán egyetlen tudóst kérdeznénk meg a problémáról: ez, a rossz értelemben vett szubjektivitás elkerülése érdekében is elfogadható lehet. [2] Ez a példa bizonyos esetekben a politikum területére is vonatkoztatható, amennyiben bizonyos – és itt tisztán elméletileg felvetett – szituációkban felmerülhet egy, az államhatalmat, és a politikai vezetőt illető választási aktus lehetősége is. [3]

Az ilyen esetekben, amennyiben a legoptimálisabbnak tartott irányító megválasztásra került, a továbbiakban már nincsen kényszerítő szükség arra, hogy a kiválasztás aktusát permanensen ismételjék, ahogy arra sincsen szükség, hogy egy elméletileg tisztázott problémát újra és újra megkérdőjelezzenek, hacsak nem állnak elő annyira súlyos ellenérvek, amelyek a kérdés újratárgyalását teszik szükségessé. Ez azonban nyilvánvalóan az olyan extrém esetek körébe tartozik, amelyek egy szükségállapotot implikálnak, ezt pedig semmi esetre sem lehet permanenssé tenni, ha el akarjuk kerülni az anarchiát és végül a teljes belső működésképtelenséget. Az így kiválasztott vezető természetesen jól teszi, ha döntéseinek meghozatala előtt a későbbiekben is konzultál a kompetensek körével – és itt érdemes mindig egy adott és speciális probléma tekintetében felmerülő kompetenciákra gondolni –, egy ilyen konzultációt pedig mindenekelőtt az tehet szükségessé, hogy a vezető, legyen bár a legkvalifikáltabb, emberi voltából kifolyólag nem lehet teljességgel mentes a rossz értelemben vett szubjektivitástól. Ha azonban egy ilyen konzultációt mintegy „kötelezővé” tennénk, az a továbbiakban azt jelentené, hogy nem bízunk eléggé a kompetens személyek döntésének helyességében, vagyis egy olyan szkeptikus relativizmus csapdájába esünk, amely magát az autoritás és a hierarchia örökérvényűnek tekinthető elveit aknázza alá, az irányítót téve függővé az irányítottól, vagyis a dolgok mindenhol normális, helyes és természetes rendjét felborítja. Ez a helyzet hasonló lenne ahhoz, mintha a „közvetlen demokrácia” vagyis a minden felmerülő kérdésről való állandó szavazás abszurd képtelenségét, csupán egy szűkebb körű társaság vonatkoztatásában próbálnánk érvényesíteni, vagyis azt mondanánk ki, hogy a vezető kiválasztása tulajdonképpen egy eleve szükségtelen lépés volt.

Az eddigiekből két dolog következik: az egyik az, hogy szavazás aktusa, nem mindennel kapcsolatban, hanem csak bizonyos speciális helyzetekben lehet szükséges és elfogadható, a másik pedig az, hogy kizárólag a kvalifikáltak körében érdemes egy kérdést szavazásra bocsájtani. Az, hogy milyen kérdésben ki a kvalifikált, természetesen elsősorban magától a kérdéstől függ, de egy kérdés minél nehezebben eldönthető, a kvalifikáltak köre annál inkább szűkül. Azt pedig véleményünk szerint érdemes lenne kimondani, hogy egyik kérdés sem – amely legalábbis olyan fontos, hogy a közösség egészét érintse, például egy politikai vezető kiválasztása – lehet egyszersmind olyannyira szimpla, hogy mindenféle megszorító kritériumtól el kellene tekintenünk, hogy pusztán az olyan, lényegileg semmit, vagy igen keveset eláruló határokat állítsunk fel, mint például az életkor, vagy éppen az állampolgárság. [4]

A modern tömegdemokrácia alapelve szerint a döntés valamilyen fokára jogosult politikai közösségbe mindazok beletartoznak, akik legalábbis e két alapfeltételnek megfelelnek: elértek egy bizonyos életkort (függetlenül egyébként attól, hogy ezen teljességgel önkényes kritériumok alapján meghúzott korhatár betöltése előtt szereztek-e bármiféle kvalifikációt), a másik pedig az, hogy egy adott állam határai között születtek. Ilyen körülmények között, a már eleve kompetensnek tekintett szavazópolgároknak lényegében egyáltalán nem kell semmiféle valós kvalifikációs kritériumról számot adniuk. Pusztán azért, mert betöltötte a 18. életévét és Magyarországon született, Jóska véleménye éppen annyit ér, mint Péteré, eltekintve attól, hogy Péter 65 éves, a politikai filozófia professzora, a gazdaság és társadalomtudományok doktora, Jóska 19 éves, és érettségi nélküli, mivel történelemből megbukott, amikor kihúzta az „Athéni demokrácia virágkora”című tételt. Amennyiben „demokratikus választásokra” kerül a sor, Jóska voksa egyet ér, és Péter voksa szintén egyet ér. Véleményünk szerint minden olyan ember számára, akit még teljes mértékben nem vakítottak el az egalitarianizmus illúziói, ez a helyzet tarthatatlan. Mert miféle racionális kritériumra apellálva vindikálhatunk Jóskának és Péternek „egyenlő szavazati jogokat”?

Véleményünk szerint nincs ilyen kritérium, azonban jól ismerjük azokat az érveket, amelyeket a demokraták fel szoktak hozni velünk szemben. Jelen írásunkban eltekintünk az olyanoktól, amelyek egyszerre semmitmondó és kellőképpen bombasztikus, ámde alapvetően könnyedén cáfolható feltevésekre alapozódnak, mint például a „minden ember lényegi és alapvető egyenlősége,” és megpróbálunk szigorúan a racionálisan is igazolható tézisek talaján maradni. Ez esetben viszont a modern szavazások alapelvét lényegileg irracionálisnak kell tekintenünk, amellyel egyetlen olyan világosan gondolkodó ember sem érthet egyet, akinek az elméjét nem uralják bizonyos szuggesztiók, amelyek az úgynevezett „korszellem” sajátos és messzemenően káros következményei.

Mi az a nem teljességgel szentimentális vagy banális feltételezés, amelynek alapján a modern demokrácia „szavazati egyenlősége” igazolható volna? Hogyan lehetséges az, hogy józanul gondolkodó embernek ne tűnjön fel az ellentmondás, hogy miközben, például a jogosítvány megszerzése előtt senkit sem presszionálnak arra, hogy autót vezessen (mondjuk, mert betöltötte a 18. életévét), egy sokkalta komplexebb ismereteket követelő döntés meghozatalát, mint amilyen az államhatalom jövőbeli effektív birtokosáról való szavazást, egyszerre „jogként” és „kvázi-kötelességként” interpretálják?

Ennél is súlyosabbnak tűnik az a tény, hogy a képviseleti demokrácia gyakorlati működése maga sem felel meg saját elvi kritériumainak, az így nevezett rendszer ugyanis még akkor sem tűnik reálisan„néphatalminak,”amikor a választójog egy feltételezhető maximális szinten ki van terjesztve. Ez esetben sem tűnik úgy, hogy a szavazás során győztes párt egy adott képviselője a szavazók „akaratát” nyilvánítaná meg a parlamentben, vagyis nem tűnik úgy, hogy a nép, akár a legcsekélyebb mértékben is, de beleszólhatna az állam irányításába.

Azoknak, akik legalábbis hajlandóak reálisan, vagy legalábbis nem valamiféle deontologikus princípium alapján fogalmat alkotni a valóság természetéről, be kellene látniuk, hogy a nép sohasem uralkodik. A demokráciában éppúgy nem, mint más kormányformákban sem. A nép sui generis képtelen a nép (vagyis önmaga) feletti uralkodásra – lévén alapvető logikai törvényszerűség, hogy valami nem lehet egyszerre potencialitásban és aktusban –, ilyen formán soha, és semmilyen körülmények között nem „kormányozza önmagát.” Ez a jól hangzó szófordulat: „a nép önkormányzata,” csupán egy kegyes csalás, amely elleplezi azt a nagyon is nyilvánvaló és egyértelmű tényt, hogy a nép (a „tömeg”) minden helyzetben és minden államformában uralt. A képviseleti demokráciában a nép a delegáltjai által uralt, akiktől azt várják, hogy majd a nép érdekeit érvényesítik (mintha a „nép” valamiféle homogén csoport volna, amelynek érdekei egyszerűen és ellentmondásmentesen képviselhetőek). Más szavakkal: az történik, hogy a nép rendelkezésére bocsájtja a saját „hatalmát” más személyek egy csoportja számára. De valamiféle inherens naivitás feltételezése nélkül ki állíthatja, hogy az úgynevezett képviselő majd a saját személyes, vagy maximum pártérdekei helyett részlehajlás nélkül képviselni fogja (és képviselni tudja) a választói (egyébként igencsak homályosan körvonalazható) „akaratát”, ráadásul mindezt bármiféle konkrét utasítás nélkül? Továbbá mennyire valószínű az, hogy a választók érdekei és a képviselő érdekei egyáltalán identikusak lesznek egymással? Mennyire valószínű az, hogy az adott esetben akár milliós nagyságrendben felmerülő választói érdekek egyáltalán egymással identikusak? A válaszokat, úgy hisszük nem túlságosan nehéz kikövetkeztetni.

A demokraták azonban olyan másodlagos érveket is fel szoktak hozni álláspontjuk igazolása mellett, mint amilyen a hatalom korlátozásának szükségessége. Ez egy negatív érvelés, amely nem abból indul ki, hogy mit érhetünk el a demokratikus szavazás útján, hanem abból, hogy mi az, amit kivédhetünk ez által. Az érvek indirekt voltából kifolyólag az ilyen állítások nehezebben cáfolhatóak, mint az emberi természettel kapcsolatos, fentebb vázolt önkényes deklarációk. A minket érdeklő állítás ebben az esetben a következőképpen hangzik: „amennyiben nem teszünk egy olyan engedményt, amely lehetővé teszi, hogy az államhatalmat az elképzelhető legszélesebb konszenzus egyetértésétől tegyük függővé, fennáll a veszélye, hogy önkényes és teljességgel ellenőrizetlen hatalom fog kialakulni”. Ez pedig nyilvánvalóan nem lehet célja annak sem, aki alapvetően vertikálisan és hierarchikusan gondolkozik, ugyanis – összhangban a politikai filozófia klasszikusainak, például Cicerónak vagy Arisztotelésznek az ide vonatkozó nézeteivel – a teljes mértékben ellenőrizhetetlen és abszolutisztikus hatalom (antik fogalmakkal: türannisz) az anarchiával és az anarchisztikus demokráciával állítható párhuzamba, egy dialektikus tükörkép viszonylatában. Természetesen ilyen hatalom kialakítása egyetlen felelős politikai gondolkozónak sem lehet deklarált célja, és ahogy a hierarchia nem egyenlő a „hierarchizmussal” vagy az autoritás alapvető igenlése, a tekintély akarása nem megfeleltethető a vak és reflektálatlan autoriterséggel, e tekintetben számunkra is szükséges megtennünk az adekvát distinkciókat. Kérdés azonban, hogy a hatalom valamilyen szintű korlátozásához valóban szükséges-e egy olyan szavazatokban megjelenő „legszélesebb konszenzusra” támaszkodni, amelyet a modern tömegdemokrácia elvei implikálnak?

A demokratikus érvrendszer negatív megfogalmazása szerint ez azért szükséges, mert nincsen olyan egyértelmű objektív kritérium, amelynek alapján bizonyos csoportokat beemelhetünk, más csoportokat viszont kizárhatunk a szavazati jog gyakorlóinak köréből. [5] Sohasem tudhatjuk, hogy egy alapvetően kvalifikálatlannak látszó személyben milyen rejtett lehetőségek bújhatnak meg, és mivel arányaiban és a társadalom egészét tekintve első pillantásra nem tűnik túl nagynak azok száma, akiket úgymond döntésre abszolút képtelennek lehetne tekinteni, „mindenkinek” meg kellene adni legalábbis egy implicit lehetőséget, hogy szunnyadó képességeit kibontakoztathassa. Ez az érvelés azonban hibás annyiban, amennyiben egy implicit antropológiai előítéletet rejt magában, nevezetesen az optimizmust, amely a szükséges neutralitással összevetve éppúgy elvetendő, mint a túlzott és indokolatlan pesszimizmus. Az ilyesféle antropológiai optimizmus számunkra elfogadhatatlan. Amennyiben a körülményekhez képest a lehető legoptimálisabb politikai berendezkedésre törekszünk, igazolhatatlan tűnik egy olyan álláspont, amely egy annyira bizonytalan előfeltevésen nyugszik: amely vagy igaz, vagy nem. Ehelyett szükséges kiindulnunk a már meglévő, tehát nem hipotetikus és empirikusan is igazolható tulajdonságokból, kvalifikációkból és képességekből, és ezek alapján felállítani egy lehetséges értékhierarchiát.

A modernitás totális kibontakozását közvetlenül megelőző időkben, amikor a választás elve és a demokratizmus nyomása egyre nagyobb erővel támadta a hagyományos, arisztokratikus elveken nyugvó társadalmakat (tehát hozzávetőlegesen a XVII-XIX. század folyamán), az állam normális és hierarchikus rendjét fenyegető destruktív folyamatokat a később konzervatívnak nevezett erők úgy próbálták kivédeni, hogy mintegy elébe menve a nem kívánatos változásoknak különböző választási cenzusokat állítottak fel. E cenzusok általában vagyoni alapon működtek, és ez a tény számos félreértésre és inadekvát megfogalmazásra adott okot velük kapcsolatban. Joggal kelthetett visszatetszést Guizot híresen cinikus mondása „gazdagodjanak uraim és lesz választójoguk”, mivel nyilvánvalónak tűnik, hogy önmagában a puszta materiális gazdagság még nem feltételez semmiféle, a kormányzásba való beleszóláshoz szükséges kvalifikációt. A vagyoni cenzusnak azonban mégis volt valamiféle igazolhatósága: egyrészről egy objektíven megragadható korlátot jelentett, másrészről pedig, a XIX. század elejétől kezdve, amikor is a vagyoni cenzus és az ahhoz köthető választójog Európa egyre több királyságában bevezetésre került, a vagyonosság ténye még inkább kötődött a hagyományos politikai osztályhoz, vagyis nemességhez, így a vagyoni cenzus a nagyobb valószínűséggel kompetensek államügyekbe való bizonyos beleszólását biztosította. A nemesség ugyanis – habár nem állíthatjuk azt, hogy hibáktól mentes lett volna, és ekkoriban már nagyon sok tekintetben alábbszállt a korábbi, főleg a középkorban betöltött szerepéhez viszonyítva – általános értékeit tekintve és főként pedig általa hordozott politikai stílus tekintetében mégis sokkal inkább az egyéb, merkantil szellemű polgári-kapitalista, vagy éppenséggel a már szocialisztikus tendenciákat hordozó, kispolgári és az alatti osztályokhoz viszonyítva egyfajta magasabbrendűséget jelenített meg. A magyar arisztokráciára is igaznak tűnnek ezek a megállapításaink, hiszen még egy olyan késői időpontban is, mint a XX. század első fele, olyan kvalitásokkal rendelkező államférfiak reprezentálták, mint egy Tisza, egy Apponyi, egy Teleki vagy egy Bethlen. [6]

Természetesen a cenzusos választójog sem jelentett tökéletes megoldást, és az idő előrehaladtával – összhangban az arisztokrácia legjobb erőinek fokozatos és igen sajnálatos kimerülésével – egyre inkább a pusztán pénzügyi érdekeltség kormányzását erősítette, az arisztokrácia hagyományos értékeinek háttérbeszorításával. Mindazonáltal véleményünk szerint még ez a messze nem tökéletes félmegoldás és több és jobb volt, mint a modern javaslat, vagyis a cenzus teljes száműzése, amely kiszolgáltatta az államot a teljesen elszabadult demagógiával kombinált hozzánemértésnek, illetve az ezzel kapcsolatos oligarchikus párturalomnak.

A fentiekre visszatekintve mi úgy látjuk, hogy a szükséges ellensúly, amelyet egy hagyományos, arisztokratikus csoport volt képes nyújtani az államhatalom vonatkozásában, elegendőnek nevezhető egy kiegyensúlyozott kormányzás biztosítására. Egy ilyen korlátozás szerintünk elégséges lehet, sőt még azt sem állítjuk, hogy az arisztokráciának (nemességnek) teljes mértékben zártnak kellene lennie: ilyet egyébként szinte soha a történelem folyamán nem állítottak, és soha egyetlen arisztokratikus társadalomban sem zárták ki a nemesítés lehetőségét, habár a legtöbbször – és nagyon helyesen – ezt szigorú kritériumokhoz kötötték. [7] A nemesítés alapelve az érdem-elvben nyilvánult meg, vagyis nemessé valamilyen, az államnak tett kiemelkedő (nem feltétlenül katonai) szolgálat alapján lehetett válni, és a nemességet bizonyos extrém körülmények közé kerülve, például a felség és/vagy hazaárulás bűnébe esve, el is lehetett veszíteni.

A nemességbe, vagyis abba a szűkebb csoportba, amely normális körülmények között az államvezetés kérdéseibe való bizonyos mértékű beleszólást, és az államhatalom kontrollját biztosította, be lehetett kerülni akkor, ha a nemessé váló egyén valamiben kiemelkedőnek nyilvánítatott, vagyis bebizonyította „kvalifikált”voltát. Ám nem a nemesség volt az egyetlen csoport, amely valamilyen értelemben tevékenyen alakíthatta a politikai szférát, hiszen általában a „harmadik rend” is birtokában volt valamilyen rendi képviseletnek – habár természetesen kisebb súllyal, mint a par excellence politikai osztály –, sőt, Észak-Európa bizonyos, a korai és érett középkorban még többnyire tradicionálisnak nevezhető államaiban, például Norvégiában vagy a Svéd Királyságban még a parasztság is rendelkezett ilyennel. [8] A tradicionális állameszme alapján állva a középkorban például a hatalom bizonyos korlátozása a megvalósult, hierarchikus elvek egyértelmű figyelembevételével kiegészülve, és egy olyan modell alakult ki, amely ideális formájában a kiegyensúlyozott kormányzást tehette volna lehetővé. [9] A rendi országgyűléseken kétségkívül megjelentek olyan kérdések is, amelyeket szavazásra bocsájtottak, és ahol volt tehát bizonyos szerepe a konszenzusnak, a vitának, és a vélemény-érvényesítésnek. Ehhez még hozzátehetjük, hogy a középkori és kora újkori rendi országgyűlések működésétől alapvetően elválaszthatatlan volt, az úgynevezett „követutasítás,” más néven a „kötött mandátum,” amely azt jelentette, hogy a képviselő valójában nem térhetett el attól a tárgytól, amelyet a választói megbízásából az Országgyűlésen képviselnie kellett. Vagyis; legyen bármennyire csekély a képviselőnek törvények alakításába való beleszólása, és küldje őt a társadalom mégoly csekély hányada, ez mégiscsak egy reális képviseletet jelentett szemben a modern reprezentatív demokrácia szabad mandátumával szemben, amely semmi mást nem jelent, mint a reális képviseletről való teljes lemondást, vagyis azt, hogy a kapcsolat a választók és a választottak között, majdnem teljes egészében megszakad. (A főnemesek természetesen nem képviselők útján, hanem személyesen voltak jelen a rendi országgyűlésen – hazánkban az úgynevezett Felsőtáblán, Főrendi Házban, majd 1926-tól, a Felsőházban – hiszen ez csekélyebb számukból kifolyólag is lehetséges volt, és azt is természetesnek kell tartanunk, amennyiben elvetjük az egalizmus irreálisnak nevezhető álláspontját, hogy az ő szavuk többet nyomott a latban, mint a megyei követeké.) Az a paradox helyzet áll tehát elő, hogy a „képviselet választás nélkül” középkori és kora újkori elve még mindig reálisabb politikai reprezentációt biztosított a társadalom legalább egy bizonyos hányada számára, mint a modern, teljes egészében választott parlamentek, amelyek valójában kizárólag annak a rendkívül szűk csoportnak, és az ezekhez tartozó klientúrának az érdekérvényesítését mozdítja elő, amely személyesen is meg tud jelenni a törvényhozásban a „választók akaratából”.

A modern és a rendi országgyűlés működésének legnyilvánvalóbb különbsége emellett még abban nyilvánult meg, hogy ezek a „szavazások” organikusan és hierarchikusan rendezettek voltak, az országgyűléseken pedig egy olyasfajta fokozatiság érvényesült, amely lehetetlenné tette (vagy legalábbis erősen csökkentette), a teljesen kvalfikálatlan elemek térnyerését, és az irányítást egy olyan rend kezében összpontosította, amely nem függött semmilyen alulról jövő legitimációtól. Ezáltal a rendszer legalábbis mérsékelte a hatalom megragadásával kapcsolatos machinációt, korrupciót és demagógiát, amely kétségkívül minden politikai rendszer velejárója, azonban sehol sem ölt olyan gigantikus méreteket, mint a modern tömegdemokráciában.

A fentieket összefoglalva a következő konklúziókra jutottunk. Számunkra, akik a hagyományos állameszme híveiként is tisztában vagyunk azzal, hogy az általunk ideálisnak vélt politikai lehetőségek kibontakozása a modernitás általános körülményeit tekintetbe véve, súlyosan és szinte minden aspektusát tekintve akadályoztatott, komolyan felmerül a kérdés, hogy mennyiben érdemes részt vállalnunk egy olyan államhatalom legitimációs aktusaiban, amelynek természetével és működésével alapvetően nem érthetünk egyet. Az egyik érv, amely a szavazás mellett szólna a következőképpen hangzik: amennyiben nem élünk szavazati jogunkkal, lehetetlenné tesszük még azt is, hogy legalább minimális mértékben hatással legyünk a politikai folyamatra. Ez esetben megtagadjuk támogatásunkat, a sok rossz lehetőség közül a legkevésbé rossztól is, vagyis egy olyan esetlegesen felmerülő, általában persze hibásan, de „jobboldalinak” nevezett párttól, amelyben az államéletről és államelméletről való hagyományos gondolkodásnak legalább még bizonyos nyomai fellelhetőek. Ez egy elég súlyos érv a szavazás mellett, és – amennyiben nem gondolkozunk fanatikus módjára – érdemesnek tűnhet fontolóra vennünk még egy alig érzékelhetően minimális javítás lehetőségét is. De még súlyosabbnak tűnik számunkra az ellenérv: az, hogy ha úgymond „beszállunk a játékba”, azzal mi magunk is legitimálunk egy olyan rendszert, amely maga is a politikai terület megbetegedettségének következménye: a modern tömegdemokráciát, annak minden hátulütőivel és diszfunkcionalitásával egyetemben, amelynek hatásait nap mint nap érezhetjük a saját bőrünkön. Ezzel – habár implicit és közvetett módon, de mégis – támogatást nyújtunk a rendszer par excellence haszonélvezőinek, vagyis egy szinte tisztán oligarchikus jegyeket mutató politikai osztálynak, amelynek az úgynevezett „ellenzéktől” kezdve a „kormánypártig” mindazok a tagjai, akiket a szavazataink ily módon az Országgyűlésbe juttattak. És nem aktívabb ellenállás rejlik-e egy látszólagos passzivitásban, amely a szavazástól való egyszerű tartózkodásban jelenik meg? Ha mindenki így tenne, nem válna-e lehetetlenné magának a rendszernek a működése, és végül is nem veszítene-e el a hatalmát az a politikai osztály, amely egy valódi és arisztokratikus elit helyét jelenleg is bitorolja?

Jegyzetek:

[1] Ehhez azonban feltétlenül érdemes hozzáfűznünk, hogy ilyen esetekben az „N+” sohasem lehet túl magas szám: ez már abból a tényből kifolyólag is így van, ha feltesszük, hogy egy bizonyos kérdésben való maximális kvalifikáció elérése olyan tényezők együttes meglétének függvénye, amely eleve erőteljesen lekorlátozza a számításba jöhető egyének számát.

[2] Kizárólag ilyen esetekre vonatkoztatható a „több szem többet lát” népi bölcsessége is, azt ugyanis hozzá kell tennünk, hogy egy pár éles és több rövidlátó szem semmi esetre sem lát többet, mint egyetlen pár éles.

[3] Elméletileg a fenti példával illusztrálthoz hasonló elven működik a Katolikus Egyházban a pápa megválasztása, vagy pedig hasonló elven működött – habár tisztában vagyunk vele, hogy a reális politikai gyakorlatban ez az elv egyáltalán nem érvényesült tisztán és egyértelműen – a Szent Római Birodalom császárának, a német választófejedelmek általi trónra emelése is.

[4] E kritériumok mindazonáltal szükségesek lehetnek, de csupán úgy, mint a szűrés első köre.

[5] Habár itt már eleve ellentmondásba kerülnek önmagukkal, amikor életkori, vagy éppenséggel állampolgárságot illetően mégis korlátozásokat húznak meg. Miért éppen 18 (vagy éppen 21) évben húzzák meg a jogosultság határát, miért nem inkább 28, vagy éppenséggel 13 évben? Hogyan lehetne azt ésszerű alapokon, a legmesszemenőbb és legabszurdabb nivellálás nélkül feltételezni, hogy csupán azért, mert két ember elérte ugyanazt az életkort, automatikusan egyenlő „érettségi” fokon áll?

[6] A nemesség, amely talán valamennyire még a jelenkorban is képes lenne reprezentálni a jó értelemben vett feudalitást, és az ehhez kapcsolódó értékvilágot, történelmi vezetőrétegként nem a puszta materiális felhalmozásnak, hanem annak a magasabb rendű politikai műveltségnek, a szakértelemnek, a vér és a neveltetés kettős örökségében formálódó szellemnek is letéteményese volt, amely túlélte a baloldali forradalmak megrázkódtatásait és még hanyatló periódusában is jótékonyan szétsugározta egy arisztokratikus lelkületű civilizáló maradványait.

E tekintetben talán érdemes idézni de Tocqueville érzékletes leírását, amelyet a Régi rend és a forradalomcímű művében adott a nemességről és hanyatlásáról:

„Mindörökre sajnálnunk kell, hogy a törvényeknek való alávetés helyett ezt a nemességet leverték és kipusztították. Egyik legfontosabb összetevőjétől fosztották meg így a nemzetet, és olyan csapást mértek a szabadságra, amelyből sohasem fog kigyógyulni. Egy évszázadokon át élenjáró osztály, sokáig vitathatatlan felsőbbrendűségének köszönhetően büszke szívre és természetes önbizalomra tett szert, megszokta, hogy nagyra tartják, s mindez a társadalmi test legellenállóbb csoportjává tette. Nem csak férfias erényekkel rendelkezett, de példájával férfias erényeket terjesztett más osztályok körében is. Semmi sem tudja tökéletesen pótolni, s maga sem lesz képes újjászületni, címeit és javait visszaszerezheti, atyái lelkét azonban nem.”

[7] E tekintetben a nemesség „vásárlásával” kapcsolatos, különösen a koramodern időkben egyre inkább elburjánzó eseteket egyértelműen a modern deviáció számlájára kell írnunk.

[8] Angliában is, például már a XIII. századtól kezdve beszélhetünk a szabad birtokos paraszti réteg, az úgynevezett „knights of the shire” képviseletéről.

[9] Hangsúlyozzuk, hogy ideális formáról beszélünk, és tisztában vagyunk azzal, hogy a társadalmi-politikai realitás sokszor (legtöbbször) egészen másképp festett: azonban ez nem az ideáról, hanem annak helytelen megvalósításáról mond valamit. Hiba a princípiumot összekeverni az alkalmazójával, ahogyan egy helyes törvény elégtelen vagy rossz végrehajtása sem a törvényt hatálytalanítja, hanem magát az alkalmazót.