Ferenc József búcsúja Pesttől

Milyen volt Ferenc József? Ferenc József megdöbbentő ember volt, aki senkihez sem hasonlított a világon: se őseihez, akik a császári képtárakban különböző koronákkal a fejükön vagy a kezükben egymás mellett sorakoztak a múlt századokból, se testvéreihez, akik a XIX. században darab ideig vele ugyanazon égboltozat alatt éltek, de balvégzetnél, szinte „habsburgi"-nak nevezett szerencsétlen csillagjárásnál egyebet nem tapasztalhattak Ferenc József állócsillagának környékén, amely állócsillagnak a sugárzását földi és emberi sors, fájdalom, ideje előtt lesújtott halál sem tudta volna elhomályosítani.

Írta: Krúdy Gyula.

Nem hasonlított egyetlen gyermekére sem, legkevésbé fiára, a beteges Rudolfra; sem többi rokonaira, akiket az elmúlt század közepén az álmok találgatásával foglalkozó keserves magyar mesemondás mind testi és lelki betegségektől gyötört embereknek mond. S legkevésbé hasonlított Ferenc József azokra az emberekre, akik terjedelmes és egyedülálló uralkodása alatt őt külsejében utánozni akarták, mert arra tán senki se gondolt a földön, hogy Ferenc Józsefnek magános, talán senki által soha meg nem fejtett lelkét titokzatos belső erőtől támogatott egyéniségét valaha is megérthesse. Lemondott ez emberfeletti, megdöbbentő lénynek a megismeréséről az a nő is, akit a sors Ferenc József mellé élettársként rendelt, mintegy célját tévesztett angyal, lefelé tartott fáklyával menekedett el arról a legkomorabb sziklacsúcsról ahol Ferenc József mindvégig magánosan trónolt birodalmai felett. Most már régen a történelemé lett a XIX. század legzártabb lelke, de megfejteni ezt a vaskövetkezetességet, nyitját lelni e talánynak, nyomát találni, gondolatait a jelen elé tárni, legbenső mozzanatait életakaratait szándékait és mindig egyforma készséggel operáló életerejét kibontani és megvilágítani még napjainkig nem tudta senki, pedig nyitottabb kártyával alig játszott valaki a fejedelmek közül, mindig felemelt sisakrostéllyal járt alattvalói között, jóformán minden lépéséről tudunk, amelyet majdnem egy századig tartó emberéleten át tett. Úgy élt birodalma közepén, hogy legtávolabb alattvalója is megmondhatta, hogy mit csinál Ferenc József, amikor az óramutató a nappal perceit mutatja. Az éjről, a nagyvilágon sokaknak álmatlan éjről pedig megmondhattuk, hogy Ferenc József nyugodtan alszik legnagyobb gondjai közepette is, mert az éjt pihenésnek szentelte, mint az Úristen elrendelte.

Mondom, bár hosszú uralkodása alatt alig változó egészségi állapota révén olyan pontos életrendet tartott, hogy szinte másodpercnyi biztonsággal tudhattuk évtizedeken át, hogy a virradatnak mely fázisában hagyja el kemény, szalmazsákos, katonás vaságyát az uralkodó, melyik az a negyedóra, amelyben Istennel beszél, vagy alattvalóinak kérését hallgatja, katonái élén lovagol, vagy a kopott szalonkabátos Tisza Kálmánt figyeli íróasztalánál ülve, okuláréhoz hasonló pápaszemén át iratokat tanulmányoz, vagy a pihenés fertályórájában a pálmafás, oleánderbokros folyosón sétál… Bár azt hisszük, hogy Európa e legpontosabb kronométeréhez igazodnak már az órák is a mellényzsebekben és a tornyokban: ennek az emberi szerkezetnek a változatlanságával szemközt ma is, amikor a múlt időkről katasztrofálisan többet tudhatunk, mint valaha: érthetetlenül talányosan állunk. Minden és mindenki változott Ferenc József körül, csak egyedül ő volt a változatlanság. Nemzedékek jöttek s mentek, nagyapák, apák, fiúk ugyanolyannak látják az uralkodót. És nem változott meg most sem az emléke, bár lövészárkok, gránátok, földrengések, testi és lelki háborgásokkal vegyes forradalmak, államforma-változások, szövetségek, királyok, törvények, emberek, hadseregek, országhatárok: egy világ elmúlása után rágondolnánk. Sokszor felszántották a földet koporsója körül, feltörték a pecséteket, amelyeket az örök életnek szántak, kinyitották a birodalom kapuit az ég négy tája felé, lebontották a XIX. századot, hogy megvizsgálhassanak minden márványkövet és ideát, amellyel Ferenc József magának az uralkodók piramisát felépítette Európa közepén. És a titkos levéltárak, a rejtett naplók, a búcsúzóul szánt emlékiratok feltárása után, amelyekben Ferenc József nyomait keresnénk, azt vesszük észre, hogy tizennégy esztendővel halála és birodalma elmúlása után sokkal kevesebbet tudunk róla, mint akár ötszáz esztendő előtt élt elődjéről, az első Habsburg királyról, Ferdinándról, aki először tette fel fejére a magyar koronát A Habsburgok ötszázesztendős magyar királyi évfordulóján (amelynek napja igazában 1927-ben lett volna) a sorban következő királyokról és császárokról jóformán mindent tudunk, ami emberi és történelmi szempontból szükséges. Csak Ferenc József, aki leghosszabb ideig uralkodott mindnyájuk között. akt még napjainkban is egy egész nemzedék látott. Áll megoldatlan talányként a mindinkább besötétedő horizonton. Lassan átlép azon a határon, ahová az eleven szemek már nem követhetik: mikor már nem lesz azok közül az emberek közül tanú, aki Ferenc Józsefet életében látta.
Századik születésnapján megmozdul a szobor.

Ferenc_Jozsef-222.jpg

Ferenc József magyar királlyá koronázása (Bera Károly festménye)

Milyen volt Ferenc József? - Félelmetes lény volt, aki talán élete utolsó napjáig, végső percéig olyan megdöbbentést, ijesztést, másvilági erőt árasztott magából, hogy igazmondásnak látszik az a hagyományos mese, hogy az öregembert még haldoklásában sem merte senki úgy megközelíteni, mint emberi haldoklókat szokás. A rokonai, ha ugyan elő mertek jönni betegségének hírére, a szomszéd szobában imádkoztak. A bécsi professzor nem akarta aláírni a kedvezőtlen orvosi jelentést a beteg állapotáról, mert hátha téved a tudomány e rendkívüli szervezettel szemben. A főhadsegéd három- lépésnyire állott, mint egész életében; az ápolónő, akinek keze között bizonyára már mások is haldokoltak, talán még gépies, szokásos teendőit is elfelejtette, mikor a császár haldoklott. Általában azt beszélték az „udvari körökben” Ferenc József temetésének előkészületei alatt, hogy az „udvari patikárius" volt az oka mindennek, mert zavarodottságában minden gyógyszerküldeménnyel elkésett. Ez a patikus el is tűnt Bécsből a temetés alatt s eltűnt az az inas is, akiről azt beszélték, hogy nyitva felejtett egy ablakot a császár lakosztályában a hóvizes novemberben, és ezen a nyitott ablakon jött be a halál, amely 86 esztendeig hiába próbálkozott Ferenc Józseffel. Annyi bizonyos, hogy voltaképpen senki se volt elkészülve Ferenc József bekövetkezhető halálára, legalábbis addig nem, amíg a háború valamiképpen be nem fejeződik, mint azok a háborúk, amelyeket Ferenc József életében kezdett A háború meghosszabbította a császár életét, felfrissítette, talpra állította soha se szunnyadó energiaforrásait, lehetetlenségnek látszott, hogy Ferenc József itt hagyja a paprikapiros pantallós, tenyérnyi aranyszalagos vezérezredeseket, akiket éppen a legkiválóbb tábornokai közül választott, hogy majd e nyolc-tíz férfiú vállára rakjon minden érdemet, mint a hadisátor oszlopaira, mikor a hosszadalmas háború lefolyására a messziségből visszatekint. Ezek a tűzpiros nadrágos vezérezredesek lettek volna a háború egyes fejezeteinek a címei, hőstetteiket már javában írják is a katonai srejberek, amikor a szabók még nem is tudják voltaképpen, hogy milyenre szabják a vezérezredes-öltönyöket, mert a múlt időben hozzájuk hasonló nem volt. A tábornokokon is felülálló vezérezredesség a világháború emlékezetének lett volna szentelve a katonai rangokban; az arany tölgyfalevelek, amelyek az uralkodó gallérját díszítették, fordított alakban kerültek a vezérezredesi uniformisra, a „waffenrock" fehér szövetű volt, aranyzsinórozással díszítve, a háromszögletű generáliscsákó zöld bokrétás; de azok a bizonyos illetmények, ló- és kocsitartási költségek, amelyek nemcsak rangban, de anyagiakban is megkülönböztették volna a vezérezredest a tábornoki kar már régebben meghatározott jövedelmeitől, ezek a szabályok még nem kerültek Ferenc József íróasztalára, mielőtt az inas nyitva felejtette volna az ablakot…

Pedig bizonyos, hogy a vezérezredesek lettek volna a Monarchia marsalljai, akik minden katonai ünnepélyen legközelebb álltak volna a Felség személyéhez. Sajnos, csak a temetésen láttuk meg először a vezérezredesek tábornoki szabású nadrágjait, valamennyit vadonatúján, mert idáig még nem vehették magukra. A bécsi Szent István templom körül az általános fekete gyászban ezek a piros nadrágok mutattak valamit a jövendőbeli pompából, és a világraszóló osztrák-magyar hadsereg díszéről, ha Ferenc Józsefnek elég idő adatik a sorstól, hogy a háborút dicsőségesen befejezze. Nem, senki se gondolta magában kellő tárgyilagossággal azt az eshetőséget, hogy Ferenc József elmegy a földről, mielőtt ezt a háborút is lezárja, mint azokat a háborúkat uralkodása alatt, amelyeknek befejezése tőle függött. Érthetetlenül nézett maga elé Vilmos német császár, aki gavalléros szürke köpenyegben és dísztelen hadiöltönyben, három tábori automobil kíséretében Bécsben megjelent, hogy a Burg-kápolnában szinte csak agnoszkálja a koporsóban fekvő „öreg barátját”, de a temetés ideje alatt nem mutatkozott, a korán beköszönő alkonyatot várva, hogy tisztjeivel és automobiljaival elhagyja a Belvárost a Duna-csatornán át, a zsidók városrészén.

Ugyanezért még nem volt többek között hivatalos neve se annak a piros színnek, amely különbözött az udvari tisztek „buzérvörös” gallérjának a színétől, a huszárság, a szekerészet és a ménes-karban feltalálható pirosságoktól, amely piros majd egyedül vezérezredeseket illet meg. Némelyek paprikapirosnak mondták, de a katonai szótárba ilyen kifejezés nem foglalhat helyet. . Ferenc József a maga személyére nézve „tél-piros” arcú lény volt, életének utolsó tíz-tizenöt esztendejében, amikor az aggastyán fehér színekből, a barna tiszti köpenyből, a nagy terjedelmű fekete tiszti sapkából (amilyet rajta- kívül Ferenc Ferdinánd viselt) arca közelebb jött alattvalói áhítatos tekintetéhez, amikor például Pesten, a Nyugati pályaudvarnál nyitott hintóba ült, vagy pedig egy-két napi budai időzés után a Keleti pályaudvar felé távozott, amikor gumiabroncsos kocsiján végighajtatott a megfelelő utcákon. (Sokáig, esztendőkig kellett magyarázni a hintóban mellette helyet foglaló Bolfrasnak vagy Paarnak a gumiabroncs kényelmességét a kocsikerekeken. Végre engedett Ferenc József, de akkor sem egyezett bele azokba a felfújható pneumatikokba, amelyeket a biciklistáktól tanultak el a pesti bérkocsisok, mikor a Stefánián a színésznőkkel s más hasonló foglalkozású nőkkel hajtottak, hanem úgy rendelkezett, hogy a sima gumiabroncsot felrakhatják a kerékgyártók az ő és családtagjai kocsijára, de az udvarhölgyeknek és más, kísérethez tartozó személyeknek már tilos gumiabroncsos udvari hintóban kocsizni.)

Manapság a levélhordó automobilja is simábban gördül végig a pesti utca kövezetén, mint Ferenc József hintaja, amelyből szalutálva vett búcsút a várostól azon a helyen, ahol a Nagykörút kereszteződik a Rákóczi úttal, a sarkon álló Nemzeti Színház falán és a szemközt lakó Blaháné erkélyén színes szőnyeg volt kiterítve, a rendőrfőparancsnok állott a gyalogjáró mellett feszes hap-tákban, miután a főkapitány számozatlan fiákere már két perc előtt elgurult ezen a helyen, hogy Ferenc József jövetelét jelezze. A színészek az erkélyen, szemközt a fehér fejű Blaháné a maga erkélyére támaszkodva, az öreg rendőri hírlapírók és detektívek lent az utcakereszteződésnél, zsakettben, mint Nagy Gyula, és cilinderkalapban, mint Császár titkosrendőr, akik ilyenkor elővették e ruhadarabokat, mint a Király-díj napján. „Kerepesi úti” boltosok a küszöbeiken hajlongva, mintha személyes ismerősei lennének Ferenc Józsefnek, a kávéház ablakában biliárddákós vendégek, a városi életmód minden időszakában feltalálható, utcai ténfergők, vagy gondjaikkal versenyt futamodó gyalogjárók. papírzászlós gyermekeiket emelgető vidékiek és luftballonos leánykáikra sikongató nevelőnők, sortis-nyakkendös és sárga cipős céltalan hölgyek és bajuszkötőjüket felrakott piros sapkás hordárok látták Ferenc Józsefet utoljára Pesten, amint a központi pályaudvar felé hajtatott. A király nem nézett se jobbra se balra a pesti utcai sokadalomban, kezét felemelte sapkájához, amely legalábbis akkora volt, mint egy hengerdoboz, amilyenben a nők valaha a karmantyúikat tartogatták. Paar gróf, akinek ugyancsak fekete tiszti sapka volt a fején, a kocsitakaróra eresztett, összekulcsolt kézzel ült. A hintó bakján csak a vadász tollbokrétája lengett, amint a lipicai heréltek menetrendszerű pontossággal, Ferenc József udvartartásához illő egyenletes, de másodpercre kiszámított tempóban közelegtek az indóház felé.

Paar gróf hercegi kinevezése már régen őfelsége íróasztalának fiókjában fekszik, az uralkodó csak az alkalmat várja, hogy kedves barátjának az írást átnyújtsa – mondja a mindentudó pesti hírharang arról az ősz katonatisztről, aki Ferenc József hintajában mindig a bal oldalon ült. Vajon igaz lehetett, hogy Ferenc Józsefnek „meglepetéssel” is kellett szolgálni annak az úriembernek, akivel annyi esztendőn át a nap minden órájában együtt volt? Mintha a bal kezét simogatná a jobb kezével ezzel az ajándékkal. Mintha a hercegi rangra emelt grófot azontúl másképpen is szólítaná, mint „Sie"-nek, mint azt életében megszokta? Vajon mi hasznát veheti Paar gróf a hercegségnek, ha az csakugyan bekövetkeznék?

No mindegy, a pesti pletykának jólesett foglalkozni annak az úriembernek a személyével, akit legközelebb tudtak Ferenc Józsefhez, aki ugyancsak olyan megközelíthetetlen volt, mint maga az uralkodó, aki talán egyedül tudta évtizedeken át, hogy mit gondol magában a király.
A télpiros arc, a fehérebbnél fehérebb szakállak és bajszok, szemöldökök és hajak, amelyek Ferenc Józsefet élete utolsó esztendőiben jelentették indulat, szenvedély, mozdulat nélkül mutatkozott, mint valamely templomi kép, amelyen glóriát látnak a káprázok, túlvilági közönyt a hitetlenek; a kötelességtudás akaratának testté válottságát tisztelik benne a rajongók, a szokásos emberi érzetekkel még közös életkor túlhaladottságát nézik benne a szkeptikusok – külsőleg a természetellenes pirosságátol eltekintve nagyon öregembernek látszott Ferenc József, mikor utoljára Pesten járt A fénytelen, színtelen, élettelen szem tekintetét csak sejteni lehetett, mint látni. Valamely olyan halovány kékség terjengett ezekben a szemekben, mint az égboltozatnak legnagyobb részét szoktuk látni, ha az égbe tekintünk, amikor azt hisszük, hogy azután már nem jön semmi, vagy pedig ott következik a Minden, amiért az emberi életben szenvedünk, jót jóra halmozunk és imádkozunk. A túlvilág volt a király szemében, az ismeretlen színű túlvilág a hófehér és télpiros arc gödreiben, amelyeket többé nem környékeztek se a mosoly ráncai, se a könnyek árkai, mozdulatlanok és némák voltak azok, mint a holdbani hegyeknek a látképei
Mint egy régi egyforintos halovány ezüstje távolodott el a percnyi közelségből, a Nagykörút és Rákóczi út kereszteződésénél a hóval borított piros arc a pályaudvar felé. Még egy minutum: a látományból már csak az udvari vadász tollbokrétája leng az utca felett, megvillan a hintó hátulsó részén lévő fekete lakkozáson az aranykorona, a király tiszti sapkájának csak a fele emelkedik ki a hintó üléséből, magasabban Paar főhadsegéd sapkája, bár ez az úriember olyan hűséges volt, hogy az öregségében görnyeteg testtartású Ferenc Józsefet alkatban sem akarta felülmúlni. A két őszöreg ember némán, mozdulatlanul kocsizott Pest utcáin.

Megjelent: Magyarság, 1930. augusztus 7.

Hozzászólások