A legutolsó aranyágacska letörése - Magyarország utolsó királyának restaurációs kísérletei (I.)

Az előzményekről
Az első világháborút követő évek egyik legjelentősebb eseményei a „királypuccsokként” a köztudatban lévő események, melyekre talán soha nem esett kellő hangsúly a magyar történetírásban[1]. Ezeket az eseményeket – amelyeknél helytelennek tartjuk a „puccs” kifejezést, hiszen egy jogfolytonosság teljes helyreállításáról, tehát restaurációról volt szó - általában esetlegességük okán szokás csak tárgyalni, nem pedig kellő történelmi súlyuk szerint, amelyet ténylegesen jelentenek. Jelen kis írás erre tesz azonban kísérletet.

A világháború elvesztése, valamint az úgynevezett „őszirózsás forradalom” (1918) teljes kudarca után, a kommunista proletárdiktatúra (1919) került hatalomra rövid időre Magyarországon. Eközben az ország államformája kétszer is változott és mind kétszer az istenkegyelmiség elvének elvetésével, népuralmi formák voltak: népköztársaság, illetve tanácsköztársaság lett, mindez a legitim uralkodó, Boldog IV. Károly király teljes félreállításával történt. Sőt a királyság több évszázados intézménye és a magyar történelmi alkotmány ellen szólt mindaz, ami ekkor történt idehaza. Ugyanis a törvényesen megkoronázott uralkodó, Károly nem mondott le a trónról, csak felfüggesztette uralkodói jogainak gyakorlását az országban. Ez egy olyan tény, amelyet kevesen mondanak ki, pedig jól ismert történelmi eseményekkel és bizonyítékokkal kellőképpen alátámasztható.
Károly királyt 1918. november 13-án felkereste egy magyar arisztokratákból álló küldöttség, élén a főrendi ház elnökével, báró Wlassics Gyulával, (aki egyébként kora kiváló jogtudósa volt) az eckartsaui kastélyában, s meggyőzte arról, hogy a jelen helyzetben függessze fel magyarországi királyi jogainak gyakorlását. IV. Károly ebbe beleegyezett, hiszen ez egy bevált és törvényes uralkodói gyakorlat volt, s egyáltalán nem jelentette a trónról való lemondását se. Ezt bizonyítja az a cselekedete is, hogy a folyó ügyek intézésére kinevezett egy helyettest; homo regiust[2], Habsburg József osztrák főherceg és magyar királyi herceg személyében, akinek az esküt tette le még Károlyi Mihály is, értelemszerűen úgy, hogy a királyság intézményének megdöntésére kevésbé gondolt a főherceg[3]. Így tehát mind a két államforma-változás egyéni akcióknak tudható be, s korántsem voltak legitimek, mivel egy létező államformát, létező apparátusával együtt akartak megdönteni, erőszakkal, annak jogerősségét gyakorlatilag egyszerűen csak semmibe véve. A köztársaság és a kommunista diktatúra csak egyszerűen vis maiort (ti. előre nem látható, elháríthatatlan akadály) jelentettek, melyekre való tekintettel Boldog Károly király visszavonult, de értelemszerűen nem mondott le. Az eckartsaui nyilatkozat azért sem tekinthető a trónról történő lemondásnak, mert abban Károly király jogi értelemben magánemberként nyilatkozott, magán embereknek, tehát nem történt jogalkotó cselekedet - nem volt miniszteri ellenjegyzés, a törvényhozás sem vette tudomásul azt.
A népköztársaság után, közös szociáldemokrata és kommunista – itt helyesen! -puccsal létrejövő Tanácsköztársaságot, a közhiedelemmel ellentétben, nem az úgynevezett, Horthy nevével fémjelzett Nemzeti Hadsereg döntötte meg, hanem a Román Királyi Hadsereg, amely elfoglalta az ország legjelentősebb részeit. Horthy Miklós ugyanúgy tárgyalt a románokkal, mint minden más akkori katonai és politikai erő Magyarországon. A kommunista vezetők által jóváhagyott „szakszervezeti kormányt” Peidl Gyula vezetésével, hamar eltávolította Friedrich István, 1919. augusztus 7-én. Kormányát a románok hallgatólagosan elismerték, s Friedrich gyakorlatilag hosszú idő óta elsőként – amennyire tőle és a lehetőségekhez mérten lehetett – legitimizáltatni próbálta magát, az egyetlen ilyen törvényes személlyel: József főherceggel, amit a főherceg készségesen meg is tett. Toposz, hogy a környező friss függetlenséggel rendelkező kisállamok ezt nem nézték jó szemmel, hanem az antant hatalmakhoz fordultak, hogy cselekedjenek. Lényegi cselekvés azonban nem történt, így Friedrich maradt a helyén, s rendeleteket hozott, többek között az új választójogi törvényt.
Az országban ekkor már három ellenforradalmi gócpont is működött, a budapesti (ennek a tagja volt Friedrich is), az Aradról indult, de már Szegeden működő, valamint még egy, amit általában „grazi parancsnokságnak” szoktak hívni, de helyesebb lenne a „dunántúli parancsnokság” elnevezés. A fővárosi sajnos nem volt annyira jelentős politikailag, általában királyságpárti kadétok alkották, a szegedi jelentősebb, ám roppant vegyes volt. Eredetileg még gróf Károlyi Gyula hozta létre Aradon, s egy – a kor fogalmai szerint értendő - konzervatív-liberális hozzáállás jellemezte alapvetően, amely mellé azonban radikálisabb egyének és csoportok is tartoztak. Szegeden foglalt helyet több különböző beállítottságú katonatiszt is, amelyek közül a legradikálisabb talán Gömbös Gyula, Lingauer Albin és Prónay Pál voltak. Őket ki is utasították Szegedről. Nem volt egységes a szegedi központ, de volt némi fegyveres ereje, s tetterőtől duzzadó katonái is, akik próbáltak szervezkedni a kommunista proletárdiktatúra ellen, illetve annak bukása után, amelyben csekély, hacsaknem semmilyen szerepük nem volt, a hatalom megragadásáért, kevés sikerrel. Közismert, hogy Horthy Miklós, mint az I. világháború győztes k.u.k tengernagya, került Szegedre, s itt nevezték ki parancsnoknak is. Horthy, amikor a felkent királyt éppen távozásra szólították fel Bécsben, akkor a császári és királyi palotában tartózkodott, mert éppen a horvátoknak át kellett adnia a flottáját. Károlynak, egy kéretlen esküt tett, amelyben életére megfogadta, hogy addig nem nyugszik, amíg vissza nem szerzi mind a két trón Őfelségének. Az Istennek tett esküjét a sors legalább kétszer számon kérte a tengerésztiszttől, sajnálatosan egyszer sem tudott azonban ehhez hű lenni. Később, szegedi parancsnokként, tudatosan önállósította magát, s nem engedelmeskedett sem a homo regiusnak, sem az úgynevezett. „szegedi kormánynak”, csak ha azt politikai érdekei úgy kívánták.
A már említett dunántúli parancsnokság még Bécsben szerveződött, viszonylagos egységgel. Azonban kemény magja hamar otthagyta a túl sokat taktikázgató Bethlen Istvánékat l9l9. júniusában. Ez a mag a gyors beavatkozást sürgető báró Lehár Antal, Szmrecsányi György, gróf Palavicini György által fémjelzett csoport volt. Az Antibolsevista Comité (ABC) katonai egységeit a kiváló emberi, szervező és katonai erényeiről ismert Lehár báró szervezte, s most a fegyveresek követték a „grazi csoportot”. Létrehoztak egy bázist először Feldbachban, amelyet segített az osztrák keresztényszocialista kormány is. Több sikertelen behatolási kísérlet után képesek voltak megvetni a lábukat Nyugat-Magyarországon, ahol ezután szinte pár nap alatt sikerült elfogadtatniuk magukat, s kezükbe került a kormányzás. Nem követte a bevonulásukat megtorló hadjárat (az úgynevezett „Pirkner-különítményt”, mely önkényes kegyetlenkedéseket hajtott végre Lehár hamar leállította), semmiféle „fehér terror”. Törvényes intézkedések folyományaiként letartóztatások folytak, majd azt követően bírósági eljárások. A törvényesen működő Friedrich-kormány elismerte Lehárt nyugat-magyarországi katonai parancsnoknak, a kinevezése tehát hivatalos volt, s nekik teljes cselekvési szabadságot is adott. Gróf Sigray Antal, a csoport másik meghatározó tagja, a külpolitikai elismerést készítette elő az antant felé, támaszkodva a szép és gyors belföldi sikerekre.
Lehárék, ellentétben a szegediekkel, egységesek voltak, s a maguk területén rendet akartak tartani, s azt egy kiindulási pontnak tartották, a jövőre nézve. A dunántúli csoport minden tagja példásan királyhű volt, akik tenni akartak azért, hogy minél hamarabb az évszázados organikus keretekben láthassák hazájukat. Távolabbi céljuknak a száműzetésben élő király hazahívását[4], s a jogos helyre való visszaállítását tűzték ki, már a kezdetek óta. Minden cselekedetük, kül- és belpolitikai, erre irányult.
A fordulatot Horthy Miklós fővezéri kinevezése hozta meg - József főherceg által, amellyel az összes magyar haderő élére került, s ezzel létrehozott egy fontos ellenforradalmi bázist, a „fővezérséget”. Horthy kezében kevésbé volt tényleges szervezett katonai és főleg közigazgatási hatalom ekkor, mint Lehárék kezében, de elhitette magáról, hogy rá van szükség, s közelebb volt a tűzhöz, ezért őt nevezték ki[5]. Ezután az országban dualisztikus katonai kormányzás alakult ki, ami azért is fontos, mert az ellenforradalmi állam hatalma kezdetben alapvetően a katonai alakulatokra szorítkozott (ezért nem állította le például a hírhedt vérengzéseket Horthy sem, ha megtette volna, nem ismerték volna el vezérnek a politikai hatalmát biztosító különítmények). A hatalma úgy nőtt a fehér fővezérnek, ahogyan a román csapatok vonultak ki az ország területéről, így a Nemzeti Hadsereg nem magának, hanem az antant megszorító fellépéseinek köszönhette a hatalmát, így egyfajta lekötelezetté is vált vele szemben. Míg a másik oldalon Lehár Antal Nyugat-Magyarország katonai parancsnokaként és gróf Sigray Antal Nyugat-Magyarország kormánybiztosaként egyre stabilabb rendszert alakított ki.

A román hadsereg sohasem lépett a nyugati megyék területeire – Lehárék többször kijelentették, hogyha ez megtörténne, fegyveres összecsapásra kerülne sor közöttük, hiszen idegen megszállókat láttak bennük, akik a törvényes magyar közigazgatási területre léptek. A törvényes keretek között igazgatott Dunántúlon központi, kerületi és törvényhatósági kormánybiztosságok működtek. Napirenden volt a Károlyi-korszak és a Tanácsköztársaság alatti események értékelése és elítélése. Lehár a rend helyreállítását, s – mint ennek alapkövét – a király hazatérésének előkészítését tűzte ki elsődleges feladataként, ennek megfelelően helyreállította a helyi önkormányzatok és törvényhatósági bizottságok jogkörét is. Az ország más területeiről tömegesen vándorolt ide a lakosság, itt hamarabb állt vissza az élet a régi medrébe, mint bárhol máshol. Jellemző, hogy a Friedrich-kormány által meghirdetett statáriumot Sigray gróf nem rendelte el, mert az csak a rendzavarásnak adott volna táptalajt, így szükségtelen volt. A Friedrich-kormány ezt a lépést logikusnak vélte, s jóvá is hagyta döntését.
Az 1920. január 25-én megtartott nemzetgyűlési választásokon két párt indult nagy eséllyel: a Keresztény Nemzeti Kisgazda és Földműves Párt, valamint a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP). A két párt, bár sok ponton megegyezett, volt egy lényeges pont, amiben nagyon is eltért a véleményük, ez pedig a „királykérdés” volt. A kisgazdák az úgynevezett „szabad királyválasztókhoz” tartoztak, ugyanis azt állították (Werbőczy Tripartituma alapján), hogy IV. Károly lemondott a trónról, ami természetesen nem volt igaz, s így a királyválasztás joga újra a nemzetet illeti meg. E tábort támogatta Horthy Miklós fővezér és köre is a kezdetektől fogva. A KNEP az ún. „karlista” (IV. Boldog Károly királyt támogató) álláspontot fogalmazta meg magának; IV. Károly minél előbbi visszahívását az országba, hogy foglalja el újra trónját, mert a helyzet újra alkalmas erre.
A választásokon azonban a kisgazdák nyertek, egyedül csak a Tiszántúlon szerezve többséget (a Dunántúlon elsöprő legitimista-karlista győzelem született), így más módszerekhez kellett nyúlniuk a legitimista tábornak, akik közé olyanok tartoztak ekkor, mint az egész katolikus klérus, vagy éppen Beniczky Ödön, a belügyminiszter, de a történelmi magyar arisztokrácia legnagyobb részét is idesorolhatjuk.

A választási eredmények tükrében, valamint az ismert antant közbenjárás hatására, Horthy Miklóst 1920. március 1-jén kormányzóvá választották, s április 1-jén be is költözött a budai várba, József főherceget is csatlakozásra bírva. Ez a lépése végképp egyértelművé tette a helyzetet, s bár Horthy nem tűrt meg semmiféle katonai szervezetet, a sajátján kívül, azért a nyugati kormányzattal kivételt kellett tennie. Lehárék szilárdan tartották a rendet itt, érdemeik pedig a konszolidációban egyértelműek voltak, s ezt Horthy is jól tudta. Jellemző példa lehet a kor állapotaira, hogy mielőtt Horthy bevonult volna Budapestre, előtte Lehár Antal csapatai tisztították meg a terepet, s csak a parádét hagyták meg a tengernagynak.
Az új helyzet, amely a királyság teljes értékű visszaállításának nem kedvezett, másfajta eszközöket kívánt. Mivel a kormányzó a saját pozíciójának megerősítésére törekedett, nem a király hazatérését készítette elő, bár IV. Boldog Károly hívének mondotta magát, Lehárék elérkezettnek látták az időt a cselekvésre.
A király első restaurációs kísérlete (1921. március 26 - április 5)
A szervezkedők első lépésként létrehozták a Titkos Szövetséget, amely vezető legitimista politikusokból állott. Tagjainak a jegyzékét a száműzetésben élő király jóváhagyta. A szövetségnek tagja volt többek között: gróf Apponyi Albert, gróf Andrássy Gyula, Rakovszky István (a nemzetgyűlés elnöke ekkor), Beniczky Ödön, Gratz Gusztáv (külügyminiszter és neves történész), báró Windischgrätz Lajos, Mikes János püspök, s a már fentebb is említett nevek. A szervezkedés központja Nyugat-Magyarország lett, IV. Károllyal közvetlenül Sigray gróf és Lehár báró tartotta a kapcsolatot. A visszatérésre az időt 1921 márciusára gondolták.
Az eddig karlistáknak hívott politikusok, fokozatosan legitimistáknak nevezték magukat, illetve ezt a jelzőt kapták meg a politikai életben, ugyanis a királyság államformájának visszaállítása után a jogfolytonosság elve alapján a jogosan megkoronázott királyt is szerették volna visszahelyezni a trónra, ezzel visszaállítva az ország teljes körű jogi egységét. A „legitimista” és „karlista” jelző az általunk részletesebben tárgyalt korszakban (1919-1921) egyébként felváltva, egymást némiképpen kiegészítve volt használatos, Boldog Károly halála (1922. április 1.) után azonban a „karlista” kifejezés többé értelmét veszítette, s a legitimista jelző volt használatban. A legitimisták Habsburg Ottó örökös király (II. Ottó) trónigényét és tényleges magyar királlyá választását támogatták a továbbiakban, indokoltan, hiszen a trónt Ottó örökölhette csak meg jog szerint; hiszen még életében kijelölte erre a felkent király, akinek az elsőszülött fiú gyermeke volt. Amíg tehát Ottó él, addig ő – és csak ő - tekinthető jogos örökösnek a magyar trónra, ezért is támogatták őt a legitimista-monarchisták a „király nélküli királyság” korszakában. Ottó mellett tehát az ősi magyar királyválasztási gyakorlatban oly fontos elvek közül mind a három mellette szólt; az elsőszülöttség (primogenitura), a senioratus, és - meglehet ezzel kapcsolatban szélsőjobboldali és liberális körök egyaránt szeretnek eljátszadozni saját koncepcióik alapján - az idoneitás elve is mellette szól, hiszen rátermettségét kétségbe vonni nehéz lett volna az adott korszakban.
A király 1921. március 26-án érkezett Magyarországra, s éjjel már Szombathelyen volt, ahol a püspöki palotában hált. A visszatérését a király szándékosan Húsvét napjára tette, ami pont másnap jött el. Mélyen megélt vallásossága közismert volt már ekkor is mindenki előtt. A király szándékosan kötötte össze Magyarország hamvaiból történő teljes feltámadását Krisztus urunk feltámadásának ünnepével. Másnap tárgyalások folytak a legitimisták között, ahol gróf Teleki Pál is megjelent, s ellenezte a király visszatérését. Ezt figyelmen kívül hagyva a legitimisták elindultak Budapestre, fegyver nélkül, hogy kinyilvánítsák a hatalom visszavételét, mely ellen ekkor semmilyen elméleti érvet felhozni nem lehetett. A király uralkodásra képes volt, a támogatottsága adott volt, s nem látszott semmilyen tényező, amely ellentmondott volna annak, hogy újra ő töltse be az államfői posztot. Budapesten azonban Horthy nem adta át a hatalmat, s a királytól egy rendkívül modortalan és fenyegetett hangulatú tárgyaláson, hatalmat, címeket és gondolkodási időt kért, amit IV. Károly, példátlan engedékenységgel, s mert mindennél jobban el akarta kerülni a vérontást, megadott. Visszavonult Szombathelyre, ahol másnap, március 28-án, megismételte a felszólítását a hatalom átadására, amire meg is érkezett Horthy kormányzó lemondása ezúttal (!). Három órával később azonban nemleges válasz érkezett, amelyben megtagadta a hatalom átadását. Oka is volt rá már ezúttal, a környezete arról tájékozatta, hogy el akarja majd távolítani a király katonai parancsnok posztjából és a követelt címeket sem kapja majd meg. Bár erre minden indoka meg lett volna a királynak, ez az állítás nem volt igaz; a király és környezete nem tárgyalt ezekről a témákról, a rend és biztonság helyreállításának első szükséges lépéseit tárgyalták (melynek során József főherceget nevezték volna ki katonai parancsnoknak) illetve ünnepeltek az elmúlt három órában. Horthy utasította még Lehárt, hogy katonai eszközökkel távolítsa el a királyt Magyarország területéről - Lehár erre nem volt hajlandó természetesen. Horthy mindent megtett, hogy eltávolítsa a királyt, így még azt is kitalálta, hogy a király életére fognak törni, ami abban a környezetben aligha volt hihető. (Az a hiedelem, mely szerint Horthy felbérelt volna három embert a királygyilkosságra, nem bizonyítható.) A környező országok (Csehszlovákia, Románia, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) tiltakozó levelei csak ekkor – tehát Horthy ellenkezése után! - futottak be (amelyek semmi esetre sem voltak ultimátumok!), így nem fedi a valóságot az állítás, hogy Horthy csak ezek miatt nem adta át a hatalmat a visszatért királynak.
Közben a király Szombathelyen fogadta az arisztokrácia tagjainak tiszteletlátogatását. Itt járt többek között Boldog Batthyány-Strattmann László, az Erdődy és Grimmenstein, valamint a Széchenyi grófok családtagjai, akik mind feltétlen hűségükről biztosították a királyt, és nem győztek rosszallásukat kifejezni a történtek miatt. Horthy pedig ezt látva újra támadott, s felszólította a hadsereget, hogy forduljon a király ellen, mert csak neki, a kormányzónak szól a hűségesküjük. A legitimisták azonban nem értettek ezzel egyet, mert a jogfolytonosság elve alapján egyértelműen a királynak tett eskü volt érvényben, s nem az őt quasi helyettesítő kormányzóé, amely csak egy ideiglenes, kisegítő jogrend eredménye. Horthy erre összehívta a nemzetgyűlést, ahol április 1-jén megszavaztatta az addigi magatartását helyesnek legalizáló törvényt, amit a kisgazdák jóvá is hagytak, a KNEP nem. Már ekkor felmerült a trónfosztás gondolata, s ezt megakadályozni akarva a leghűbb tanácsadók is azt javasolták a királynak, hogy ne maradjon, mire ő nem volt hajlandó még így sem. Bízott a külföldi támogatásban, s nem akarta elfogadni, hogy el kell hagynia azt az országot, amelynek megkoronázott, legitim uralkodójának tekintette magát – az elmondottak ismerete alapján joggal.
Ekkor Horthy az utolsó lépéshez folyamodott, s leváltatta Lehárt. Innen az út már csak a fegyveres összetűzéshez vezethetett, amit a király mindenáron el akart kerülni. Azt akarta, hogy törvényesen, minden erőszak nélkül foglalhassa el az őt megillető trónt újra, s nem „puccs-szerűen” – ezért is önkényes mind a mai napig a honi történészek „királypuccs” kifejezése, amellett, hogy nem is konzekvensen igaz. Mivel ennek a lehetősége már nem volt meg, ezért kényszerűen az ország elhagyása mellett döntött. Boldog IV. Károly 1921. április 5-én hagyta el Magyarországot, antant katonák kíséretében, akik visszakísérték őt Svájcba. A király az ügyről proklamációt adott ki, amelyben nem tért ki a belső okokra, elkerülve a belső viszályt, s csupán külsőkre hivatkozott. Nagyvonalúságával egy elmúlt kor értékítéletét és morálját idézte sokakban, de messze nem mindenkiben, vissza.
Jelen írásunknál sajnos nincsen hely a közbülső események kellően részletes taglalására. Így nem térhetünk ki az úgynevezett „dunántúli felkelésre”, amelyet a legitimisták szerveztek elsősorban, hogy a jogtalanul megszállt magyar területeket visszaszerezzék az osztrák kormánytól. Sopron és környéke visszaszerzésében betöltött érdemeik ma már vitathatatlanok ezeknek a felkelőknek. S nem térhetek ki a legitimista többségű „Lajtabánság állam” furcsa történetére sem, mely annyira jellemző erre a korra, s ahol annyira kellett volna az erős központi hatalom az országban, mint amennyire nem volt meg. Sok katasztrófa elkerülhető lett volna ezzel.

[1] A „kellő hangsúlyt” itt elsősorban egy megfelelő kontextusra értjük. E helyütt két könyvet ajánlunk az olvasónak a témát illetően: Zsiga Tibor: Horthy ellen a királyér! Budapest, 1989 Gondolat; Kardos József: Legitimizmus, Korona Kiadó, Budapest.

[2] A homo regius kinevezése természetesen még az eckartsaui nyilatkozat (1918 november 11. vagy 13.) előtt történt, ez azonban nem jelenti azt, hogy a politikai visszavonulás után nem helyettesíthette volna József főherceg törvényesen a királyt. Adott körülmények között egyszerűen csak megnőtt ennek a hivatalnak a jelentősége, mondhatni „aktualizálódott” a vis maior közepette.

[3] József főherceg személye kétoldalú az általunk vizsgált korszakban. Egyrészt Károlyiban kezdetben látott egyfajta kiutat a válságos helyzetből, amelybe az ország süllyedt. Ebben nem kis szerepe volt talán annak, hogy Károlyi lojálisan viselkedett kezdetben a homo regius-szal. A polgári demokratikus kormány tehetetlensége és a helyzet fokozottan katasztrofális volta azonban kijózanítóan hatott a hercegre, és még hamar az ellenforradalom mellé állította. A vészes kommunista időszakot, hűen kinevezéséhez, de talán nem mindig hűen igazi rangjához, Budapesten töltötte és annak bukása után, kormányzóként deklarálta magát 1919. augusztus 7-én és átvette az államfői jogkört. Erőszakos román és angol nyomásra szűnt meg ez a jogköre, még ugyanebben a hónapban.

[4] „Én az ellenforradalmat csak a király visszatérését elősegítő folyamatnak tekintem!” – mondta báró Lehár Antal ezzel kapcsolatban.

[5] József főherceg e lépését soha nem sikerült teljesen megindokolni sem neki, sem az ismeretségéhez tartozó embereknek. Lehár és a dunántúliak teljes elképedéssel fogadták ezt, hiszen végig úgy tudták, hogy a királyi herceg inkább mellettük áll, mint Horthy mellett. Megszerzett pozíciójukban a főherceg és Friedrich is erősítette őket. József főherceg döntése ellen az is szólt, hogy Horthy nem szívesen támogatott volna egy Habsburgot, hiszen pontosan tudta, antant támogatójától az angol George Clerktől is, hogy nem látják szívesen Magyarország élén a Monarchia uralkodó családjának egyik tagját, tehát ezzel nem erősítette volna szerepét a külföld (antant) felé. A helyzet nonszensz voltát jelöli, hogy „kinevezés” egy távirattal történt egyébként.

A második rész.