A művészetek királynője: Francesca von Habsburg visszatekint rendkívüli életére

"Vita és provokáció, kemény munka, kemény játék, teljes élet és dinamizmus, erről szól az egész" - mondja Francesca von Habsburg (született: Thyssen-Bornemissza, Batthyány Margit grófnő unokahúga) Francesca, aki nemcsak a kortárs művészeti világ legpénzesebb mecénása, de Karl von Habsburg főherceg felesége is. A főherceg egykori birodalma, az Osztrák-Magyar Monarchia magában foglalta Ausztriát, Erdélyt, Magyarországot, Csehországot, Szlovéniát, Dalmáciát, Illíriát, Galíciát és Horvátországot.

Írta: Chris Sullivan

De a londoni Notting Hill negyed egyik divatos éttermének teraszán ülő hölgy semmiben sem hasonlít egy szokványos főhercegnére. Nagyon sikkes - farmert, nyaktörő magas sarkú cipőt és zöld Margiela ingruhát visel. Gyakorlatias, bőbeszédű és lenyűgöző "punk rock" stílusa van - ezen tulajdonságokat pedig magától értetődően használja T-BA21 nevű művészeti alapítványa menedzsereként. A T-BA21 - ez a Thyssen-Bornemisza Art Contemporary rövidítése - a legprogresszívebb ilyen jellegű intézmény a világon.

Legújabb projektje egy absztrakt opera "No Night, No Day" címmel, amely a wales-i konceptművész Cerith Wyn Evans és Florian Hecker német zeneszerző munkája, és a jövő hónapban mutatják be az 53. velencei művészeti biennálén. A mű jól jellemzi Francesca von Habsburg felfogását: "Egy opera, de valójában nem az. Bizonyos értelemben egy film és egy zenei darab, de teljesen absztrakt, és véleményem szerint az absztrakció a legkifinomultabb és legizgalmasabb művészeti forma napjainkban. Tehát áthágjuk a szabályokat, de valójában nem ezért csináljuk. A szabályok áthágása csak egy, ha úgy tetszik, mellékhatás. A szabályok többségét régen állították fel, manapság már irrelevánsak, ezért át kell őket hágni."

Francesca Anne Dolores Freiin Thyssen-Bornemisza de Kászon et Impérfalva a svájci Lausanne-ban született, és mindig is lázadt a hagyományok ellen. Apja a néhai Hans Heinrich Thyssen-Bornemisza báró, milliárdos nagyiparos, édesanyja a báró harmadik felesége, Fiona Frances Elaine Campbell-Walter manöken. Én életemben először egy esős kedd éjszaka láttam 1979-ben, amikor bevonult a hírhedt londoni Blitz Clubba, a poszt-punk elit menő törzshelyére. A New Romantic ikon Steve Strange karján érkezett, és átvágott a hatalmas válltömések, tussal kihúzott szemek és hihetetlenül vertikális frizurák tengerén. És bár vöröses haja Bette Davis stílusában volt feltűzve, a sminkje pedig egy Biba modellére hajazott, hosszú fekete estélyi ruhájának kivágása szabadon hagyta rúzzsal kihangsúlyozott mellbimbóit. Még ott, azon a helyen is feltűnést és megütközést keltett - de mindez Francescát cseppet sem zavarta.

Később, amikor divatbemutatókon modellkedett és háttérénekesként szerepelt Strange együttese, a Visage "Fade To Grey" c. slágerének felvételeinél, maga is letette névjegyét a londoni éjszakai életben. Seymour Walk-i lakásában tartott gyakori bulijai legendásak voltak. Nem volt ritka látvány nála Michael Douglas szerepében Michael Douglas, Iggy Pop ing nélkül, Grace Jones, amint valakivel üvöltözik, kiütött főrendek elterülve a kanapén, mindeközben extravagánsan öltözött divattervező-tanoncok és pénztelen zenészek partiztak a háttérben.

Ma elismerten ő a nemzetközi kortárs művészeti világ nagyasszonya. Francesca eredetileg Le Rosey-ből, a neves svájci bentlakásos iskolából jött Londonba, hogy művészetet tanuljon a Saint Martin's College of Art-on. De két év után sikerült neki a lehetetlen: kirúgták, miután lehordott egy előadót, aki Carl André egyik Tate múzeumban megrendezett kiállításának kurátora volt (a hírhedt "rakás tégla" alkotásról van szó).

"Felálltam a hátsó padban, és kiabálni kezdtem rá: 'Önnek, mint kibaszott kurátornak nem lenne szabad félreinformálnia a közönséget.' Tényleg begurultam." - mondja, és még mindig érezhető az ingerültsége.

A művészetek iránti szenvedély a Thyssen dinasztiában generációk óta hagyomány. Dédnagyapja, a rajnai paraszt August Thyssen (1842-1926) egy drótkerítésgyártó kisüzemből indulva építette fel hatalmas Ruhr-vidéki vas- és acélkonglomerátumát, majd élete alkonyán felfedezte a művészetet. Németalföldi mestereket gyűjtött, és emlékezetes módon 145 ezer frankot fizetett Auguste Rodinnek hat márványszoborért. A sorban Francesca nagyapja, Heinrich (1875-1947) következett, aki tovább építette a családi gyűjteményt azzal, hogy minden elérhető jelentős műalkotást megvásárolt - például Hans Holbein VIII. Henrikről készült portréját a Spencer kollekcióból. Amikor a család harmadik milliárdosa, Francesca apja, "Heini" báró (1921-2002) átvette az irányítást, ott folytatta, ahol az apja abbahagyta - egyik nap egy Vermeert vett, másnap egy Jackson Pollock-ot, mindezt azzal a céllal, hogy a világ legnagyszerűbb magángyűjteményét hozza létre, amellyel csak az angol királynőé vetélkedhetett. "De a királynő nem is igazi műgyűjtő" - mondta.

Francesca von Habsburg 1958-ban született, és nem vitás, hogy örökölte a Thyssenek tehetségét, amellyel a művészi értéket felismerik. A nyolcvanas évek közepén a "Groovy Bob"-ként ismert legendás műkereskedővel, Robert Fraserrel állított ki - ő az, akiről az elhíresült fotó készült, amint megbilincselve ül egy autó hátsó ülésén Mick Jaggerrel, és akit később Richard Hamilton örökített meg a Tate gyűjteményben látható "Swingeing London" (kb. "Kemény élet Londonban") című festményén. "Ebben az időben kezdtünk el amerikai művészeket hozni ebbe az országba, Basquiat-t, Schnabelt és Haringot - addig senki sem hallott róluk" - mondja könnyedén. - "Robert egy igazi újító volt, ugyanakkor a műkereskedelmi üzletben dolgozott, amit utált."

Von Habsburg olyan művészekkel működött együtt, mint Matthew Ritchie, Carsten Holler, Tracey Emin, Jim Lambie és Sarah Lucas. De neki is voltak fenntartásai a műkereskedelemmel kapcsolatban, amelynek eredményeként kapzsi gyűjtők felvásárolják a műalkotásokat a kapzsi galériáktól, aztán bezárják egy széfbe annak reményében, hogy később profitálhatnak majd belőle.

"Vannak problémáim a tulajdonjoggal" - mondja. - "Olyan családból jövök, amelynek tagjai generációk óta harcolnak egymással vagyontárgyakért. A T-BA21 első projektje Janet Cardiff "Walking Through" kiállítása volt. Akartam venni tőle valamit, amit még 2001-ben láttam New York-ban, és amikor minden galéria visszautasította a vételi ajánlatomat, rájöttem, olyan óriásiak az alkotásai, hogy a legjobb azokat egy múzeumban megtekinteni, nem egy magángyűjteményben. Sok élvonalbeli művész azt szeretné, ha múzeumokban és nyilvános kiállításokon látnák a műveiket, ezért hoztam létre a T-BA21 alapítványt, hogy kiállítási programokat menedzseljünk, és alapítványként működjünk, ne csak egy magángyűjteményt gondozzunk. Rögtön megértettem, hogy a szerep, amit be kell töltenem, pontosan az ellenkezője a magángyűjtőének."

Francesca csaknem egyedül hozott létre egy újfajta művészeti intézményt. Az alapítvány Pavilonjai olyan terek, amelyek célja, hogy a művészetet és az építészetet elvigyék a széles közönséghez. A Pavilonok a környező tájat is felhasználják a látogatói élmény részeként. Ilyen tér például a "Your Black Horizons", amit az építész David Adjaye és a képzőművész Olafur Eliasson hozott létre Opud horvátországi szigetén, vagy a "Morning Line" Sevillában, Matthew Ritchie, valamint Aranda/Lasch és az Arup Advanced Geometry Unit építészeinek alkotása.

"A Pavilon-gondolat az alapítvány egyik alapkoncepciója. Ezek különleges projektek, amelyek földrajzilag egymástól távol helyezkednek el. Azt gondolom, ezek a kis pavilonok a világ minden részében inspirálni fogják az embereket, hogy kortárs művészettel foglalkozzanak. Eldugott helyekre visszük a műveket, és ezzel a munkánknak globális vonatkozást adunk. A nagyvárosokban van kortárs művészet, távoli helyeken nincs. Számomra a kortárs művészet és a természet kombinációja nagyon izgalmas dolog."

Egy másik pavilon, a "Cybermohalla Hub" - egy szerkezet, amit Nikolaus Hirsch és Michel Müller építészek terveztek New Delhi-ben - többet is tett annál, mint hogy közel vigye a művészetet az emberekhez. "Vettünk egy darab ingatlant, és ezzel megakadályoztuk, hogy egy pár ember elrabolja egy olyan nép földjét, akik már századok óta éltek ott. Ez a kis művészeti projekt megváltoztatta 50 ezer indiai életét és jogi helyzetét."

Nehéz nem észrevenni, hogy ez a jótékony hozzáállás milyen távol áll a Thyssen felmenőkétől, akik - apja kivételével - elzárták műkincseiket és otthonaikat a közönség elől. "A családomban túl sok egó volt és túl sok pénz, és az emberek vetélkedtek egymással, nem éppen nemes okokból" - mondja Francesca, akinek idősebb féltestvére, a most 59 éves ifjabb Georg-Heini egy három évig tartó, a Dallas tévésorozatot megszégyenítő perben vitatkozott apjával a bíróságon a családi vagyonról. A pereskedés közel 70 millió fontba került. A végén már a bírónak is elege lett és lemondott, azzal a megjegyzéssel, hogy "az összeg, amit erre a perre elvesztegettek, egyszerűen obszcén."

"Ha tehát abból a világból jössz, nem akarod újra elkövetni ugyanazokat a hibákat, és Isten ments, hogy olyanná válj, mint ők. Egyik legnagyobb félelmem, hogy magam is olyanná válok, mint azok, akiket annyira megvetettem."

Visszatekintve Francesca felismeri, hogy életének meghatározó élménye a Dalai Lámával történt találkozója volt 1985-ben. Ez a találkozó megváltoztatta, hogyan tekint önmagára. "Azt mondta: azért születtél ezüstkanállal a szádban, mert valami jót tettél az előző életedben, és emiatt jó karmád van. Mivel ilyen helyzetbe születtél, és mivel jószívű vagy, használd ezeket az eszközöket arra, hogy valami jót tegyél az életedben."

Miután elfogadta a Dalai Láma erkölcsi útmutatását, Francesca azonnal nekilátott, hogy valóra váltsa megbízatását. 1986-ban a család luganói birtokán tibeti művészeti kiállítást rendezett, majd apja hatalmas műgyűjteményének kurátora lett, aztán pedig létrehozott ARCH néven egy alapítványt, hogy megmentse a boszniai háború által fenyegetett műalkotásokat és történelmi emlékeket a pusztulástól.

Azóta arra használja a pozícióját, hogy olyan művészeket és műveket támogasson, amelyek politikai és művészeti értelemben megkérdőjelezik a status quo-t. A "Question of Evidence" című kiállítás olyan válogatott műveket tartalmaz, amelyek az emberi jogok és a szólásszabadság megsértésével, a demokratikus reformok elnyomásával foglalkoznak.

"Régi aktivista vagyok, és az egyik leghatásosabb módja a hangom hallatásának, ha művészeti projekteket hozok létre - bár a misszióm nem kizárólag politikai. Egy másik célom, hogy olyan fiatal művészeknek adjak lehetőséget, akik tényleg a határokat feszegetik. Ha új élményt akarsz, hátra kell hagynod előítéleteidet és várakozásaidat, bátornak kell lenned és fel kell fedezned az újat."

Kétségtelen, hogy Francesca friss és radikális iránykeresése közvetlen konfliktusba sodorta a régi gárdával - nevezetesen mostohaanyjával, Carmen Thyssen Bornemisza bárónéval, aki visszautasította Francesca kérését, hogy a család madridi galériájában kortárs művészeti kiállítást rendezhessen be. Francescának az volt a terve, hogy a Tate Modern múzeum mintájára átalakítja a belépőcsarnokot, és ott kiállítja a brazil képzőművész, Ernesto Neto egy installációját - ehhez viszont el kellett volna távolítani János Károly spanyol király és Zsófia királyné hatalmas portréit. Carmen báróné megnyerte a pert, amin hírek szerint milliókat kerestek az angol ügyvédek.

A konzervatív gondolkodás elleni küzdelmet Francesca egyik fő küldetésének tartja, és kötelességének érzi, hogy az újítás zászlaját hordozza.

"Amikor nyílt vagy, és igyekszel újítani bármelyik kreatív iparágban, valószínűleg semmiféle támogatást nem kapsz. A legtöbb ember megretten az új gondolatoktól, főleg azok, akik küldetésüknek a múlt megőrzését tartják. A művészeti világ tele van majdnem-kortárs alkotásokkal, de a művészek a galéria-rendszerben játsszák a játszmákat, művészeti vásárokon vesznek részt és ez arra ösztönzi őket, hogy eladható művészetet hozzanak létre - ahelyett, hogy saját maguk kiteljesítésén dolgoznának... Ha valami mást szeretnél, magadra maradsz. Ez a konzervativizmus annak a következménye, hogy az emberek képtelenek új irányba fordulni, mert úgy találják, hogy a régi értékekbe csimpaszkodás értékesebb, és ez megvédi őket attól, hogy döntéseket kelljen hozniuk. Nagyon nehéz nekem elérni, hogy a konzervatívok felülvizsgálják a politikájukat, de nincs választásom, mert amit ma "kortárs művészet"-nek neveznek, holnap az lesz a standard. Különben hogyan is lépnénk előre?"

A művészeti projektjeivel a világ minden részén jelen lévő 51 éves Francesca von Habsburg sokak szemében egy mai Gertrude Stein vagy Peggy Guggenheim. Ők voltak azok, akik Picassót, ill. Jackson Pollock-ot támogatták, és akik nélkül a 20. századi művészet egészen más lenne. "Boldog vagyok, ha ezekhez a nagyságokhoz hasonlítanak" - mondja mosolyogva. "De az én módszerem mindig az volt, hogy lehetővé teszem és elősegítem a különböző területek keveredését és együttműködését. Ez volt mindig a legfontosabb tehetségem, akár a '80-as években, amikor bulikat rendeztem Londonban, vagy a '90-es években, amikor mentőakciókat szerveztem, vagy amikor kortárs művészettel foglakozom a 21. században."

Most, hogy újabb kiállításai nyíltak a tokiói Mori Múzeumban és a müncheni Haus Der Kunst-ban, és rendszeresen jelen van a velencei biennálén, valamint izlandi művészekkel folytatott munkájával kiérdemelte a Sólyom Rendet - Izland legmagasabb kitüntetését - egyesek azt feltételezik, hogy a bulizós időket maga mögött hagyta.

"Sokan tapasztalatból tudják, hogy még mindig remek partikat adok. Tényleg megsértődöm, amikor az emberek azt mondják, felnőttem. Házasságom révén minden idők egyik legkonzervatívabb családjába kerültem be, és eddig a napig nem tettem semmit, amit kifogásolhatnának, ami 15 év után nem kis teljesítmény - leszámítva, hogy különváltan élünk. Családom van, három nagyszerű gyermekem, sikeresen beilleszkedtem a férjem életébe, és ezért nagyon szerencsésnek érzem magam."

"De még mindig ugyanaz vagyok, aki a '80-as években voltam. Nem változtam semmit."

The Independent, 2009. május 23.

Fordította: Gordon.