Létezik-e konzervatív Machtpolitik? - II. rész

A mostani eszmefuttatásomban szeretném folytatni a már megkezdett gondolatmenetemet, amelynek kifutását az 1920-as évekig tartom meghatározónak. 1918/1920 az én szemléletemben ugyanolyan korszakhatár (kivéve Oroszország, ahol ez 1917), mint 1789/1791 azzal a különbséggel, hogy a gyökeres váltás messze nem olyan váratlansággal „köszönt be” a nemzetközi politikai térben, mint ahogy azt mások állítják. Ugyanúgy az első világháború sem egy új kor kezdete, hanem annak befejezése. Továbbá az első és a második világháború nem "egy világháború közte 20 év fegyverszünettel", ahogy Ravasz István (egyébként találóan) megjegyezte.

Írta: Tinku Balázs.

Az előző írásomat 1849-ben fejeztem be, amikor a Szárd Királyság és Franciaország kivételével mindenhol visszaállították a régi rendszert. Szándékosan nem a rend szót használtam, ugyanis bár a Habsburg Birodalom is alkotmányos monarchiává vált, ezt nem érződött az állam működésében azon túl, hogy nem a hagyományos struktúrákon keresztül érvényesült az uralkodó akarata (Ferenc Józsefnek legalább volt akarata elődjével szemben), hanem a Minisztertanácson keresztül. Továbbá lehet azon felhorgadni, hogy ez az alkotmány oktrojált, de nem érdemes. A Statuto Albertino is oktrojált, mégsem szúrta senkinek a szemét sem. Persze érthető ez az igyekezet, hiszen az olmützi alkotmány - azon túl, hogy illegitim -, még a történeti entitásokat is durván felrúgja. A lényeg a kompromisszumon van, alább pedig megmutatom, hogy a Statuto is ezt teszi, csak elegánsabban.

Tehát 1849-ben relatíve helyreállt a nyugalom (megjegyzem, a Birodalomban 1853-ig ostromállapot volt érvényben), elindulhatott a gazdasági fellendülés, a sebek gyógyítása. Nem szokás hangoztatni, de az 1850-es években Európában nagy gazdasági fellendülés volt köszönhetően a forradalom által elért hagyományos gazdasági struktúra eltörlésének. Ez nem meglepő módon az Elbától keletre okozott súlyos törést, hiszen a nyugati civilizáció többi tagja sokkal rendezettebb és életrevalóbb gazdasággal bírt korábban is. A két állam közül a francia példa ismételten megmutatta a republikánus szervezés kudarcát, hiszen nemcsak nem sikerült épkézláb köztársaságot létrehozniuk, hanem Louis Bonaparte személyében kaptak egy populista Mariust, aki sikeresen megszavaztatta magát császárnak az 1852. dec. 2-ai Napóleon-puccs után. Megismétlődött az 1831-i eseménysorozat, csak fordított irányban; akkor megbuktatták az előző, Isten kegyelméből való királyt és egy kreált alkotmány alapján „a francia nemzet királyává” koronáztak egy másikat - 1852-ben pedig a francia nép(!) kegyelméből (a francia népnek van kegyelme?) császárrá(!) avanzsált egy köztársasági elnök. Látható, hogy a francia liberálisok, politikai kalandorok - köztük a Napóleon-unokaöccs is – rugalmasan értelmezték a népszuverenitás elvét, de a felvilágosult nemzetfogalomból nem engedtek. Az olasz példa sokkal pragmatikusabban állt a kérdéshez. Magyarán nem feszegette. Természetesen Észak-Itália sem szűkölködött politikai kalandorokban, ám a szárd udvar különös módon tökéletesen nekik megfelelően kezelte őket a szabadkőműves Garibalditól a liberális Cavour grófon át (akit nem különösebben szeretett Viktor Emánuel, se a szárd udvar) Vincenzo Gioberti-ig. Talán még egy név, hogy mindenkit meggyőzzek a pragmatizmusról: Gabrio Casati.

Milánó podestà-ja (kvázi polgármester, csak szűkebb hatáskörrel) volt 1848-ban Lombardia-Velencében. A milánói öt nap (cinque giornate di Milano) alatt a kompromisszumra törekedett a felkelők és az osztrák katonaság közt, ám az utóbbiak kivonulása után már a szárd csapatok bevonulását támogatta és Milánó csatlakozását a Szárd Királysághoz. Július 27-től augusztus 15-ig a Szárd Királyság Miniszteri Tanácsának elnöke volt. A két dátum fontos, mivel jól látható rajta, hogy amíg Piemontnak állt a zászló, addig Cesare Balbo és ő volt az elnök, amikor pedig Radetzky visszavágott, Balbo, majd Casati kormánya is megbukott. Mindenesetre később Casati szép karriert futott be és a milánóiak ma is büszkék rá (az olasz történetíráson keresztül).

Az 1850-es évek nagy nemzetközi eseménye a gazdasági fellendülésen túl, a krími háború volt. Nem csak a taktikus piemonti részvétel miatt is, hanem azért is, mert Ferenc József szűklátókörű, militarista (!) vezetése totális kudarcot vallott. Franciaország és Szárd-Piemont érdekei kivételesen egybeestek és megneszelve a teljesen kaotikus osztrák belső viszonyokat, háborút indítottak a Birodalom ellen 1859-ben. Ez volt az a háború, amelyben nemcsak elveszett Lombardia, hanem beérett a szárd udvar szabadkőműveseket és más republikánusokat támogató politikája. Itt álljunk meg egy pillanatra. Liberális alapú alkotmánya csak Szárd-Piemontnak és Franciaországnak volt ekkoriban, a Birodalomnak ugyan volt alkotmánya, ám azt 1851-ben visszavonták, továbbra is rendeletileg kormányoztak, csak Nagy-Britanniának volt történeti alkotmánya (az Ibér-félsziget és Skandinávia most nem játszik), Oroszország és Poroszország is abszolút monarchia volt. 1867-től ugyan érvényben volt az Északnémet-Szövetség alkotmánya, ami 1871-től a Német Császárság alkotmányát is adja, de ennek 1859-ben még nyomokban sem létezett. Melyik tehát a korszak legsikeresebb állama és egyben királyi udvara? Meglepő módon az a szárd udvar, amelyik a napóleoni háborúk idején csak Szardíniában létezett, az ország francia megszállás alá került, és amely ország kora újkori története is folyamatosan a lét és a nemlét határán egyensúlyozott. Tengerpartja is csak Genova és környékének 1815-ös beolvasztása után lett (a Metternich-féle reálpolitikának nevezett elhibázott, ám ezen szegmensében üdvös hatalompolitika), ami pedig hatalmasat lendített Piemont gazdaságán. 1859-ben a hadsereg égett a harci vágytól, hogy revansot vegyen 1848-49-ért és ehhez minden feltétel adott volt. Nemcsak a francia segítség volt döntő, hanem a közép-itáliai és mazzinista republikánusok immár egyhangú szimpátiája is a szárd udvar felé. No, de mit is jelent ez a szimpátia a gyakorlatban? Az észak-itáliai (döntően Habsburg-) monarchiák végét, akiket az 1859-es háború folyamán elűztek államukból. Ezek leginkább abból adódtak, hogy az adott államok (Párma, Modena, Toszkána és a Pápai Legátusok) rosszul vezetett, gazdaságilag gyenge, felkészületlen és külpolitikailag is sebezhető entitások voltak.

Még egy érdekesség, ha már Habsburgok. Az itáliai Habsburg oldalágak meglehetősen „degenerált” családok voltak, akik nemhogy uralkodásra, hanem bármiféle kormányzati döntésre is alkalmatlannak bizonyultak. Ferenc Józsefnek nagyon nagy terhet jelentettek az „olasz” rokonok, akikkel folyamatosan csak a baj volt (pl. Johann Orth alias János Szalvátor főherceg).

Tehát a franciák köpönyegfordítása után megkötött zürichi béke lehetőséget adott a közép-itáliai térnyerésre, mivel az elűzött uralkodócsaládok nem térhettek vissza (pontosabban senki sem állt ki értük). A háborút Ferenc József nemcsak katonailag vesztette el, hanem politikailag is. Megalakult a Közép Itália Egyesült Tartományai nevű szárd kliens államszövetség, amely rövid szavojai régensség után népszavazás jogán csatlakozott II. Viktor Emánuel országához. Ez nemcsak a század eleji hatalompolitika teljes feladását jelentette, hanem a legteljesebb macchiavellizmust; a szárd uralkodó feladta ősei birtokát azért, hogy másutt területeket szerezzen. A szárd uralkodónak emellett SEMMIFÉLE jogalapja nem volt azon területekre, melyeket csalafinta kerülő úton annektált. Ugyanakkor nem is próbálta meg holmi kreált jogigénnyel elejét venni a szemrehányásoknak. De ne álljunk meg félúton! - mondhatta volna ezt akár Garibaldi vagy más mazziniánus hivatásos forradalmár is, akik nemcsak vállvetve harcoltak a szárd-francia oldalon, hanem kevesellték a béke nyújtotta kompromisszumot, ezért saját szakállunkra vállalkozást indítottak Szicíliába 1860-ban. Az Ezrek (i Mille) nem várt sikert értek el a helyi maffiára támaszkodva és a nápolyi uralkodó rövidesen csak Gaeta erődjét tudhatta magáénak. Erre beindult a piemonti gépezet is, hiszen mindenáron meg kívánták akadályozni bármiféle, a korábbi állapotokkal ellentétes berendezkedés létrejöttét. Nem tudom, hogy kedves olvasóim érzik-e, de Itáliában eme helyzet szerint de facto háború van, de jure viszont nem (nincs semmiféle hadüzenet vagy államközi konfliktus). Piemont úgy tört be nápolyi területre, hogy voltaképpen ott nem volt már állam (összeomlott) és az egyetlen ellenség, akit le kellett (?) győzni, az a korábbi szövetségesük (a garibaldiánus felkelők) volt(ak).

A feszült helyzetet a teánói találkozón beszélték meg (Garibaldi és Viktor Emánuel), amely szerint minden nápolyi birtok (formális) népszavazás útján csatlakozik Viktor Emánuel országaihoz. Garibaldi azonban rövid önkéntes száműzetés után ismét visszatért vörösingesei élén, ám ezúttal már a piemonti rend ellen! Valószínűleg ebben az is szerepet játszott, hogy az amerikai tervei kudarcba fulladtak, ők pedig mindenáron ragaszkodtak a hivatásos forradalmári léthez. Ezúttal Róma „felszabadítása” volt a cél.

A töréspont Aspromonte lankás hegyeinek szőlőfürtjei közt jött el 1862 forró augusztusában, ahol találkozott mind a szárd-piemonti hadsereg (egy dandárja), mind pedig a létszámában felduzzasztott garibaldiánus szabadcsapat (egyébként ez a szó a legszebb eufémizmus a gerillavezetésű csőcselék szalonképes megnevezésére). Rövid lövöldözés után Garibaldi megsebesült és csapataival kapitulált.

Ekkor már több mint egy éve Viktor Emánuel Itália királya volt per grazia di Dio e volontà della nazione (Isten kegyelméből és a nemzet akaratából). A korábbi kompromisszum vetése beérett, Itália egyetlen állam vezetése alatt egyesült. Köszönhető ez a csendestárs (a korban hol whig, hol tory) brit diplomáciának, akik lényegében szabad kezet engedtek minden játékosnak Itáliában, köszönhető ez az elbénázott és koncepciótlan francia részvételnek valamint Ferenc Józsefnek és fafejű katonatisztjeinek, akik a krími háború után ismét megmutatták külpolitikai inkompetenciájukat, hiszen Lombardia, majd a Közép-Itália fölötti uralom elvesztése után következő időszakban semmit sem tettek se Piemont ellen, se Nápoly mellett. Természetesen ehhez nemcsak a kudarc morális hatása, hanem az államcsőd közelsége is szükségeltetett.

És most gyorsítsunk egy kicsit!

A francia Marius (III. Napóleon) államrendje már az 1860-as évek második felére a kifulladás jeleit mutatta. Különös módon viszont épp ekkortól kezdett a német (és ezen belül is a porosz rajna-vidéki) gazdaság felpörögni, amit Bismarck jó érzékű Realpolitik-kal sikeresen politikai haszonná is át tudott konvertálni. Ezen nem a Kissinger-féle „csak nehogy háború legyen” attitűdöt, hanem egy nagyon tudatos és tapintatos, de egyszersmind határozott nemzetállam-építést kell érteni a szociális intézmények kiépítése és a sajnálatos Kulturkampf mellett. A „német Sulla” pedig nemcsak Ausztriába rúgott bele (1866 – Velence átadása Olaszországnak), hanem Párizsig masírozva bebiztosította az új (kicsit nemzetiszocialista terminológiával Második) Birodalom helyzetét (1871). Tulajdonképpen itt van a kezdete az 1880-as évektől datálható erős szociáldemokrata folyamatok politikai térnyerésének. Szándékosan hagyom ki most Nagy-Britanniát, mivel az gyarmatbirodalmának és geopolitikai helyzetének köszönhetően ekkor már külpolitikailag „kivonult” Európából (a keleti Mediterráneumot és a Balkán térségét leszámítva).

Bismarck a korábbi orosz fiókállami létből Európa legerősebb nemzetállamává tette az egykori Porosz Királyságot. Az 1870-es években még mind német, mind olasz, mind OMM (Osztrák-Magyar Monarchia) területen az úgymond nemzeti liberálisok (olasz területen a Destra Storica – a Történelmi Jobb néven) voltak hatalmon, akik már nemzeti (nacionális) célokat, társadalmi problémák kezelését tették elérendővé. Az OMM német és olasz külpolitikai bástyáit elveszítve a Balkán felé aktivizálódott, ahol immár nyíltan, érdekei miatt is szembekerült Oroszországgal. Azzal az Oroszországgal, ahol ez a (nevezzük így) társadalmi kompromisszum (nem keverendő össze Rousseau kreálmányával!) nem ment végbe. Az új európai politikai elitben (a franciát és részben a brittet leszámítva) még mindig arisztokrata túlsúly volt, ám ők még a „régi” iskola neveltjeiként szerezték tapasztalataikat a korábbi uralkodói udvarokban. Nem voltak romlottak és kifejezetten tehetséges és elhivatott államférfiak voltak. Az OMM sajnos ezen a téren is megfizette annak az árát, hogy az 1850-es években az uralkodó olyan szűklátókörűen válogatta meg bizalmasait. Az államközi versengés más szövetségek keretei közt zajlott, nem dinasztikus úton. A miniszterek, államelnökök szerepe és presztízse(!) kiugróan megnőtt. Az egyszerű képviselők természetesen már ekkor is egyszerű „gombnyomogató pártapparatcsikok” voltak, hiszen csak és kizárólag így lehetett biztosítani a kormány munkáját. Ezért is jól példa a magyar Tisza-korszak 1875 és 1890 közt, amely megmutatta, hogy mennyire is sebezhető egy rosszul összerakott parlamentarizmus. Semmi különleges nincs abban, hogy Tisza Kálmán Bismarck-kal egy időben bukott meg, miközben az olasz Destra Storica már 1876-ban átadta a helyét az Agostino Depretis (maszon) vezette Sinistra Storicának (Történelmi Bal). Az olasz liberális elit rövid időn belül túlnyerte magát, a gazdaság úgy meglódult egyik pillanatról a másikra, mintha Valentino Rossi taposott volna – képletesen szólva - a gázpedálba. A teljesen eltérő történelmi fejlődésű államok hiába alkottak egy nagyon jól átgondolt, többszintes struktúrákon álló alkotmányos monarchiát, ha egyszer ezzel arányosan nagy terhek is nehezedtek az új államra. Eleve az olaszok nem egy hajós gyarmatosító nemzet, mégis hatalmas lendülettel estek neki, hogy vélt nagyhatalmi szerepüket betöltsék. Ez lett az Olasz Királyság bukása is.

A liberális kompromisszum ott kezdett el foszladozni, ahol Salina herceg is megjósolta:
„Noi fummo i Gattopardi, i Leoni, chi ci sostituirà saranno gli sciacalli, le iene; e tutti quanti, gattopardi, leoni, sciacalli e pecore continueremo a crederci il sale della terra...” (Mi voltunk a párducok, az oroszlánok, akik pedig utánunk jönnek, azok sakálok és hiénák lesznek; és mi mindannyian, párducok, oroszlánok, sakálok és birkák továbbra is a föld sójának fogjuk hinni magunkat… A Szerző fordítása; innen) Az eredeti szövegben a nagybetűkre még egyszer felhívnám mindenki figyelmét.

A Patrimonium Petri és Veneto megszerzése után Olaszország nemzeti hősként tekintett az 1848-as összitáliai felkelőkre, különös tekintettel az Ezrek még élő tagjaira. Az ő idejük igazán a Depretis-éra után jött el. Azon sovén, nacionalista blőd szónoklatokat, melyek az 1880-as évektől virágoztak fel, még a túlmozgásos, kossuthiánus Jobbik-törzsközönség is megirigyelné, hiszen nekik sosem adatott meg az, ami a (szintén maszon) Francesco Crispi vezette futóbolond szalonfasisztáknak; az államilag támogatott nacionalista uszítás. "Ugyanis ha tudni akarod, hogy valaki milyen ember, adj neki hatalmat" – ez az a mondás, amit még az önmagát a Kárpát-medence szürkeállományának képzelő SZDSZ se tudott. Sajnos Olaszország népe sem. Crispi, aki az Ezrek tagja volt 1860-ban, már egyáltalán nem törődött a reálpolitikai térrel, nyíltan ideológiája mentén politizált. Az ő neve által fémjelzett 1890-es évek a totális gazdasági sikertelenség, az eddig sem kicsi korrupció és a külpolitikai szavahihetetlenség időszaka. Az új politikai elit még csak érdeklődést sem mutatott a klasszikus műveltség, politikai filozófia és az állam mibenlétének kérdései iránt, de ugyanígy volt ez az új generáció Nagy-Britanniától az OMM-ig. Az tény, hogy Oroszországgal senki sem „értett szót” külpolitikailag, nemcsak a szokásos eltérő orosz szemléletnek, hanem a közbement európai elitváltásnak is köszönhető. Pontosan ez volt az az elit, amelyik szinte epekedve várta a háborút, anélkül, hogy belegondolt volna annak hatásaiba. Ez volt az az elit, amelyik még csak egy tisztességes költségvetést sem volt képes összerakni, nemhogy elvek mentén politizálni. Ez volt az az elit is, amelyik képtelen volt kompromisszumot kötni. Nem véletlen, hogy az 1930-as évek diktátori generációja ebben a korszakban cseperedett fel. Nem véletlen, hogy Mussolini a legtovább regnáló európai diktátor tudott lenni, hiszen az olasz nacionalista alapokat már lerakták mazzinista és garibaldiánus elődjei (lásd: az előző írás).

Az első világháborút lezáró békék valamint az azzal egyidejű kismillió puccs és új mini köztársaságok hada kirajzolja a régióbeli eltéréseket is az előző, világháborús hatalompolitika eredményeként. Német földön tucat számra alakultak a népi/szocialista/forradalmi köztársaságok hála a korábbi Kulturkampfnak és az erős etatizmusnak. Az OMM területén etnikai polgárháború folyt, Oroszországban pedig totális leszámolás a régi rendszerrel. A békékben semmi, de semmi történeti megalapozás, jogi érvelés nem található. Színtiszta erőpolitika és liberális „társadalom-mérnökösködés” eredménye mindegyik, amelyeket aztán hadsereggel kívántak érvényesíteni. Az eredményt köszönjük, Európa azóta is, nyögi ennek az örökségnek a terhét. Az 1920-as, ’30-as években pedig felnő a jövendő ’50-es, ’60-as és ’70-es évek politikai elitje.

Ez az, amiért én nem kívánok semmilyen XX. századi európai témát kutatni.

Turkáljon az a szemetesben, akinek van gyomra hozzá!