Új műfaj: a félgondol-brüsszeliáda

Figyelve a magyar nemzeti sajtót – különös tekintettel a magát radikálisnak tartó vagy annak tekinthető honlapokra –, egy új jelenség látszik elszaporodni. A 2008-tól terjedő időszaktól eltérően napjainkban már nem illik negligálni azokat, akik egykor kikerülhetetlen gazdasági válságot vizionáltak, és az ezzel kapcsolatosan (is) óhatatlanul előálló megalapozatlan uniós hegemónia törekvésekről.

Írta: Nagy Csaba Attila.

Egy olyan kontinensen, ahol – kedvem nincs összeszámolni – hányféle nemzet, nép, etnikum él és ahol az elmúlt évszázadokban – kedvem nincs összeszámolni – hány háború zajlott az egyik nemzetnek a másik fölötti uralma, meghódítása, integrálása érdekében, egyenesen pikánsnak nevezhető az ötlet, amikor valamelyik „mainstream”utópista Brüsszel-hitű Európai Egyesült Államokról beszél. Főként, amikor az öreg kontinens lakossága még az Európai Konföderációt sem tudta magáévá tenni; esetleg amikor látja az annak működésében régóta tapasztalható anomáliákat, érzéketlenségeket, igazságtalanságokat, az egyeztetések hatékonytalanságait, korrupcióját, s vezetőinek többször tapasztalt – döntéseikben megnyilvánuló – féloldalúságát és a tényektől elidegenedettségét.

S most, amikor az EU kitapinthatóan elbukott történelme legnagyobb vizsgáján, az eddig körbemosolygott szkeptikusok már nagyobb hitelességgel adhatják elő érveiket, melyeket immáron nem lehet könnyed kézmozdulattal lesöpörni az asztalról. Talán ez a körülmény segítette leginkább a brüsszeliáda-műfaj elszaporodását.

De a radikális távolságtartók sem veszik észre, hogy érveik komikusnak hathatnak, amikor érveik, érv-rendszereik ugyanazok, mint amely dogmává jegecesedett elveket éppen kritizálnak, s amelyek tarthatatlanságáért síkra szállva– azt éppen ők maguk fogadják el, pontosan azzal, ahogyan kritizálják a vitatott játékszabályokat. Valójában az is látni való, csak az okozatot kritizálják, nem az okot és nem magát a rendszert, amikor bírálataikat megfogalmazva ők is ugyanattól a „kályhától” indulnak el újra és újra.

Ahogyan nem lehet kicsit terhesnek lenni, Brüsszelt sem lehet kicsit kritizálni, brüsszeli elvek alapján meg főként.

Így elszaporodtak a „nyílt levelek”. Mindenki mindenkinek levelet ír. Ezt a műfajt egy jobb korban publicisztikának, esetleg jegyzetnek, de van aki tárcának, glosszának nevezte. De mi ugye meg akarunk felelni a korszellemnek, ezért szaporodhatnak a „nyílt levelek”, amelyek így politikai spam-ekké (1) váltak.

Orbán Viktor Brüsszelben tárgyalt. Merkel-Sarkozy tengely. Az EU átalakításának terve sérti a magyar szuverenitást. A magyar parlament ne járuljon hozzá a megállapodás ratifikálásához! – hangzanak a félbeszél (2)- brüsszeliádák (3) megállapításai és tanácsai.

S jogi megalapozást is fűznek hozzá azonnal lelkes levelezőink.

Legutóbb is találkoztam eggyel.(4) Megható volt az az igyekezet, amellyel – talán észre sem véve kérése anomáliáit –írója a honfi szívre hivatkozik, siratja elveszett függetlenségünket, de amellyel – mondom: talán észre sem veszi – ostorozásával egyben mentegeti is a kritizált Brüsszelt és a létező magyar országgyűlést.

„Ne írják alá!” – mondja a szerző. Ezt meg azt. Bármit. Akármit. Magyar szabadság, nemzethalál, a Haza védelme, képviselői eskü. Azt hiszem, össze is foglaltam az érveket.

I.

A csonkán maradt gondolatot viszont éppen innen érdemes folytatni. Onnan, ahol a szerző abbahagyta: a képviselő státuszánál és esküjénél.
Mire is tesz esküt a mai magyar respublika országgyűlési képviselője?

„Én ……… a Magyar Köztársaság Országgyűlésének képviselője esküszöm, hogy képviselői tisztségem ellátása során hazámhoz, a Magyar Köztársasághoz és annak népéhez hű leszek; az Alkotmányt és a jogszabályokat megtartom, a tudomásomra jutott titkot megőrzöm; munkám során választóim akaratához és megbízatásomhoz híven, lelkiismeretesen járok el, és minden igyekezetemmel azon leszek, hogy a Magyar Köztársaság fejlődését előmozdítsam, népének boldogulását elősegítsem.”(5)

Olvassuk el mi is, mi a fontos érték, mi a jelentős egy mai döntéshozónak, s nézzünk kissé az eskü szövege mögé!

Ugyanis ha végigolvassuk, e fenti kis csiszolatlan gyémántban bennfoglaltatik, szépen elrejtve, hogy mi, mármint az Isten adta nép, „rábízzuk” a döntést a képviselőre. Tehát mandátuma teljes, szabad és senki által nem korlátozható. Mert a „választóim akarata” kitétel egy jól sikerült respublikánus, általános és dodonaira sikerült megfogalmazás. Mi lehet ennek mégis a valódi tartalma, hiszen egy képviselőnek azok a választói, akik rá szavaztak, akik nem rá szavaztak, sőt még azok is, akik egyáltalán nem szavaztak, azt is tévén nézték. Mi tehát az ő választóinak az akarata, és kik is lennének az választói? Ügyes, nagyon ügyes fogalmazás.

Mihez legyen hát „hű” az esküjével „csapdába ejtett” képviselő? Kit is képviseljen és kit ne képviseljen? A köztársasághoz és annak népéhez – hangzik az automatikus válasz.

De a köztársaságot és a népet eszik-e vagy isszák? Vegyük észre az általános megfogalmazás elnagyoltságát és így értelmezhetetlenségét!

De azt is, amely kitétel az eskü végén ez olvasható: „(A képviselő meggyőződése szerint) Isten engem úgy segéljen!” és az ember ne legyen ironikus kedvében, amikor ilyet olvas? A képviselőnek – az ő nagy szabadságában – nem kell ugyanis elfogadnia sem Istent, sem egy Legfelsőbb Lényt, sem egy Mozdulatlan Mozgatót, sem semmit. A jól ismert szabadkőműves hagyományok alapján az ő egyéni, személyi döntésén alapul, elfogadja-e, hogy van-e Isten, majd ő megállapítja, majd ő „leszabályozza”(6). Tökéletes, törvényi szintre emelt individualizmus, szinkretizmus és relativizmus.

Nem ide tartozik, de vajon hányan figyeltek arra, hogy a hét elején megválasztott két elöljáró bíró nem ismerte Istent – mármint esküjük végén nem mondtak semmit(7), illetve lehet – legyünk jóindulatúak –, hogy csak a média nem tartotta azt fontosnak megemlíteni. Ekkor viszont a helyzet még rosszabb, mert a sajtó véleményformáló, nem csak közvetítő erő. Nyugodjunk bele tehát, hogy a két új igazságügyi vezetőnk e „szabadon választott” passzus elhagyásával hallgatólagosan kinyilvánította ateista és/vagy szekularista meggyőződését.

S még itt van az eskü „megbízatásomhoz híven” kitétele. Vajon milyen megbízásról beszél a szöveg? Aki gyorsan rávágná, hogy „a” nép megbízásához, az nagyot téved. Ha így lenne, akkor – a nyelvtani értelmezés módszerét alkalmazva – ez lenne a szöveg: „választóim akaratához és megbízásukhoz”.

3.jpg

A képviselő tehát rendelkezik ugyan valamiféle felhatalmazással, de ennek kézhezvétele után már úgy tűnik nem köteles figyelembe venni a választói akaratát, sőt még azt a kardinális kérdést is eldöntheti, latolgathatja: van-e Isten? A Teremtésen kívül tehát mindent rábíztunk, talán még a közelgő Apokalipszis indítványozását is.

A se Istent, se embert kötelezően nem ismerő képviselő a megbízásához híven köteles eljárni (a többi sablon-előírás mellett), de tegyük fel a kérdést, kinek a megbízásához kell hűnek lennie a képviselőnek? Az államjogi struktúrákat megfigyelve, úgy tűnik egyértelmű: a pártjuk(8) megbízásához. Ahhoz a párthoz, amit viszont már nem választott senki. Tudvalevőleg a pártlistákon nem pártokra, hanem a listán lévő vonzó vagy kevésbé vonzó emberekre szavaztak a „népek” – nem pártokra.(9)

Érezzük át a választás paradoxonát, amit még megfűszerezhetnénk a lista és az ún. töredék szavazatok kérdésével, azonban ez a kérdés már tényleg messze vezetne; hiszen akkor azt is ki kellene mondanunk, hogy a töredékszavazat beszámítása egyáltalán nem „európai” módszer és hagyomány. De ezt most nem tesszük meg.

Viszont az unos-untalan emlegetett jakobinus népfelség elv mégis ebben az esküben domborodik ki legjobban.
A királyság erőszakos és gyalázatos megszüntetése után feltétlenül létre kellett hozni egy új fogalmat, de ami indulásától annak tartalmatlan üressége miatt nem más, mint az álságosan választóvá szakralizált bázisátlag becsapása.
Van joga, de nincs is joga, kell is, meg nem is, zavaró tényező és hivatkozás is együtt.

A 300 évvel ezelőtti, azóta elhunyt „halhatatlanok”(10) pótlékként megalkották az Isten kegyelméből uralkodó államfő helyett a népszuverenitás fogalmát, kvázi ultima ratio-ként(11), s elfelejtették hozzátenni: a kifejezés nem rendelkezik valódi tartalommal, mert nem meghatározott sem az, hogy mit értünk „népen”, sem azt, hogy a szuverenitása hogyan valósulhatna meg. De legyünk nagylelkűek, hiszen a szabadság, az egyenlőség és a testvériség szajkózott fogalmai jelentésével is adósok maradtak.

Nincs, nem volt és nem is lehet, soha nem is működött a gyakorlatban népfelség. A vezetés mindig a vezetők joga volt. A születésünk adta kereteket bár később egyéni ambícióinkkal túlléphetjük, de a suszter cipőt csinál, a kondás disznót őriz, az író ír, a tanító tanít. Athéntől kezdve San Marinón át egészen a szovjethatalomig, de akár Obamáig.

Tudják-e a népfelséges szuverenitás hívei talán, hogy 2000-ben a sokszor mintaként emlegetett, a „megvalósult demokrácia”, a „fékek és ellensúlyok”(12) hazájában „a nép” közel 550 ezerrel(13) több Al Gore szavazatot dobott be a szelektív hulladékgyűjtőbe, mint amit G. W. Bush-ra szánt? E jellegzetes példa alapján megállapítható, hogy a népfelség megvalósulásának első akadályai maguk a nép által delegált képviselők, az oligarchia, majd a második: a semmire sem kötelezettség amoralitása, a harmadik pedig: a harsánykodó elvek mögött mindig szerényen megbúvó eljárási szabályok komplexitása, melyeket a hétköznapi ember vagy nem ért kellő szakértelem hiányában vagy azok tanulmányozását feleslegesnek és/vagy unalmasnak tekinti.

Magától adódik a megállapítás: nagy bajban van az emberiség. S magától adódik a kérdés is: mi a megoldás? De nyugalom, nem kell felfedezni újra a hideg vizet. Ami működik, ami működőképes, azt nem kell megjavítani (14). Így nem kell mást tenni, mint az 1000 éve működő formákhoz visszatérni. A királyság visszaállítása lehet az ír mindarra a bajra, amit a respublika hirtelen felindulásból elkövetett nagy orvoslási vágyában elkövetett egy akkor – lehet hogy – beteg társadalommal szemben, amely azonban a túldozírozás okozta halált semmiképpen nem érdemelte.
Egy „betegség” legyőzésének ugyanis nem lehet eszköze a beteg halála. Orvost kell hívni, nem hóhért – az esetek döntő többségében. A suszterek meg csináljanak közben cipőket.

Ha királyságban gondolkodhatnánk, akkor az isteni rendhez való hűség elvárható lenne egy képviselőtől, amit ma nagy egyénieskedésükkel félvállról vehetnek, figyelmen kívül hagyhatnak.

Lehetne hivatkoznunk nagy felvilágosultságunkban mindenféle „lelkiismereti szabadságra”, de akkor pedig a nyílt levelek írói szíveskedjenek elfogadni azt is, hogy a képviselő akár az állam szuverenitásának korlátozására és/vagy megszüntetésére is szavazhat. Miért ne tehetné? Mi korlátozná ebben? A jó ízlés? Vagy, mert esdve kérem? Ugyan!

A képviselő egy ilyen-olyan föderációs döntésénél ugyanis a bármilyen állagú lelkiismereti szabadságára hivatkozhat. Ez viszont azt jelenti – a liberális értelmezés szerint –, hogy mindenki azt gondol, amit akar, „szabadon választja meg” a véleményét, a vallását; de még a nemi identitását is. (lsd: a „transznemű” fogalmát)

Nincs Isten, nincs isteni rend, Isten kiiktatva, Isten kegyelméből uralkodó király kiiktatva, Cuius regio, eius religio. De a szólást talán meg is fordíthatnánk: Cuius religio, eius regio. A (kripto)ateista állam magától értetődően az ateizmust preferálja, még ha az álságosan akár egy nevében keresztény párttal is köt szövetséget.

Az Isten kegyelméből uralkodó, apostoli magyar király pedig, rangjából, hagyományaiból, elnevezéséből, ab ovo is Isten tiszteletén alapuló vallásosságot támogatná. Sőt, amennyiben ezt nem valósítaná meg, esküszegő lenne, s vele szemben még az ellenállás is megengedett [míg a „demokratikusan” választott képviselőkkel szembeni ellenállást csak a közrend rontó „csürhe” engedheti meg magának – mármint respublikánus, „demokrata” értelmezés szerint]. Ennek – az eskünek –, úgyis mint rendszerező elvnek esetleges jövőbeni megvalósulásakor már lehetne erkölcsi és történelmi alapunk a hatalom gyakorlóit morális felelősségükre figyelmeztetni – ahogy jelen esetben hiábavalóan szeretnék a következetesen végig nem gondolt brüsszeliádák szerkesztői a jelenkor képviselőit –, mert egyáltalán létezne elvárható, és így végrehajtható, kikényszeríthető erkölcs. S azt is végre kimondhatnánk, hogy az amoralitás semmiképpen nem nevezhető morálnak, a tagadása nem lehet állítás, mint ahogy a rombolás sem jelenthet építést. Mert ha ezek az összemosások igazak lennének, végképp elsüppednénk a relativizmus ideológia mocsarában.

II.

Az önnön nagyszerűsége téves tudatában fürdőző, a saját magát a történelem csúcspontjának, betetőzésének tekintő respublikánus eszme – még akkor is, ha legutóbbi alkotmány kísérlete valamiformán, legalább szavakban igyekszik történelmi alapokat adni immáron bevallottan érzett s tovább nem palástolható hiányosságainak – éppen azzal lett adósa a saját maga által szuverénné felmagasztosított „népnek”, amelyet kreált fogalma jellemzőjének kíván tekinteni: a legitimitással, a történelmi folytonossággal, a hitelességgel, a felelősségre vonhatósággal és így a kiszámíthatósággal.

Mindjárt megértjük, mire is célzok a fenti megállapításokkal, ha áttanulmányozzuk az 1917. évi III. törvénycikket, az utolsó jogszerűen regnáló királyunk Boldog IV. Károly apostoli magyar királyunk Őfelsége hitleveléről és királyi esküjéről szóló jogszabályt.

Egyébiránt már maga az is figyelemre méltó, hogy nem egy fél perces esküről – avagy eskücskéről? – van szó, hanem mind a hatalmat későbbiekben gyakorló esküt tevő és az esküt vevők közössége fontosnak tartotta az okmányt egy hitlevéllel egybekötni. Hitlevéllel, amiben az uralkodó kifejti, uralkodása szempontjából mit tart lényegesnek, fontosnak, s amelynek előzetes összeállításában a hagyomány erejénél fogva az esküt vevők aktívan közreműködtek.

Vajon mikor láttunk, s egyáltalán láthatunk-e valamikor a respublikánus képviselőktől hitlevelet? (Mert eddig sajnos csak a róluk, értük szóló menlevelekkel találkozhattunk, amikor képviselői státusuk okán büntetőeljárás velük szemben nem volt indítható – de ez már ismét egy másik kérdéskör lenne, s külön elemzést is megérdemelne az ún. mentelem kérdésköre.)

Láthatjuk-e vajon valaha, hogy hitet tesznek valami mellett? S láthatjuk-e, hogy ősi szokásainknak megfelelően – mint „szuverének” [valójában mind tudjuk, hogy nem azok, hanem a mögöttük álló pártok azok, melyek viszont nem tesznek esküt] esküjét – törvénybe foglalja egy országgyűlés, hogy később azoknak jogkövetkezménye lehessen, ha hitlevelüket, esküjüket megszegik; s mentelmi joguk megszűntét követően ne csak a vádiratukban szereplő cselekményeikért, hanem esküszegésért is felelősségre vonhatók lehessenek. [Amely törvényi tényállás kidolgozásával – talán nem véletlenül – a respublikánus állam valamiért mindig adós.]

Ugyanis Boldog IV. Károly hitlevele részletesen leírja, hogyan és milyen körülmények között, milyen történelmi előzmények alapján kerülhetett oda, ahol most van; volt lehetséges megkoronázása, azaz a hatalom gyakorlásának megkezdése; s ezzel közben tiszteleg elődei és ősei s minden előtt, amelyet fontosnak és szentnek tart, s ezeket részletesen fel is sorolja. Összefoglalja az előzményeket, hogy a hitlevél rész végén rögzítse:
„Magyar Szent Koronánk országai összes népeinek hősiessége, Király és Haza iránti önfeláldozása megerősítette azon meggyőződésünket, hogy a magyar királyi trón hatalmának legszilárdabb bástyáit, az állam tartós fejlődésének és felvirágoztatásának leghathatósabb tényezőit: a Király és Nemzet teljes, félreértések által meg nem zavart kölcsönös bizalma és az ezredéves alkotmány folytonossága és egészséges működése alkotják.”(15)

Csodáljuk meg mi is, ma is ezt a szinte utolérhetetlen jogászi tömörséget és a lényeg megfogalmazására törekvést. Ez a színvonal úgy tetszik, a mai jogalkotók számára csupán nem alkalmazott mintául szolgálhat.

S mire tett esküt ezeddig utolsó királyunk – törvénybe foglalt királyi esküjében:

1.) Megtartandja, s királyi hatalmával mások által is meg fogja tartatni a királyi trónöröklést, a koronázást, országai jogait, alkotmányát, törvényes függetlenségét, szabadságát és területi épségét; országai integritását és országos alkotmányát.
2.) Az ország szent koronáját a régi törvényes szokások szerint az országban tartja, s azt valláskülönbségre tekintet nélkül választott személyek fogják azt őrizni.
3.) A visszaszerzett és visszaszerzendő országrészeket visszahódításuk után honos országukhoz fogja visszacsatolni.
4.) Betartja a Pragmatica Sanktio(16) szabályait.
5.) Valamennyi utódja ugyanilyen hitlevelet és esküt köteles tenni.
Az esküben azt is kijelenti, hogy „Magunk is megtartandjuk és bármely rendű és állású alattvalónkkal is megtartatjuk, - amint azokat jelen hitlevelünkkel elfogadjuk, helybenhagyjuk és megerősítjük”, amely meghatározás azért is fontos és lényeges, mert az 1. pontban Ő Királyi Fensége utal az 1222. évi XXXI. törvénycikk 2. §-ára – „amely így kezdődik: »Quodsi vero Nos«, ezen szavakig: »in perpetuum facultatem«”(17) – népszerűbb nevén az Aranybullára, azaz az európai kultúrkör második írásos alkotmányára, amely az akkori jogi tartalma szerinti nemzetet hatalmazta fel némely dolog megtételére, így akár bizonyos feltételek mellett az ellenállásra is.

S hogy is fejezhetnénk be ezek után másként jelen gondolatainkat, mint Bornemissza Péter egy 1557-es versszakával: „Engöm eluntattak az magyari urak, | Kiízték közőlök az egy igaz Istent. | Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!” (18)
Vajon mikor „leszön”, hogy a képviselő urak teljes és betartatható, azaz tartalmát tekintve valódi és számon kérhető esküt tesznek? Mert csak ezek után várható el tőlük, hogy az „Áldott Magyarország” szuverenitásának figyelembevételre rábírhatók legyenek – akár „az pogán törökök”, akár „az kevély némötök”, akár az ateista bolsevikiek, akár a globalista Brüsszeli Birodalommal szemben is.

Amíg a szavak, a fogalmak – beleértve ebbe azok jogi tartalmát is – nem nyerik vissza valódi – eredeti – tartalmukat, reményünk sem lehet arra, hogy a respublika államkísérletei bármikor is működőképessé válhatnak. Ne mondjunk le ugyan az utópiákról, de őrizkedjünk mindig azok megvalósításától. Utópia ugyanis egy nem létező és ezért élhetetlen ország. Nincsenek sem állampolgárai, sem területe, sem kormánya s kapcsolatai más országokkal – csak a róla szóló frazeológia létezik –, így felesleges is rá hivatkozni. S nem utolsó sorban azért, mert Utópia egyáltalán nem azonos Magyarországgal (és főleg nem a történelmi magyar állameszmével) – így felesleges Magyarországból Utópiát, és „vice versa” kreálni.

Addig pedig nyugodtan, de a hatás legkisebb reménye nélkül, tessék nyugodtan brüsszeliádákat és egyéb „nyílt leveleket” fogalmazni, azok akkor is spam-ek maradnak, ha azt akár a legkomolyabb arccal, vagy akár térden állva, könyörögve is adnánk elő.

Bonyolult megoldás nem létezik; a megoldások jellemzője, hogy azok mindig a legegyszerűbbek, s nem a leglátványosabbak. A megoldás akár olyan szimpla is lehet, mint egy „faék”, vagy ami majdnem „kiveri a szemünket” – a lényeg az, hogy a módszer hatékonyan működjön. Ahogyan ezt az „Ockam borotvája”(19) elv is meghatározza. Azért, mert valami egyszerűnek tűnik, még koránt sem biztos, hogy primitív megoldás lenne.
Merjük végre kimondani – az elemzett eskük minősége okán: A királyságnál, mint államformánál és államberendezkedésnél morálisabban, követhetőbben, így hatékonyabban működő szisztémát még nem „fedezett fel” az emberiség. S mivel a királyság tűnik a felvetett problémákra a legegyszerűbb megoldásnak, okvetlen tanácsos volna a fenti filozófiai törvényt legalább megfontolnunk.

Jegyzetek:

(1) spam – kéretlen, tömegesen küldött levél (a SPecial AMerican nevezetű löncshús konzerv mozaikszavából képzett, a számítástechnikában meghonosodott kifejezés – átvitt értelemben: szemét) lsd:http://href.hu/x/gowj és http://href.hu/x/gowt
(2) A G. Orwell 1984 c. halhatatlan művében említett „újbeszél”, „újgondol” kifejezések mintájára képzett szó – a félig kimondott gondolatra.
(3) lsd: spakespeare-iádák, molière-iádák, jeremiádák, „garçonne”-iádák (Karinthy), post-brüsszeliádák (Tandori). Valamivel kapcsolatos, valamiről szóló tartalom kifejezésére szolgáló, ó-görög nyelvi képzővel alkotott modern, napjainkban felkapott kifejezés. Brüsszeliáda: Brüsszellel kapcsolatos, Brüsszelről szóló valami.
(4) http://href.hu/x/gowr
(5) http://href.hu/x/gowuhttp://href.hu/x/gowv
(6) katonai szleng, a nyilvánvaló és korlátlan főhatalom kifejezésére
(7) http://href.hu/x/goww A magyar parlament 2011. dec. 13-i, keddi, 9 órakor kezdődött 2011. évi 64. (45. 153.) rendes ülése, a 33. „felszólalás” az eskü. Nincs fent a neten. http://href.hu/x/gpw4
(8) pars, partis [f] – rész, fél, szerep, párt,
(9) http://href.hu/x/gozf
(10) Les immortels – az 1634-ben Richelieu bíboros alapította Francia Akadémia (Académie Française) mindig 40 életben lévő, összesen eddigi 721 tagjának megnevezése – átvitt értelemben a francia felvilágosodás tudósaira, teoretikusaira is alkalmazott kifejezés. A leghíresebbek közül Jaucourt, Rousseau, D’alembert, Diderot nem voltak tagjai; Montesquieu 1728-tól, Voltaire 1746-tól váltak „halhatatlanná”. A jelző nem az alkotások, az életművek értékállóságára, hanem tagságuk halálukig terjedő időtartamára utal.
(11) ultima ráció – az „ultima ratio regum” (a királyság utolsó érve), talán XIV. Lajos francia királytól származó latin kifejezésből, amelyet az ágyúkra, illetve magára a háborúra értettek – átvitt értelemben: a végső, megdönthetetlen érv, amely az udvarias párbeszédet követi, ami a diplomáciai után következik, s amivel szemben már nem lehet indokokat felhozni vagy azzal szembeszegülni.
(12) (checks and balances) Az ún. hatalmaskodás elleni, az amerikai alkotmányrendszerből levezetett elvi tétel származékos liberális közjogi princípiuma, melyet az utóbbi hónapokban jellemzően a hazai liberál-szocialista politikai tényezők emlegetnek, legtöbbször tragikus hanghordozással. [Miközben az elvek kompexitásában történő értelmezése módszerétől legtöbbször eltekintenek. Így pl. „az alkotmány megváltoztathatatlanságának” második számú alapelvét soha nem emlegetik, s azt sem hozzák fel, hogy a direkt, ám szervilis jogszabály v. jogelv átvétel mindig inkább gátja, mint serkentője a fejlődésnek. E származékos jogelv hazai, imamalomszerű emlegetéséből a közjogi bunkósbotkénti használat szándéka egyértelműen felismerhető.]
(13) Az összesítésben 543.895 szavazattal kevesebbet kapott a győztes, amely eredmény az elektori rendszer közbeiktatása következtében mégis G. W. Bush 2000. évi győzelmét hozta. http://href.hu/x/gox3
(14) If it works, don't fix it. (Murphy's Law - First Rule of Rural Mechanics)
(15) 1000 év törvényei: http://href.hu/x/goyk
(16) 1000 év törvényei: http://href.hu/x/goyv és http://href.hu/x/goyu
(17) „Quod si vero nos vel aliquis succes-sorum nostrorum aliquo unquam tempore, huic dispositioni nostræ contraire voluerit, liberam habeant auctoritate præsentium, sine nota alicuius infidelitatis, tam Episcopi quam alii Jobagiones ac Nobiles regni universi et singuli, præsentes et futuri, posterique resis-tendi et contradicendi nobis et nostris succes-soribus in perpetuum facultatem.”
„2. § Hogyha pedig mi, vagy az utánunk következendő királyok közül valaki ezen mi szerzésünknek ellene járna valaha, ez a levél adjon szabad hatalmat mind a püspököknek, mind más jobbágyuraknak és országunkbeli nemeseknek mindnyájan és egyen-egyen, jelenvalóknak és jövendőbelieknek és az ő megmaradékoknak, hogy mind nekünk, mind az utánunk következendő királyoknak minden hűtelenség szégyenvallása nélkül ellentállhassanak és ellentmondhassanak mind örökké.” http://href.hu/x/goyn
(18) Bornemissza Péter (1535-1586): Cantio optima http://href.hu/x/goyp
(19) William Ockham (Guillemus Ockham, Ockam v. Occam, XIV. sz.) angol ferences rendi szerzetes, filozófus. Megállapítása szerint: ha van két elmélet, amely ugyanazt a tényt magyarázza, akkor azt kell választani, mely a kevesebb hipotézist tartalmazza, vagyis a legkevesebb feltételezésre épít. Lex Parsimoniæ – a takarékosság, a tömörség törvénye. „Pluralitas non est ponenda sine necessitate.”

Tags: 

Hozzászólások