Diktatúra helyett: átmenet és törvényes rend

Időről időre felvetül a kérdés, azok között, akik a királyság iránt érdeklődnek, hogy lehetséges-e a diktatúrából az átmenet a királyságba, itt Magyarországon? Lehetséges-e és kívánatos-e az, hogy a köztársaságból diktatúrába menjünk át és onnan királyságba? A helyzetet jól mutatja, hogy korábban egy ismerősöm, aki nem tudott belenyugodni abba, hogy kell átmenet a köztársaság után a királyságba, felvetette, hogy lehetne-e az egy diktátor, aki ezt az átmenetet megvalósítja? Lényeges kérdés, rafinált is, éretlen szellemek számára vonzó megoldással. Hatvan év diktatúra után kell a fenének újra diktátor ebbe az országba, volt már elég belőle és nem sok jót köszönhetünk nekik és valahogyan mindig a magyar államiság felszámolásával kapcsolódott össze a személyük: Szálasi, Rákosi, Kádár.

Írta: Pánczél Hegedűs János.

De van a vállalhatatlan történelmi hagyomány mellett más gond is a diktatúrával Magyarországon; mindenképpen a köztársaság törvényei szerint járna el, az meg nem erősítené a királyságot. Olyan diktátor, aki idejön és "csak erőskezű" köszönjük, de nem kell. Minek? "Rendet rakni"? Kinek a rendjét és hogyan? Az a köztársaság (csonkolt) rendje lenne, amely lényegében nem a királyság rendje. Egy erős köztársaság után pedig már nincsen elemi igény az eredeti államformára. A köztársaság bomlása, a királyság hajnala is lehet egyben. De a köztársaság definált ereje nem bír rádöbbentő hatással már az emberekre, éppen ellenkezőleg.

Ha elfogadjuk és valljuk, hogy a köztársaság állapota vis maior és interregnum- és ez a helyzet nagyobbrészt, így elfogadjuk - akkor ezt a "nem normális" állapotot nem lehet "normális és általános" eszközökkel felszámolni, érvényteleníteni. Igen ám, csakhogy aki "felszámol" (mondjuk egy képzeletbeli diktátor) önösen hajszolt szuverenitásában észrevétlenül belecsúszik a forradalmiság nemkívánatos széljobbos/balos csapdájába, amely által nem rend teremtődik, hanem egy új rend teremtődik. Ez meg nem a kívánatos törvényes rendnek lesz az eleje, hanem csak egy új zsarnokság kezdete. A királyság pedig sohasem zsarnokság, éppen léte azt számolja fel.

Ezt kiegészíti, hogy akik diktatúráról beszélnek a jobb vagy a bal oldalon, azok nem egy valós magyar társadalmi igényt fednek le (valószinűleg sohasem fedtek le), hanem sokkal inkább saját maguk igényeiről beszélnek. Összekeverik azt, ami számukra kedves és fontos, azzal, ami a nemzet számára üdvös lehetne. A diktatúra egy végletesen kaotikus rendszerben indokolt lehet, amelyben a nemzet önmaga ellen fordul - például egy polgárháborúban, de semmiképpen sem békében. Ezekre az állapotokra jó példák lehetnek Francisco Franco Bahamonde, vagy éppen Augusto Pinochet politikai-katonai kísérletei, amelyek rövid távon megoldást hozhattak. Főként Francot tudjuk pozitív - és szinte egyetlen igazi - példaként felhozni arra, hogy a modern történelemben valaki a diktatúra intézményét, a helyreállítás (renovatio) folyamataként értelmezte és tudatosan alkalmazta azt. Franco elsősorrban helyreállító volt és nem egy teoretikus diktátor, aki mindenáron diktatúrát akart, mint például Hitler. Ameddig és amennyiben a helyreállítást a diktatúra és a diktatórikus rendelkezések szolgálták, addig azokat alkalmazta, amikor nem, akkor helyet adott a hagyományos spanyol politikai-közjogi intézményeknek (ezekbe az átmenetet mindig, ha nem is időben, de biztosította), erre jó példa a címe is; por la gracia de Dios, Caudillo de España y de la Cruzada (azaz Isten kegyelméből Spanyolország és a Kereszt Vezére). Élete végén pedig visszavezette a polgárháborúban atomjaira hullott országot eredetéhez és lehetőségeihez - szomorú ezért ma látni, hogy mennyire hálátlanul bánt el vele az utókor és leginkább a saját népe, illetve a törvényes uralkodó, Juan Carlos de Borbón, aki számára ő biztosította a trónt.

Nem állítjuk tehát, hogy nem kell olyan fejezet és annak főszereplőjének, a törvényes rendnek (értsd most: a királyság) a helyreállításában, amely szuverén módon tud cselekedni (Carl Schmitt itt megkerülhetetlenül igaz dolgokat mondott ki), azt mondjuk, hogy biztosíték kell. A magyar köztársaság ugyanis bukott államforma. Ebben az országban kormányozni kell. Ez a kívánatos helyzet lehet "rendkívüli" akár, de nem muszáj, hogy "törvénytelen" legyen, főleg nem a jelenlegi autoritáshiány, és legitimitásválság korszakában, hiszen az a vis maiorból vezet ki. Az átmenetnek autoriter politikai jelleggel kell bírnia, amelyre szép példa a magyar történelemben Hunyadi János, vagy éppen Horthy Miklós kormányzósága. A "rendkívüli" és az "ideiglenes" ugyanis pontosan az igazi "rend" eleje is lehet. A rendkívüli helyzet lehet kényszer és bizonyíték is arra, hogy nagyon demokratikusan, pusztán a többségi elven nem lehet mindent megoldani immáron.

Egy szuverén tekintély kell.

Király kell, de a király előtt is kell valaki, aki biztosítja, hogy újra eljöhessen ebbe az országba, hogy helyreálljon a megszentelt törvényes állapot. A magyar közjog szerint ez nem diktátor, hanem a király helyettese; kormányzó vagy esetleg a helytartó - a homo regius. Aki diktatúrát emleget és diktátorokat a XXI. század elején Magyarországon, az csak magáról beszél, nem erről az országról és nem a mi érdekeinkről. A homo regius ideje deklaráltan ideiglenes, átmeneti és nem lehet végleges. Pozíciójában a királyság és a király szabja meg a cselekvésének a viszonyrendszerét, nem az, hogy neki éppen mi a kellemes és szimpatikus. A szuverén személy nem önző, hanem alázatos és aktív.